Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-04 / 259. szám
1979. november 4. o Szobrok és alkotójuk Szabolcsi beszélgetés Kiss Istvánnal Iratok háromszáz kilométeres polcsoron Levéltár és közművelődés Kiss István portréja. Szobrait megismerte és magáénak vallja az egész ország. Népünk történelmének, irodalmának, forradalmainak nagy alakjait örökítette meg maradandó művészi fokon. Köztéri szobraival találkozhatunk a Margitszigeten, a Dózsa György úton, az ország több városában. Üjab- ban Nyírbátorban, ahol a közelmúlt napokban avatták fel Tinódi Lantos Sebestyént ábrázoló, bronzlemezből készült szobrát. A nyírbátori múzeumban november 10-ig látható kisplasztikái egy teljes alkotó élet gazdag munkásságáról tanúskodnak. Alkotójuk, Kiss István Kossuth- és Munkácsy-díjas szobrászművész, akivel Nyírbátorban beszélgettünk. — Mit jelent egy neves alkotó számára a kisvárosi tárlat? — Ugyanazt, vagy még többet, mintha Párizsban, Szófiában, Moszkvában, vagy a világon bárhol lenne kiállítása. Itt is, és másutt is a közönség a fontos. Éppen ezért nem gesztus az, ha az ember egy kisebb helységben állítja ki munkáit, különösen egy olyan városban, ahol élő bázisa van a művészetek iránti érdeklődésnek. Ezért is jöttem el szívesen Nyírbátorba, ahol már jártam, hisz aligha van olyan művészet iránt érdeklődő ember, aki ne lenne kíváncsi az itt lévő műemlékekre... — Milyen alkotói elképzelés szerint készítette el a Ti- nódi-szobrot? — Olyannak igyekeztem megformálni, mint amilyen a róla fennmaradt kép. Lelkesítő, olykor idegesítő híreket vivő krónikás, igric, koA „Béke” Budapesten. (MTI Fotó — KS) rabeli újságíró, kopott csizmában, lantjával és a kis útibatyuval. Természetesen előzőleg jártam a református templom kertjében, mert úgy érzem, mindenkor tisztelni kell a helyet, ahová a szobor kerül, s fel kell használni a környezet adta lehetőségeket. Azt is végig kellett gondolni, milyen nagyságú legyen a szobor; ha túl kicsi, nem érvényesül megfelelően, ha túl nagy, az sem jó. Úgy találom, a körülbelül kétszáznegyven centiméteres figura éppen olyan, amely kifejezi Tinódi egyéniségét és jól illeszkedik a kis dombhajlat által kínált környezethez is. (MTI Fotó — KS) — Hányadik alkotása a Tinódi-szobor? — Pontosan nem tudnám megmondani, hisz még korainak tartanám számolgatni, nyilvántartani a munkáimat, inkább dolgozom. De, úgy emlékszem, a Tinódi- szobor körülbelül az ötvenhatvan közötti az eddig készült munkáim sorában. — Mint a képzőművészeti szövetség elnökének, mi a véleménye a képzőművészet szabolcsi eredményeiről? — Inkább az éremművészeti telepről mondanék véleményt; jórészt azt, amit a nyíregyházi tárlat megnyitóján is elmondtam. Ebben nagy lehetőségeket látok, ez egy jó indítás, kezdeményezés. A további támogatástól, az eredményektől függ, mivé nő ki az éremművészte- lep. A jövő mondja meg, mit tudnak ebből a már létező bázisból kifejleszteni. Igaz, hogy nincsenek nagy hagyományai Szabolcsban az éremművészetnek, — mint ön mondja, megoszlanak a vélemények az éremművészeti telep létrehozásáról. Hangsúlyozom, nagy lehetőséget látok benne, érdemes továbbra is támogatni és erősíteni ezt a művészeti bá1 zist. Egyébként a pécsi balettet hoznám fel példának. Talán Pécsett, mielőtt Eck Imre elkezdte az alapok lerakását, a kísérletezést, volt hagyománya a balettművészetnek? Azóta európai hírűvé vált a pécsi balett... P. G. ALIGHA GONDOLT VALAMELYIK községházán körmölő írnok az első világháború idején arra, hogy az általa összeírt hadigondozott-listából egyszer még történelmi emlék lesz. A földigénylő bizottságok sem azzal a szándékkal írták össze a jogosultakat, hogy évtizedek múltán tanulmányozhassák az utódok a listát. S hogy hivatalos feljegyzések, anyakönyvek, levelezések, íratok, nemegyszer közönséges számlák alapján mi mindent lehet visszamenőleg felderíteni az ország vagy egy- egy megye, város történetéből — azon olykor elámul a látogató. Zalaegerszegtől Győrig vagy Gyöngyöstől Dunaújvárosig érne egyvégtében az a polcsor — s még e városok belső területeire is jutna belőle néhány kilométernyi —, amelyen jelenleg csupán az országos és a tanácsi levéltárakban sorakoznak az anyagok. 153 kilométer, azaz 153 ezer folyóméter levéltári anyag gyűlt össze ezeken a helyeken, s még további 80 ezer folyóméter — Budapest —Kecskemét távolsága — az a levéltárkranyag, amely különböző szervek birtokában van, de már a levéltárakban volna a helye. S még ebben sincs benne az a 6500 folyóméternyi irat, ami a legújabb, a felszabadulás utáni időkben keletkezett, s az Üj Magyar Levéltár birtokában van. VALAHA A LEVÉLTÁR porosodó papírhalmok fogalmát keltette az emberekben. Mi több: az is volt évszázadokig, halmozódtak és várták sorsuk beteljesülését különböző korok irományai. Ha némelyek olykor nyilvánosságra kerültek — csak szűk szakmai körök tanulmányozták, s újra belepte a feledés pora. Éppen tíz éve történt a változás: az 1969. évi 27. számú törvényerejű rendelet a levéltárak alapvető feladatává tette a helytörténetírást. Egy évvel korábban kerültek tanácsi irányítás alá a levéltárak, ami annyit jelentett, hogy közvetlen kapcsolatot alakíthattak ki a mindennapi élettel. Szinte egy csapásra elevenedtek meg a holtnak hitt betűk. Elkezdődött a tervszerű kutatás, s 1971-től egyre több kiadvány látott napvilágot. Tanulmánykötetek, forráskiadványok jelentek meg, 1971 és 1977 között a tanácsi levéltárak 85, az Országos Levéltár és az Űj Magyar Központi Levéltár együttesen 11 időszakos kiadványt gondozott. Voltak — és vannak — ezek között évenként rendszeresen megjelenő kiadványok, s olyanok is, amelyek egy-egy témakört dolgoztak fel. Egy-egy megye történetének már-már feledésbe merült eseményeiről, gazdaságról, kultúráról, tudományról adnak hírt a régmúlt vagy közelmúlt időszakából. TIZENÖT MEGYE LEVÉLTÁROSAI adtak ki „megyei olvasókönyvet”, népszerű ismeretterjesztő ösz- szefoglalást a megye múltjából. A „30 nemzedék vallomása Somogyról” című kiadvány egymaga felér egy részletes-alapos ^ történelem-' könyvvel. S a" példákat még sokáig lehetne sorolni. Van most már lehetőség arra is, hogy a kívülállók kutassanak a város, a megye múltjában. Csupán 1978-ban kétezren kutattak a tanácsi levéltárakban, további 926 belföldi és 207 külföldi végzett kutatómunkát a két országos levéltárban. Nem könnyű eligazodni a hatalmas levéltári anyagban, hiszen az iratok nem téma szerint, hanem az azokat előállító és átadó szerv szerint vannak csoportosítva. Ezért is — no meg azért, hogy a különlegességeket, afféle „történelmi csemegéket” kedvelők ne akadályozzák á munkát — kutatási megbízás kell ahhoz, hogy valaki levéltári anyaghoz jusson. Ebben meg kell jelölni, hogy milyen terület és melyik korszak érdekli a kutatni akarót. Pedagógusok, községi vezetők — különösen nyugdíjba menés után, amikor van rá idejük — így is szép számmal keresik fel a levéltárakat, hogy minél többet megtudjanak és nyilvánosságra hozzanak szűkebb hazájuk múltjából. EZERNYI FORMÁJA, LEHETŐSÉGE VAN a helytörténeti ismeretek bővítésének. Űjabban felmerült az üzemtörténetírás is, amelybe mind több, „második otthonának” története iránt érdeklődő munkás is bekapcsolódik. Lelkes, lokálpatrióta pedagógusok csinálnak kedvet a helytörténet tanulmányozásához diákjaiknak. A levéltárosok segítségével szerkesztenek kiadványokat, s felhasználják ezeket az iskolai tanulmányokhoz is. Még jelentősebbek közművelődési szempontból a kiállítások, hiszen a látvány nemegyszer maradandóbb emléket hagy az olvasmánynál. 