Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-07 / 261. szám
KM ÜNNEPI MELLÉKLET Mint a nagymisén, az idős asszony összekulcsolta kezét, az ölében nyugtatta. Az egy szál piros rózsa égőn hajtott ki a már ráncos, munkával cserzett ujjak szorításából. Aztán elérkezett az ő ideje. Az elnökségi asztalhoz lépett és mondta: — Elnök elvtárs ... Szót sem többet. Szívét tengernyi érzés szorította. Nézte az asszony a kertjéből vágott rózsát és nem tudott beszélni. Megtapsolták és a helyére ült. Északi, északkeleti a Nyírségben az uralkodó széljárás. Ez a szél formálta a homokot. Évszázadokon át csak a szél. Szélbarázdákat rakott, parabolabuckákat épített. De vajon mi verte jobban az embereket: a homok, vagy az isten? És miért hívták szeny- nyesnek a pusztát? Kérdeztem egy embert: — Nem restelli, ha megkérdezik : hol született, és azt kell felelni: Szennyespusztán? — Hát tehetek én erről? Nem a kosz, a piszok evett bennünket, a szegénység nyomott. Akinek bűne volt az elnevezés, restellje magát. A település nevét a hivatalos szervek megváltoztatták. SZABADSÁGTELEP. Sokat jártam arra. Sohasem hívtak, csak mentem. Egyik alkalommal fiatal emberek járták be a határt. He- tényi Miklós, Melkó Béla főkertész és Mogyorósi Menyhért léptei alatt szétfolyt a homok. Vizet szomjaztak a fák. A főkertész a vendéget kérdezte. — Hogy tetszik? — Nem nagyon — hangzott az őszinte válasz — el lett szúrva a telepítés. A sorok nem szabályosak, a hiánypótlás túlzottan vegyes. Ebben a kertben nehéz lesz a gépi művelés. Jó szót vártak és tessék. Pedig hát nem volt az kis dolog, hogy elültettek 168 hold ajmát, telepítettek 50 hold vegyes gyümölcsöt, szamócát, málnát. Épült Szabadságtelepen — majdnem ott, ahol régen a cselédlakások álltak — egy konzerválóüzem. Málnából, köszmétéből, szamócából és ribizkéből készítenek szörpöt. A pincében a szörpök mellett bor is van. Hasas hordókon a bor neve és évjárata utal az ízre, zamatra. Kóstolgatás közben dr. Mik- lóssy Ferenc, az elnök megkérdezte: — Tudod-e, mit iszol? — Bort. — De milyen bort? Ez itt a nyírlugosi határban termett. Borversenyen aranyérmet nyertünk vele. Megértettem, mire célzott. Alaposan átformálták a tájat. Jól megdolgozták a rossz homokot. Eszembe jutott a málna. Az állami gazdaság telepítette először a kételkedők és hitetlenkedők ellenére. Aztán elterjedt az egész községben. Ma a házikertekben, kint a határban két— háromszáz öles parcellákon díszük a gyümölcs. Ünnep a szüret, messze városokból hazajárnak a gyerekek, rokonok, málnát szednek, nagy ebédeket esznek. 20—22 vagon málnát ad évente Nyír- lugos. A hatvanas évek elején a községben nem alakult terMint régi élményt, hordom magamban a képet. Nem tudom a festője nevét, bár híres kép, ismernem illenék, de nem is keresek utána, mert szeretném, hogy ugyanúgy maradjon meg bennem, ahogyan emlékként őrzöm. A Téli Palota ostromának egyetlen pillanata a festmény. Földről futni emelkedő nfötróz van a képen, kezében gránát, válla már a dobásnak feszül. Az alak csupa lendület és ez a lendület már a következő történések ígérete. Nem tudom, hogy akkor, ott, elrepül-e az a gránát, nem tudhatom, kit ért, kit talált, azt sem tudhatom immár, hogy nem esett-e a következő pillanatokban a kockakövekre golyótól talál- tva az a matróz, de bennem él, történelemmé lett, hogy az a gránát, azok a gránátok elrepültek, hogy a dobásnak feszülő test lendülete a mában is élő győztes forradalom. * Az a matróz, az a gránát? Állok az olcsvaapáti révnél. 1941-ben itt, a zajló Szamoson, a jégtáblák morajlását túlkiabálva két ember beszélgetett. Az orvos az olcsvai parton, a bába a másikon. Az apáti kisbíró felesége vajúdott. Kórházba kellett volna mennie, de talán az egész utcában nem lett volna annyi pénz, hogy megtehesse. — „Doktor úr! Gyengül az asz- szony!” Tehetetlen, komor emberek sötétlettek a parton, a vízig ért az asszony jajgatása is. Megíratlan dráma? Életkép a magyar valóságból, az embert gyötrő kétségbeesett szegénységről, amit elfelejteni sohasem szabadna. Az a gyerek megszületett. A zajló Szamoson átment végül az orvos, az a gyerek megélt. Megélt, de hány nem élt Halászok. Andruskó Károly linómetszete. Múltat idéző parasztporta Nyírgelsén. (Elek Emil felvétele.) Az a matróz meg, hány pusztult el a nincstelenség szomorú bugyrában? Hány élet, hány emberhez méltó álom, hány didergő reménység? Annak a gránátnak a robbanása megrázta ezt a földet, fénye elért idáig. Állok a révnél. Autó hajt fel a kompról, a kompra tartó másik autó mellett egy pillanatra megáll. — Megyünk a meccsre. Nyíregyre. Nem jöttök? — Nem tudom még. Lehet, esetleg beugrunk ... Nekünk már semmi csodálatos nem lenne abban, ha a hajdani kisbíró unokája lett volna az egyik beszélgető.-#■ Dohányt csomóznak. Az asszonyok keze jár, akár a gép. A történetből az idő kikoptatta az eleven fájdalmat, csak a szomorúságot hagyta meg, ami együtt öregszik az emberrel, s ha igazi volt, nemesebb lesz, akár a bor: „Az vilt nekem a legszebb gyerekem. ölelt, csókolt, mindig nevetett. Láttam én este, hogy csendesebb, a torkát fájlalta... Másnap kimentünk a Koplaló tanyára, tengerit törtünk, de nem hagyott nyugodni engem a rossz érzés. Hazamentem korán. Csupa tűz volt már a kislány teste. Felkaptam, vittem Bátorba. Egy nagykendőbe bugyoláltam, úgy indultam gyalog, mert ha pénz lett volna rá, akkor se kapok szekeret. Megjártam én azt a húsz kilométert nemegyszer, de annyi idő alatt még soha...” Torokgyík. Halott gyermekkel sietett az a magányos parasztasszony. „Azt mondta Bella doktor, hogy egy órával, ha korábban érek, még segíthetett volna, de a holton az Isten se segít...” Valaki bólint a csomózok közül: „Olyan világ volt, bizony akkor...” * Bajcsy-Zsilinszky Endre 1934-ben egy beregi körutazásáról írja: „A tarpaiak és a Tarpa környékiek 60 százaléka napszámos, 6—8 gyerekes családokkal, de 9—10 gyerek se ritka. Ez a nép éhen vész, ha nem kap munkát ...” Az olcsvaapáti Bartha Lajos írja: „Mint szegény sorsú parasztszülők gyermeke örökös és egyetlen vágyam volt: bírni egy talpalatnyi földet... Heten voltunk testvérek: hat fiú és egy lány, köztük én a legidősebb. Apámnak még hét hold földje volt, a Szamos folyó partján. Apám, szegény, 1910- ben meghalt, agyonrúgta a ló, akkor én 16 éves voltam . .. Közben a Szamos 1912- ban—13-ban minden földünket elvitte. Visszaidézni is borzasztó azt a sorsot...” Bartha Lajos sorsa folytatódott a háborúban, teljesedni látszott 1919-ben, aztán egy nép legjobbjainak sorsát példázta az ellenforradalom, a fehérterror idején. Ha másképpen, ha más formában is, de annak a matróznak a bátorsága, hite élt benne, a jobbat akarásban. Annak a gránátnak a robbanása maga volt a forradalom. # Régi kérvényeket, folyamodványokat lapozgatok. „Alázatos kézcsókjaival” kéri a jegyző úr kegyét egy hatgyermekes asszony, akinek katonaférjéről semmi hír, s gyermekeinek betévő falatja sincs. Mi, akik a szíveskedjék szót is félszegen, magunkban ellenkezve írjuk le, olykor szinte nem is értjük a hajdani alázatos instanciákat körmölő embert, akin a kor nyomorított, de ha megértjük, akkor érezzük, hogy milyen végtelen mesz- szeségből értünk a máig. A Téli Palota ellen rohamra indulók nem tudhatták, de hittel hitték ezt a másarcú holnapot. ■fr Járom a megyét. Iskola épül, óvoda, bölcsőde épül, községekben dicsekednek, hogy csak mutatóba maradt már néhány régi, a felszabadulás élőtt épült ház. Vizet tervez Piricse, Encsencs, busz jár Olcsvára a munkásasszo- ny.okért, emeletes kultúrház szolgál háromezer embert ott, ahol hetven gyereket tanított valaha egy tanító. Szüretelünk az alig kert- nyi szőlőben és számolom, hogy az ismerős család három gyermeke három városból autón jött haza, hogy a dűlőkön kilenc autót számolhatok meg a dombról. Meglett, családos ember, sápa- dozva, egyetemi vizsgára készül, a cigányasszony, Rézműves Angyalka az autóbusznál várja az emberét, aki hatezer forint fizetést hoz haza... Nem, az a matróz valóban nem tudhatta, hogyan fognak élni hat évtized után az emberek, nem tudhatta, hogy egy távoli országban az emberét váró ötgyerekes cigányasszony mosógépet tervez a mostani fizetésből, pedig ő is dalolta még panaszkodós, szomorú énekeit. Annak a matróznak legszívesebben odaadnám a putrikban született néhány sort: „Záhony felől jön a vonat / Hozzák már a friss kenyeret / vedd el Isten a szememet, / Ne lássam én a kenyeret...” És a vers mellé életünk mai képeit tenném, bizonyságképp, hogy annak a gránátnak szállnia, robbannia kellett, idáig csak így érhettünk el. És igen, az a matróz! Szégyenem, hogy a festő nevét se tudom, megvallathatna mindőnket elszá- násaink, forradalmi hitünk erejéről. Ma álljuk a számadást, a számadásoknak kedvez az ünnep, akkor az ő bátorsága nem volt hiábavaló, mert méltók vagyunk a forradalomhoz! Bartha Gábor melőszövetkezet. Kint, a pusztán, a volt cselédek, dohányosok akarták csak. Meg is éhezték, meg is kínlódták a kezdő éveket. Aztán egyenesbe kerültek. Jó néhány évvel az indulás után mondta az elnök: — Jó volt a zárszámadás. Négymillió-négyszázharminc- hatezer forint jutott a tagoknak munkabérre. Az egy tagra jutó jövedelem 1700 forinttal növekedett. — Akkor bizonyosan megtapsoltak. — Meg-e? Csak úgy záporozott a kritika. Az történt, hogy a beszámolóban elhangzott; az állattenyésztés 400 ezer forinttal került többe, mint ameny- nyit terveztek. Az állattenyésztésre ráfizettek. Ez bírta szólásra Páll Gézánét: — Igen, ez az eredménye annak, ha nem hallgatnak az emberre. Hányszor mondtam, leszakadt az egyik jászoldeszka, de senkinek nem jutott eszébe, hogy azt meg is kellene csinálni. Hány kilogramm abrak pergett el ott? Kérdem én, hány kilogramm ? Megindult a lavina. Ki gondolt már a jó keresetre! Zsuk István a szállítók vétkét licitálta: dobálták a zsákokat, azok kiszakadtak, úton, útfélen elfolyt a termény. De szemére vetették az elnöknek, hogy nem eléggé erélyes, a kisebb károkat, károkozókat nem büntette eléggé. És a főagronómus! Alkudozott a traktorosokkal, hogy hova menjenek dolgozni. Hát milyen fegyelem az ilyen. És a gyümölcsös. Kétszázezer forint állami támogatástól estek .ely, mert az új telepítésű fák nem érték el az előírt fejlettségi szintet. o A nyírlugosi Szabadság Termelőszövetkezetben a dohánypalántákat már régen nem hagyományos módon, trágyatalpas melegágyakban nevelik. Fóliasátrak párás melegében alkot tömör, zöld „pázsitot” a kiültetésre váró növény. Az elnök ott állt a sátor bejáratánál, a brigád- vezetővel tárgyalt, én meg megkérdeztem a palántákat szedő asszonyoktól. — Milyen ember az elnökük? Tréfára vették. — Szép, nagy darab ember, szemrevaló. Nevettek. Kórusban. Az elnök odanézett, ő is mosolygott, de hogy min, nem tudom. o Kaptam egy levelet Nyír- lugosról, termelőszövetkezeti tagoktól. Írták: .„Néhány napja, 1979. június 12-én volt termelőszövetkezetünkben a vezetőségválasztó közgyűlés. Ezen a közgyűlésen búcsúzott el tőlünk húszévi elnökösködés után dr. Miklóssy Ferenc elvtárs. Nyugdíjba ment.” Kutatni kezdtem az emlékezetemben, mit is tudok én erről az emberről. Azt, hogy nemcsak Szennyespusztán ültetett fákat, de mint állami gazdasági igazgató, másutt is. ö hozta rendbe az egykori erdőtelki állami gazdaságot, indította jó útra a nyírtassi. nyírlugosi gazdaságokat. Nyírlugoson, amikor a tsz- átszervezés volt, mint állami gazdasági igazgató és tanácsi tisztségviselő (elnökhelyettes) a közös mellett nagyon agitált. Mint abban az időben gyakran megesett, neki is azt mondták: — Na, ha rábeszélt bennünket az elvtárs, akkor egye is meg, amit főzött. Legyen az elnökünk. Becsületbeli ügy volt a tisztséget elvállalni. Aztán húsz évig kitartott. Miért? Egy beszélgetésünk alkalmával azt mondta: — El tudod képzelni, mi volt itt? Nem tudtak írni-ol- vasni az emberek. Nem volt egyetlen keménytetős ház sem. Újságot, könyvet nem láttak, nem vettek kezükbe. Nyomorúságos, kétségbeejtő volt ez az állapot. Rögeszmémmé vált, hogy segítsek. Szerencsére az emberek is akarták a jobbat, Így együtt jutottunk valamire. Már hónapok óta foglalkoztat a gondolat, írni kellene Miklóssy Ferencről, az elnökről. De mit? Kapóra jött, hogy bejött a városba, találkoztunk. Gondoltam, kikérdezem. Aztán restelltem, hogy két évtizede ismerem és magánéletéről, személyes dolgairól olyan keveset tudok. Most faggassam? Nem is kérdeztem mást: — Mi lett azzal a rózsával, amit kaptál ? * — Hát tudod? — Hallottam. — Nagyon örültem a virágnak. Amikor hazaértem, lepréseltem. Amíg élek, emlékeztetni fog. Szép idők voltak. Seres Ernő Piros rózsa az elnöknek 1979. november 7. ^
