Kelet-Magyarország, 1979. október (36. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-13 / 240. szám

4 KELET-MAGYARORSZÁG 1979. október 13. Napi külpolitikai kommentár Párizs pártfogolja HÁROM NAPON ÁT PÁ­RIZS VENDÉGE VOLT Ra­maUio Eanes portugál ál­lamfő. Lisszabon és a Szaj- na-parti metropolis között tulajdonképpen zavartalan, hagyományosan jó a kapcso­lat. Portugáliában mégis nagy várakozással tekintet­tek Giscard és Eanes eszme­cseréi elé. Mégpedig okkal. Lisszabon ugyanis elsősorban a fran­ciáktól várt támogatást kö­zös piaci felvételéhez. Remé­nyeikben nem is csalatkoz­tak. Párizs ugyanis — ellen­tétben a Brüsszelben már jó­váhagyott elképzelésekkel — szeretné, ha a portugál és a spanyol felvételi kérelmet külön kezelnék. Ebben az esetben védencük már 1981- ben birtokolhatná az aláírt csatlakozási szerződést, a kö­vetkező évben a „kilencek” parlamentjei ratifikálhatnák az okmányt, s 1983-ban Poft- tugália elnyerhetné teljes jo­gú tagságát. A súlyos gazdasági bajok­kal birkózó Lisszabon számára az egy év nyereség hatalmas jelentőségű lenne. Az eredeti tervek értelmében csak 1984- ben, Spanyolországgal együtt kerülne sor a belépésre. Franciaország támogatása mindenekelőtt egyéni érde­kein alapul. A spanyol mező- gazdaság és jó néhány hispá- niai iparág konkurenciát je­lent a franciáknak. Portugá­lia elmaradt gazdasági élete semmiképpen nem veszélyez­teti érdekeiket, s a hagyomá­nyos barátságon kívül ez a körülmény is hozzájárult Gis­card elnök nagylelkű segítő­készségéhez. Persze, nemcsak a Közös Piac, hanem más kérdések is terítékre kenrültek a csúcs- találkozón. Közismert, hogy a Tejo partján nyomasztó gondok forrása a munkanél­küliség. Megközelítően egy­millió portugál vendégmun­kás dolgozik Franciaország­ban. Ha netán tömegesen ha­zatérnének, a portugál mun­kaerőpiacon az eddiginél is élesebb feszültség támadna. Eanes a hírek szerint bizto­sítékokat kért — és kapott — arra nézve, hogy a francia üzemekben nem eresztik szél­nek a portugál munkaválla­lókat. Hasonló okból a szokásos protokolláris formaságokat nélkülözte Eanes elnök láto­gatása a Renault Műveknél. A cég úgy döntött: újabb üzemeket létesít Portugáliá­ban, ami kedvezően hat az ottani munkanélküliség eny­hítésére. Szóba kerültek a közös vállalkozások is, ame­lyek ugyancsak javára vál­hatnak a portugál gazdaság­nak. NEM MARADTAK KI AZ ÁLLAMFŐK MEGBESZÉLÉ­SEIBŐL bizonyos külpolitikai témák. Mindenekelőtt Párizs kedvenc térségével: Afrikával összefüggésben, ahol a két hajdani gyarmatosító együtt­működése a jövőben talán szorosabbá válhat. Az erre utaló megjegyzések nem cse­kély veszélyt rejtenek ma­gukban. Portugália eddig kö­vetkezetes maradt egykori gyarmataival folytatott poli­tikájában. Franciaország újabban ismét felfedezi a maga számára Afrikát, s egyik-másik országban nem a legszerencsésebb módon juttatja kifejezésre érdekelt­ségét. Sajnálatos lenne, ha a francia példa Lisszabonban követésre találna. Gyapay Dénes Koszigin fogadta Pen Sovant Alekszej Koszigin, az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja, miniszterelnök pénte­ken Moszkvában fogadta Pen So vaut, a Kambodzsai Népi Forradalmi Tanács alelnökét, nemzetvédelmi minisztert, az ország forradalmi fegyveres erőinek főparancsnokát. Pen Sovan az NDK-ban részt vett a jubileumi ünnepségeken és átutazóban