1977 végéig a levéltárak 149 önálló és 282, a múzeumokkal közös kiállítást rendeztek, az elmúlt évben pedig további 32 önálló és 30 közös kiállítást. Ezek nagy része évfordulókhoz — a KMP megalakulásának, a Tanácsköztársaság 60. évfordulójához — kapcsolódott. Nyíltak azonban olyan kiállítások is, amelyek a megye múltjának egy-egy fejezetébe nyújtottak betekintést. Sokat mondanak a számok: 1971 és 1977 között a két országos levéltárban 298, a megyeiekben 1935 csoport tekintette meg a kiállításokat. JÓRÉSZT A TIT-TEL ÖSZ- SZEFOGVA tartanak előadásokat a levéltárak dolgozói. Ismertetik a hallgatósággal kutatásaik eredményeit, a levéltárakban fellelhető anyag érdekességeit. Hét év alatt az országos és a megyei levéltárosok több mint háromezer előadást tartottak. Szinte kimeríthetetlen forrást jelentenek a levéltárak, elsősorban a helytörténet iránt érdeklődők számára. Üjabban évenként két-há- rom levéltári napot is rendeznek néhány megyében, ilyenkor kiállítások nyílnak, előadások hangzanak el, nemcsak a megyeszékhelyeken, hanem a megye más városaiban, községeiben is. Életre kelnek a régi iratok, akták, levelek, a múlt megannyi értékes emléke. Szólnak a múltról, régi időkről, hogy gondolatokat adjanak a mának a holnap építéséhez. Várkonyi Endre A szülőföld Képes Gézája „Szülőföldem. Mátészalka. Forrás utca 62. Az utca végén forrás táplálta kút — innen kapta nevét.” (Képes G.: örök szomjúság) A kút, a kút, mely kemény fagyban is vizet adott, hiszen fagycsapja is volt S télen-nyáron bugyogva dőlt a víz. A vályú sincs már, hol a tiszta víz folyt (A kút) „Az utca neve nincs meg, a szülői ház nincs meg... Itt születtem, de a ház teljesen átalakítva, idegen ízlés, más stílusa szerint. Akkor is, az elhatározó vonásokat itt kaptam, már készen, szüleimtől.” (i. m.) Igen. A világralobbanás néma tanúit ugyan „elnyelte a folyó homok”, de a hazai FORRÁS kiapadhatatlanul táplálta mindig a költőt, s táplálja ma is, „szünetszakadatlan.” A költő gyermekkorában még vad vidék arca-tüze ott izzott az életért vele megvívni szólítottak vonásaiban és természetében, s könnyebb léptű utódaik arcán komolysággá, keménységgé „szelídült”. Vad telek és ádáz dühű nyarak a gyermek Képes Géza első élményei. Amikor „napokon át szakadatlanul szakad a. hó”, amikor „úgy kell kiásni a kijáratokat, járhatóvá lapátolni az utakat”. Vagy amikor „Forr a nap, dühe ádáz, / kidől ember s barom. / Ájüldozik az ákác / s vízért nyög elhalón.” (Kánikula Mátészalkán). De emlékezetesek a ködös Kraszna-parti őszök is, meg a kó- csordi „hatalmas, szép, öreg fűzfa”, mely még ma is élőn vigyázza a tovatűnt gyermekéveket ... S milyen ismerős örömmel járjuk meg a költővel a titokzatos zúgású szamosi átkeléseket, s érezzük a fölnevelő szülőföld adta, semmihez sem hasonlítható közösséget: a költő lelke itt született meg — e föld illatából vette az első nagy lélegzetet. Szamoskér és Gyarmat — neki is megszólalnak, s mondják a gyermekkori nyarakat. S mondják az édesanyát. A gyarmati fiatalasszonyt, akit Szálkára hozott az édesapa, a legendás erejű kovács. A gyermekkorból visszaragyogó anyakép minden esetben az otthont idézi, s ilyenkor a szülőföld is beledobban a költő versébe: Valahányszor írok neked, Anyám mindig gyermekkoromra gondolok: A te nyelvedet beszéltem, testem tartása tied volt egészen s a világot a te szemeddel néztem. (Levél anyámnak) Édesanyja iránti áhítatos szeretete egész költészetét végigkíséri. Neki köszöni nemcsak költői tehetségét, hanem nyelvének eredeti, máig ható egyéni ízeit, szóteremtő képességét. Mint írja, „Ö mindig magától értetődően alkotott új szavakat fordulatokat, szókapcsolatokat, melyeket é aaponta használok.” (i. m.) Emellett azonban nem n rák Képes Géza emlékezéseiben az ilyen mondatok sem: „ami szálkái nyelvjárásban annyit tesz”; „így mondják ezt Szálkán” / „szerencsére akarva-akaratlan, szülőfö. m nyelvi sajátságai ma is érvényesülnek beszédemben”. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1514. — A nyírbátori kiállításon. Kezek. — Nyírbátor. (Mikita- fotók.)
