Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-25 / 276. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Nyggat Mimi Emlékmúzeum A márványember Basch Lóránt ügyvéd (1885—196S) halála után lakását és jelentős mütargygyüjteményét az államra hagyta. Értékes műkincsei ma a Szépművészeti, az Iparművészeti és a Nemzeti Múzeum gyűjteményét gazdagítják. A Városmajor u. 48. sz. alatt lévő volt lakása pedig a Nyugat nagy írőina'k emléket állító kiállításnak adott otthont. — A Nyugat című irodalmi és kritikai folyóirat olyan sajtóorgánum volt, amely a XX. század első felében az egész magyar szellemi és művészeti életre kihatott. A lap szerkesztői, munkatársai ma már irodalomtörténetünk klasszikusai között számontartott írók, költők voltak. Képünkön egy tabló az alapítótagokkal, szerkesztőkkel és támogatókkal: (vízszintes sorban) Ignotus, Osvát Ernő, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Gellért Oszkár, Hatvány Lajos, (függőleges sor) Ady Endre, Schöpflin Aladár, Fenyő Miksa. A kiállítótermekben eredeti kéziratokat, fényképeket, kiadványokat, emléktárgyakat és képzőművészeti alkotásokat láthatunk. Köztük a Nyugatot megelőző néhány irodalmi, művészeti lap: a Hét, a Jövendő, a Magyar Géniusz címlapját. Ketten beszélgettek egy filmplakát előtt. Szó szerint idézem a dialógust: — Eddig csak Az aranyembert ismertem. Nézd csak: most itt A márványember. — Mit csodálkozol? Biztosan megint megfejelték a sikert. Ez nyilván a folytatás... Hallatlanul buta szöveget hallottam, annyi szent. Tájékozatlanságból jelest kellene adni a kihallgatott ismeretleneknek. Az aranyember romantikus szemléletétől A márványember kegyetlen realizmusa fényévnyi távolságra van: a két műnek az égvilágon semmi köze sincs egymáshoz. De térjünk a tárgyra. Andrzej Wajda lengyel rendező — az egyetemes filmművészet legkiválóbbjainak egyike — arra vállalkozott, hogy a rá jellemző őszinteséggel felnyissa a közelmúlt fekete dobozait. Mi van a dobozban? Tények és összefüggések. Fájdalmak és szenvedélyek. Tévedések és előítéletek. Politikum és realitás. Wajda A márványemberben a szocialista fejlődés társadalmi ellentmondásait tárja fel a kíméletlen szembenézés szándékával, a kritikai elemzés szigorával, s a művészi felelősség lefegyverző eredetiségével. Agnieszka, az ifjú rendezőjelölt diplomafilmet készít. Lubickolhatna a langyos vízben — annyi steril témának vethetné utána magát —, ő azonban kíváncsi természetű. Az érdekli, hogy mi rejlik egy szoborrá merevített emberi sors mögött. Egy varsói múzeum raktárában rábukkan Mateusz Birkut sztahanovista akadémikus (vagy inkább földhözragadt) stílusban megformált portréjára. Elhatározza, hogy utánanéz a dolognak. Nem hagyja, hogy lebeszéljék — eltérítsék — szándékától. A „dolog”, melyet Agnieszka csillapíthatatlan szenvedéllyel kutat egy hosszú filmen át — hogy aztán ő maga is művészi helyzetjelentésben számoljon be vizsgálódásainak eredményeiről —: egy ember története. Egy korszak története. Ne vegye az olvasó szójátéknak, ha leírom: egy történet története. Az alkotó szándéka a lehető legtisztességesebb. Egyik nyilatkozatában a következőket mondotta: „Az egész lengyel ifjúság"meg akarja ismerni apáik történelmét. A fiatalok bőségesen hallanak a középkor vagy a XIX. század történelméről, de nem beszélnek nekik, vagy csak igen keveset a közelmúlt történelméről, amelyből mindannyian közvetlenül származunk, az 50-es évekről, amelyek kiformálták mai társadalmunkat. Ezért szeretnék szócsövet adni a mai fiataloknak e fiatal lány személyében. Az a fontos, hogy a jelen kommunikáljon a múlttal... Ami Birkutot illeti, ő mindig hitt abban, amit tett. Csak az a társadalom képvisel értéket, amelyben az egyéneknek elveik és céljaik vannak. Bir- kutnak, a kőművesnek voltak elvei. Agnieszka, a rendezőnő, ebben az értelemben rá hasonlít.” Miért hangsúlyoztam, hogy Andrzej Wajda alapállása becsületes (egyébként minden filmjében