Kelet-Magyarország, 1979. október (36. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-07 / 235. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Százhúszon kérdeztek, ötvenezren feleltek Eredmény jövőre várható Beszélgetés László-Bencsik Sándorral Egy exportcsomagoló-bri- gád életét, munkásként köztük szerzett tapasztalatait írta meg néhány évvel ezelőtt László-Bencsik Sándor. A könyv, a Történelem alulnézetben című, nagy sikere lett a Magyarország felfedezése sorozatnak. A művet színpadra vitték, szerzője a Népművelési Intézet kutatási osztályának munkatársa lett. Nemrégiben Sárospatakra, a népművelők országos konferenciájára utazott előadást tartani. Akkor kérdeztük munkájáról, terveiről. — A munkásművelődésről, pontosabban a szocialista brigádok életmódjáról, művelődési szokásairól, a közösségi szemlélet különféle megnyilvánulásairól szeretnénk átfogó képet kapni. A vizsgálódás méreteire jellemző, hogy százhúsz munkatársammal faggatjuk ötezer szocialista brigád ötvenezer tagját, soproniakat és kazincbarcikaiakat éppúgy, mint szabolcsiakat. Négy éve végezzük ezt a munkát. A felmérést végző kérdezőbiztosok együtt élnek a brigádokkal, mert az úgynevezett belső megfigyelés sokkal több eredménnyel kecsegtet, mint a kitöltésre átadott szociológiai kérdőívek. — Milyen eredményt hozott ez a méreteiben is hatalmas vállalkozás? — Részletgazdag és pontos körképet a mai magyar munkásság helyzetéről. Hatvanhatezer gépelt oldalnyi összegyűjtött anyagunk van, és ezt nem dicsekvésként mondom, hanem annak érzékeltetésére, milyen nagy munkát igényel ennek tudományos igényű rendszerezése, feldolgozása. Az első tanulmányokat már jövőre szeretnénk közzétenni. Sok olyan módszerrel gazdagodtunk, ami a közművelődés gyakorlatában közvetlenül is felhasználható. A kutatások során megerősödött bennünk a meggyőződés: a valóság nemcsak önmagát igazolja, hanem azt is megmutatja, mit kell vele csinálni. Másik érdekes megfigyelésünk: gyengülnek az igazán jó közösségek. Az egyes kollektívákon belül kisebb csoportok kerülnek érdekellentétbe egymással, és ez nemcsak a brigádokra hat kedvezőtlenül, hanem az emberek is visszahúzódnak a közösségi élettől. Izgalmas a jelenség okainak föltárása. Kiderült, hogy a közösségteremtésnek számos olyan feltétele van, amellyel nem is rendelkezünk; ilyenek például a munka szervezetéből adódó tényezők vagy a lakótelepi életforma sajátosságainak visszahatása a munkahelyire. — Ügy hírlik, ön vitázik a szociológiával. — Hogy közhellyel válaszoljak: érte haragszom, nem ellene. Vagyis nem a szociológia létjogosultságát tagadom, hiszen feltétlen szükségünk van a társadalmi viszonyokat és jelenségeket feltáró matematikai pontosságú és rideg megállapításokra. Én a módszerek kibővi- téséért porolok. Azért, hogy a látleletekből, a vizsgálatok eredményeiből ne maradjanak ki azok a vérbő emberi sorsok, egyéni sikerek vagy tragédiák, azok a jellemző életutak és kapcsolatok, amelyek mai valóságunkat igazán jellemzik. E négyéves vizsgálat során magam is meglepően gazdag valóságanyag birtokába jutottam. — S mik a tervei viele? — Szeretném rendszerezni és feldolgozni az élményeket, akár tanulmány, akár szociográfiai riport, elbeszélés vagy dráma formájában. Egy drámám közel áll a befejezéshez, egy kisregényem pedig már a nyomdában van. A Táncsics kiadónál jelenik meg a télen, ideiglenes címe Az arany ára, és egy fiatal munkás indulásáról szól. Juhani Nagy János túlóráznom muszáj, de azt is tudom rólad, hogy állandóan intrikálsz ellenem a főnökségnél! Nesze! Célzott a papírcsapóval és Furulyás