Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-30 / 229. szám

4 KELET-MAGYARORSZÁG 1979. szeptember 30. AZ ESEMÉNYEK CÍMSZAVAKBAN HÉTFŐ: Az ENSZ közgyűlése megkezdte az általános politikai vi­tát — A londoni Zimbabwe-konferencián a hazafias front kompromisszumos megoldást fogadott el — Az elefánt­csontparton menedékjogot kapott Bokassa excsászár — Carter fogadta a nicaraguai külügyminisztert KEDD: Gromlko szovjet külügyminiszter felszólalt az ENSZ-köz- gyűlésén — Hivatalos közleményeket adtak ki a Bejrut 'közelében lezajlott sziriai—izraeli légicsatáról — Phan Van Dong Bagdadban tárgyal SZERDA: Leonyid Brezsnyev Moszkvában fogadta a laoszi minisz­terelnököt — A hét vezető tőkés ország energiaügyi mi­niszterei Párizsban találkoztak — Prágában mély részvét­tel kísérték utolsó útjára Ludvik Svoboda volt köztár­sasági elnököt CSÜTÖRTÖK: Bécsben megkezdődött a haderő-csökkentési tárgya­lások újabb fordulója — Moszkvában szovjet—kínai elő­készítő megbeszéléseket tartottak — Dél-afrikai támadás Angola, rhodesiai támadás Mozambik ellen PÉNTEK: Találgatásod Washingtonban a két Gromiko—Vance meg­beszélés után — Lemondott a dán kormány — Mobutu zaire-i elnök hivatalos látogatása Angolában — Bejelen­tették. hogy Karamanlisz görög miniszterelnök a Szovjet­unióba és Magyarországra látogat SZOMBAT: Belgrádban ülésezik a Világbank és a Nemzetközi Valuta­alap — Franz Josef Strauss kancellárjelölti programbeszé­de a CSU kongresszusán — A Kínai KP plenáris ülése után összeült a parlament is — A pápa írországi útra in­dult. A hét három kérdése köztük amerikai — sajtótu­Préféták? 19. O Hogyan alakul a szov­jet—amerikai viszony Gromiko New York-i tárgya­lásai után? Gromiko szovjet külügy­miniszter az ENSZ székhe­lyén kétszer is találkozott amerikai kollégájával, Cyrus Vance-szed. Rendkívüli vára­kozás előzte meg világszerte a két nagyhatalom külügy­miniszterének ismételt esz­mecseréjét az előtt a politi­kai háttér előtt, amelyet az Egyesült Államokban a SALT—II ratifikálása körüli végeláthatatlan huzavona és ezzel egy időben vagy össze­függésben az úgynevezett „kubai szovjet jelenlét” ügye formált nyugtalanítóan ko­morrá. Az ENSZ-iközgyűlés fóru­mán a szovjet külügyminisz­ter határozottan visszautasí­totta az amerikai vádaskodá­sokat. Furcsa logikai buk­fenccel Washingtonban egye­sek erre sopánkodni kezdtek, mondván, hogy kár volt a vi­lágszervezet nyilvánossága elé vinni ezt a — szerintük csak a két nagyhatalomra tartozó — vitát. Nyilvánvaló, hogy Gromiko éppen azért is tárta a világközvélemény elé az ügyet, mert le akarta lep­lezni az amerikai hideghá­borús körök mesterkedéseit, ugyanakkor kifejezte a Szov­jetunió békés törekvéseit és azt a szándékát, hogy nor­mális, sőt baráti kapcsolato­kat teremtsen az Egyesült Állam okkal. Washingtonban teljes a kapkodás, egymásnak ellent­mondó nyilatkozatok hangza­nak el sokszor még ugyan­azoknak a politikusoknak, ve­zetőknek a szájából is. Car­ter elnök sem marad ki eb­ből a sorból: egyik nap „har­ci alakulatnak” minősítette a Kubában tartózkodó szovjet kiképzőcsoportot, másnap vi­szont arra figyelmeztetett, hogy nem szabad összekap­csolni „a SALT mindennél fontosabb ügyét” a kuibai szovjet katonai jelenlét kér­désével. Számos politikai megfigyelő vélekedik úgy, hogy a Carter-kormányzat csak a saját dolgát nehezí­tette meg, amikor ennyiszer és így foglalkozott és foglal­kozik az állítólagos „kubai válsággal”. (A hét végén pél­dául a Nemzetbiztonsági Ta­nács is újra meg újra össze­ült.) Nyilatkozott ebben a kér­désben Fidel