tartózkodik a szovjet fővárosban. A találkozóról kiadott köz­lemény szerint a szívélyes tógkörű, a kölcsönös megér­tés jegyében megtartott meg­beszélésen a szovjet—kam­bodzsai kapcsolatokról és a kölcsönös érdeket jelentő nemzetközi kérdésekről volt szó. Koszigim és Pen Sovan meg­állapította: a hazafias forra­dalmi erők győzelme Kam­bodzsában ez év januárjában megteremtette a valós felté­teleket ahhoz, hogy az ország előrejusson a demokrácia és a társadalmi haladás útján, kedvező feltételeket terem­tett ahhoz, hogy a helyzet Délkelet-Ázsiában a béke, a jő szomszédság és az együtt­működés érdekeinek megfe­lelően változzék meg. Pen Sovan tolmácsolta a népi forradalmi tanács őszin­te köszönetét a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának, a szovjet kor­mánynak és népnek az önzet­len segítségért és a hatékony támogatásért. A francia külügyminiszter Brezsnyev beszédérül Nagyon fontosnak minősí­tette Leonyid Brezsnyev ber­lini beszédét, a benne foglalt bejelentéseket és javaslato­kat Jean Francois-Poncet francia külügyminiszter, s po­zitív lépésnek nevezte az NDK-ban állomásozó szovjet erők egyoldalú csökkentését, ugyanakkor jelezte, hogy Franciaország konkrétan a bizalomkeltő intézkedésekre és az összeurópai, politikai szintű leszerelési értekezlet­re vonatkozó nyilatkozato­kat tanulmányozza. A fran­cia diplomácia vezetője a Párizsban akkreditált külföl­di tudósítók által tiszteletére adott ebéden válaszolt pénte­ken az újságírók kérdéseire. Az általános leszereléssel, a bizalomkeltő intézkedések­kel és az európai, politikai szintű értekezlettel kapcsola­tos nyilatkozatokat, amelyek megfelelnek a Varsói Szer­ződés tagállamai Politikai Tanácskozó Testületének bu­dapesti felhívásában tett kezdeményezések szellemé­nek, Franciaország nagy fi­gyelemmel tanulmányozza — mondotta. A külügyminiszter ezután emlékeztetett arra, hogy Franciaország is tett ja­vaslatot egy összeurópai le­szerelési értekezlet összehí­vására, megjegyezte azonban, hogy a párizsi elképzelés több ponton eltér a Varsói Szerződés tagországainak in­dítványától. így a francia ja­vaslat összekapcsolja a biza­lomkeltő és a leszerelési in­tézkedéseket, az egész euró­pai területre vonatkozik, alacsonyabb szintű hadgya­korlatok jelzését is tervbe veszi. Ügy fogalmazót azon­ban, hogy a budapesti, a ber­lini és a párizsi kezdeménye­zések hasonló irányba mu­tatnak. Tüntetések, belső gondok Kína: munkanélküliség és háztáji (Folytatás az 1. oldalról) tosítja Izraelnek agressziójá­nak gyümölcseit, akadályoz­za az igazságos, átfogó ren­dezést, s elítélve a Camp Da- vid-i megállapodásokat, azt a tényt, hogy az egyiptomi vezetés cserbenhagyta az arab ügyet, hogy cinkossá vált arab területek folytatódó izraeli megszállásában. Nagy taps fogadta a szó­nok szavait, amikor arról szólt: az el nem kötelezettek szolidárisak a Puerto Rico-i népnek az emerikai kor­mánnyal szemben az önren­delkezésért, a függetlenségért vívott harcával, s emlékezte­tett a latin-amerikai felsza- badítási mozgalmak új sike­reire Nicaraguában, Grana­dában és másutt. Kuba értékeli a mozgalom állásfoglalását, amellyel el­ítélte a Kuba elleni ellensé­ges amerikai akciókat, Wa­shington nyomását, fenyege­téseit — hangoztatta. — A havannai találkozó támogatta a kubai nép jogát saját tár­sadalmi, politikai rendszeré­hez, jogát