Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-18 / 270. szám
VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Bérházi gyerekek Molnár Ferenc immár halhatatlan kis hőseinek a Pál utcai fiúknak könnyű dolguk volt. A grundot csak meg kellett találniok. A játékért mártír Nemecsek Ernő unokáinak a ma városaiban lényegesen nehezebb dolguk lenne. Nem szegényebbek ők képzelőerőben, hűségben, de nincs mit megvédeniük. A JÁTÉK, így, csupa nagybetűvel, szárnyatlan madár, mert magvakkal teli rétre talált, s előbb nem volt miért szállnia, aztán már nem bírta el a szárnya. Ülök Nyíregyházán, az állomás előtti tér egyik padján, és nézem a gyerekeket. Játszom könyvemlékeimmel, közéjük képzelem Boka Ferit, Ácsot és a kis Nemecse- ket. Szépek a mi gyerekeink. Egyformán gondozottak, jól- öltözöttek. Végtére is: elégedettnek kellene lennem, hiszen ez a játszótér itt sportra, futásra mozgásra csábít. Kora délután van, alig néhány gyerek van a téren. A várost jártam korábban, és más városokra emlékeztem. Belakott és még belakatlan játszóterekre, bérházak lépcsőházainak meleg félhomályában bandázó gyerekekre. Házfelügyelők dühös panaszait hallgattam, mert a gyerekeket elzavarni se tudják onnan; és közben volt időm eltöprengeni, hogy vajon mi történne velem, ha a gyerekkori emlékeimmel együtt most lennék gyerek? Játék ez a játékkal. Mi kevesebbet tudtunk matematikából, legfeljebb olvastunk a nagyvilágról, amit a gyerekeink televízióban naponta látnak, de a mi képzeletünknek kinyílt a világ, s bárhol be is tudtuk azt rendezni magunknak. Titkunk, és jussunk volt a játék. Teljesebb volt a gyerekkorunk. Egy, kettő, három ... Tíz, ötszáz, ezer ... Leltározom a lakótelepi játszótereket. Csak Nyíregyházán tizenkétezer általános iskolás korú gyerek van. Egy részük külterületen, de többen bérházakban élnek. És Jósaváros játszóterei, városaink, lakótelepeink játszóterei bántóan egyformák. Hinták. Tíz éven aluliaknak. Csak éjszaka ülnek rá, és törik össze a húszévesek. Libikókák. Nyolcéves nagyfiúnak felülni rá már szégyen. Homokozók. Harsány hangú mamák védik a legkisebbeket, véletlenül se pattanhat oda a labda. Má- szókák. Nem próbálnak ügyességet, a nagyobbak alatt összeroskadnak. Játék? Kő, salak, tiltó tábla, mert a fűre lépni tilos. A tér körül gépkocsik gyűrűje, és a kocsik hátsó kerekükkel a füvön állnak. Játszótér-típus ez ma városainkban. Amikor lakótelepet tervezünk, akkor négyzetméterre előírt normák szerint megtervezzük a játszótereket is. Amikor lakótelepeket építünk, akkor arra számítunk, hogy sok fiatal, sok kisgyermekes család költözik oda. Ez így igaz is. A házak közé szorított terecskék megfelelnek a babák napoztatásához, és ha elfogadjuk, hogy elegendő mozgásteret is biztosítanak a három-négyéveseknek, akkor ezzel kimondjuk azt is, hogy a szükséges tér töredékét biztosítják csak a tízéveseknek. Tudom természetesen, hogy Boka, Ács és Nemecsek is volt kétéves, négyéves, hatéves, de azt is, hogy ma a Pál utcai fiúk tizenéves korukban neuraszténiások lennének, és a tehetős szülők ideggyógyászhoz hordanák őket, éppen azért, mert igényeikben többet érőbbek társaiknál. Bokáéknak azért volt kedves a grund, mert más volt, mint a többi, mert kerítés védte a felnőtt kíváncsiságtól. Izmainkban ezért ujjongott az erő eldobni a homokbombát, vagy hősként az erősebbel is bírókra kelni, őket most a parkőr kiperelné a játszótérről, ha a fűre lépnének, ha nem maradnának az illedelmes salakon, ahol helyük egy jó futásra se lenne. Az állomás előtti tér kivételes hely. Itt sportpálya is van. Igaz, titoktalanul szabályos, rideg, de máshol ennyi sincs. Nemcsak a gyerekek elmondásából tudom: alig költöznek be a lakók, megkezdődik a háború a kicsik és nagyok, a még nem és a már tizenévesek, a gyerekek és a felnőttek között. Ezek a háborúk sorozatosan a felnőttek győzelmeivel végződnek. Parkoló gépkocsik lopnak a futni jó területből, és a játszótérről kitiltják a labdát. A felnőttek örülnek pirruszi győzelmeiknek, és ünneplőruhás gyerekeket küldenek a térre, vagy azokat sem, mert félnek, hogy nem tanul ott jót a gyerek. írtam: a fiúk elfogytak az állomás előtti térről. A játékra egy órájuk se volt. Ki napközis, ki külön nyelv-, vagy zeneórára jár. Sok szülő elhiteti magával, hogy a gyermeke kis zseni, és a gyerek teljesítményeire büszkén valósággal versenyezteti azt, pedig fájdalmas arra gondolni, hogy ezek az okos kis felnőttek valójában csenevész életek, mert amit tőlük elveszünk, azzal fizetünk a lakótelepek álszent békéjéért. Álszent béke? Egyszerűen erőviszony. Egy-egy roncsautó bárhol hónapokig ronthat utcaképet. Egy gyerekek által örömmel fabrikált focikaput másnapra lebontanak a felnőtt kezek. Itt, az állomás előtt legalább sportpálya van. Életformánk, hogy itt meg a gyerek a kevés. Járom Jósavárost. Hihetetlenül elégedett lehetnék, hiszen az ajándék őszi napfényben a terecskék tele vannak karonülőkkel, szállnak a hinták. Elégedett is lennék, ha nem tudnám: még néhány év és nagyok lesznek már ezekhez a terekhez a most karonülők. A ma kocsiban napozó tíz-tizenkét év múlva fülledt lépcsőfordulókban keres menedéket, mert kinőtte a játszóterét. Iramlós, izmot hizlaló játékaikból természetes kíváncsiságtól fűtött, lázas, koravén suttogások lesznek a koraérés gyötrelmét adva a játék szabadsága helyett. Felnő egy nemzedék, és ha kötelező olvasmányként olvas is Molnár Ferencet, Mórát, Fekete Gyulát, a lépcsőházak, felnőtteknek szánt televíziós műsorok által uniformizált, fülledt izgalmak mellett mégis lesz nosztalgiája. Kérdezgettem a gyerekeket, hogy milyen játszóteret szeretnének? Mondták: olyat, amelyen átfolyik egy patak. Olyat, amelyen sok a fa, a bokor, olyat, ahol bujócskáz- ni lehet, olyat, amit ők rendeznek be maguknak, ami csak az övék. Nem a gyerekeink fantáziája, a lehetőségek lettek szegényebbek. Nyíregyházán ma tizenkétezer általános iskolás gyerek tanul, legtöbbjük bérházakban él, és éppen ezekben az években lesz Nemecsek korúvá. Átvágok a parkon. Egy pádon fecskeraj nyi kiskamasz unatkozik. A fához támasz- tottan három kerékpár szo- morkodik. A gyerekek unják egymást és unják önmagukat is. A mozgás csak egy ideig hiány, egy időn túl elfogy belőle az öröm. Pádon gubbaszt a kulcsos gyerek, a napközis, a felesleges, akit, hogy ne legyen útban, elzavartak hazulról, a lázadó, akit vásárolni küldtek és félórát lop magának. Tudom, hogy vannak kivételek, hogy vannak sportoló gyerekeink, vannak szerencsések, akiknek a szülei megértik, hogy a játék nemcsak játék, hanem emberré formáló hasznos hatalom, vannak szülők, akik megértik és megpróbálják a gyerekek egymás közötti fontos magányát tisztelni, de tudom azt is, hogy nem az ilyen szülők, és nem az ilyen szerencsés gyerekek vannak többen. Közhelyes unalom, hogy mindent megadunk a gyerekeinknek; mert nem azzal adunk, hogy megpróbálunk belőlük valamiféle felnőtt torzót nevelni. Más dolog, hogy még a jó szándékú szülő is kiszolgáltatottja a lehetőségeknek. A televízió műsorában látni olykor egy-egy riportot a többihez nem hasonlító játszóterekről. Ebben van valami figyelmeztetően szomorú, mert olyan kivétel az ilyen, ami riportot ér. És a riportokból kiderül, hogy egy-egy ilyen különös, más ízű játszótér szenzációvá lesz a gyerekvilágban, hogy városok másik feléből is járnak oda. így aztán a terek belehalnak a sikerbe, fejetlen lesz a hétfejű sárkány, deszkahalom a vár. Más lenne a helyzet, ha a gyerekeink érdekében felfedeznénk, ha naprakész tudással tudnánk, hogy nemcsak a fák nőnek, hanem ők is, hogy a játszótereknek is nőniök kellene együtt a gyerekekkel. Nem feltétlenül térben, ezt nem nagyon engedi a város, de változhatnának a játékok, hogy változhasson, amit' a gyerekeink unott kényszerrel játszanak. Valamennyi pénz is kellene ehhez, talán még annál is több, amennyiből fenntartjuk a már feleslegessé lett játszótereket, amennyiből javítgatjuk a ki- nőttet, de a pénznél is fontosabb valamire lenne még szükség: jó szándékra, gyermekeiket értő képzeletre. Kinek a dolga lehetne mindez? Ügy gondolom, hogy mindőnké, ha