Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-04 / 259. szám
Kardot tartó glóriás katonaszent A habán korsók titka Eles, fémes csörömpöléssel hullott a földre és mozaikdarabjaira esett szét. Kibuggyanó fehér színű testén kobaltkék, sárga és mangánlila koszorúban immár töredékesen látszik a kivont kardot tartó glóriás katonaszent, a hajóscéh patrónu- sának alakja... Az épen maradt talprész fölött jól kibetűzhető a felirat: S + M1CIA1 ARCAN... Szt. Miháy arkangyal. Nem értem, miért volt fémes csengése, mikor fajanszból, ónmázas cserépből készült... Valami hűvös hideglelős léghuzat az erkélyajtót csapkodja ki-be, ki-be ... Honnan ez a huzat, hiszen minden zárva a túloldalon ... És most a hirtelen támadt csöndben a jól ismert nesz hallatszik... Mint az öreg szúette bútorok és padlók, ismét pattog a korsó, dolgozik az anyag. Az íróasztalomon állt a habán korsómásolat, és apró pattogásaival mindig felhívta magára a figyelmet. Pontosan olyan volt színeiben, formájában, mint az eredetiek. Csak harsányabb, egyszerűbb, amazoknak finom árnyalatai, az egyenletes színes alapmáz titkai nélkül. Szóval más. Teljesen más. Mert minden darab sűrű titkot rejt magában. A titkot. amit az Európa-szerte sokat üldözött habánok — újkeresztények — a XVI. századtól megőriztek vándorlásaik során apáról fiúra: az agyag- fajták égetésének fortélyait, a mázak összetételét, a hányatott sorsú mesterek korsókká, tálakká formált örö- mét-bánatát. A habán telepeseknek nem volt nyugodalmuk nálunk, Magyarországon sem. Néhány főúr — mint pl. a Ná- dasdyak és Batthyányak — azonban nem törődve az évente megjelenő kiűzetési parancsokkal, rendeletekkel, felkarolta és szívesen foglalkoztatta birtokain az új keresztény kézműveseket: ácsokat, pintéreket, ónosokat, malomépítőket stb... Hogy a később foglalkoztatott habán gerencsérek munkáját igen megbecsülték főúri foglalkoztatóik, mi sem bizonyítja jobban, minthogy fizetésük közvetlenül az orvosé után következett, megelőzve az íródeák, az ispán pénz- beni, természetbeni juttatását. Ekképpen szakmai tudásuk, s megrendelőik Mátyás reneszánsz udvarából öröklődő kifinomult olasz hmnaoiSc. ta ízlése alakította készítményeiket mai szemmel is gyönyörűségessé. Termékenyítő, ösztönző hatásuk tovább gyűrűzik napjaink kerámiaművészetébe. Csak a kései utódok — a XIX. században — beszéltek el valamennyit a műhelytitkokból. Szerencsi Mihály sárospataki fazekasmester tizenegyféle újkeresztény fehér mázat ismertet 1809-ben készült és később közreadott receptkönyvében. Ennek a becses kerámiakultúrának az emlékeiből őriz a nyíregyházi Jósa András Múzeum egy 147 darabból álló gyűjteményt, amit a változatos életutat bejáró Kozák István főgimnáziumi tanár ajándékozott a múzeumnak még 1919-ben. Hála korán feltámadt gyűjtőszenvedélyének: Erdélyi működése során magyar, székely, szász és román bo- kályokat szerzett. Miután később Rimaszombatba került, vett hozzájuk magyar, tót és habán edényeket, sőt Ung- várról is néhányat. Mindig kitűnő érzékkel válogatott: a jellegzetesekből, a korszakjelző darabokból. így válhatott gyűjteménye a későha- bán kerámiakultúra jeles tárgyi bizonyítékaivá, külföldi kutatók által is sokat emle,-j getett együttesévé. ___ Fehér gyöngyvirágkoszorú és lila, apró szirmú szegfűfejek hevernek a szőnyegpadlón — habán virágok. Távolabb egy kiürült cserépkulacs ... Közepén sfíXíi<11 ‘kerékformába foglalt évszám: 1818. Körülötte a bognármesterség szerszámai: fűrész, fúró, véső, fejsze és sze- kerce. Vajon, mikor ihattak utoljára áldomást belőle a megboldogult céhmesterek? De, nézd csak, a szőnyegen a kulacs szája körül nedves folt terjeng, érzem a pálinka erős szagát is ... A léghuzat egyre csak lengeti a függönyt, csapkodja az ajtót, mintha a korsóról levándorolt szárnyas ördögfigurák kér- getőznének ki-be. Amott egy széles, lapos peremű csonka tál, a kobaltkék virágok mezejében jól olvasható felirat: KUSTAR ISTVÁN 1735 ... Vajon ki volt, milyen emlékezetes dátumot őriz életében a tál??? Erős szívdobbanással ébredek. Kusza álmomról eszembe jut, hogy kerámiatanulmányomat ma be kell fejeznem. Későhabán korsók Muraközi Ágota Jelezvén, micsoda becses útravaló a költőnek az anya-nyelv és a szülőföld nyelve. A büszke-szép komolyságot, lelki érzékenységet megtestesítő édesanya alakja mellett elválhatatlanul ott magasodik Képes Géza emlékeiben és verseiben egyaránt, apjának, a szálkái kovácsnak hatalmas ereje és keménysége is: Erejéről legendák járják a falut. Ha kellett: hogy megzuhogott markában a rúd! (Apám) S mintha az ő leikébe is beleégtek volna az izzó szikracsillagok, a tűz csodájával, erejével naponta megvívás ősi gyönyörűsége — képeiben, gondolataiban egyre visszaviláglik az apai mesterség igézete: „ahogy a kovács kongatja az üllőt: úgy lüktet, konok időmértékre / a vers.” (Salvatore Q. köszöntése.) Képes Géza hamar elszakadt a szülői háztól, a szülőföldtől. Kamaszéveitől kezdve Patak, majd Budapest fogadta fiává. Immáron 40 esztendeje a főváros lakója. Keveset jár idehaza. A gyermekkor kötötte frigy azonban felbonthatatlan. Irásművészetének minden fejezetében visszajár a szülőföld emléke, a „gyermekkor tájéka”. Mindenképpen ide kötődik. Olyan kötelékkel, amelyet nem tudott elszakítani a világjárás nagy szenvedélye sem: „Vár a földem. / Ezt örököltem / s gyermekeimnek ezt hagyom / örökségképpen.” (Ez a föld.) Ide kötődik. A hazához, de egész lénye, örökölt vonásai a mi földünk arcát idézik. E hazában leginkább hozzánk hasonlít. Tartása, nemes zárkózottsága nem a magányosoké. Az önmaguk útját járók, a saját belső törvényeik szerint élők és építkezők különállása az övé: Sokan mondhatják rám, — könnyen lehet — hogy menekülök tán az emberektől! Karom az emberért többet tehet, ha bennem hegycsúcsok csöndje dereng föl. (Levél Juhász Tibornak) Amikor kétségek gyötrik, amikor tragikus a hangja, akkor sem válik hitevesztet- té vagy közönyössé. Emberszeretete, keménysége megóvja a reménytelenségtől. És segíti ebben a kötődés is. A szülőföldhöz. A megtartó múlthoz. Hozzánk. Legutóbbi, Tükörírás című kötetében megjelent vallomá- sos nagy verse, a Valami indul bizonyítja ezt legigazabbul. A verset Szálkái László emlékezetének ajánlja. Véle vállal közösséget ma is, az innenvalóval: s ha őt idézem most a hajdani poéta-hőst, a szálkái foltozó varga nagyranőtt fiát: teszem azért, mert nem felejtem el soha egy pillanatra sem: kinek keze fog és emel. Képes Géza az idén 70 éves. Köszöntsük őt a megtisztelő összetartozás meleg érzésével és egyik életigenlő szép versének zárósoraival : Az élet nagy, nincs nála semmi sem nagyobb, csak az ember, ki éli és ki tudja, hogy ág és virág, fény és homály, láng és a fagy azért van, mert az élet vélük is hatalmasabb. (Öröm) Dávid Ferencné MEGYÉNK TÁJAIN Nyírpilis B éri Albert rossz kabátokat dobott a földre, rájuk ült és munkához látott. Dolgozott kézzel-lábbal. A hegyes, éles, lyukas, maga készítette varrótűvel széles