Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-07 / 261. szám

1979. november 7. KELET-MAGYARORSZÁG 3 A mi mércénk nn ézem a televízió archív filmkockáit. Fegyverropogás, I k idős muzsik szalad át a túloldalra, töltényhevederes munkás tüzel a kényes paripákon száguldó fehér tisz­tekre. Aztán a híradó: szakállas gerillák lőnek a közép­amerikai fővárosban. A szobában a fiatalok arcáról nem nehéz kitalálni, a barikád melyik oldalának szurkolnak. Visszaidézem a harminc—harmincöt esztendővel ezelőtti nyírségi képet, a Lenin téri nagy felvonulásokat, a rongyos emberek tüntetéseit, a harcos feliratú táblákat, a követelé­seket a földért, a gyárért, a munkáért, a kenyérért, s látom a kipirult arcokat, a hittel teli társakat, akik egyek voltak az akarásban, hogy emberhez méltó legyen itt is az élet, hogy mindenki előtt kinyíljanak az iskolák, a tudás kapui, hogy a városban legyen üzem, a megyében almáskert, a viskók lakói egészséges lakásokba költözhessenek, s ne szedje áldozatait a nyomorúság okozta népbetegségek sora. Századunk tele van hasonló filmkockákkal. Harc, bari­kád, az elnyomottak küzdelme az elnyomók ellen. Győztes és vesztes forradalmak, mint a tengeren a dagály és az apály, de a világ halad. A győztes forradalom még közel sem a végcél, csak kiindulási alap a tíz- és százmilliók megváltozó életéhez. Az ember arra gondol, mennyivel másabb, szebb, izgal­masabb volt nagyapáink, apáink ifjúsága, hiszen az ő kor­szakuk lehetőséget adott a harcra. A mi korunk is a forradalmak kora, azonban a harcun­kat ma másként harcoljuk. Kevesebb látvánnyal, s keve­sebb izgalommal. Sokszor kérdezzük is önmagunkat:'vajon csak ez jutott nekünk, a nem ritkán egyhangú munka, ami­nek végeztével fotelból nézhetjük mások harcát az új, a jobb világukért? Aztán felvetődik: csak az lehet nagyszerű és izgalmas, amikor tömör sorokban meneteltünk? Csak ott érezheti az ember, hogy most olyat visz véghez, ami nem mindennapi, ami történelem? Nem lenne érdekes a ma történelme? Nincs-e a mi éle­tünknek is felemelő pillanata? Mennyi ilyennek vagyunk tanúi, résztvevői! Az ifjú­munkás hosszú töprengés után elkészül az új széria minta­darabjával; a tervezőmérnök asztalán megszületik az új városrész, a nyomdász kommunista szombatja keresetéből óvodai helyre áldoz, a diák bonyolult matematika példát old meg, a szövetkezeti traktoros szemveszteség nélkül vé­gez a kukoricabetakarítással, az orvos makacs betegséget gyógyít. És így tovább... Talán megmosolyognak érte, de hiszem: minden ember forradalmár, aki társadalmunk jobbításának lelkes híve, aki az újra, a jobbra törekszik. A ma .forradalmára az örökké változtatni akaró, nyugtalan, nyughatatlan ember. Ki ne igazolná: a legtöbb baráti társaságban a harma­dik mondat már a munkáé. Hány és hány ember jön tűz- be-lázba, ha a gyáráról, a téeszéről, a kórházáról, az in­tézményéről esik szó! Okos vélemények, előrevivő javasla­tok végtelen sorát kaphatná csak innen a vezető, a felet­tes, ha belehallgatna e beszélgetésekbe. Vizsgázunk. Naponta és óránként vizsgázik a vezető és a beosztott. A munkahelyén és a társaságban, a