Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-07 / 261. szám

Dinasztiák a Bániban Friss kenyér, olajban Két emberöltő telt el azóta, hogy Nyírbátorban megalakították a Bónit. Kezdettől fogva apáról fiúra szállt itt az olajütő mesterség, meg a pék szakma. A pa­tinás gyárban ma is egész családok dolgoznak. A gyár­kapun belül történt ismeretségek alapján szép számmal házasságok is köttettek. Olyan ez a gyári kollektíva, mint egy nagy család. Szinte ismeretlen a vándorlás, az elválás, vagy a feltűnő fegyelemsértés. Ezernyi szál­lal kötődik ide hétszáz ember. Az igazgatót akár csa­ládfőnek is nevezhetnénk, kereken 40 esztendeje vezeti a kollektívát. Maga az üzem néhány hét múlva ünnepli fennállásának 125. évfordulóját. Aki fát ültet... CSÉKE LÁSZLÓ HÉTKÖZNAPJAI Felújítási munkákba kezd­tek itt 1963-ban, amikor meg­találták a múlt században le­rakott német feliratú alapkö­vet. A pár éve elhunyt Sivák János bácsi élő tanúja volt annak, hogy századunk ele­jén többször is leálltak a Bó- ni munkásai. Sztrájkoltak, béremelést követeltek. Az el­ső világégés idején — ahogy az öreg mondaná — nem volt apelláta. Hadiszállitóvá vált az üzem, lisztet, olajat kül­dött a harcoló bakáknak. A munkástanács leltára A gyári „múzeumban” több írott dokumentum tanúskodik a múltról. Az egyikben az áll, hogy 1919-ben elsők közt alakult meg a munkástanács, amelynek egyik tagja Hersku Miklós lett. (Az unoka, aki szintén Hersku Miklós névre hallgat, ma is a gyár dolgo­zója.) A munkástanács 1919. március 26-án keltezte egyik jegyzőkönyvét, amely leltár­ba vette a Bónit. Az írás ta­núsága szerint abban az idő­ben volt itt 1 cséplőgép, 37 ló, 8 bivaly ... Hogy miért volt szükség lovakra, biva­lyokra? Nos, a gyártelephez jókora mezőgazdasági föld­terület is tartozott. Tulajdon­képpen innen az elnevezés. Bonifikált, vagyis jóváírt, kártalanított földek vették körül az üzemet. Hogyan mutathatnánk be egészen röviden a mai üze­met, a Növényolaj és Mosó­szergyár nyírbátori leány- vállalatát? Évente egymilliár- don felüli értéket termel, a város termelési értékének több mint a felét! A Szovjet­unióból kap mosószergyár­táshoz alapanyagot. Növény­olajat exportál több szocia­lista országba. Hazánkban egyedül itt készítenek mu­tatós díszgyertyákat. A Bóni egyik dinasztiájá­nak oszlopos tagja idős Csap­iáros József raktáros. Ősz ha­jú ember, serte bajusszal. Az üzemmel kapcsolatos emlé­kezete csaknem fél évszázad­nyira nyúlik vissza. Kezesség a munkatársért — Édesanyám 80 eszten­dős, most is jó egészségnek örvend. Ő még a tizes évek emlékeit is magában hordja. Szegény anyám a húszas évek elején a Bóniban volt nap­számos. Búzája, napraforgó­ja, szilváskertje volt akkor az üzemnek, és ő hajnaltól napestig dolgozott. Én 1953- ban jöttem a gyárba teher­gépkocsi-vezetőnek. Aztán gépkezelő, majd raktáros let­tem. — Nem bánta meg, hogy idejött? — A gyárnak én sokat kö­szönhetek. Alighogy munká­ba álltam, szinte ingyen tel­ket kaptam a közelben. Er­re építettem a házunkat. A kereset jó. Van olyan olaj­gyári szakmunkás, aki hatez­ret visz haza a borítékban. A hangulat is jó. Tagja vagyok a vállalati szakszervezeti bi­zottságnak. A szociális el­látásra nincs panasz. Sokan vagyunk, akik megkaptuk a 25 éves törzsgárdajelvényt. Létszámhiányunk nincs, nem könnyű ide bejutni. Üj em­ber általában csak akkor jö­het, ha egy régebbi dolgo­zónk kezességet vállal érte. A munkaügyi döntőbizottság­nak elnökhelyettese vagyok. Egy évben általában csak egy munkaügyi vitát tárgyalunk. Akit pedig elmarasztalunk, az nem keresi feljebb az iga­zát, hanem tükörbe néz és igyekszik megváltozni. Gyári esküvő — A rokonságból is dol­goznak itt? — Feleségem a csomagoló­gépnél van. A lányom is gyá­ri dolgozó, itt ismerkedett meg a karbantartó