gyékényleveleket hasogatott, aztán vékony sásszálakat fogott marékra és font. Ördögien ügyes, pontos mozdulatokkal végezte a dolgát. A lábujjai satuként szorították a gyékényt és perceken belül tekeredett, alakult a szakajtókosár aljának belső kunkora. Borús ősz ölelte magába a munkálkodót, előtérben a kutyasirató nyárfaerdővel (oltás elől, adó elől a nyírfásba veszejtik el a nyírpilisiek a korcs ebeket), háttérben meg a földbe kushadó viskók füstölögtek. Beszélgettünk. Jobban mondva Béri Albert regélt arról, hogy egyedül műveli már a mesterséget és, hogy honnan szedi a gyékényt, a sást. .Részint a Siket mama rétjére jár, máskor meg a Lógata tóhoz. A Lógata tónak legendája van. Lápos, mocsaras rész, ott egy falu süllyedt a föld alá és mondják, hogy hétévenként megszólal a lápi harang. Béri Albert hallotta ezt a harangozást. Nem is egyszer riadt gyékényvágás közben az eltűnt falu lakóinak üzenetére. — De hát ez igaz — erősíti —, mint az is, hogy pulya korom óta fonom a gyékényt kosárnak, lábtörlőnek, meg mindennek, amit a nép megvesz, oszt’ már 75 éves vagyok. — Kik vették régen a szakajtókat? — Hát az itteni cselédek. Azok a régi cselédek sütötték a jó kenyerecskét és mi adtuk érte a kosarakat. Akkor mi vittük a vállunkra akasztva, házról házra járva, most meg érte jönnek. Üzennek is, akinek kell, de inkább csak dísznek. Bizony most már csak dísz a padlóváza, a putina (tojástartó) és a falra akasztható rózsás buga. Csak én kötöm a gyékényt, de már keveset, mert nem nagyon látom, a kezem is reszket. Járom és nézem a falut. A szélverte- hordta dombok, lankák kacskaringóit úgy ülik meg a házak, hogy egyik-másik már menni készül az elmúlásba. Van olyan porta, ahol a lakóépület csáléra álló ablakszemei, a kürtőskémények évszázadot idéznek, de van ház: fiatal és terebélyes, központi fűtéssel, tv-antennával, amelyeket belaknak, s amelyek csak az elmúlt évek jólétére utalnak. Nézem Nyírpilist és egyre inkább úgy, ahogy mondták: apadó község. Nyírpilisnek ma már nincs saját tanácsa, csak tanácsi kirendeltsége. Apró épület, együtt a postával és az orvosi rendelővel. A posta állandó, a tanácsiak és az orvos csak kijárnak. Nyírpilis Piricsével 1970. január 1- én egyesült. Erről és Pilis dolgairól Szilágyi János vb-titkárral beszélgetek. — Nyírpilisen most 226 lakás van és 804 személy lakja. Ez a legfrissebb adat. Évente 8—10 család költözik el. Megállíthatatlan folyamat. Előbb a fiatalok hagyják el a szülői házat, aztán az öregek mennek a gyerekek után. Sokan mit is tehetnének? Az iskolában 132 gyerek tanul. Az épület viszonylag új, jó karban lévő, a tantermek jól felszereltek, a tanítást korszerű eszközök segítik. Az iskola udvarán piros-kék melegítés gyerekek rúgják a labdát. Hallgatom Kiss Árpád iskolaigazgató-helyettest és a pedagógusokat, ők milyen véleményt mondanak a községről. — Évről évre csökken a tanulólétszám. A szülőkkel együtt elmennek a gyerekek is. A földműveléshez egyre kevesebb kéz kell és a termelőszövetkezeten kívül nincs más kereseti lehetőség. Nem célom azt kutatni, ha elfogy, miért és mikorra fogy el Nyírpilis. Ellenben nézem a tanári szoba falán a képet, amelyet gyermekkéz ecsetelt és a címe: „Moziba megy a Hold”. Sűrűn csillagos égbolton kövér, sárga a Föld bolygója és parányi fekete házakon lép át — nyírpilisi házakon —, igyekezve a moziba. Gondolom, ezt a képet így csak itt, Nyírpilisen lehetett megfesteni. Élmény kellett hozzá. Látni a sűrűn csillagos eget. Érdekel a