Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-25 / 276. szám
1979. november 25. o VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Madarat tolláról... „Barátság: — Az ember érzelmi irányulásának egyik legfontosabb formája. Alapja legtöbbször az azonos gondolkodásmód, világszemlélet, érdeklődés és ízlés. Lényeges vonása az önzetlenség és az, hogy mellékgondolatok, valamint anyagi érdekek nem szerepelnek benne motivációként.” (Pedagógiai Lexikon) Van önnek barátja? Hányadrangú kérdés az ön életében, hogy barátkozik-e valakivel? Életmódunk változása vajon megfigyelhető-e, tettenérhető-e annak az emberi kapcsolatnak a változásában is, amit barátságnak nevezünk? Néhány nap óta szinte mindenkitől megkérdeztem, akivel csak találkoztam: Mi a véleménye a barátságról? Egy-két kivételtől eltekintve a megkérdezettek többségének nincs egy igazi barátja. Napjaink baráti kapcsolatairól a többség úgy vélekedett, hogy nem érünk rá barátkozni, nincs is igényünk ilyen jellegű emberi kapcsolatra, mert rohanó élettempónk, érdekeink másféle kapcsolatokat helyeznek előtérbe. Egyik kollégám tömör megfogalmazása szerint a „három T” nem engedi a barátkozást, úgymint: Trabant (vagy más kocsi) — telek — televízió. Mások szerint már a legszentebb emberi érzést is az érdek motiválja, az újfajta „uram-bátyám” — barátságoknak is ez a mozgatója, tudniillik csak azokat a kapcsolatokat érdemes erősíteni, fenntartani, melyektől egyik, vagy másik fél előnyt, hasznot remél. Ismét mások'" szerint az elidegenedés az oka: lejárt a barátkozások kora, az atomkor a racionális elme ideje, amikor az embernek nincs már szüksége érzelmi életre. Pszichológus ismerősömmel beszélgettünk a barátságról. Két érdekességet említett ennek az érzelemnek a fontosságáról. Az egyik: állami gondozott gyermekeket kértek meg, hogy rajzolják le családjukat. A gyerekek — mivel családjukhoz nem kötődnek — az apa, anya helyére is kis barátaikat rajzolták le! S a másik: a megfigyelések szerint az öngyilkosságot elkövető, vagy megkísérlő kiskorúak szinte kivétel nélkül mind magányosak, nincs barátjuk. A pszichológiai szakirodalom a családi nevelés kudarcának tekinti, ha a serdülőnek, vagy az ifjúnak nincs barátja. Kriminális esetnek, amire oda kell figyelni, mert kihat a felnőttkori kapcsolatteremtésre... A BEAG Universil gyárban beszélgettem erről a témáról két szocialista brigád tagjaival. A Kandó Kálmán brigádból Göncziné Banczik Ilona, ifj. Török Józsefné, Debreczeni László és Farkas Tibor, a Kozmosz Ifjúság brigádból B. L. (saját kérésére nem közöljük nevét), Egyed Lajos, Kulcsár József és Semsei András mondta el véleményét. Van köztük segédmunkás és mérnök, végzettségük megoszlik 8 általánostól kezdve az egyetemig. Véleményüket nem tekintem közvéleménynek, általánosítani is veszélyes volna, bizonyos tekintetben azonban tipikusak. Mintha egy üzemből — mint cseppben a tenger... — Nincs barátom. Bejáró vagyok, korán kelek, délután rohanás az iskolába. Szóval ... nem érek rá barátkozni. (Kulcsár József géplakatos.) — Nincs egy olyan ember, akire azt mondhatnám. Inkább csak jó ismerősök, ha- verők. (Egyed Lajos géplakatos, csoportvezető.) — Kimondottan egy barátom nincs, talán több. (Semsei András brigádvezető.) — Volt barátnőm. Sajnos, túlságosan is bizalmasak voltunk. Aztán fordult a kocka — és visszavágott. Rossz