az)? Mert úgynevezett „kényes témáról” van szó, melyet vádaskodva, gúnyorosan, fölényesen, kívülállóként stb. is meg lehet közelíteni. Wajdától távol áll az ítélkezés szándéka, ő „belül vari” a filmen és a saját múltját is elénk tárja. (Mindezt vegyük szó szerint, ugyanis, a rekonstrukció során az archívumból előbányászott egyik híradó főcímén ott áll a neve. Egyébként semmi értelme a kozmetikázásnak: Wajda is készített pályája kezdetén „hur- rá”-filmeket.) A márványember igazi „üzenete”: ahhoz, hogy előreléphessünk, józanul fel kell mérnünk mindazt, amit átéltünk. A jelen és a jövő nem kis mértékben a múltra épül. Birkut 1950-ben érkezett Nowa Hutába. Fantasztikus teljesítmények fűződnek a nevéhez. Egy brigád segítségével megdönti a téglarakási rekordot. A munka hőse lesz, neve szimbólummá válik. „Sínen van”, ahogy mondani szokás, sokan ünnepük, de azért ellendrukkerei is akadnak. Az egyik bemutató alkalmával izzó téglát adnak a kezébe, hogy lejárassák. Aztán váratlanul kegyvesztett lesz, mert védelmébe veszi az ellene elkövetett provokációval gyanúsított munkatársát. Kilóg a sorból, s most már nem alkalmas arra a szerepre, melyre kiszemelték. Az 1908—1941-ig folyamatosan megjelenő folyóiratnak több főszerkesztője volt: Babits Mihály 1929-től vezette néhány évig a lapot. Szobrát Borbás Tibor mintázta meg. Mellette a magyar irodalom másik géniusza Krúdy Gyula szobra látható, amelyet szintén Borbás Tibor készített. Móricz Zsigmond életnagyságú gipszalakja — Kő Pál alkotása. Győri Lajos képriportja Á romlás százada „Őrültség semmit sem tennünk, ha mindent nem tehetünk is” — Eszterházy Miklós gondolkodott így a XVII. század közepén, mikorra a három részre szakadt ország nyugati felében felnő a főnemesi fiataloknak az ország függetlenségét kívánó, de a realitásokat is ismerő csoportja. A költő Zrínyi Miklós nemzedéke politikai nagykorúságának kialakulására lezárult az ország egyesítésének első nagy kísérlete. Erdélyben már a múlté a nagy fejedelmek, Bocskai és Bethlen Gábor korszaka. Uralkodásuk idején kedvező politikai viszonyok közt sem teremtődött meg az egységes Magyarország, így utódaik más lehetőségek megvalósítására törekedtek. Ha önerőből nem, akkor valamelyik külhatalom segítségével — így összegződtek a század elejének tapasztalatai. A nagy célt, a török kiverését az országból a sikertelen erdélyi kísérletek után a királyi országrész politikusai próbálják meg elérni. Sokáig Habsbur-segítségben reménykednek, hiába. A keresztény Európát lekötő harmincéves háború befejezésével nyílt alkalom az eddig nyugaton foglalkoztatott haderő török elleni bevetésére, de III. Ferdinánd támadás helyett feloszlatta hadseregét, csalódást okozva a benne bízóknak. A nagy európai háború utolsó szakaszának hadmozdulataként az új fejedelem, I. Rákóczi György megpróbálja még egyszer az erdélyi fegyverek erejével az egyesítést. A porta azonban visszaparancsolja győztes seregeit. Fiai, György és Zsigmond apjuk nemzetegyesítési politikájának elkötelezettjei. Zsigmond a királyi Magyarországon kísérli meg a hatalomraj utást, a családi kötelékkel összefogva így az országrészeket. György apja hatalmi örökébe lépve a kezdeti sikerek után tragikus vállalkozásba kezd, a szultán parancsának ellenére Lengyelország ellen tör. A következmény bukás, s az erdélyi állam maradék önállóságának felszámolása. A század utolsó nagy politikusa Zrínyi Miklós. A legképzettebb mindnyájuk közt. Tanúja a nagy vállalkozások bukásának. A szinte gyermekkortól folytatott harcok és a család hagyományai nem tehetik kétségessé török- ellenességét, de Zrínyinek már azt is tapasztalnia kell, hogy nemzete két ellenség közé került, a Habsburgoknak nem érdekük a törökök kiűzése. A felszabadulást önálló, nemzeti királyság létrejöttétől várja. Először II. Rákóczi Györgyöt szeretné királynak, majd annak bukása után — leveleiből és az ország közhangulatát tükröző más forrásokból is «tudjuk — magának szánja a koronát. Erre következik a század nem első tragikus eseményeként a kursaneci vadászaton a szerencsétlenség, s az önállóság álmának szertefoszlása. A század végén jön ugyan sza- badítónk Savoyai Jenő, de vele véglegesül a Habsburg hatalom is, több mint két évszázadra. A „romlás” Mohácsnál kezdődik, de a XVII. századra lesz végérvényes. Történelmi tudatunk talán épp ezért is ismeri ennyire a korszak szereplőit. Nem kis egyéniségek, nem megszokott életutak. Eszterházy Miklós egyszerű katonából lesz a híresen gazdag hercegi dinasztia alapítójává, s szerencsés házasságokkal szerzett vagyona nem kötötte le annyira figyelmét, hogy ne vált volna Zrínyi nemzedékének politikai iskolamesterévé. Vagy kinek az érdeklődését ne keltené fel a Rákóczi família története, s köztük is leginkább Zsigmon- dé, akiről (a fejedelmi cím Györgyre hagyományozódása miatt) Péter Katalin könyvéből tudjuk meg, hogy politikusnak bátyjánál is nagyobb? A magyar főúri rend utolsó olyan százada a XVII., amikor még méltón tarthattuk vezetésre alkalmasnak és hivatottnak a Zrínyieket, Rá- kócziakat, Eszterházyakat, Batthyáhyokat, Forgáchokat, Nádasdyakat. „ök maguk is tudták, Zrínyi többször le is írta, hogy szerencsétlen, tehetetlen korban született. Mégsem adták át magukat a „Fent” sem kap megnyugtató választ kételyeire. Helytállásának súlyos ára van: letartóztatják. Kiszabadulása után — barátjától, Witektől eltérően, akiben volt elég erő az újrakezdésre — már nem tér vissza a közéletbe. Sem mártír, sem vezető nem óhajt lenni. Asszonya hűtlen lett hozzá, kispolgári ábrándok után futott. Az utolsó stáció részletei hiányoznak. Agnieszka, a Birkut-portré összeállítója csak annyit tud meg, hogy a „márványember” meghalt, fia azonban nem óhajt nyilatkozni róla. Az epikus hömpölygéssel áradó cselekmény eseményeit mindvégig a rendezőnő — az ambiciózus fiatal művész — szemével látjuk. Paradox módon ez a megoldás biztosítja a film objektivitását (egyébként Wajdának éppúgy meg kellett küzdenie alkotásaiért, mint Agnieszká- nak). Felejthetetlen képso- ,rok sorakoznak egymás mellett. Emberi sorsok, felfogások, életeszmék gyökerét és fejlődését rögzíti Edward Klosinski kamerája. A színészek — elsősorban Jerzy Radziwillowicz, Mateusz Birkut megszemélyesítője — él- ményszerűen alakítanak. A hetvenes években születtek jó, érdekes, jellegzetes és szürke filmek. A márványember — a felkavaróan drámai Wajda-vallomás — -a legfontosabb filmek közé tartozik. Nem egyszerűen művészi eredmény — konstruktív politikai tett is. Andrzej Wajda jó néhányszor azzal ijesztette meg a filmvilágot, hogy abbahagyja a rendezést. Szerencsére sosem váltotta be az ígéretét. A márványember után különösen bízunk benne: messze még a pálya vége. A filmművészetnek nagy szüksége van Andrzej Waj- dára és A márványember- formátumú valóságábrázolásra. . Veress József reménytelen szemlélődésnek. A »magyar romlásnak századában« különös történelmi hivatás lett osztályrészük. Az ország sorsán aggódó politikusoknak látniuk kellett a lehetőségeik és szándékaik között feszülő ellentmondást. Újra rtieg újra kiderült: az országegyesítés megvalósításához nem képesek eljutni. E felismerést azonban csak a cselekvés szülhette, ismételten próbálkoztak, mert sokszor tűnt úgy, mintha remény villanna. A fel-felcsillanó reményeket követve, az éppen adott vagy lehetségesnek látszó teendőket mérlegelve aztán mégis a változást szolgálták a tehetetlenség századában. Az eseményeket két nagyhatalom politikáját és kortársaik szándékait alakították Zrínyiék a távoli cél érdekében. A szándékok és lehetőségek ellentmondása előtt nem álltak tehetetlenül, hanem feloldáson tevékenykedtek. Ember többet nem tehet.” Péter Katalin szép könyve a magyar történelem egy legendás korszakáról mondja el a valóságot, amelyből hősök születtek. (Péter Katalin: A magya.i' romlásnak századában — Magyar história sorozat) Kovách Imre 1979. november 25.