társadalmi életben és a szűk családi körben. Tehetségből, rátermett­ségből, lelkesedésből. Leleményességből, szívósságból, kö­vetkezetességből. Tulajdonképpen abból: vajon megtet- tem-e mindent azon a poszton, amit a társadalom rámbí­zott? A forradalmárt tizenhétben, tizenkilencben, negyvenöt­ben ugyanaz jellemezte, mint hetvenkilencben. A forradal­már mindig is az új, a fejlettebb, a haladóbb rendért har­col, legfeljebb más színtereken és más eszközökkel. A cél tehát nem különbözik. Akkoriban a hatalmat kellett meg­ragadni ahhoz, hogy teljesítsék a szocialista eszmék elvá­rásait, ma a hatalmat kell erősíteni ugyanezért. Akkoriban új politikai intézményeket kellett létrehozni, hogy azok gyökeresen átalakítsák a gazdaság alapjait, ma minden le­hető eszközzel akarjuk a gazdaságot fejleszteni. Az előbbi, a korábbi látványosabb, a jelenlegi viszont semmivel sem könnyebb. Sok szempontból bonyolultabb is, hiszen a ma ellensége már nem a tőkés, a földbirtokos és fegyveres bérence. A mi legnagyobb belső ellenfelünk a saját rossz beidegződésünk. A selejtes munka, a kényel­messég, a kishitűség, a pazarlás, a nagylábon élés, a kiva­gyiság, a nagyképűség. Olyan korban élünk, amelyben semmivel sem köny- nyebb forradalmárnak lenni, mint egykoron. A mi bari­kádjaink a munkahelyeken vannak, ahol legalább olyan nagy szükség van az elvek alapos ismeretére, a dolgok tisztán látására, a haladó befogadására, mások meggyőzé­sére, a bátorságra, a hűségre, a tisztaságra és a következe­tességre. S talán soha nem volt annyira kevés gyakorlat helyett téziseket, dogmákat ismételgetni, mint ma. A mérce: a munka. A tett kritériuma: az eredmény. A munkáshatalomhoz való hűség próbája napjainkban a vál­lalkozás, a minőségileg magasabb rendűre való törekvés. A barikád másik oldalát mind egyszerűbb felismerni: ott a hanyagság, az egyenlősdi, az objektív okokra való folyto­nos és cinikus hivatkozás, az elpocsékolt energia, az el­vesztegetett idő és pénz, a fegyelem megsértése, a szerve­zetlenség, a sokba került, de ki nem aknázott, drága ka­pacitás. A ma követelménye, hogy egész közgondolkodásunkat új vágányra kell állítani. Ha rendbe akarjuk hozni közös dolgainkat, ha hűek akarunk maradni forradalmunk jel­szavához, — boldogabbá tenni az embert — akkor ehhez nagyobb következetességet szükséges tanúsítani abban, hogy önmagunktól és másoktól megköveteljük az új módon végzendő munkát. A ma forradalmárára kevésbé látványos, de nagyon fon­tos feladat hárul: miközben a szükségletre termel, számol­jon, takarékos gazdája legyen a közösség pénzének, abban mutasson mindenekelőtt példát, hogy mindent megtesz és megkövetel a maga területén a célért, hogy gazdálkodá­sunk mérlegén javíthassunk. I O lyen egyszerű, köznapi lenne a feladat? Inkább ilyen bonyolult, s néha átkozottul nehéz. Társadalmunk létkérdése, hogy befogadja a régi célhoz elvezető új eszközöket. Ez forradalmi tett. És nem csupán azért, mert a forradalmukat most vívó vagy a forradalmukra készülő népek éberen figyelik, hogyan boldogulunk az új társada­lom építésének ebben a szakaszában. Legalább annyira azért, mert a saját