élettelenül pottyant a félbehagyott számoszlopokra. — Most te következel, Ba- lajti — jött izgalomba a beosztott —, te nagyképű hólyag, te szurtoslelkű lakáj, éppen ideje, hogy leszámoljak veled! Dögölj meg, te bitang! Ütött és Balajtinak is vége lett. Aztán Szuromi következett, majd Benedek, Kerényi, Szalay, Sóhajné, Pékné, és hajnal felé felszámolta az egész vállalatot. Izgatottan, kipirult arccal, egy vadász megszállott dühével- végezte az irtást és a zümmögés egyre halkult, a koncert abbamaradt, míg végül csak egyetlen muslica röpködött, döngicsélt a konyhában. — Félsz, igazgató elvtárs? — kérdezte a beosztott és a győztes önelégültségével figyelte az árván köröző bogarat. — Ne hidd, hogy megmenekülsz! A kezemben vagy, véged, te Néró! Mióta várok már fizetésemelésre, jutalomra, vagy akárcsak egy jó szóra is ... ? De te úgy néztél át rajtam, mintha pauszpapírból lennék és jóformán azt sem vetted észre, hogy vagyok! Persze, mert nem sündörgök mindig a közeledben, nem köszönök napjában tízszer, megelégszem azzal a csekélységgel, hogy dolgozom! Igen, mint most is! Éjszakába nyúló túlórát végzek és ezért mi a hála ... ?! Semmi! Hát akkor pusztulj te is a többiekkel együtt! Felemelte a papírcsapót, megcélozta a magánosán keringő muslicát és már ütni készült, amikor hirtelen megállt a keze a levegőben. Úristen, meg van ő őrülve?! Le akarja ütni az igazgatót? És mi lesz, ha mindez a fülébe jut? Ha megtudja valaki ezt az egész vadászatot?! A konyhaablak nyitva, hátha valaki kifülelte, hiszen elég hangosan verekedett itt ezzel a temérdek muslicával... ! Hogy kerülhette el ez a figyelmét?! Most jut eszébe, az első emeleten lakik az a Panyolai, rossz alvó és úgy tudja, a felesége révén rokonságban is van az igazgatóval. Ez ugyan nem biztos, de könnyen meglehet. Valakitől mintha egészen pontosan így hallotta volna. Az ablakhoz ugrott, kinézett. Az öreg bérház csendes volt a hajnali derengésben, a téglalap alakú, macskaköves udvaron még nem kopogott keresztül senki és hiába merengette a szemét, Panyolait sem látta az ablakban könyökölni. De a függöny — úgy rémlett előtte — mintha meglebbent volna és olyan furcsa alakzatot öltött, akár egy hatalmas fül. Rémülten botorkált vissza az asztalhoz. Pillantása az árván köröző muslicára rebbent és úgy érezte, hogy ez a piciny bogár időközben sajátságos változáson esett át. Hirtelen megnőtt, kiterebélyesedett, emberré formálódott, nagyon ismerőssé, pontosan olyanná, mint... mint az igazgató. És mintha már az röpködne itt, pocakjával az egyik faltól a másiknak ütődve, magasan a feje fölött. — Igazgató kartárs — nyögte a beosztott, szemét alázatosan a muslicára függesztve —, nagyon kérem, ne vegye komolyan ezt az egészet ... hiszen csak vicc volt... egy kis játék ... ártatlan szórakozás... És nekem az igazán eszembe sem jutott, hogy az igazgató kartársat is... Ugyan, még elképzelni se mernék ilyet, tessék nekem ezt elhinni... És éri továbbra is csak a vállalat érdekeit... Igen, úgy mint eddig, sőt ha lehet akkor még jobba ... A muslica beleegyezően zümmögött és mintha ellenőrizni szeretné a számításokat. a papír sarkára röppent. Nulla meg nulla — kapott a toll után a beosztott, mint egy leckéiét bliccelő diák és aztán gyorsan, pontosan, ahogy szokta, utána írta a végeredményt is — az annyi mint: nulla. Tóth-Máté Miklós Csengerújfalu M égiscsak az őszelő a legszebb a szatmári tájon. Reggelre meleg párával lélegzi ki a föld az éjszakai álmot, könnyen lebben fel a gyenge hajnali köd. Nem szél még az, ami a fák ágai közt futkos, se foga, se ereje, csak egy fürge szellő- gyerek tépdesi a leveleket. Érettarany, fakózöld, rötvörös, rozsdabarna színek csillognak a napfényben. Paprikafűzérek száradnak a tornácokon, zizeg a tengerilevél, mintha a közelgő fagytál reszketne. És mindenki, aki él és mozog, reggeltől estig kint van a csen- gerújfalui almáskertekben ... Hosszú, tekergős főutca a falu Csengertől Uráig. Takaros, rendezett, nagy porták, a modern sátortetős tömbházak között néhány igen szép régi parasztház, hosszú tornáccal, négy pillérrel az utca felé. Középület éppen csak annyi, amennyi egy kicsi kis faluba kell: egy bolt, egy kocsma, egy kis posta (most épül az új) egy orvosi rendelő, egy óvoda, egy iskola, no, meg egy napközi otthon öregeknek és persze a két templom. Barátságos kisközség Szatmár szélén, nehéz életű, szorgalmas és a vendéget szívesen fogadó lakóival. Azt mondják, semmiről sem híres, nincs nevezetes szülötte, még csak egy valamirevaló, múltból fennmaradt históriája sem. Apáthy Katalinnal, a csengeri nagyközségi tanács előadójával járjuk Csengerújfalu főutcáját. Idevaló a faluba, most is itt lakik, csak éppen bent dolgozik Csengerben. Amióta a tanácsot a nagyközségihez csatolták, a fiatal tisztviselő lett egy személyben maga a „hivatal”, merthogy ügyes-bajos dolgaikat ő intézi. Hetenként kétszer tart fogadóórákat. Mostanában leggyakrabban hatósági bizonyítványért, lakásépítéshez állami támogatás igényléséért, vagy adóügy elintézéséért keresik fel az ügyfelek. íme a legfrissebb adatok Csengerújfalu életéből: lélekszáma 1243. A munkaképes korú népesség száma: 638, ebből nő: 311, férfi: 327. Aktív kereső: 452, ebből a helyi Béke tsz-ben dolgozik 250 személy, napi ingázó főleg Csengerbe és Mátészalkára: 159 személy, a megyén kívül dolgozik és általában kéthetente tér haza: 78 személy. Hetvenhét nyugdíjas él a faluban, elsősorban tsz-nyugdíja- sok. Az eltartottak száma: 233. Jellemző, hogy a rendszeresen nem dolgozó, de munkaképes nők is vállalnak időszakos munkát, főleg ilyenkor, almaszedés idején. Akkora almáskertben még nem jártam, mint a csengerújfalusi. Ameddig a szem ellát, mindenfelé csak almafauitcák, egészségesen pirosló jonatán, hatalmas delicsesz, imitt- amott mutatóba fehér alma. Embert egyelőre nem látni, de halljuk, hogy valahol a közelben szedik az almát, mert asszonykacaj csendül fel a lombok közül. Rövidesen meg is találjuk az első csapatot, akik az illő bemutatkozás után így köszöntik az idegent: Isten éltesse! — A szép almánkat tessék megírni az újságban — mutatnak a gyönyörű termésre — de tessék is megkóstolni, mert nem csak szép, de igazán jó is. Dicsérik a napos időt, amiből ha még jut egy jó pár napra, akkor gazdag szüretet zárnak. Aztán, ahogy Tóth László előveszi a cigarettát, közelebb jönnek egy kis beszélgetésre. — Azt mondja, szép falu a mienk? — kérdezi Tóth László. — És látja, mégis el fog fogyni. S meséli, a feleségével együtt, hogy három gyermekük van, kettő elment, egy ittmaradt. — A fiam épületburkolónak tanult, az egyik lányom konzervipari szakmunkásnak. Igaz, ő most nem a szakmájában dolgozik, de még mindig könnyebben él, mintha ittmaradt volna. Nehezen lehet megélni a mezőgazdaságból. De már, amikor ez a másik lányunk is felcseperedett, azt mondtuk, ezt meghagyjuk „magnak”, hogy a faluban is maradjon velünk valaki. Itt dolgozik a tsz- irodán. Hát, igy vagyunk. Háromból egy maradt. Suta Jánosné már nyugdíjas, de hatvan évesen is beáll az almaszedő csapatba. Sok a munka, keli a sok kéz. — Mi is ketten maradtunk. A gyermekeink szerteszét az országban, más megyékben, Pesten, Bánrévén, mindenfelé van belőlük. Nekünk