ahhoz a területhez is, amelyet jelenleg a guan- tamamói amerikai támasz­pont foglal el — mutatott rá. Castro beszédének nagyobb részét a fejlődő világ mind súlyosabb gazdasági, pénz­ügyi problémáinak szentelte. Castro síkraszállt a fegy­verkezési verseny megszün­tetéséért és egyenlő gazda­sági kapcsolatokat sürgetett a fejlett és fejlődő országok között. A fejlődők által vá­sárolt feldolgozott ipari ter­mékek ára szüntelenül emel­kedik, míg exportált nyers­anyagaik ára nem változik, ingadozik és sújtják őket ke­reskedelmi megkülönbözteté­sek is. A kubai kormányfő élesen bírálta a nemzetközi mono­póliumokat, azt, hogy példá­ul óriási többlethaszonra tet­tek szert az energiaválság­ban. „Tarthatatlan az a helyzet, hogy a fejlődők külföldi adósságai elérték a 335 mil­liárd dollárt, s csak a kama­tokra évi 40 milliárdot kell fizetniök — teljes kivitelük több mint 20 százalékát” — mondta Castro, és nyoma­tékosan sürgette: a fejlett , országoknak eddig folyósított hitelek, fejlesztési segélyek mellett további, legalább 300 milliárd dollár értékben kell segíteniük a fejlődő országo­kat. Fidel Castro beszédét több­ször is félbeszakította a hall­gatóság tapsa. A beszéd be­fejezésekor hosszú ünneplés­ben részesítették a küldöttek — főként a harmadik világ képviselői a kubai vezetőt, az el nem kötelezett országok mozgalmának elnökét. Pekingben nagyszabású ünnepségen emlékeztek meg a Kínai Népköztársaság kikiáltásának 30. évfordu­lójáról. Az ünnepi nagy­gyűlésen elmondott önkriti­kus hangvételű beszéd minden hiba okát tovább­ra is a „négyek bandá­jának” kártevésében látja. Az utóbbi időben azon­ban szaporodnak azok a je­lek — tömegtüntetések —, amelyek azt bizonyítják, hogy erősödik a maoista politikával szembeni elége­detlenség. Az egyik tüntetés a pekin­gi városi forradalmi bizottság épülete előtt történt. Talán százötvenen voltak: csupa olyan ember, akit a kulturá­lis forradalom időszakában kitelepítettek a fővárosból és most vidékről vissza akar térni családjához, Pekihgbe. A második tüntető csoport pár órával később ugyanott gyülekezett. Ezek diákok vol­tak, százhuszan lehettek és az egyetemi felvételek dol­gában akartak panaszt tenni, egy levelet akartak átadni Teng Hsziao-ping részére. A levélben az állt: hiába fel­vételiztek eredményesen, hely nincs. Az épületet őrző ka­tonák elküldték a fiatalokat és azt mondták, adják fel a levelet postán. A harmadik csoport a Csung-nanhaj-ka- pu előtt gyűlt össze: vasuta­sok tüntettek. Ennek a tünte­tésnek az okát, a vasutasok követeléseit a Pekingben tar­tózkodó újságírók* nem tud­ták megállapítani, mert a tüntetőket hirtelen rendőrök vették körül, majd megje­lent két autóbusz és a körül­belül száz—százhúsz tünte­tőt azonnal elszállították a Gsung-nanhaj-kapu környé­kéről, mégpedig ismeretlen helyre. A legkülönbözőbb források — mindenekelőtt a Peking­ben dolgozó nyugati újság­írók — foglalkoztak az utób­bi hónapokban a munkanél­küliség letagadhatatlan té­nyével. A témát érintő jelen­tések és cikkek nem tudnak konkrét munkanélküli-szá­mot megadni, de általában tíz- és húszmillió közötti tö­megről beszélnek. Ennyien lennének a városokban mun­ka nélkül, vagy végeznének csak időszakos munkát, azaz a tőkés világban szokásos minősítés szerint „részleges munkanélküliek”. A megfi­gyelők — közöttük a francia AFP hírügynökség