Castro is. Az Egyesült Államok elnökét és az amerikai kormányzatot terheld a felelősség az állító­lagos szovjet „harci egység” kubai jelenlétének ürügyén kreált „újabb kubai vál­ságért”. Az Egyesült Államok elnöke „nem becsületesen, nem erkölcsösen és őszintét- lenül járt el ebben a kérdés­ben” — hangoztatta Fidel Castro kubai államfő — a Havannában akkreditált — dósítók jelenlétében tartott sajtóértekezletén. Fidel Castro Brzezinski nemzetbiztonsági főtanács­adót tette közvetlen felelős­sé a legutóbbi hisztériakel­tésért. Kijelentette: a Car- ter-adminisztrációnak nincs- joga válságba sodorni a vi­lágibékét. A kubai vezető leszögezte: ha az amerikai elnökben van bátorság, akkor nyíltan a vi­lág elé tárja a valóságot és beismeri, hogy az ügyben a Szovjetunió és Kuba korrek­tül járt el. A szovjetek vilá­gos választ adtak erről az Egyesült Államok kormányá­nak. A problémát az Egye­sült Államok csinálta, magá­nak kell megoldania. © Milyen jövő vár a Pa­nama-csatornára az er­re vonatkozó szerződés élet­belépése után? Október 1-én lép életbe az Egyesült Államok és a Pana­mai Köztársaság között a Pa­nama-csatorna sorsának sza­bályozására megkötött szer­ződés, miután a múlt héten a washingtoni kongresszus ezt a szerződést — nem minden vita nélkül — ratifikálta. 75 esztendeje jött létre az első megállapodás az akkor még el sem készült csatornáról, akkor az USA a 10 mérföld széles csatornaövezet bérle­téért egy összegben 10 millió dollárt tett le, továbbá kö­telezte magát évi 250 000 dol­lár bérleti díj megfizetésére. 65 éve, az első világháború első napjaiban nyílt meg a rendkívül fontos vízi út, amely a Csendes-óceán és az Atlanti-óceán közötti össze­köttetést teremtette meg. A másfél évtized alatt a washingtoni kormányzat új meg új engedményekre kény­szerült : emelte a bérleti díj összegét és tárgyalásokat kez­dett arról, hogy mikor üríti ki a csatornaövezetet... Még Kissinger volt az, aki tető alá hozta az első megállapo­dást, de már a Carter-diplo- mácia Igyekezett sikernek feltüntetni, hogy távoli ígére­tek fejében (2000. után távoz­nak végleg az amerikai kato­nák!) sikerült fenntartania a csatornaövezet bérletét. Gya­korlatilag tehát még két év­tizeden át az USA ellenőrzi a stratégiai és gazdasági szempontból egyaránt első­rendű fontosságú vízi utat. A csatornaszerződés élet­belépése idején a Pentagon, az amerikai hadügyminiszté­rium a csatornaövezetbe irá­nyított egy légi deszanitegy- séget és nagyszabású hadgya­korlatot szervezett. Látható­an arra számítottak Washing­tonban, hogy az amerikai en­gedmények talán a panamai közvéleményt újabb követe­lések megformálására készte­tik. Ezzel szemben egyesek a még Theodore Roosevelt idejéből származó és latin­amerikai alkalmazásra szánt „furkósbot-politikát” szeret­nék alkalmazni. O Mi a jelentősége az úgy­nevezett Európai Par­lament ülésezésének? Strasbourgban ezen a hé- . ten ismét összeült az úgyne­vezett Európai Parlament, a Közös Piac országaiban jú­nius folyamán megválasztott képviselők testületé. Létele­mük a vita... hozzátehetjük: jó ideig még a meddő vita. Ez a parlament ugyanis nem törvényhozó testület. Határo­zatai legfeljebb csak némi po­litikai hatásra számíthatnak, propaganda célokra lehet fel­használni azt ami Strasbourg- ban (és Luxemburgban) az ülésteremben elhangzik. Vita van még a körül is, hogy lehet-e, szabad-e azt az ingajáratot folytatni, amit az eredeti szabályzat előír, hogy tudniillik felváltva a Rajna-parti francia városban és a parányi nagyhercegség fő­városában találkozzanak „az európai honatyák”. Luxem­burg ragaszkodik ahhoz, hogy a partement időről időre ott ülésezzen — szállodások, ven­déglősök, boltosok, taxisok stb örömére és hasznára. A strasbourgi ülésen elő­ször mezőgazdasági és fegy­verkezési témák kerültek a napirendre. Egy volt nyugat­német hadügyminiszter és je­lenleg „európai képviselő” azt javasolta, hogy a Közös Piac szervezete hivatalosan lépjen kapcsolatba a NATO-val kö­zös fegyverszállítási progra­mok meghatározására. Ez el­len a szocialista és szociálde­mokrata párti képviselők cso­portja tiltakozott, mondván, hogy először a válságos hely­zetben levő nyugat-európai mezőgazdaság terheinek eny­hítéséről kellene vitát nyitni. Van tehát bőven alkalom vitázni, mindenekelőtt arról, hogy miről is vitázzanak. Harmincfokos melegben morzsolgatjuk a kilométe­reket. A régi tiszaberceli szi­vattyútelep kéménye jó ide­je csalogat már, de még min­dig van mit húzni az evező­kön az 569. folyamkilométert jelző tábláig. Bessenyei em­lékének készülünk itt adózni, kinek emléktábláján ez áll: „a magyar nemzeti irodalom újjászületésének. lánglelkű prófétája”. Alig megtalálható mellék­utcában megbúvó háza körül kóválygunk. Ä kapu tárva, játszik vele a szél. A házba bejutni nem sikerül. Beszó­lunk a szomszéd házba: „— Nyitva szokott lenni az em­lékszoba?” Pergő szavú asz- szony, Gönczi Andrásné mondja: — Valamelyik nap nyitva volt. Petró Béla felesége ta­karítja. De gondolom, van kulcsa Szemén igazgatóhe­lyettesnek, aki a hősi emlék­mű mellett lakik. Ha napköz­ben jön valaki, keresgetni kell a kulcsot. Pedig annyi turista jár ide minden héten, hogy az nem közönséges. Most olyasmit beszélnek: mú­zeummá fogják alakítani. Ez most egy lomtár, piszokfé­szek, magyarán mondva o patkány esz meg minket is ővégette. Régen lakott itt egy tanár, akkor rend volt az ud­varon. A szülői munkaközös­ség még ki is meszelt. A málladozó falat két ba­bérkoszorú támogatja. A tes­tőríró, há látná, nyilván kér­dőjellel írná le híres sorait: „Ilyen ez a hely, ahol életre születtem”. — Ez tiszta szégyenére van a községnek — folytatja Göncziné —, most legalább csinálták ezt a kis járdát, de az utat már nem tolatták le. A sok gép, zetor eljárja. Pe­dig nagyon fel van kapva, jönnek busszal is a látogatók. Én szégyellném a községbe beengedni a népet, őszintén megmondom. Hogy bent mi van? Hát képek, asztal, szék, halászfelszerelés, meg favil­la, fapapucs, ilyen dolgok. Szégyen az a falura, nem ha- zudok, tudom, hiszen a tő­szomszédja vagyok Besse­nyeinek. Kesernyésen merengünk a szülőfalujában kevéssé pró­fétai utóéletű költőn. Közben félmerülnek tíz nappal ko­rábbi emlékek. Tiszacsécsén jártunk akkor. A községben, melynek szülötte, Móricz így írt: „Csecse ebben is valósá­gos tündérország számomra, ott nem volt semmi más, csak ámulatos, gyönyörvetes istenülés. Ott nem is a földön jártam, hanem állandóan a felső égben”. Itt ugyan van gondozott ház, szobor, de a helyiek ugyancsak a földre cibálják a „felső égből” a nagy szülöttet. Idős Kiss József, aki tó- tumfaktum Csécsén közvéle­ményként meséli: — Itt volt most a 100. születési évfor­duló. Előtte jöttek, s mond­ták, ezt szépítsük, ezt takarít­suk, azt rendezzük a ház kö­rül, mert jönnek a vendégek. Aztán olyan történt, ami a falu történetében még sosem, jött a tsz kocsija és felmosta az utcát. Mohogott is a nép. Elhangzott a beszéd, amikor vége volt, a népek szétszóród­tak, kiváltképp a kocsma fe­lé. Eltöprengtünk akkor is a hivatalos hagyománytisztelet mennyisége és formái felett. Mindkét helyen volt valami hamis. Kitűnt ez akkor, ami­kor szembesítettük szívderí­tőbb élményekkel. Tisza- adonyban a hidas korlátjára támaszkodva kérdeztük Liba Bernát révésztől: milyen a Tisza? Egy darabig várt, s aztán mondta: — Pont olyan, amilyennek Petőfi írta a Ti- sza-ve rsben. Szebben senki nem foglalta össze. Balsán a kompon Gravicza József a napi munka végéről így szólt: — Aztán jön az este, leereszt­jük a kötelet, bezárjuk a ka­put, s „pihen a komp, kikö­tötték, benne hallgat a sötét­ség”. Vagy hallgassuk Kovács Jánost Szatmárcsekén, aki már-már népmesét mond: A nagyanyám, aki min­dentudó asszony volt, így hagyta apámra, s rám, s én így mondom a kilencéves unokámnak: Kölcsey nagy ember volt, a szegények pár­tolója. Tojás alakú asztala körül járt körbe, s olyan so­kat törte a fejét a szegény ember sorsának jobbításán, hogy egész árok lett a padló­ban. Látták, amikor bevette a mérget üldöztetésekor. Itt, e helyen, ahol állunk, temet­ték el. Félt tőle a Habsburg, küldte is a vasas németet. Kibontották a sírt, s csak ak­kor nyugodtak meg, amikor látták, ő van a koporsóban.” És Kovács bácsi ekkor, mint kései imádságot, vagy talán sóhajt, elmondja a Himnusz első strófáját. Kölcsey hát ma is él a szü­lőfaluban, s legendájához ma is tevődik új és új adalék. De hadd idézzem az indulás előtt Tiszabecsen töltött nap egyik élményét is. Kánya Sándorral beszélgettünk. Fa­luról, vízről, tsz-ről, dióról. Egyszer, minden felszólítás nélkül hozta elő: — Sok nya­rat töltött itt Szabó Lőrinc, nagybátyjánál, Szabó Mihály- nál. Meg is írta élményeit a Tücsökzenében. Ismered: „Szatmár, Tiszabecs, rekkenő nyarak ...” Nos itt vannak az élmények, a nagyharang, a harangozó Kondor Lajcsi, aki az apósom. Sokat mesél- getett Szabó Lőrincről, hogy mint csintalan gyerekek ho­gyan mentek minden reggel a toronyba, mert az apóso­mék voltak a harangozok. Büszke is a falu ezekre, nem­csak azok, akiknek személyes emléke, de a fiatalság is. A költő nevét viseli a művelő­dési ház, s ha most új utat nyitunk, róla nevezzük el, hadd fűzze ez is Tiszabecs- hez. És hogy igazolják egymást, Kánya és Szabó, álljon itt a költői emlék: „Megint a be­csi torony. Szédített / s von­zott lenézni. Gerendák felett két harang állt, nyitott érc- torok, / s mázsás nyelvét ló­gatva hallgatott. / De hogy táncolt, ujjongva, zengve, ha / Kondor Laji, a harangozó fia, / meg én húztuk nagy köteleiket”. A kedvszegő berceli ki­rándulás után vissza a vájás- hoz, hol hét kanyart vágott át az ember, zabolázva a fo­lyót. A fűzek között tisztel­gésül idézzük Bessenyei György néhány sorát: „Ezek között a Tisza foly csendessé­gével, / S mintha gondolkoz­na, / olyan menésével / Sár­ga tajtékjait formálja közé­pen / Sok gallyak s levelek ballagnak színén.” Mintha most is itt állna. Egyedül. (Folytatjuk) A Kínai Népköztársaság nemzeti ünnepe D elentős évfordulóról emlékeznek meg október 1-én Kínában: harminc évvel ezelőtt kiáltotta ki Pekingben a Népi Tanácskozó Testület a Kínai Népköztársasá­got, a föld legnépesebb országában ezzel megnyílt az új élet építésének lehetősége. A Kínai Népköztársaság kikiáltását hosz- szú fegyveres és politikai harc előzte meg. A félgyarmati sorban tartott hatalmas ország évtizedeken át — kiszolgáltatva az imperi­alista hatalmak kizsákmányolásának és a ja­pán fegyveres agressziónak — folytatott har­cot a nemzeti megújulásért, a társadalmi fel- szabadulásért. A felszabadító harc vezető ereje a Kínai Kommunista Párt volt, amely fellépett az or­szágot kiszolgáltató burzsoá tömörülés, a Kuomintang ellen is. A kínai hazafiak harcát a kezdetekvől fogva nagy figyelem és rokon- szenv kísérte világszerte, a nemzetközi kom­munista mozgalom rendkívül nagy jelentősé­get tulajdonított ennék a küzdelemnek, a Szovjetunió pedig létfontosságú támogatás­ban részesítette őket. A második világháborúban aratott győze­lem kedvező feltételeket teremtett a kínai nép felszabadító harcának is: a szovjet had­sereg a japán megszállás alól felszabadította Észafckelet-Kínát, s ezzel létrejött a népi erők legjelentősebb bázisterülete. A Kínai Népi Felszabadító Hadsereg nagy mennyiségű fegyvert és egyéb felszerelést kapott a Szov­jetuniótól, ami szintén hozzájárult, ahhoz, hogy 1949-ben döntő győzelmet arathasson az amerikai imperializmus támogatását élve­ző Csang Kaj-sek seregei felett. A népköztársaság kikiáltása után megin­dult fejlődésben Kína támaszkodhatott a Szovjetunió tapasztalatára, s sokoldalú poli­tikai-gazdasági segítségére. A Szovjetunióval megkötött szövetség biztosította a fiatal népi állam számára a békés fejlődés garanciáit, a gazdasági támogatás a rendkívül elmaradott gazdaság modernizálásának megkezdésére adott lehetőséget. Sajnálatos módon azonban már ezekben az években jelen volt (habár nem töltött be domináló szerepet) a Kínai Kommunista Pártban az a nacionalista, hege- monista irányzat, amelyet Mao Ce-tung és köre képviselt A kínai pártban folyó belső harcban az ötvenes évek végén Mao Ce-tung vonala hát­térbe szorította a következetesen internaci­onalista erőket. Ennek következménye volt az igen nagy károkat okozó „nagy ugrás” kí­sérlete, S; a pártot és a társadalmat megbéní­tó úgynevezett „nagy proletár kulturális for­radalom”. A belpolitikában eluralkodó szek­tás-dogmatikus irányzat együtt járt a szov- jetellenességgel, a nacionalista külpolitikai vonalai, a nemzetközi munkásmozgalom meg­osztására irányuló kísérlettel. A hatvanas és hetvenes évek gazdasági- politikai válsága rendkívül nagy kárt okozott a kínai népnek. Ezt felismerték a Mao Ce- tung halála után hatalomra került vezetők is, akik a korábbi időszak hibáiért a felelő­séget a „négyek” csoportjára hárítva meg­próbálkoznak kiutat találni a belső nehéz­ségekből, a gazdasági elmaradottságból. Ez a kísérlet azonban nem jár együtt a korábbi külpolitikai vonallal, a szovjetellenességgel való szakítással. Bizonyítja ezt Kína ázsiai politikája, a Nyugattal kiépített kapcsolatok jellege, az a kísérlet, hogy fokozott fegyver­kezési programot hajtsanak végre az imperi­alista hatalmak segítségével. A szocialista államok közössége, a Szov­jetunió több ízben kifejezte azt az eltökélt szándékát, hogy Kínával, ezzel a hatalmas, ősi kultúrájú országgal gyümölcsöző, jó vi­szonyt tartson fenn. Ennek a mi oldalunkról nincs semmilyen akadálya, s a kínai fél jó­indulatát és készségét bizonyíthatja a napok­ban megkezdődött moszkvai tárgyalásokon, s elsősorban azzal, ha felhagy a szocialista Vietnam elleni katonai fenyegetéssel, az in­dokínai országok belügyeibe való beavatko­zással. □ magyar nép nagy tisztelettel tekint azokra az eredményekre, amelyet a kínai nép az elmúlt évtizedekben ál­dozatos munkával, szorgalommal, tehetséggel elért, ezért — szövetségeseinkkel együtt — azt reméljük; hogy Kína visszatér a szocialis­ta országok közösségébe. Ebben a szellem­ben köszöntjük Kína nagy népét a nemzeti ünnepén, a népköztársaság kikiáltásának har­mincadik évfordulóján. ri rWTrH ■ I í - jii >Y<r mm I ^ A V ■ ■ I 1 iT A 1 _A Á CSÓNAKKAL Ä TISZÁM BÜRGET LAJOS ÉS SPEIDL ZOLTÁN RIPORTSOROZATA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents