Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-18 / 270. szám
TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Vác nevezetes emlékei „Ó végbelieknek, ifjú vitézeknek dicséretes serege” — Balassi Bálint írta e szavakat a váci vár, a város korábbi védőinek emlékezetére. A mai város pedig ezzel az emlékművel adózott tiszteletűkre, amelyet a Géza király téren feltárt várrészlet mellett állítottak fel. A Konstantin tér közepén hatalmas méretű kupolás székesegyházat láthatunk. Ez a műemlék Magyarország klasszicista építészetének egyik legkorábbi és legjelentősebb alkotása. Az 1763—1777 között épült templom kapucsarnokának 12 korihthoszi oszlopa antik példákat idéz. Ritkaságszámba megy a Köztársaság úton látható műemlék is. A barokk stílusú kőkaput Mária Terézia egyik látogatása emlékére emeltébe. A 15 méter magas és 12 méter széles diadalkapu alatt ma a városi forgalom halad át. Magyarország első vasútvonala Pestet és Vácot kötötte össze, 1846-ban nyitották meg. Ekkor írta Petőfi: „Száz vonatot, ezeret! Csináljatok, csináljatok!” A vasútállomáson bemutatott ipari műemlék, a kiszolgált gőzmozdony is erre a nevezetes dátumra és eseményre emlékezteti az arrajárót. „Vándor megállj! tekints szét e mezőn ... HONVÉDEINK itt küzdtek a jogért. S itt nyugszanak, kik vért és életet Áldoztak a honért.” Az emlékmű, amelyen e rövid idézet olvasható, a pesti műút mentén, közvetlenül a város határában áll, s az 1848—49-es szabadságharc itt elesett hőseire emlékezik. Győri Lajos képriportja Nem lehet kizárólag csak örökbecsű műveket olvasni. Az újdonságot jelentő, s csupán felsőfokú jelzőkkel minősíthető munkák száma — tapasztalhatjuk — véges, a klasszikusok felfedezése, ismételt kézbevétele pedig nem egyszerűen csak szándék kérdése. Idő, hangulat stb. kell hozzá. Könyvkiadásunk jóvoltából marad tehát a tá- gabb lehetőség és válogatunk az évente megjelentetett nagyobb zömből, a, könnyebben „emészthető” irodalmi termésből. Mindebből kimondatlanul is következik, de hadd fogalmazzuk meg nyíltan: Bisztray Ádám Nikodémusz-a nem élvonalbeli regény. Pontosabban szólva a kisregény annak ellenére sem tartozik a számottevő munkák közé, hogy hangulatos olvasmány, sőt szövege olvastatja magát. Nem lehet az, mert a zárómondatával együtt sem csihol ki belőlünk olyan élFilm — írásban A film a "mozgóképek művészete, de nagyon sok szál fűzi az irodalomhoz. A témák egy része regények, novellák, színdarabok stb. lapjairól „vándorol át” a vászonra. A konfliktusábrázolásban, a hősjellemzésben, az atmoszférateremtésben stb. ugyancsak bőven találunk érintkezési pontokat. Ezúttal nem a rokonság, a kölcsönhatások, az adaptációk természetéről szeretnék szólni, hanem a film írásos formájáról: a forgatókönyvről. De máris helyesbítenem kell, ugyanis a forgatókönyvnek több — általában kettő — változata van. A technikairól, mely a különféle szakmai utalásokat, előírásokat, elképzeléseket, instrukciókat stb. tartalmazza, most nem beszélek: ilyen munkákat egyébként a nagyközönség számára nem is szoktak hozzáférhetővé tenni. Az irodalmi forgatókönyv azonban népszerű és kedvelt műfaj. Magyarországon több fórum biztosítja a toll filmes mesterei számára a folyamatos megjelenést. Alkalmanként folyóirataink hasábjain ismerkedhetnek meg az érdeklődők jelentősebb játékfilmek alapanyagául szolgáló szöveggel. Gyűjteményes kötet ugyancsak napvilágot látott már; kár, hogy folytatás nem követte (Az édes élet című antológiáról van szó, mely több világhírű — klasszikus és modern — alkotás forgató- könyvét tartalmazta). Az idén került a könyvesboltokba — majd rekordgyorsasággal a vevők polcaira — a svéd Ingmar Bergman Színről színre című könyve, melyben a rendező legjelentősebb filmjeinek irodalmi meséje és dialógussora olvasható. Nagy esemény ez; érdemes egy kicsit örvendezni rajta. Mielőtt azonban a vállalkozást méltatnám, hadd soroljam fel az irodalmi forgatókönyvekkel szemben támasztott főbb követelményeket. Úgy vélem, a legfőbb szempont: a megfogalmazás plasz- ticitása (képszerűsége). írni viszonylag sokan tudnak, filmet írni mégis másképpen kell, mint prózát vagy drámát. A rendező természetesen nem „egy az egyben” fordítja le a képek nyelvére a mondatokat, ám jó, ha az író a „kezére játszik” és megmozgatja fantáziáját. Nézzük például ezeket a mondatokat: „Alacsony, homokos föld- nyelvre értek, amely szinte észrevétlenül simul a tengerbe. Úgy látszik, mintha a tenger fehérségében állnának, fölöttük a nyári ég mintha tejüvegből készült burába zárná őket. Végtelenül kicsik a párás, csendes fehérségben.” Minden egyértelmű, — s ugyanakkor többszólamú — a leírásban (egyébként a Színről színre-gyűjtemény egyik darabjából idéztem). Puritán a hely és az idő megjelölése, az emberek és a környezet kapcsolatára is utal a bekezdés — melynek észrevehetően poétikus a hangulata, emelkedett a hangszerelése. Könnyű Bergmannak, a rendezőnek, hiszen Bergman, az író műveit filmesíti meg. Voltaképpen nincs is Janus- arc, csupán egyetlen tekintet: a tollat is, a kamerát is mesterien kezelő svéd művészé, aki — rá aztán illik a kifejezés! — a papíron és a vásznon egyaránt önmagát valósítja meg. De nézzük tovább a forgatókönyvíró „feladatait”. Az irodalmi filmbázisnak áttekinthetőnek, logikusnak, érdekesnek kell lennie. A stílus akármilyen gyönyörű virágai elhervadnak benne, ennél sokkal többet ér a szituációk pontos — és tömör — felvázolása. Körülbelül így: „Johan lehúzza a takarót Eszter arcáról. Eszter rögtön kinyitja a szemét, hosszan 'nézi a fiút. ESZTER (suttog): Ne félj. Nem halok meg. JOHAN (némán bólint). ESZTER: Pihenek egy kicsit. JOHAN: Értem. ESZTER: írtam neked egy levelet, ahogyan megígértem. Ott van a padlón, megtalálod. Csend. ESZTER: Johan! Fontos. Nagyon fontos, érted! Alaposan olvasd el. (Szünet.) Ez minden, amit... Ez mind, ami... Biztosan megérted. Hangja alig hallható.” A csend-bői való az idézet: kommentár fölösleges hozzá. Még valami roppant lényeges, ha irodalmi forgatókönyvek minőségét bíráljuk el. A dialógusok nem „kopoghatnak”, az élő nyelv fordulatait kell a mondatok véredényeibe áramoltatniuk. Lapozzuk fel A hetedik pecsétet, A nap végét, a Trilógiát, a Personat és a többi Bergman-remeket: mindegyiken ott van a kiemelkedő írói tehetség pecsétje. Filmeket nézni kell, ám olykor — ha rangos a színvonal, mint a vaskos Színről színre-ö sszeállításban — olvasni is érdemes. Még csak annyit: a Győr- ffy Miklós szerkesztésében kiadott kötet profi forgató- könyveket, megrázó művészi élményeket gyűjt csokorba. A fordítások elsőrangúak, a válogatást is dicsérhetjük. Érdemi méltatás helyett — arra valók a szakmai orgánumok — hadd fejezzük ki ezúttal elismerésünket azoknak, akik esztétikai gyönyörűségben részesítettek