tapasztalat ... Most olyan szoros barátságot nem tartunk, de egy-két házaspárral barátkozunk. összej árunk, együtt megyünk kirándulni, stb. És jó barátok vannak a munkahelyen is. (ifj. Török Józsefné diszpécser.) — Négy barátom van. Egy házaspár, illetve ketten szólóban. (Farkas Tibor diszpécser.) — Én a munkahelyen találtam meg a barátokat. A bizalmasaimat is, akikkel mindenről őszintén beszélhetek. Nélkülük, nem tudom, mi lett volna. Egyedül neveltem fel a gyermekeimet, szóval kellett a jó szó, a támasz. Nagyon fontosnak tartom, hogy a brigádban jó emberi kapcsolatok legyenek. (Göncziné Banczik Ilona brigádvezető, programozó.) Igazi, egy személyhez kötődő barátságról csak a nőtlen segédmunkás és a nőtlen mérnök számolt be. — Valamikor megölő ellenségek voltunk. Aztán fokozatosan felfedeztük egymást, észrevettük az értékes tulajdonságokat. Sokszor került veszélybe a barátságunk. Azt mondják, bajban válik el, ki az igazi barát — nos, a mi barátságunknak sok ilyen próbaköve volt. És tart már jó 15 éve. (Debreczeni László technológus.) — Mindennap találkozunk. Megbízható. az őszinteségére számíthatok. Ez nekem a legfontosabb. Barátra szerintem mindenkinek szüksége lenne, mert az ember végül is társadalmi lény, s időnként végre kell hajtania önmagában bizonyos számadásokat, amiket úgy hívnak, hogy önértékelés. Ebben társam nekem a barátom. (B. L. segédmunkás.) Legtöbben másod,- vagy harmadrendű dolognak tekintik az ember életében a barátság szerepét. Bár a vélemények erről is eltérőek. Farkas Tibor: — Mint mondtam, négy barátom van. Ide tartozik, hogy szeretem a munkámat, a családomat is. Mégis, ha a barátaimmal történik valami, nyomaszt, kihat a munkára. Szerintem az ember nem tudja szétfűrészelni az érzelmeit... Beszélgetésünk nagyobb része ezután arra a témára terelődött, amit érdeknek nevezünk. Egyébként más munkahelyen dolgozó ismerőseim is rendszerint összefüggésbe hozták a barátságot és az érdeket. Debreczeni L.: — Sajnos az előítéleteink lassabban változnak, mint a világ körülöttünk. Ma is divat felfelé barátkozni, nem az emberrel, hanem a papírjával, a beosztásával, a pozíciójával. És ami a legaggasztóbb: én úgy tapasztalom, hogy ez egyre növekszik... Egyed L.: — Vannak barátságok, amiket úgy mondunk: „tüzépes”. Azt jelenti: egy évig X barátkozik Y-nal, aki építőanyagot, miegymást megszerez, s utána mintha elvágták volna ... Göncziné, B. I.: — Azt mondja a szólás: Madarat tolláról, embert barátjáról ismerni meg. Hosszú távon úgysem tartós az a barátság, amelyet érdek fűz egybe. Én személy szerint megvetem a felfelé barátkozókat... És így tovább... Elmondták a példákat szűkebb környezetükből is, máshonnan is, amiket tapasztaltak. Megegyeztünk abban, hogy melyik a legundorítóbb formája az érdekbarátságnak. Így foglaltuk össze: — Amikor olyan ember kegyeiért kuncsorog valaki, aki bent az üzemi négyszögben, s órabéremelésnél, prémiumnál biztos, hogy eszébe jut a „barátja”. Az ilyet utálják a többiek, de éppen azért nem tudnak tenni ellene, mert a főnök a barátja .., S most egy a másik oldala ugyanennek a témának. Ezt is a BEAG-ban hallottam, egy volt munkástól, akit kiemeltek : — Eleinte jó érzés volt, mert azt éreztem, megbecsülnek. Aztán heteken keresztül kínlódtam, ha a műhely felé kellett mennem. Nekem már nem úgy szóltak a fiúk, mint