Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-23 / 223. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. szeptember 23. o VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Borítékon kívül Munkabér, fizetés, kereset, jövedelem, részesedés, pré­mium, jutalom. Megannyi változat a bérből, fizetésből élők díjazására! Ezt kapja kézihez a dolgozó ember havonta, il­letve fizetési napokon, vagy a soron kívüli, ünnepélyes al­kalmakkor. „Ennyi van a borítékban” — mondogatjuk. Eh­hez igazodhat a háztartás, ehhez mérten lehet aztán tervez­ni, megtakarítani, költekezni. S vajon — miközben szépen elrendezzük a borítékokban átvett pénz sorsát — egyálta­lán gondolunk-e a jövedelmi forrás egy kevésbé ismert vál­tozatára, a borítékon kívüli természetbeni és egyéb jutta­tásokra? Hajdanvolt cselédek, béresek A kastély lakói Múlik az idő, kopnak a falak (Gaál Béla felv.) A munka után adott ter­mészetbeni juttatások rend­szere nem volt ismeretlen a felszabadulás előtti években sem, de egészen más értel­mezésben alkalmazták. Ko­rábban ez a juttatás csak egy szűk réteg kegye volt: Ma kimondottan szociális megfontolások alapján alkal­mazzuk. Mert ugyan régen ki utazhatott ingyen, ki ka­pott karácsonyra jutalmat, olcsóbb tüzelőt, kedvezmé­nyesen villanyáramot, szol­gálati lakást és így tovább? Csak akinek jó állása volt... Márpedig az iparban sze­gény Szabolcs-Szatmárban csak nagyon kevés ember­nek adatott meg a fixfizeté- sű, tartós állás. Iszály Péter is a „kivéte­lesek” közé tartozott, mert a két és fél évig tartó inasidő letelte után is tovább dol­gozhatott a villanytelepen. Negyvenfilléres órabérrel, villanyszerelőként. Heten­ként fizettek, s az OTI-járu- lék levonása után 16—17 pengőt kapott kézhez. Amíg egyedül volt, nem is panasz­kodhatott. — Sokan feleannyiért is szívesen dolgoztak volna — emlékszik vissza a nyugdí­jas „villanyszerelő”. — Azonban amikor 1935-ben megnősültem és jöttek a gye­rekek, már kevés volt a „szép” fizetés, hiszen egy ke­resetből már négy embernek kellett megélni. Aztán tör­leszteni kellett a banki hi­telre vett szoba-konyhás la­kást is. Bár a túlóra, az ügyeleti szolgálat, egy-két alkalmi „fusi”, a kedvezményes tü­zelő és villanyáram jelentett valamit a borítékon kívül, de még többre volt szükség. A gyerekek akkor még haza­jártak ebédelni az óvodából, tehát főzni is kellett Iszály Péternének. így kellett be­rendezkedni; háztartást ve­zetni, disznót hizlalni, varr­ni. — Bizony, kész tragédia volt, ha valami betegség folytán elpusztult a sertés — jegyzi meg Iszályné. — A varrásnak különösen hasznát vettem, amikor a férjemet több éven át, rendszeresen behívták katonának. Akkor bizony nem volt fizetés, és a tejesasszony naponta hozta a két liter tejet... • Szerencsés embernek tart­ja magát az ugyancsak nyír­egyházi Bodnár József is, mert jó erőben lévő fiatal­emberként „zsákos” lehetett a terményraktárban. Amíg bírta, megkereste havonta a 96 pengőt is. — Szép pénz volt az ak­kor, sok mindent lehetett volna rajta venni, ha ... de bizony nem nagyon jutott abból ruhára, meg egyébre. A nehéz munkához jól kel­lett kosztolni, a család sem éhezhetett így hát nem is