bennünket. Mindenekelőtt Ingmar Bergmannak — de interpre- tátorainak és kalauzainak is. Veress József Nikodémusz ményt, amit maradandónak szokás nevezni. Ugyanakkor az is igaz, hogy a könyv nem rosszabb az említett körből vett átlagnál. Van eleje, közepe, vége, van cselekménye, stílusa, közlendője. Minden együtt van tehát, s mégis ... a várt hatás elmarad. Óhatatlanul az jut eszünkbe, hogy olyan „ahhoz képest” regény, amilyenből minden időben jó pár akad. A típushibákhoz képest — pl. hogy az ábrázolás bizony sematikus, a szerkezet indokolatlanul laza maradt, a szereplők tirádáiból néhány érdemi gondolat többet jelentene ... és folytathatnánk — persze jónak mondható, mert azt azért érzékeljük: szabályos munkát és nem több száz oldalas szépirodalmi hasbeszélést olvasunk. A könyvvel kapcsolatban azonban egy-két aggályunkról is szólnunk kell. A legfőbb az, hogy a téma túlságosan belterjesnek számít. Bisztray vidéki fiatalemberekből összeverbuválódott társaság életviteléről, céljairól beszél, akik Pesten keresik szerencséjük csillagát, kovácsolják sorsukat. Meghatározó közös élményük a vidé- kiség-népiség, összetartozásuk, barátságuk alapja a művészetek szeretete, művelése. Aztán van, akinek sikerül bejutni az avatottak közé és van aki vakvágányra kerül. Mint például Nikodémusz is, akinek világmegváltó terveiből, mindentakarásából végül csak talponállókra, féldecikre, sekélyes bölcselkedésekre futja. Ez eddig hihető is lenne, mert előfordul ilyen. A baj az, hogy ez az alaptörténet kiírtabb annál, mintsem valami újabbat lehetne általa mondani. A szerző a „Ni- kodémuszságról” mint állapotról, mint végeredményről sok figyelemre méltó megfigyelést rögzít. A kétlakiság, a kor változásai és a korszerűbb életszemlélet stb. összefüggések kapcsán tett megállapításai találóak, ülnek, ösz- szességében véve azonban adósunk marad — bár regényről van szó — azzal a drámai feszültséggel, katarti- kus élménnyel, amely a történetben szereplők sorsát valóban hitelesítené. A regényben felbukkan számtalan érdekesség — pl. ha villanásnyira is, de feltűnik a versbíráló szerkesztő Váci Mihály alakja — mégis úgy érezzük, a szöveg jobban teletűzdelt irodalmi utalásokkal, mint kellene, a könyvben eluralkodik a klasszikusokra való hivatkozás, mely jártasságot bizonyít csupán, de nem válik a regény előnyére. A nagy nevek és címek (Gorkijtól Oscar Wildeig nagyon sokan vannak)" úgy jelennek meg a leírás menetébén, mint a vízben úszó jéghegyek, azt sejtetve, mintha a közlés jobbik fele a felszíii alatt húzódna, holott ebből alig erősödik fel valami. Egyszerűen azért, mert ez a többletjelentés még vájtfülűek számára is nehezen asszociálható. A kifogások után, a teljesebb kép kedvéért hadd írjunk le még néhány kiegészítő megjegyzést. Azt pl., hogy a könyv stílusa nem véletlenül olyan, amilyen. A mind- untalán előtörő poézis, a vibráló hangulatiság stb. arról árulkodnak, hogy inkább önvallomás jellegű költői prózával van dolgunk, mint hagyományos értelemben vett regénnyel. Bisztray, akit eddig lírikusként tarthattunk számon, most tágítva a műfaji kereteket, továbblépett. A biztató kezdet után nyilvánvaló, hogy egy tisztább kép- letű regény megírására is sor kerül majd. Érdeklődéssel várjuk. Magvető Kiadó, Bp. 1979. Futaky László KH VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. november 18. JmnyvesA L polc A