régen: „— Na, mi van öreg?” — Azzal szakadt meg a jó barátság, hogy magasabb beosztást kaptam. Pedig most is annak érzem magam, aki voltam... És még egy példa, de valami egészen más: — Lakatos a foglalkozásom. Az üzemben nem szereztem barátokat. Van viszont egy igaz barátom, orvos. Elválaszthatatlanok vagyunk. Ülünk a vízparton és szavak nélkül is értjük egymást. Aztán a horgászat végén már a családdal együtt jó nagyokat beszélgetünk. (K. L. mondta Mátészalkán.) Vannak aztán megrögzött magányosok. — Nincs szükségem barátra. Úgyis mindent magamnak kell megoldanom. Nem várhatom, hogy más kitalálja helyettem, mit tegyek. (Egyik volt osztálytársam mondta.) Ez volna korunk racionális elméje? ö mondta el a következőt, amiből kiderül: mi újság a lakótelepi „barátságok” körül. — Tízemeletes bérházban lakom. Az egyik ajtó a másiktól, mintha a világ vége lenne. Pedig ha jó hangosan horkol a szomszéd, még át is hallatszik. Hogy is mondta Tóth Árpád verssora: „A Szíri usz van tőlem távolabb, vagy egy-egy földi társam, jaj, ki mondja meg?” „— Az emberek nem érnek rá, hogy bármit megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőktől. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy a barátod legyek, szelídíts meg engem ... Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal: fölfedezem. milyen drága kincs a boldogság.” — mondta a róka a kishercegnek Saint-Exupe- ry regényében. Nemzedékek nőttek fel az olvasmányon. Vajon a mi gyerekeinkből lesznek ilyen kishercegek? Naponta változó világunkban vajon az emberi érzések mikor esnek az elidegenedés áldozatává? Meg fogja-e az emberiség engedni, hogy érzelmei kipusztuljanak? Féltem a barátságot! Lesz-e vajon barátunk, akiről majd megismernek bennünket... Baraksó Erzsébet Keresztury Dezső: Zelk Zoltán: Remény Kicsordul a pohár, ha túl sok van benne, kicsordul a szív is fájdalommal telve. Gond fellege sűrűi, a szél is csípős már, elmentek a fecskék, kertek alatt ősz jár. Nagy égbolt, kis madár milyen egyek vagytok: volt, nincs, minden lejár, omlanak a partok. Határtalan tájon emlékek közt járok, valahol vadludak láthatatlan szállnak. Most délre röpülnek, de majd visszatérnek, mint a kihamvadó s felderülő évek. Tizenegy gyilkosom Tizenegy bicskával szívemben tizenegy gyilkosom körében — : nyugtattam őket, ne riadjanak, nem sorolom Isten fülébe tizenegy gyilkosom nevét. Így aztán halálomban megnyugodva, mégegyszer koccintottak s odább tolva a poharat, elindultak a város tizenegy környékére. (Ahányan, annyifelé laktak.) Aztán három nap múlva tizenegy feketébe öltözött férfi vállára vette koporsómat, aztán a tujabokrok sorfala, aztán a fejtől lábig jó gödör, aztán a szorgalmas lapátok, s ők megvárva az utolsó dübörgést, mint a tüntetők, sorban elvonultak. (Csak egy borzas kis szél futott utánuk, bokájukat keresve.) Megújulok én is, ha tavaszidő jön, s új kenyér érik majd a nyári mezőkön. S végül, mint három nap előtt, ültek a kocsma hosszú asztalánál, kezükben homályos pohár, s homályos szemmel nézték, hogyan írom meg ezt a költeményt Verus néni üzenete Veronika néni üzent. Mindnyájunknak. Tízmillió, vagy még ennél is több embernek üzent Kántor Veronika, a 70 éves rimóczi parasztasszony. A film, a képernyő volt az ő levélpapírja, amin megelevenedett egy dolgos élet, egy tiszta emberi arc, akit nem lehet elfelejteni. Ha