nem akarjuk, hogy a mindent megkapó gyerekeinkről tizennyolc éves korukban derüljön ki, hogy betegek, ha nem akarjuk, hogy a tizenéves Boka és Ács neu- raszténiás legyen, hogy a most születő Nemecsek Ernő hőssé se lehessen a gyermekkor szent jogaiért. Bartha Gábor Versele Nyírbátorról Nyírbátor várossá válásának 700. évfordulója alkalmából t- mint erről hírt adtunk — .irodalmi pályázatot hirdettek. A díjnyertes versekből közlünk néhányat szabolcsi költők tollából. MAGYAR JÓZSEF: MESTER ATTILA: A nyírbátori zenei napok szignáljára És megszólalt az estben Tinódi Lantos Sebestyén, fölkiáltott a csendben seregink veszedelmén, gyalog jött, vállán a lant, szemében várak égtek, bástyák lobogtak, szörnyű halottak feketéinek, és felszólalt az éjnek, felszólt a csillagoknak, vére csordult a fűből kinövő kardvasaknak. Oltár í. Ebben a függőleges kínban, ebben a végleges szenvedésben vesd föl tépett fejedet, Uram, vér a csillagok tekintetében. Csillagvérkör a Passióban, szivararcú-stigmák a vérző szentek. Hátukon szpartakusz-bélyeggel rabszolga — krisztusok menetelnek. Holt idő keresztje alatt fényes fejed iránytűje virraszt. Lám, a tanúságban egyedül maradtál, mint négy csonkított szavad ... 2. Vegyen szájába a tiszta föld, isteni boltozat, lét-meleg. Elszeret a fénytől a halál, hogy az Istennel magam legyek. Esésemtől tanuljon járni a béna sokadalom — megyek. Köpések cifrázzák utamat: röpködő piaci legyek. Lovát kantáron hozva nagyságos Báthori Gábor, fehéren mint a nyírfa vált ki az éjszakából, ivott valahol egy jót, — úgy szebben szól az ének, s mint a történelem, ritmusát lépi a vérnek, köti lovát a fához, maga eltűnik csendben, kürt kurjant kakaskiáltást, derengő szürkületben. NAGY ISTVÁN: Nyírbátori vásár tér közepére ma sorra kifut zárt kapuból nyanya bukkan elő ráncos öreg lovat abrakol épp tér közepére ma sorra kifut szép szavú lány meg a kedvese is hangos a szó szelet altat az ég szólnak a sípok a bús nyenyerék sátrak előtt sor alatt a legény járja a lába a friss homokon csipteti ujjal az új kalapot adnak a vesznek a ló piacon szürke deres honi jó telivér gazda cserél lovon egy szekeret vége a napnak ha lókupecünk tér közepére ma sörre kifut Kékcsillagos éjszakában pihenő táltosok Béri Károly kiállítása A hajdúhadházi tanács nagytermében november 1- én nyílt meg Beri'Károly autodidakta cigányfestő kiállítása, amelyet dr. Pásztor András tanácselnök értő, közvetlen sízavai vezettek be, majd Deák József, a helyi művelődési ház munkatársa tartott tárlatvezetést. Béri Károly 1951-ben született Nyírmihálydiiban, aihol jelenleg is él. Mindössze négy éve fest; különböző szakköreikben leste el a festő mesterség alapjait. Az ország a televízió jóvoltából isimerhette meg művészetét. A szénrajzokat, pasztell- és olajképeket felvonultató kiállítás arról győzi meg a tárlatlátogatót, hogy Béri sajátos cigány művészetet teremtett, bár e skatulyából ki-kilépve a francia expre&szio- nizmussal (elsősorban Van Gogh-gal) rokonítható tájképeket is fest. Különösen szereti a piros és kék színeket; ezek ütköztetésével drámai helyzeteket teremt még a teljesen letisztult, elvontságiba hajló tájképein is (Vonulatok, Ormok, Napkelte). Portréin a cigányság antropológiai sajátosságait őszinte, érzékletes erővel képes kifejezni (Félakt, Madonna, Apám, Kedves.) A Szél című olajképén a kékcsillagos éjszakában pihenő táltosok az évszázadokon keresztül megőrzött cigány mesék, babonák, hiedelmek hangulatát sűrítik. A Válaszút című pasztell a kiállítás fontos darabja. A dacos tekintetű ifjú (akiben nem nehéz felismerni a festőt) hegedűjét összetörve a cigánysors mítoszával számol le. Az életformaváltás, az egészséges asszimiláció (vágyát fogalmazta meg e munkájában. Egy egyre tudatosuló közösség kezdi hangját hallatni művészeti életünkben is. Példa erre — nem is akármilyen — Béri Károly felfedezés erejével ható hadházi tárlata. Tarczy Péter Béri Károly képei között. (Császár Csaba felvétele.) KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. november 18.