itt éppen megvan a megélhetésünk, de ahhoz dolgozni kell eleget! Szabó Józsefné is besegít a férjének. Két fia van, egyikük helyben kapott engedélyt: lakatos kisiparos, a másik Ököritón tanít. — Általában így van ez minden családban. Legfeljebb egy gyermek, ha megmarad a faluban. Most nincs okunk panaszra, elég jól termett az alma, aztán ott van a háztáji mindenkinek, azon az egy holdon minden megterem. Lucerna,'répa a jószágnak, merthogy az állattartásból van a pénz; sokan foglalkoznak kenderrel: a magjáért, jól fizet; meg alma, szőlő, zöldség, baromfi. De kérdezze meg az uramat is, ott van, az a fekete ember. Jön is a szóra, s mondja, hogy ő bizony másképp gondolja ezt az egészet. — Azért mennek el a fiatalok, mert igen nehéz itt az élet. A láp szélén vagyunk, a vízkár olyan nagy, hogy 3—4 éve egy cseppet se hoz a napraforgó. Pedig mennyi is van? Vagy 150 hektár. Savanyú, agyagos, lá- pi talaj, hiába kínlódunk vele. Nincs kereseti lehetőség. Sokszor haza kell menni, mert nem tudnak munkát adni. Meg aztán a víz. Vizsgálják és vizsgálják a KÖJÁLL-ban, aztán sehol semmi. Visszaküldik, hogy jó. Túrós az, de olyan, hogy egyszerűen ihatatlan! Mosni se lehet benne! Hát hogyne mennének el, jobb helyet keresni? Föld és víz — meg az ember. A teremtő erő harca az elemekkel, amiből azért évezredek óta az emiber kerül ki győztesen. Nem tudom, hány kilométer gyaloglás után, a kert másik felében találjuk meg a másik nagy csapatot Fehér Bertalan, az iskola igazgatója és Donka Lászlóné tanár, meg egy sereg hetedikes-nyolcadikos gyerek. Szépen telnek a konténerek, de sajnos, gyakran le kell hajolná a Szabolcs-ládához is, amibe a szabványon kívüli kerül. Egy kis szünet jólesik az igazgatónak is. Tőle aztán sok mindent meg lehet tudni, ami a falut járva nem derül ki. A nevelés alapjával, az. óvodával kezdi. Már több éve jellemző, hogy legalább egy évre minden gyermeket beiratnak az óvodába: felkészülten induljon az iskolába. Még a cigánygyerekeknél sincs prohléma. Egyébként a falut járva az sem derült ki, hogy melyik házban laknak cigányok. Nincs putri, betelepültek a községibe, dolgoznak, házukat rendben tartják. Az iskolás gyerekek egynegyede cigány. Aztán elmondta, hogy minden gyermek osztott évfolyamba jár, a tanulóknak csaknem több mint egyharmada napközis, tanulószobás, egyre többen igénylik a napközit. S hogy két éve az iskolai kézilabdacsapat a megyei versenyt megnyerve Pufcnokon járt a területi döntőn. És, mint a nagyközségi tanács elnökhelyettese, másról is beszélt. Például arról, hogy kezdetben alig akartak menni az öregek a napközá otthonba, most már megkedvelték. Hogy a cigánytanulóknak tankönyvsegélyt adtak, s hogy öt cigánygyerek napközijét a tanács fizeti. Hogy 20—25 autó van a faluban, s hogy az állattartásból szerzett pénzt lakáskultúrára, bútorra, könyvekre fordítják. Hogy a falu legfőbb gondja, az ivóvízellátás csak úgy oldódik meg, ha az egyéni anyagi hozzájárulások mellett a tsz 2—3 millióval besegít a vízműépítésbe. kJiközben beszélgettünk, két nyolcadikos jV| kislány — Sipos Erika és Koroknál Erika — szorgalmasan hordta a ládába az almát. Egy percnyi szünet és beszámolnak arról, hogy mindketten Debrecenbe készülnek egészségügyi szakközépiskolába. Mindkét kislány édesapja a itsz-ben dolgozik, édesanyjuk háztartásbeli. Tehát — el a faluból. A nyolcadikosok pályaválasztására egyébként évek óta az a jellemző, hogy egykét gyermek marad, a többi szakmát tanul, vagy középiskolába megy. Lehet, hogy egyszer tényleg elfogy majd ez a szép kis szatmári falu? Baraksó Erzsébet m>. W O MEGYÉNK TÁJAIN