magunk élete, holnapiunk, jövőnk is e szerint alakul. A proletárhatalmat ma ez a jobbító szándék, az odaadó, elkötelezett, pontos és minőségi munka erősíti. Természe­tes, hogy a társadalomnak azt kell elsősorban megbecsül­nie, aki itt e követelmény teljesítésében az első sorban me­netel. A hétköznapok apró munkájának van ma értelme és létjogosultsága. Forradalom ez a javából: eldobni mindent, ami elavult, ami visszahúz, támogatni azt, ami új és előre­visz. Kopka János Kitüntetett szabolcsiak SZÉP HAGYOMÁNY, HOGY ÜNNEPEINKEN A TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉLET KÜLÖNBÖZŐ TERÜLETEIN KIMAGASLÓ EREDMÉNYEKET ELÉRŐKNEK KITÜNTETÉST ADOMÁNYOZNAK. TÖBBEN EGY ÉLETMŰ ELISME­RÉSEKÉNT, SOKÉVI LELKIISMERETES, ALKOTÖ, KEZDEMÉNYEZŐ MUNKÁÉRT, SZERVEZŐ TEVÉKENYSÉGÉRT RÉSZESÜLNEK A TÁRSADALOM ELISMERÉSÉBEN. EZ A MUNKA NAGYON ELTÉRŐ IS LEHET, HISZEN A VAS­UTAS, A KERESKEDŐ, AZ IFJÚSÁGI VEZETŐ, A ZENEPEDAGÓGUS NAGYON KÜLÖNBÖZŐ TERÜLETEN DOLGO­ZIK. ÁM EGY KÖZÖS BENNÜK: A MAGA MUNKÁJÁBAN MINDEGYIK KIEMELKEDŐ TELJESÍTMENYT NYÚJ­TOTT, A NAGYOBB KÖZÖSSÉG JAVARA. MUNKATÁRSAINK NÉGY KITÜNTETETT PORTRÉJÁT RAJZOLTAK MEG. Az iski család öröme Mérnöknő a katedrán A mesében a legkisebb ki­rályfi mutat példát bátyjai- nak találékonyságból, ember­ségből. A 14 gyermekes Iski családból a legnagyobb fiú, a 26 éves András élete, eddigi pályafutása bizonyítja, hogy a szorgalom, a becsületes mun­ka elnyeri jutalmát. — Építőipari gépésznek ta­nultam. A szakma megszer­zése után jöttem a vasúthoz Záhonyba kilenc évvel ezelőtt — adja rövid vázát kezdésé­nek. A szakmai versenyeken is sikerrel indult, a társadalmi munkában mindig lehetett rá számítani. Ennek köszönhet­te, hogy tavaly a kisgépes át- rakóterületen csoportvezető- när nevezték ki. — Úgy érzem, ‘megtettem a munkában minden tőlem tel­hetőt — hárítja* el szerényen az elismerést. — Először azt néztem, hogy milyen embe­rek között fogok dolgozni. Bár többüktől fiatalabb va­gyok, azonban mégsem csak a munkahelyi problémákkal foglalkoztam, hanem igyekez­tem minden ügyes-bajos dol­gukban a segítségükre lenni. Az átrakóban húsz ember tartozik közvetlen irányítása alá. Tavaly decembertől vi­szont újabb megbízatást vál­lalt. Az ottani terület két mű­szakjának pártalapszervezeti titkári teendőit látja el. — Lehet, hogy aki csak be­jár dolgozni egyik napról a másikra, az nem tudja, hogy a forduló szolgálat mellett milyen megterhelést jelent a társadalmi munka — véleke­dik. — Azonban ha kedvvel, lelkesedéssel csinálja az em­ber, akkor nem jelenthet ter­het a segítség másoknak. Az idén előfordultak olyan idő­szakok, amikor az áru össze­tétele nem tette lehetővé, hogy mindenki a gépén ma­radjon. Kétszeresen kerek évfor­duló november 7-e Szobosz- lai Tamás boltvezető életé­ben. Huszonhat gwvel ez-1 előtt, éppen ezen a napon kezdte meg a munkát a Nagyhalász és Vidéke ÁFÉSZ-nél. — Nagyon jól emlékszem erre a napra. Savanyításhoz tapostuk a káposztát a szö­vetkezet udvarán lévő be­tonmedencékbe. Ünnep volt ez nekem, hiszen azelőtt nem volt állandó munkahe­lyem. A gazdáknál dolgoz­tam, alkalmi munkán, mert az apámnak