nem ismerjük meg őt, szegényebbek maradtunk volna. Az ő élete, miután megismertük őt, már nem csak az övé többé, a miénk is. Verus néni a „Két elhatározás” című filmben nem szerepelt, nem akart „filmsztár” • lenni. Egyszerűen élte a maga életét, ahogy mindig is tette. Kamerák nélkül. Hála azonban az emberre figyelő művészetnek, szerencsére a rimóczi parasztasszony kilépett az ismeretlenségből és belépett hozzánk', a szobánkba, az életünkbe. A film alkotóinak jóvoltából szava, üzenete volt számunkra. Verus néninek kemény, sőt kegyetlen sors jutott: férjét a háború vitte el, eltemette 9 éves gyermekét, majd 18 éves fiát, akit a leventékkel vittek el. Egyetlen életben maradt fia, távol él tőle és a hazától, ötvenhatban disszidált, azóta nem látta. Mielőtt meghal, két elhatározása érlelődött megváltozhatatlan cselekvéssé: annyi pénzt a saját keze munkájával összegyűjteni, hogy meglátogassa a fiát és még egyszer megművelni a rég elhanyagolt szőlőt, amit együtt ültettek a férjével. Nincs olyan erő, ami ettől a két elhatározástól eltérítené. Saját erőtlensége, hetven év fáradtsága sem, — pedig a köves-kavicsos nógrádi föld ugyancsak próbára teszi az embert, nem éppen bőkezűen jutalmazza a verejtéket. Verus néni mégis erős, mert tud örülni minden szépbőrű, megtermett burgonyának, kéklő szilvának, szép szál kendernek. S tudja: minden nap közelebb viszi a célhoz, hogy meglássa a fiát. Hiába kegyetlenül görcsös, nehéz a talicska, ő maga tolja haza a zsákban a termést és viszi a felvásárlóhoz. Egyedül birkózik meg mindennel, ami még elválasztja a fiától. És a forintok gyűlnek, de még mindig hiányzik. Megy a tóhoz, mint lánykorában, kendert áztatni, tilol, gerebenezik, fon, sző. A mai népek újra megszerették a vásznat, jó pénzt adnak érte Pesten ... Verus néni sok-sok nap kemény munkájával előteremtette a repülőjegy árát, elérkezett az indulás pillanata. Először itthon rendet hagy, kimeszeli a ház falát, betapasztja az időverte sebeket. És befűti az öreg kemencét. Kenyeret süt, a régi halottainak is, és egyet az élő fiának. Batyut köt a hátára és elindul... Szavait nem lehet és nem is szabad idézni, csak hallani lehet és látni az arcát, a szemét. Az emberi tisztaságot, ami túlmutat az emberi magányon. Verus néni a legfontosabbat üzente mindnyájunknak: az ember sohasincs egyedül, ha vannak céljai, ha nem temetkezik a saját boldogtalanságába, ha túl tud lépni az önsajnálaton, a megtörténteken való kesergésen. Ennél nagyobb, fontosabb üzenetet aligha várhattunk az idős asszonytól, aki második elhatározását is valóra váltotta: haza jövet Londonból hozzálátott a régi szőlő újjáélesztéséhez, a régi tőkék megfiatalításához. Köszönet az élményért Verus néninek és a film készítőinek, akik okosan figyelő, tapintatos munkájukkal vissza tudták adni egy élet póztalan tisztaságát. Egyszerűségét és nagyszerűségét. S lelkűnkbe maró üzenetet közvetítve kimondatlanul azt kérdezik: vajon hány Verus néni él közöttünk, mellettünk. Hány... ? Értsük meg üzenetüket, s úgy nyúljunk fáradó kezük után, hogy segítsük őket, de ne vegyük el a saját maguk kiszabta utat, a boldogságkeresés saját gyötrelmét és örömét, őrizzük sokáig Verus néni üzenetét... Az emberhez méltó élet üzenetét ... Páll Géza Tájképvázlat. Lakatos József festőművész rajza-rr^ • • KIU VASÁRNAPI MELLÉKLET Vázlatkönyvből