szereztem én semmit életem­ben. Pedig próbálkozott a család részes kapálással meg mással is. Csak a fizetésből kellett fenntartani a négy­tagú családot. Nem volt ak­kor semmi „mellékes”. A ha­vi lakbér egy szoba-konyhás lakásért, benn a városban elérte a húsz pengőt is ha­vonta. Nem is tudom már, hányszor kellett költöznünk" kijjebb-kijjebb a város széle felé, csakhogy kevesebbért lakjunk. Ma már nem kiváltság a szociális juttatás és egyéb kedvezmények elnyerése. A jogosultságot természetesen ma is a munka alapozza meg, de ehhez nem kell kü­lönösebb „protekció”. Aki akar, az dolgozhat. Szabolcs- Szatmárban a társadalom- biztosítási igazgatóság jelen­leg mintegy 300 000 biztosí­tottat tart nyilván. Tehát csaknem minden munkaké­pes korú. dolgozni akaró em­ber állásban van. A Központi Statisztikai Hivatal megyei igazgatósá­gának adatai szerint például az elmúlt évben az egy em­berre átlagosan jutó társa­dalmi juttatás összege 3937 forint volt. Az egészségügyi szolgáltatásnál 1131 forint, az oktatásnál 1818 forint, szociális ellátásnál 315, a kultúra, sport területén 416, egyéb juttatások révén pedig 256 forint kedvezmény „il­leti” a megye minden állam­polgárát a csecsemőtől kezd­ve a nyugdíjasig bezáróan. Ebben a közel négyezer fo­rintban nincs benne a „fusi­zással” szerzett pénz, a bor­ravaló, amelyet szintén nem a „hivatalos” úton kap kéz­hez az állampolgár. Érdekes a különböző jelle­gű, illetve célú kifizetések statisztikája is. Szabolcs- Szatmár megyében jelenleg ötvenezer család 102 ezer gyermeke után folyósít csa­ládi pótlékot az SZTK, amely évente félmilliárd forintot emészt fel. Szülési szabadsá­got két és fél ezren vettek ki, s ennek kihatása egy év alatt 63 millió forint. Gyer­mekgondozási szabadságon jelenleg átlagosan tizenöt­ezer anya van. Ez havonta 16 millió forintba kerül az államnak. Végül a táppénz­ről, amelynek kifizetése ugyancsak a szociális jutta­tások körébe tartozik. A me­gyében átlagosan 9000 mun­kaviszonyban álló dolgozó van táppénzes állományban. Ezért évente mintegy 220 millió forintot fizetnek ki. A kör ezzel természetesen még nem teljes, hiszen eb­ben a több, mint két és fél­milliárd forintban nincs benne számos olyan dotáció, amely ugyancsak tekintélyes borítékon kívüli pluszpénzt jelent. Például a közlekedés. Aki most felül a vasútra, az az utazási díj minden egyes forintjához egy forint 20 fil­lért kap az államtól. Vagy a gyermekruházati cikkek do­tációja: de az árrendezés után is jelentős ártámogatást kap még a hús, a kenyér, a cukor, a tartósított élelmi­szer, a tej és tejtermék, a tanszer is. És folytathatnánk a sort a szakszervezeti féláru vasúti kedvezménnyel. az üdüléssel. Valószínű, jó né- hánvan olvasták már a be­utalókon lévő szerény meg­jegyzést: „Az állam és a szakszervezeti mozgalom minden egyes üdülő dolgozó üdültetéséhez 1100 forinttal járul hozzá.” Vegyük talán példának az állami bérházban lakó Ko­vács Zoltán öttagú család­ját, ahol a feleség jelenleg éppen gyermekgondozásin van. A férj üzemi konyhán, a legidősebb gyerek tanuló­otthonban étkezik, a középső — mivel anyuka most ott­hon van — hazajár az isko-- Iából. Az év első felében — amíg a legkisebb gyerek meg nem született, sikerült egy szakszervezeti, családos beutalót „szerezni”. így együtt üdülhettek ezen a nyáron mind a négyen. Vegyük talán előre a még mindig dotált élelmiszereket, amit otthon fogyaszt a csa­lád. Naponta két liter tej. hetenként másfél kiló sertés­hús, havonta négy kiló cu­kor, hatvan forint áru tartó­sított élelmiszer, napi más­fél kiló kenyér, péksüte­mény, liszt stb. Ez kerekítve ezer forint. Vegyük a dotá­ciót is átlagolva 30 százalék­nak, ez már 300 forint borí­tékon kívüli juttatás. A gyes — miután még a 140 napig tartós szülési szabadság nem telt le — a feleség 2100 fo­rintos havi keresete. Családi pótlékot három gyerek után kapnak, mert a „nagyfiú” még csak második éves ipari tanuló. Ennek összege a már érvényben lé­vő emelésekkel együtt 1530 forint havonta. A tanszerek dotációjából a két tanuló­korú gyerek után havonta mintegy negyven forinttal részesül a család. Szüléskor az anya segélyt kapott a vál­lalattól, illetve a szakszerve­zettől, s az SZTK-tól is meg­illette az egyszeri 2500 forin­tos segítség. Ez az idén havi bontásban újabb 300 forint. Az üdüléshez az állam és a szakszervezeti mozgalom több, mint négyezer forint­tal járult hozzá. Ez — az igénybe vett féláru vasúti je­gyen és az utazás dotációján nyert pénzzel együtt kerekít­ve — ebben az évben több, mint 400 forint megtakarí­tást jelent havonta. A to­vábbra is dotált ivóvíznél Nyíregyházán egy család ha­vonta legalább 30 forint ár­támogatást kap az államtól. A két üzemi ebédlő térítése is hoz a „konyhára” havonta több, mint száz forintot. Az egyéb dotációk révén — például gyermekruházat, javítószolgáltatás, ösztöndíj, a még mindig jelentős álla­mi hozzájárulással biztosított energiahordozók kapcsán — még további, mintegy 20—30 forint jut havonta egy csa­ládnak. Mindent egybevetve; a mi családunk ebben az év­ben, havonta, mintegy 4800 forint természetbeni és egyéb szociális juttatást kap az államtól. A többgyermekes család kiválasztása természetesen szándékos volt. Kétségtelen, hogy gyermektelen, üzemi étkezőbe nem járó, üdülést nem igénylő családok, vagy egyének ilven mértékben nem részesülnek a borítékon kívüli juttatásokból. Azon­ban bárhogy is számolunk, hasonlítunk, egy négytagú család havi keresete — ahol ketten dolgoznak — a me­gyében jelenleg több, mint kétezer forinttal egészül ki a különböző juttatások révén. Csendes, ősz eleji délután. Halkan neszez a földre hup­panó levél, a domboldalon tyúkok kapirgálnak. Zöld- tanyán vagyunk Nyírmada és Gemzse között, de ahogy az ember elnézi a környező er­dőket, inkább illene rá a Sár­ga név, hiszen az ősz már átfestette a fákat. Ma tizenegy család él itt. — s mily gazdagok! Két kú­riájuk is van. Az itteniek ugyan kastélynak nevezik őket, de hát hol állnak ezek a kastélyok pompájától, te­kintélyétől .. ! — Nem ilyenek voltak ezek — egyenesedik fel a ka­pálásból özvegy Bárdi Jó- zsefné, s a dombon álló kú­riára mutat: — Az nagyon tönkre van menve, már nem igen érdemes helyrehozni. De nézze meg, ott lejjebb a fák között, az ma is pompás. Ma is laknak benne, csak nem Hunyadi Ferenc nagyságos úr, hanem egykori cselédjei, vagy azok fiai. Szegedi Miklós — A cselédházak hol áll­tak? — Ott a madai út mellett, de hál’ istennek már lebontot­ták őket. Nem volt különben ilyen csepp ez a tanya. Két birtokos is volt, Hunyadi Bé­la meg a testvére, Hunyadi Ferenc. — Maguk mióta laknak itt? — Ó, — legyint Bardiné — már huszonhét éve. Apám itt, a szomszéd tanyán, Sóly­moson volt cseléd, s mikor férjhez mentem, akkor köl­töztünk ide, Zöldtanyára. Persze cselédlakásba. Közös konyha, egy szoba, meg há­rom gyerek. A hatvanas években költöatünk át ebbe a mostaniba, ez már maga a mennyország, hiszen két szo­ba, konyha, spájz, meg min­den van benne. Az uram kü­lönben a Nyírmadai Állami Gazdaságban (övék a tanya) dolgozott, de tavaly meghalt. Én is nagyon ritkán vagyok itthon, most jöttem haza Pi­lisről, ott él a két lányom. Pes­ten dolgoznak. Egyébként a régi világról Szegedi Miklós biztosan többet tudna beszél­ni, ő már a harmincas évek­ben is itt lakott. Bardinétól elbúcsúzván, a bolt felé vesszük utunkat. Már messziről látjuk: ajta­ján lakat, nincs még itt a nyitás ideje. Balra fordulunk, mikor szemünk egy villany- oszlopra szegezett deszkada­rabon akad meg: „Átjárás csak dolgozóknak!” — figyel­meztet rajta a felirat. Rend­ben — derülünk csendesen — hiszen mi is dolgozunk. A fák közül zömök,, fe­hér hajú férfi bukkan elő. — Szegedi Miklós? — kér­dezzük. — Az — mondja, s egy­kettőre összebarátkozunk. — ügy hallottuk, maguk éltek a legtovább itt a cse- lédiházakban. — Rég volt, tán igaz se volt. Már öt éve, hogy itt, a kastélyban lakunk, akkor bontották el a cselédházakat. Most!? Nézze meg, minden lakásban fürdőszoba van, az enyémben is. Az állami gaz­daság gavallér volt, nem is tudnám megmondani, hány milliót költött az építésre, átalakításokra. Az biztos, ha a két Hunyadi felébredne, nézne egyet, hogyan élnek egykori cselédjei. Én például a Ferenc úr kastélyában la­kom, kényemesebben, mint a volt gazda. — Az öreg Hunyadi, a két fiú apja, szerette a jegenyét, meg a kanadai nyárt. Azzal ültette körbe itt a tanyát, in­nen kapta a nevét is, — em­lékezik az öreg Veréb Mi­hály, aki néhány éve már Nyírmadán él. — Az én időm­ben amúgy egy béres évente kapott 1200 öl földet, havon­ta 100 liter gabonát, 50 liter búzát, meg negyedévenként egy kis pénzt. Négy vagy öt pengőt? Ki emlékszik már arra. Csak annyit tudok, hogy én havonta kétezer forint nyugdíjat kapok az állami gazdaságtól, mert hogy ott dolgoztam utoljára. A kastély udvarán hatal­mas jegenyenyár, meg fenyő­fák magasodnak. Mindjárt itt a domb alatt százados hársfa pompázik, pedig tavasszal még senki sem hitte, hogy megmarad. Valami ismeretlen betegség támadta meg, de az­tán magához tért, már ismét a régi. Veréb Mihály — Ez a Ferenc, ez rendes ember volt, — folytatja is­mét Szegedi Miklós. — Ha jól emlékszem, négy állandó cselédje, meg három bérese volt ezen a tanyán. Persze volt más tanyája is, s azokon ki tudja hány cseléd, béres, meg taksás élt. Az öccse, a Béla már komiszabb ember volt. Azt már nem túlságo­san szerették. Biztosan azért hanyagolta el az állami gaz­daság is a kastélyát, — ne­veti el magát —, mert nem volt valami jó híre. — Maga is a gazdaságban dolgozik? — Persze. Már harminc esztendeje, most az állatte­nyésztésben. Itt van nem messze a telep, még két ki­lométer sincs. — Kerékpárral jár? — Dehogy! Gyalog. Mon­dom, hogy nincs messze, csak egy negyedórányi járásra. Különben a gazdaságban dol­gozik itt szinte mindenki. Ré­gen még többén voltunk, de hát tudja hogy van, az öre­gek lassan kihalnak, a fiata­lok meg nem szívesen marad­nak. Éppen most költözött ei innen egy család Madára. Az asszony harangozó lett a re­formátus templomban, s az egyház adott nekik házat. Bi­zony, nem is olyan régen még huszonhárom család élt itt. De hát — legyint — lassan fo­gyunk. Pedig amúgy jó, csen­des hely ez itt. Aprócska dombon áll a ta­nya másik „kastélya”, de in­nen is akadálytalanul siklik a tekintet. Körös-körül akác­erdők, a meredek dombolda­lakon fiatal fenyőfák. Mel­lettünk száraz kukoricalevél zörög, hátunk mögött majd az ütött-kopott kastély udva­ráig nyomult már az erdő. A kert alatt az erdő szélén dió­fák, meg szelídgesztenyefák sorakoznak. Volt ezekből több is, de a gazdaság kivágatta őket. Ki tudja miért, hiszen nem voltak senkinek útjába. A kövesút felé sétálva, a böltosasszonnyal, Bállá Mi- hálynéval találkozunk. Meg­hív bennünket, nézzük meg - a lakását. Az egykori mun­kásszállás — ezt is lakásokká alakították — előtt tenyérnyi virágos kertek, s máris az előszobában, majd a konyhá­ban találjuk magunkat. Az ablak előtt ül a fiatal házi­gazda, kezében könyv, olvas. — Látják, már mennie kel­lene a telepre, s még mindig a könyvet bújja —, zsörtölő­dik Balláné. A férj elnézően mosolyog, s a nagyszobába vezet ben­nünket, büszkén mutatja könyveit. — Ez még semmi — legyint. — Igaz, hogy tanyán élünk, de gyakori vendégek vagyunk mi a könyvtárakban is. Áz asszony, ha Naményba kell mennie az ÁFÉSZ-hez, ritkán jön úgy hazia, hogy a járási könyvtárba be ne néz­zen, s ne hozna két-három jó könyvet. — Régóta élnek itt? — Három éve. Megváltás volt nekünk ez a lakás. Ha­vonta ötvenhat forintot fize­tünk érte, s a gazdaság még kályhát is ad ingyen. Csak egy baj van, vékonyak a fa­lak, áthallatszik minden a szomszéd lakásból. Igaz, erre inkább a szomszédok panasz­kodnak, de hát mit csinál­junk. Tiltsuk meg a két fi­únknak, hogy a szobában játsszanak? — Ök most hol vannak? — A fiúk? — Iskolában. A vajai kollégiumban laknak, de már nem sokáig. Az álla­mi gazdaság társasházakciót szervez, szeretnénk mi is be­szállni. Emeletes házak épül­nek, úgy hírlik a beugró 70 ezer forint lesz. S még ebben is segít a gazdaság. — Nem sajnálják itthagyni a tanyát? — Sajnáljuk, nem sajnál­juk, nem itt akarunk meg­öregedni. A gyerekeket he­tente egyszer látjuk, s akár­mennyire is szép ez a hely, mégiscsak tanya. S biztos, hogy húsz év múlva hiába jönnének, senkit sem talál­nának itt. Balogh Géza „Mennyit keresel? Mennyi a fEtetésed?” Megszokott mindennapi kérdések. A válasszal ki szerénykedik, ki kér­kedik. S ha rákérdeznek, mi jön még hozzá, többen gon­dolnak a jutalomra, másodállásra, fusira, borravalóra, mint arra, amit sokkal inkább „készpénznek” vehetünk: a borí­tékon kívüli szociális és egyéb juttatásokra. Tóth Árpád

Next

/
Thumbnails
Contents