csak három kis- hold földje volt és a kilenc­tagú családnak kevés volt ennek a termése. Először se­gédmunkás, később rakodó- munkás voltam. Aztán egy stráfkocsival jártam az árut beszerezni. A boltvezetői státus kez­dése már nem kapcsolódik kerek évfordulóhoz. Tizen­kilenc éve kérdezték meg tőle, vállalná-e a boltveze­tést a Petőfi utcában lévő kis boltban, a Németh Gyu­la házában lévő kis fűszer­boltban. Vállalta. — Megtörtént már nem­egyszer, hogy elfogyott az áru, s tudtam, hogy az ABC- ben még van. Amikor ebéd­idő következett, kerékpárra ültem és hoztam. A bolt az átlagnál is na­gyobb forgalmat bonyolít le. Az engedélyezett százezer forint készletével — ahogy mondja — „250 ezer forin­tot forgatok meg” havonta. — Beszéltem az emberek­kel, megértették, hogy nap­hosszat nem lehet takarítás­sal foglalkoztatni őket. A ké­zi átrakás ugyan nehezebb munka,ai<ie, így legalább ma­gasabb volt a keresetük, mintha órabérben dolgoztak volna. — És irigyei nincsenek? — Nem vettem észre. In­kább segítséget kaptam a környezetemtől, vezetőimtől. A család, a feleségem segít­sége szintén biztos támasz volt. Két gyermekem van, na­gyon örültünk, amikor lakást kaptunk a vasúttól, hiszen édesanyáméknál sokan vol­tunk. Azt hiszem a boldogu­lás, az eredmény rajtam mú­lik jelenleg is. Az Iski családban együtt örültek a legnagyobb fiú újabb elismerésének novem­ber 5-én. A Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetést vette át. L. B. Vagyis a bolt elvileg 14 na­ponként kiürül. Pedig eb­ben a boltban ezért még kü­lön meg kell dolgozni, hi­szen olyan körzetben van, ahol létszükséglet az olcsó áruk tartása. Ö mondja: — Nem csak árulni kell megtanulni, hanem besze­rezni is... Felettesei javaslatára, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom alkalmából a Fogyasztási Szövetkezetek Országos Tanácsa a Kiváló szövetkezeti . munkáért ki­tüntetésben részesítette Szo- boszlai Tamás boltvezetőt. T. A. Sulyok Gizella, a Nyíregy­házi Petőfi Sándor Kollégi­um igazgatónője évek óta minden vakációban építőtá­bort vezet valahol az ország­ban. Az építőtáborozás korszaka még 1959-ben kezdődött az igazgatónő életében. — Akkor mint diák szed­tem a paradicsomot Bodakaj- torban. A többi egyetemista évem alatt munkavezetőként vettem részt táborozásokon. Aztán megkaptam a kertész­mérnöki diplomámat — és lényegében véletlenül lettem pedagógus. A Balkányi Állami Gazda­ságban helyezkedett el Su­lyok Gizella, mint az almatá­roló vezetője 1963-han. A kö­vetkező esztendőben már ka­tedrán állt. Igaz, akkor még másodállásban, mint óraadó tanította kertészkedésre a nagykállói szakmunkásképző iskola növendékeit. — 1965-ben cseréltem föl végleg állásomat a tanítással. A tiszaberceli szakmunkás- képzőben kezdtem, majd mi­kor Nyíregyházán megnyílt a mezőgazdasági szakközépis­kola, akkor kerültem át a me­gyeszékhelyre. Közben taná­ri diplomát is szereztem. Ez a foglalkozás számomra két­szeresen jó: egyrészt átadom a tudásomat, másrészt pedig a szakmában dolgozom. Nem szakadt meg az elmúlt öt év­ben sem a kapcsolatom a ta­nítással, mióta kollégiumban vagyok. Visszajárok órát