pekingi tudósítója — felhívják a fi­gyelmet arra is, hogy a mun­kanélküliség mindenekelőtt az iskolából most kikerült fiatalokat sújtja. „Közülük tíz-húszmillióan «-várnak megbízatásra«, ahogy Kíná­ban szemérmesen mondják” — így az AFP. A városi munkanélküli­séggel egy időben jelentkező probléma, hogy a mezőgaz­daságban még mindig fel­bukkan egy-egy olyan nézet, amely a „kulturális forrada­lom” idején uralmon lévő szélsőséges elvekre emlékez­tet Még a Zsenmin Zsipao- ban is fellépnek az ellen, hogy a mezőgazdaság kérdéseit új­ra a nagyvárosokból, az író­asztal mellől irányítsák. A helyzet az, hogy nem csak a kulturális forradalom idősza­kának a termelésre fékként ható irányzata következmé­nyeit kell leküzdeni, hanem az igen gyorsan növekvő fa­lusi lakosság számára mun­kát kell adni és el kell látni őket élelmiszerrel. A Zsen­min Zsipao egy nemrég meg­jelent cikkében például meg­állapította, hogy „Lin Piao és a négyek b.andája szélső- baloldali irányvonalának za­varó hatása” csökkentette a sertések számát, lefékezte az élelmiszer-termelést. Ezt úgy is ki lehetne fejezni: a kom­munákban senki nem törő­dött a nagyüzemi állatte­nyésztéssel az állatokat le­vágták — a falusi ólakban pedig a paraszt nem mert disznót hizlalni, félt a szél­sőbaloldal embereinek táma­dásától, a megbélyegzéstől. „Parasztjaink már nem fél­nek attól, hogy ha istálójuk- ban néhány disznó van, ak­kor a burzsoázia soraiba ke­rülnek” — mondta egy kom-- munavezető a minap egy nyugati újságírónak. Ez a dolog egyik oldala, a másik pedig az, hogy a Zsenmin Zsipao éppen a falusi mun­kanélküliség kérdésének le­hetséges megoldására egy­szerre ajánlja a nagyüzemi sertéstenyésztés gyors fejlesz­tését és a paraszti sertéstar­tást ... 3 Egyre kevésbé lehet mel­lékes, vagy másodrendű kér­désként kezelni a munkanél­küliség problémáját. Nem­csak a tüntetések szorítanak nyílt szóra, hanem az is, hogy akádnak, akik még ebben a kérdésben is a tegnapi nézeteket vallják. A Zsenmin Zsipao egyik leg­utóbbi számában cikk jelent meg a munkanélküliség kér­déséről. Áz írás tulajdonkép­pen felelet a lap egy nemrég, közgazdászszerző tollából megjelent cikkére. A közgaz­dász azt javasolta: a „négy korszerűsítés” jegyében fo­lyó munkát kapcsolják össze új vállalatok, üzemek (esetleg szövetkezetek) létrehozásával. Így a „munkaerő-túlkínálat” (szemérmes elnevezés a mun­kanélküliségre) problémája is megoldható. A kínai párt központi lap­jának szeptember végi cikke, amelyet egy Liu Csö-csen ne­vű férfiú írt alá, azt javasol­ja: „vezessék be a félidős fog­lalkoztatottságot, amelynek keretében négyórás munka váltakozik a tanulás és a pi­henés négy ótájával”. Liu Csö-csen szerint ez a munka- nélküliség problémájának le­hető legjobb, ahogy írása mondja „szocialista megoldá­sa” A szerző szerint a mun­kaalkalmakról az állami ter­vezésnek kell döntenie és nem az érdekelteknek kell szakmát választani. A cikkből kiderül, hogy a fiatalok kö­rében és a gazdaságosságot alapvető fontosságúnak tartó szakembereknél egyre erőtel­jesebben bontakozik ki a sza­bad szakmavállalást sürgető irányzat. Ha a gyakorlati szempont­ból nincs is különös jelentő­sége a munkanélküliség té­májáról folyó kínai sajtóbeli vitának, egyet mindenképpen bizonyít: Pekingben, a gaz­daság irányító posztjain egy­általán nem csak az új vonal pragmatista hívei találhatók meg, akadnak még a múltból öröklött elképzelések hívei közül is jó néhányan. G. M. Berlini levelünk Indiánmúzeum A kik ismerik Kari May nevét, nem csodálkoznak ezen, hiszen a gyerekek körében nagyon népszerű indiántörténetek szerzője ebben a Drezda melletti kisvárosban élt és dolgozott sok éven át, 1912-ben itt halt meg és itt temették el. A múzeum az író egykori házának, a Villa Old Shatterhand kerti pavilonjában kapott méltó helyet ötven évvel ezelőtt. Akkor Kari May már nem élt. A muzeális tárgyak nagy részét özvegye, Klara May vásá­rolta fel. A négy helyiségből álló múzeum falain fényképek, fegyverek, trófeák; a vitrinekben szerszámok, skalpok, tolldíszek, ékszerek, mokasszinok; a diorámákban életnagy­ságú figurák mozdulatlan csoportképei, s körös-körül sok ezer olyan tárgy, festmény és rajz látható, amelyek együt­tesen nem az indiánromantikát, hanem az indiánok való­ságos életét évszázados harcait és napjainkig tartó sza­badságküzdelmeit illusztrálják. A látogatókat elsősorban Kari May romantikus törté­netei csalogatják a 15 ezer lakosú Radebeulba, de azt hi­szem senki sem bánja, hogy a múzeum nem az ifjúsági re­gények hőseiről beszél. — Mennyi látogatójuk van? — kérdeztem Erich Ha- selofftól, a múzeum munkatársától. — Évente körülbelül 240 ezren keresnek fel bennünket. Ez azt jelenti, hogy a látogatási napokon — szerdától vasárnapig — legalább ezer ember megfordul itt. Európa valamennyi országából sőt Amerikából is sokan ellátogatnak ide. Nem véletlen, hogy magyar nyelvű tárlatvezető hangszalagunk is van. Éppen egy magyar turista mondta nemrég, hogy nagyon sokáig kereste ezt az eldugott házat, de megérte. Gyakran hal­lunk hasonlókat. Persze főleg a gyerekek szeretik ezt a múzeumot. Talán nincs az NDK-ban már olyan város, köz­ség, ahonnan ne jártak volna nálunk. Hogyan gyűlt össze ennek az Európa-szerte híres indiánmúzeumnak az anyaga? — Egy Patty Frank nevű német artista több évet töltött a század elején Észak- Amerikában. A múzeumban látható tárgyak, relikviák mint egy felét ő gyűjtötte és vásárolta turnéi során, de amikor az első világháború után visszatért az inflációkkal küszkö­dő Németországba, el kellett adnia gyűjteményét. Szeren­csére hozzáértő vevőt talált: Klara Mayt, aki 1928 nyarán múzeumot alapított. A Német Demokratikus Köztársaság megalakulása után a törzsanyag további értékes kincsek­kel és dokumentumokkal gazdagodott, s ma már nemcsak az indián múltról, hanem az észak-amerikai rezervátu­mokban élő indián törzsek jelenéről is képet kapnak láto­gatóink — mondta a múzeum munkatársa. a kiállításnak ez az utólag gyűjtött és napjainkban is szaporodó anyaga valóban alkalmas arra, hogy a látogatók, különösen a tanáraik kíséretében ideér­kező gyerekek valamivel többet, valamivel igazabhat tud­janak meg az amerikai kontinens őslakóiról. Hogyha az indián szót hallják, ne csak Cooper és Kari May franciák­kal, angolokkal és egymással viaskodó vörös bőrű harcosa­ira gondoljanak, hanem az elmúlt évszázad indián sza­badságmozgalmaira is és arra, hogy Észak-Amerika rezer­vátumaiban ma már csak alig egymillió indián él, ám olyan körülmények között, amelyeket Carlos B. Embry ha­ladó amerikai tudós-író egyik könyvében a fasiszták kon­centrációs táboraihoz hasonlít. Berlin, 1979. október JCtHte*. Jl&nne

Next

/
Thumbnails
Contents