villany- szerelőnkkel, aztán hozzá­ment feleségül. így a vejem, sőt a menyem is Bóni-dolgo- zó. Jóska fiam ugyanis a la­boráns kislányba szeretett bele, meg is esküdtek. A fi­am a szomszéd épületben művezető. Az olajgyári részlegben formaruhás, hosszú hajú fia­talember nyújtja bemutatko­zásra a kezét. Ifjabb Csapiá­ros József. Olajat csapol. Csakúgy mint az édesapja, ő is harmadszorra került je­lenlegi beosztásába. — A nyolc általános után Pestén* tanultam, a növény­olaj-ipari szakközépiskolá­ban. Érettségi után egy da­rabig fizikai munkás voltam az olajüzemben. Kis ideig irodán dolgoztam, aztán ide helyeztek a termelés közvet­len irányítójának. — A kényszer hozta ide? — Az igaz, hogy ezzel az érettségivel nem mindenütt fogadtak volna szívesen. De az én pályaválasztásom ide­jén már Nyírbátorban is több szakma és munkahely kínál­kozott. Főleg érzelmi okok miatt jöttem ide. Gyerekko­romban sok olyan haverom volt, aki szüleivel a Bóni-te- lepen lakott. A kerítés köze­lében még megvolt a szilvás és a meggyfasor. Sokat ját­szottunk a fák alatt. Iskolás koromban is üzemelt még a telepen a kenyérgyár. Né­hány fiúval szinte naponta bejártunk a pékségbe és kér­tünk egy-egy darabka puha kenyeret. Aztán átmentünk az olajgyárba, illatos, sárga olajba mártottuk a kenyeret. Még most is érzem az ízét a számban. A feleségem gyesen van a háromhónapos kislá­nyunkkal. Ha eljön az idő, elképzelhető, hogy a lányom is ide jön dolgozni. A Bóninak nemcsak múlt­ja, jövője is van. Milyennek képzelte a jö­vőjét a mezítlábas legényke, Cséke László, báró Kende György almáskertjének nap­számosa? örült, hogy mun­kát kapott helyben, Cégény- dányádon. Nem sokat gon­dolhatott a jövőre, legfeljebb a falusi hentest irigyelté. Va­lójában az anyatejjel együtt szívta magába a természet, a növények szeretetét. Értet­te a nyelvüket már gyer­mekkorban ... Kemény iskola — Mégis hentes akartam lenni — emlékezik a gyer­mekkorra. — Mert a hentes jól élt a falukban, mindig volt neki hús a fazékban ... öt évig gondozta az árté­ri gyümölcsfákat a bárónál. Tisztogatta a törzset gyógyí­totta a heges kérget, nyese­gette az ágakat. Az már elő­léptetésnek számított, ami­kor a metszőollót is a kezé­be vehette. így kezdődött a barátsága a gyümölcsfákkal, amely már-már szenvedélynek is beillik. 1941-ben a báró be­ajánlotta a nyíregyházi kert- munkásképző intézetbe, ami kemény iskola volt. A legne- hezebbyr.vnlfgdurvább kerti munkákkal is meg kellett is­merkedni. Cséke Lászlónak ez nem volt újdonság . .. — Szerencsém volt, az is­kola után, amely kétéves volt, kerjtész lettem Boér Ágoston nyírmadai földbir­tokosnál. Egy rakás címe volt a földbirtokosnak, ország- gyűlési képviselő, tanácsos és a jó ég tudja még mi min­den. Dorka Imre bácsi, a vincellér tanított meg sok mindenre. Szeretett beszélni, én hagytam, mert mindent meg akartam tanulni tőle. A cselédekkel egy kenyéren él­tem. Volt egy égre nyíló szo­bám, abban laktam. Itt ért a felszabadulás. Emlékszem volt olyan hónap, hogy egy havi béremből egy doboz gyufát tudtam venni. Feletették a tetőt Hontalannak érezhette ma­gát a faluban, de vissza Cé- génydányádra nem akart menni. És valami már kö­tötte Nyírmadához, a jöven­dőbelije. Ide nősült, itt ma­radt. Először a földműves­szövetkezetnél dolgozott, az­tán a gyümölcstermelési ér­tékesítő nemzeti vállalatnál, majd az elhagyott és föld- birtokosok földjein megala­kult állami gazdaságban ka­pott munkát. Ekkor már 1949-et írtak. így emlékezik: — Semmink nem volt. Le­szedtük a szalmát az istállók tetejéről, azt etettük a jó­szággal. Alig volt néhány lo­vunk, tehenünk, amikor fő- agronómus lettem. Egy év múlva már összeszedtük magunkat, egyre jobban kezdtünk hasonlítani a me­zőgazdasági nagyüzemhez, persze nem a mai értelem­ben. Mivel legjobban a gyü­mölcsfák érdekeltek, később én lettem a főkertész, tíz éve pedig igazgatóhelyettes va­gyok. Közben elvégeztem a felsőfokú mezőgazdasági technikumot is. Tőmondatokban ennyi len­ne az 57 éves Cséke László életútja? A valóság ennél sokkal gazdagabb, változato­sabb, küzdelmesebb volt. Külön fejezetet érdemelne az a két év, amikor Nyírmadá- ról a fővárosba helyezték, az állami gazdaságok központ­jába. Jóformán azt sem tud­ta, mi a dolga. Igyekezett is mindig vidékre, Szabolcsba. Végül, kicsikarta, hogy az íróasztalt felcserélhette az almáskerttel. Itthon az ötve­nes évek végén, a hatvanas évek elején Nagy Sándor megyei főkertész újszerű metszési módszerével ekkor indította el a szabolcsi alma­termesztés reneszánszát. A Barátságkert telepítői — Az első tanítványai kö­zé tartozom Nagy Sándor bá­csinak — mondja. — Az ő útmutatása és személyes munkája indította el az al­máskertek újjászületését, örültem, amikor megszüle­tett az a gondolat, hogy Ba­rátságkertet telepítsünk a határon. Egy közös nagy ker­tet, amit együtt művelünk a szomszédos szovjet emberek­kel. Elültettük az első cse­metéket ... Nagy élmény volt és azóta is az számunk­ra, ha a közös kertben já­runk, dolgozunk. Friss élmények sorjáznak Cséke László emlékezetében. Egyszerű, kötetlen találkozá­sok a szovjet gyümölcster­mesztőkkel, akik mindenna­pos vendégek voltak a most már 160 hektárra növe­kedett, Lenin nevét viselő Barátságkertben. A magyar szakemberek is gyakran át­ruccantak a Kárpátontúli részre, Cséke László soha nem hiányozhatott a „csa­patból.” Mindig volt jó ta­nácsa a metszésre, a külön­böző művelési formákra, a permetezésre, növényvéde­lemre. De nem csak a szű- kebb szakmai kérdések iz­gatták, hanem a szovjet em-i berek hétköznapjai is. — Ezért is nagyon örül­tem, amikor néhány éve szovjet barátaink meghívtak bennünket és bejártuk Kisi- nyov környékét, ahonnan egyébként a mi gazdasá­gunkba is érkeznek évente néhány napra szovjet főisko­lás fiatalok gyakorlatra a Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskola testvérintézménye­ként. Tanulni egymástól — Jó tanulni egymástól. Mi az almatermesztésben tu­dunk segíteni, a szovjet szak­emberektől pedig sokat ta­nultunk az állattenyésztés, legelőgazdálkodás dolgairól. A legmaradandóbb az, meny­nyire komolyan veszik, hogy az ő területükön is meghono­sítsák az almatermelést. A barátságkertben munkában, szorgalomban valamennyiünk elismerését kiváltották a szovjet mezőgazdasági dol­gozók. Aki hisz a jövőben, fát ül­tet — szokták mondani. Csé­ke László néhány év múlva nyugdíjba készül, megérde­melt pihenésre. De fái évti­zedek múlva is megőrzik ke­ze nyomát. Gyümölcsöt hoz­nak — mindkét nép asztalá­ra. Páll Géza ★ ÚJSÁGHÍR: Cséke Lász­lót, a Nyírmadai Állami Gazdaság igazgatóhelyettesét a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója al­kalmából a két nép barátsá­gának elmélyítésében vég­zett kimagasló munkájáért az MSZBT aranykoszorús jelvényével tüntették ki. Nábrádi Lajos G yakorta rajtakapom magamat, hogy be­porosodott emlékeket, emléktöredékeket cibálok elő a múló idő lomtárából. Mondom, mondanám ön­magámnak ilyenkor: vi­gyázz, kispajtás, ez az öre­gedés legbiztosabb jele, — de hiába. Egy-egy friss ha­tás, élmény minduntalan fellebbenti a feledés nehe­zedő leplét. Rohanunk boltból bolt­ba, áruházból szaküzlet­be, hogy végre rátalál­junk arra a kis bunda- csizmára, ami szép is le­gyen, térjen is el a szok­ványostól, legyen is ben­ne valami meglepetés, és természetesen csakis pi­ros lehet, mert ugye, az illik a „nagylány” rózsa­szín bundájához... ... Akkor reggel én már tudtam, hogy nem mehetek iskolába. Anyánk előző es­te megígérte, hajnalban el­megy a suszterhoz, aki ad­dig megvarrja, faszeggel megszegezi a bakancs tal­pát és mielőtt indulni kel­lene az iskolába, ő már itt­hon lesz a lábbelivel. Anyánk akkoriban mindig hajnalban ment el, kitaka­rítani a villanytelepi irodá­kat, befűteni a zománcos kályhákba. De hétre, fél nyolcra hazabiciklizett a töltésen, s a kiskapuból né­zett utánunk. Most nem jött, s én már tudtam, hogy a használható nagyobb ba­kancsban a bátyám megy iskolába, mert ő az idősebb, neki fontosabb és sürgősebb a tanulás ... Dél felé aztán kiderült: előző nap berú­gott a cipész, hozzá sem nyúlt egyetlen lábbelihez sem... Lelkemre köti a srác, Pesten nehogy elfelejt­sek bemenni a könyves­boltba, utánanézni an­nak a Donáth-féle könyvnek, ami az embe­ri szervezetről szól. Be­nézek több helyre, nincs. Szólok ismerősöknek, barátoknak, a könyv­ügynöknek, még csak az antikváriumosnak is, hiá­ba. Most egy orvosisme­rős ígéretében bízunk... ... Tömpe tanár úr rám nézett az orra hegyéről ép­pen lecsúszni készülő szem­üvege mögül, és szinte fájt, ahogyan sajnált. Földrajz­órát tartott, s mert egy hét­tel korábban lelkünkre kö­tötte: mindenkinek megle­gyen az atlasza, hát most számon kérte. Apám halála után mi sokáig kevés pénzt láttunk, nem jutott térkép­re sem. A tanár nézett, csak nézett rám s én félelmem­ben csak annyit mondtam: „Tessék egy kis haladékot adni, én lerajzolom a nagy világatlaszt is; nekem van kék színesem a folyókhoz, barna a hegyekhez, zöld az alföldekhez ... Tömpe tanár mosolyt erőltetett a szem­üvege köré, s csak azt kér­dezte kevés meggyőződés­sel, melyik gyerek hajlandó kölcsönadni nekem a tér­képét. Bizonyára ő sem hitte, hogy a következő órára le­rajzolom az egész világat­laszt. Tetszett is neki, csu­pán egy hibát talált benne. A nagy Európa-térképen a falunkat jelző piros pont nagyobbra sikerült Debre­cennél. Hallani, mit kap ma egy diák a szüleitől, ha jó jegyet, szép bizonyít­ványt visz haza. Nagy­lemez, kismotor, számo­lógép, sztereórádió, ja­pán magnó... ... Bede Sanyi, Csűrök Tibi, Kovács Karcsi, emlé­keztek még? Jött a szil­veszter, s mi, a városban tanuló srácok, lányok mi­lyen nagy kedvvel sepertük tisztára, díszítettük ünne­pélyesre az éppen üres or­vosi rendelőt? Volt egy gombos harmonika, került bor is meg finom tészta, táncoltunk, jókat kacag­tunk egész éjszaka s haj­nalban összeölelkőzve, mat­rózlépésben ébresztettük fel a fél falut. Csak másnap vettem észre, hogy a har­monika dagadtra dörzsölte a bal csuklómat. Fene bán­ta! Gratulálok a kereszt­fiamnak, ez igen, kiváló teljesítményt nyújtott a nyári építőtáborban, s jutalomképpen egy he­tet töltött külföldön ... ... Nagy szó volt, hogy bátyámmal bejuthattunk a gátőrházba, vasbeton tele­fonpóznát gyártani. Napon­ta fejenként kettő volt a norma, akkor megvolt egyenként a 30 forint. Amíg legyártottunk annyi póznát, hogy negyven méterenként lerakva elért Szálkáig, ad­dig megkerestünk egy új ruhára valót. Tetszeni akar­tunk a lányoknak, kever­tük hát a betont. Már csak fénykép őr­zi a szülői házat, elbon­tották, „belvizes köl­csönnel" vadonatúj épült a helyén. Vilupálozott parketta szárad a két szobában, s a sógor dü­höng, mert az olajkály­ha füstjét nem viszi ki eléggé a huzat... ... Félig raktuk fával a zsákot. Jó száraz fa volt, csupa akác. Mentünk végig a töltésen, hátunkon a lo­pott fával, ropogott tal­punk alatt a hó. Akkor jött a terepjáró vakító fényes­séggel, hozta az üzemveze­tőt a villanytelepre. Ledob­tuk a zsákot a Kraszna partján, utána gurultunk mi is. Mire leértünk, kész hó­golyókká váltunk. Vártunk egy kicsit, s amikor csend lett, hazahúztuk a zsák fát. Otthon teleraktuk a csikó­tűzhelyet, s a jó melegben olyan mély álomba merül­tünk, hogy azt is elfelejtet­tük, miről álmodoztunk. Angyal Sándor 0 KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1979. november 7. Változások az életrajzon

Next

/
Thumbnails
Contents