gyerekek véleménye, a képfestőket, Szász Gyöngyikét és Karász Csillát faggatom. Gyöngyi azt mondja: — Az apu traktoros. Négy testvérem van, szeretem a testvéreimet és volt egy babám, de már azzal nem játszok, most már inkább könyveket olvasok. Ültem már traktoron, apuval ültem rajta és láttam a dohánytörést is. Én nem török majd dohányt. Nem akarok. Csilla: — Szeretek rajzolni. Mezőgazdasági munkákat, gyerekeket, táborozást. Voltam a nyáron Tuzséron táborozni, ott játszottunk, festettünk, bábokat készítettünk. Jó volt ott lenni. Anyukám boltvezető, apukám gépkocsivezető, én nem tudom, mi leszek. Hogy mit ettünk vasárnap? Húslevest, tésztát és húst. — Jó itt, Nyírpilisen élni? — Igen. Miért Pilis Nyírpilis? Csak találgattuk. A tanácstitkár kijelentette, nem tudja, mert Piricsére még csak van egy magyarázat, volt régen ott egy aprótermetű, cseh származású ember. Az aprótermetűt pirinyónak nevezik, így termete és származása miatt arra az apró termetű emberre azt mondták: „piri- cseh”. De, hogy Pilis miért Nyírpilis, ki tudja? Nyírpilisen tavaly debreceni diákok jártak és Kiss Józsi bácsit, Huba Józsefet, meg más öregeket faggattak a dűlőnevek, tanyarészek eredetéről, a hozzájuk kapcsolódó legendákról. Sok nevet feljegyeztek, a Figulát, a Csengős dűlőt, a Lógata tavat és még mást. De, hogy miért Pilis Nyírpilis, nemigen tudták meg. Hírlik, hogy Nyírpilis rutén (ruszin) eredetű, ez főleg a vallási szertartásban nyilvánult meg. A görög katolikus templomban valamikor csak oroszul miséztek. De ez nem ad magyarázatot a helységnév eredetére. Találgatás, hogy Pilis, kopasz, tar fejekre utal, esetleg a kopasz, poros dombokra érthető. Vonatkozhat a név a kenyér egy részére is, amit a népnyelv pilisnek mond. De hát mindez nem is annyira fontos. Inkább az, mit mondanak most Pilisről. — Szegény kis falu ez. Nem is szegény, inkább igénytelenek az emberek. Hogyan értsem, nem tudom. Benne van ebben, hogy csak két kisiparos van és benne van a girbe-görbe, járda nélküli út. De hát ezért nem lehet szegény?! A jobb megértéshez ott kellene élni. Sok-sok emberrel beszélni. Hogy a termelőszövetkezet, ami a legfőbb eltartó, nem lehet a szegénység oka, azt egy nyári beszélgetésből, dohányos asz- szonyoktól tudom. A termelőszövetkezeti tagok elégedettek. A nyírpilisi tsz a piricsei- vel egyesült és hiába rossz, gyenge értékű a föld, a gazdálkodás jó, jól jövedelmez. — Aki dolgozik, megél — jelentették ki a nyírpilisi asszonyok. — Soha sem volt jobb dolgunk. — Pénz az van — mondják a pedagógusok —, de nem tudnak vele mit kezdeni az emberek. I gaz, amit a pedagógusok mondanak, de ez nem csupán nyírpilisi gond. A valós helyzetre inkább illik Szilágyi János véleménye: — Mint jó ismerője a helyzetnek, azt mondom, hogy a múltat a jelennel nem lehet egy napon említeni. A rang az megvolt mindig Nyírpilisen, az, hogy kisgazda, vagy kisbirtokos volt valaki, de hiába volt húsz hold földje, attól még éhezett. Most nem szegények. És nem is elhanyagolt a település. Van iskola, óvoda, napközi, tavaly 1 millió forintot költöttünk a belvíz elvezetésére. Tervezünk napközi otthont is, mert sok az idős ember, az özvegyasszony. A hatodik ötéves tervben megoldódik a közművesítés, termé- ■» szetesen Encsenccsel közösen. A termelőszövetkezet — ahogyan én tudom — jó évet zár, az emberek jövedelme megfelelő. Nyírpilisen is lehet úgy élni, ahogyan másutt. Seres Ernő KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. november 4.