ad­ni a szakközépiskolába. »-, . A napokban meghívóleve­let kézbesített a posta a ta­Nyíregyháza Akik régóta ismerik, el sem hiszik, hogy már het- venötödik éve felé jár a most is friss Vikár Sándor. Legutóbb örömmel köszönt­hették azon az ünnepi váro­si tanácsülésen, ahol átvette „A városért” kitüntető em­lékérmet. Negyvenhét esztendeje im­már, hogy a dunántúli Őr­ség egyik kis falvában szü­letett fiatalember a pápai gimnázium után Budapesten a Zeneakadémia növendéke­ként oklevelet kapóit: zene­szerzésből. Kodály Zoltán tanítványa volt — ez már önmagában is sokat mond. Távolra került szűkébb ha­zájától: Nyíregyházán az akkor alakult tanítóképző ének-zenetanárt keresett, s Vikár Sándor örömmel vál­lalta a feladatot. — A tanítóképzőben, mely a mai Kölcsey gimnázium helyén működött, első dol­gaim egyike volt énekkart alakítani. Szívesen énekel­tek a tanítványaim: hama­rosan egy 160 tagú énekkart vezényelhettem. Pontosan ötven zeneművét adták ki ez idáig Vikár Sán­dornak — van köztük ének­kari mű, zongorára, orgoná­ra írt alkotás egyaránt. — 1939-ben a nyíregyházi Bessenyei Társaság felkért: szervezzem meg a városi ze­neiskolát. Nagy érdeklődés nyilvánult meg iránta: sorra jelentkeztek a növendékek. Tanárokat Debrecenből kér­tünk fel, mivel itt nem volt elegendő szakember. A há­ború végéig a tanítóképző­ben működött, s utána kap­tunk új helyet a Széchenyi -utcán. Mondanom sem kell, nehéz körülmények között kezdtük újra a munkát: zongorát javítottam, járdát sepertünk a feleségemmel, fűtöttünk, ha kellett... — 1951-ben megalakítot­tuk az első nyíregyházi nárnőnek, melyben november 6-án ünnepségre invitálta a KISZ Központi Bizottság a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 62. évfordulója alkalmából, ahol átnyújtották neki az „Ifjúságért Érdem­érem” kitüntetést. — Nincs a megyének olyan pontja, ahol ne mosolyogná­nak rám ismerős arcok. A múltkor például ismeretlen kislányoktól kaptam levelet. Arról kérdezősködtek, hogy melyik táborba megyek jövő­re, mert szeretnének ők is odakerülni. Sajnos nem tud­tam a helyet megírni. De az biztos, hogy — bár másokkal is hívtak — 1980 nyarán is­mét szabolcsi fiatalokkal le­szek. H. Zs. zenetanára szimfonikus zenekart, s ezt másfél évtizeden át irányí­tottam. Akkor anyagi okok­ból megszűnt, s később ala­kult újjá ismét. A zeneisko­lának volt köszönhető annak idején a zenekar létrejötte: megfelelő zenei tanszakokat tudtunk létrehozni, így aztán volt utánpótlás ... Zeneiskolai igazgatói mun­kája mellett arra is futotta erejéből, hogy új műveket alkosson, hogy zeneelméleti írásokat olvassanak tőle, hogy a TIT létrejöttétől kezdve művészeti szakosztá­lyi elnök legyen. Kilenc év­vel később ment nyugdíjba, mint lehetett volna — negy­venkét évi zenepadagógiai munka után! Ám ma sem otthonülő nyugdíjas: zene­kritikáit gyakorta olvashat­ják lapunk hasábjain, rend­szeresen tart előadásokat üzemekben, gyűjtőmunkát végez a kecskeméti Kodály- intézet számára ... Része Nyíregyházának — a fél százados múltnak éppúgy, mint a mának. T. Gy. Évek a pultnál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents