Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-23 / 223. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. szeptember 23. o VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Borítékon kívül Munkabér, fizetés, kereset, jövedelem, részesedés, prémium, jutalom. Megannyi változat a bérből, fizetésből élők díjazására! Ezt kapja kézihez a dolgozó ember havonta, illetve fizetési napokon, vagy a soron kívüli, ünnepélyes alkalmakkor. „Ennyi van a borítékban” — mondogatjuk. Ehhez igazodhat a háztartás, ehhez mérten lehet aztán tervezni, megtakarítani, költekezni. S vajon — miközben szépen elrendezzük a borítékokban átvett pénz sorsát — egyáltalán gondolunk-e a jövedelmi forrás egy kevésbé ismert változatára, a borítékon kívüli természetbeni és egyéb juttatásokra? Hajdanvolt cselédek, béresek A kastély lakói Múlik az idő, kopnak a falak (Gaál Béla felv.) A munka után adott természetbeni juttatások rendszere nem volt ismeretlen a felszabadulás előtti években sem, de egészen más értelmezésben alkalmazták. Korábban ez a juttatás csak egy szűk réteg kegye volt: Ma kimondottan szociális megfontolások alapján alkalmazzuk. Mert ugyan régen ki utazhatott ingyen, ki kapott karácsonyra jutalmat, olcsóbb tüzelőt, kedvezményesen villanyáramot, szolgálati lakást és így tovább? Csak akinek jó állása volt... Márpedig az iparban szegény Szabolcs-Szatmárban csak nagyon kevés embernek adatott meg a fixfizeté- sű, tartós állás. Iszály Péter is a „kivételesek” közé tartozott, mert a két és fél évig tartó inasidő letelte után is tovább dolgozhatott a villanytelepen. Negyvenfilléres órabérrel, villanyszerelőként. Hetenként fizettek, s az OTI-járu- lék levonása után 16—17 pengőt kapott kézhez. Amíg egyedül volt, nem is panaszkodhatott. — Sokan feleannyiért is szívesen dolgoztak volna — emlékszik vissza a nyugdíjas „villanyszerelő”. — Azonban amikor 1935-ben megnősültem és jöttek a gyerekek, már kevés volt a „szép” fizetés, hiszen egy keresetből már négy embernek kellett megélni. Aztán törleszteni kellett a banki hitelre vett szoba-konyhás lakást is. Bár a túlóra, az ügyeleti szolgálat, egy-két alkalmi „fusi”, a kedvezményes tüzelő és villanyáram jelentett valamit a borítékon kívül, de még többre volt szükség. A gyerekek akkor még hazajártak ebédelni az óvodából, tehát főzni is kellett Iszály Péternének. így kellett berendezkedni; háztartást vezetni, disznót hizlalni, varrni. — Bizony, kész tragédia volt, ha valami betegség folytán elpusztult a sertés — jegyzi meg Iszályné. — A varrásnak különösen hasznát vettem, amikor a férjemet több éven át, rendszeresen behívták katonának. Akkor bizony nem volt fizetés, és a tejesasszony naponta hozta a két liter tejet... • Szerencsés embernek tartja magát az ugyancsak nyíregyházi Bodnár József is, mert jó erőben lévő fiatalemberként „zsákos” lehetett a terményraktárban. Amíg bírta, megkereste havonta a 96 pengőt is. — Szép pénz volt az akkor, sok mindent lehetett volna rajta venni, ha ... de bizony nem nagyon jutott abból ruhára, meg egyébre. A nehéz munkához jól kellett kosztolni, a család sem éhezhetett így hát nem is szereztem én semmit életemben. Pedig próbálkozott a család részes kapálással meg mással is. Csak a fizetésből kellett fenntartani a négytagú családot. Nem volt akkor semmi „mellékes”. A havi lakbér egy szoba-konyhás lakásért, benn a városban elérte a húsz pengőt is havonta. Nem is tudom már, hányszor kellett költöznünk" kijjebb-kijjebb a város széle felé, csakhogy kevesebbért lakjunk. Ma már nem kiváltság a szociális juttatás és egyéb kedvezmények elnyerése. A jogosultságot természetesen ma is a munka alapozza meg, de ehhez nem kell különösebb „protekció”. Aki akar, az dolgozhat. Szabolcs- Szatmárban a társadalom- biztosítási igazgatóság jelenleg mintegy 300 000 biztosítottat tart nyilván. Tehát csaknem minden munkaképes korú. dolgozni akaró ember állásban van. A Központi Statisztikai Hivatal megyei igazgatóságának adatai szerint például az elmúlt évben az egy emberre átlagosan jutó társadalmi juttatás összege 3937 forint volt. Az egészségügyi szolgáltatásnál 1131 forint, az oktatásnál 1818 forint, szociális ellátásnál 315, a kultúra, sport területén 416, egyéb juttatások révén pedig 256 forint kedvezmény „illeti” a megye minden állampolgárát a csecsemőtől kezdve a nyugdíjasig bezáróan. Ebben a közel négyezer forintban nincs benne a „fusizással” szerzett pénz, a borravaló, amelyet szintén nem a „hivatalos” úton kap kézhez az állampolgár. Érdekes a különböző jellegű, illetve célú kifizetések statisztikája is. Szabolcs- Szatmár megyében jelenleg ötvenezer család 102 ezer gyermeke után folyósít családi pótlékot az SZTK, amely évente félmilliárd forintot emészt fel. Szülési szabadságot két és fél ezren vettek ki, s ennek kihatása egy év alatt 63 millió forint. Gyermekgondozási szabadságon jelenleg átlagosan tizenötezer anya van. Ez havonta 16 millió forintba kerül az államnak. Végül a táppénzről, amelynek kifizetése ugyancsak a szociális juttatások körébe tartozik. A megyében átlagosan 9000 munkaviszonyban álló dolgozó van táppénzes állományban. Ezért évente mintegy 220 millió forintot fizetnek ki. A kör ezzel természetesen még nem teljes, hiszen ebben a több, mint két és félmilliárd forintban nincs benne számos olyan dotáció, amely ugyancsak tekintélyes borítékon kívüli pluszpénzt jelent. Például a közlekedés. Aki most felül a vasútra, az az utazási díj minden egyes forintjához egy forint 20 fillért kap az államtól. Vagy a gyermekruházati cikkek dotációja: de az árrendezés után is jelentős ártámogatást kap még a hús, a kenyér, a cukor, a tartósított élelmiszer, a tej és tejtermék, a tanszer is. És folytathatnánk a sort a szakszervezeti féláru vasúti kedvezménnyel. az üdüléssel. Valószínű, jó né- hánvan olvasták már a beutalókon lévő szerény megjegyzést: „Az állam és a szakszervezeti mozgalom minden egyes üdülő dolgozó üdültetéséhez 1100 forinttal járul hozzá.” Vegyük talán példának az állami bérházban lakó Kovács Zoltán öttagú családját, ahol a feleség jelenleg éppen gyermekgondozásin van. A férj üzemi konyhán, a legidősebb gyerek tanulóotthonban étkezik, a középső — mivel anyuka most otthon van — hazajár az isko-- Iából. Az év első felében — amíg a legkisebb gyerek meg nem született, sikerült egy szakszervezeti, családos beutalót „szerezni”. így együtt üdülhettek ezen a nyáron mind a négyen. Vegyük talán előre a még mindig dotált élelmiszereket, amit otthon fogyaszt a család. Naponta két liter tej. hetenként másfél kiló sertéshús, havonta négy kiló cukor, hatvan forint áru tartósított élelmiszer, napi másfél kiló kenyér, péksütemény, liszt stb. Ez kerekítve ezer forint. Vegyük a dotációt is átlagolva 30 százaléknak, ez már 300 forint borítékon kívüli juttatás. A gyes — miután még a 140 napig tartós szülési szabadság nem telt le — a feleség 2100 forintos havi keresete. Családi pótlékot három gyerek után kapnak, mert a „nagyfiú” még csak második éves ipari tanuló. Ennek összege a már érvényben lévő emelésekkel együtt 1530 forint havonta. A tanszerek dotációjából a két tanulókorú gyerek után havonta mintegy negyven forinttal részesül a család. Szüléskor az anya segélyt kapott a vállalattól, illetve a szakszervezettől, s az SZTK-tól is megillette az egyszeri 2500 forintos segítség. Ez az idén havi bontásban újabb 300 forint. Az üdüléshez az állam és a szakszervezeti mozgalom több, mint négyezer forinttal járult hozzá. Ez — az igénybe vett féláru vasúti jegyen és az utazás dotációján nyert pénzzel együtt kerekítve — ebben az évben több, mint 400 forint megtakarítást jelent havonta. A továbbra is dotált ivóvíznél Nyíregyházán egy család havonta legalább 30 forint ártámogatást kap az államtól. A két üzemi ebédlő térítése is hoz a „konyhára” havonta több, mint száz forintot. Az egyéb dotációk révén — például gyermekruházat, javítószolgáltatás, ösztöndíj, a még mindig jelentős állami hozzájárulással biztosított energiahordozók kapcsán — még további, mintegy 20—30 forint jut havonta egy családnak. Mindent egybevetve; a mi családunk ebben az évben, havonta, mintegy 4800 forint természetbeni és egyéb szociális juttatást kap az államtól. A többgyermekes család kiválasztása természetesen szándékos volt. Kétségtelen, hogy gyermektelen, üzemi étkezőbe nem járó, üdülést nem igénylő családok, vagy egyének ilven mértékben nem részesülnek a borítékon kívüli juttatásokból. Azonban bárhogy is számolunk, hasonlítunk, egy négytagú család havi keresete — ahol ketten dolgoznak — a megyében jelenleg több, mint kétezer forinttal egészül ki a különböző juttatások révén. Csendes, ősz eleji délután. Halkan neszez a földre huppanó levél, a domboldalon tyúkok kapirgálnak. Zöld- tanyán vagyunk Nyírmada és Gemzse között, de ahogy az ember elnézi a környező erdőket, inkább illene rá a Sárga név, hiszen az ősz már átfestette a fákat. Ma tizenegy család él itt. — s mily gazdagok! Két kúriájuk is van. Az itteniek ugyan kastélynak nevezik őket, de hát hol állnak ezek a kastélyok pompájától, tekintélyétől .. ! — Nem ilyenek voltak ezek — egyenesedik fel a kapálásból özvegy Bárdi Jó- zsefné, s a dombon álló kúriára mutat: — Az nagyon tönkre van menve, már nem igen érdemes helyrehozni. De nézze meg, ott lejjebb a fák között, az ma is pompás. Ma is laknak benne, csak nem Hunyadi Ferenc nagyságos úr, hanem egykori cselédjei, vagy azok fiai. Szegedi Miklós — A cselédházak hol álltak? — Ott a madai út mellett, de hál’ istennek már lebontották őket. Nem volt különben ilyen csepp ez a tanya. Két birtokos is volt, Hunyadi Béla meg a testvére, Hunyadi Ferenc. — Maguk mióta laknak itt? — Ó, — legyint Bardiné — már huszonhét éve. Apám itt, a szomszéd tanyán, Sólymoson volt cseléd, s mikor férjhez mentem, akkor költöztünk ide, Zöldtanyára. Persze cselédlakásba. Közös konyha, egy szoba, meg három gyerek. A hatvanas években költöatünk át ebbe a mostaniba, ez már maga a mennyország, hiszen két szoba, konyha, spájz, meg minden van benne. Az uram különben a Nyírmadai Állami Gazdaságban (övék a tanya) dolgozott, de tavaly meghalt. Én is nagyon ritkán vagyok itthon, most jöttem haza Pilisről, ott él a két lányom. Pesten dolgoznak. Egyébként a régi világról Szegedi Miklós biztosan többet tudna beszélni, ő már a harmincas években is itt lakott. Bardinétól elbúcsúzván, a bolt felé vesszük utunkat. Már messziről látjuk: ajtaján lakat, nincs még itt a nyitás ideje. Balra fordulunk, mikor szemünk egy villany- oszlopra szegezett deszkadarabon akad meg: „Átjárás csak dolgozóknak!” — figyelmeztet rajta a felirat. Rendben — derülünk csendesen — hiszen mi is dolgozunk. A fák közül zömök,, fehér hajú férfi bukkan elő. — Szegedi Miklós? — kérdezzük. — Az — mondja, s egykettőre összebarátkozunk. — ügy hallottuk, maguk éltek a legtovább itt a cse- lédiházakban. — Rég volt, tán igaz se volt. Már öt éve, hogy itt, a kastélyban lakunk, akkor bontották el a cselédházakat. Most!? Nézze meg, minden lakásban fürdőszoba van, az enyémben is. Az állami gazdaság gavallér volt, nem is tudnám megmondani, hány milliót költött az építésre, átalakításokra. Az biztos, ha a két Hunyadi felébredne, nézne egyet, hogyan élnek egykori cselédjei. Én például a Ferenc úr kastélyában lakom, kényemesebben, mint a volt gazda. — Az öreg Hunyadi, a két fiú apja, szerette a jegenyét, meg a kanadai nyárt. Azzal ültette körbe itt a tanyát, innen kapta a nevét is, — emlékezik az öreg Veréb Mihály, aki néhány éve már Nyírmadán él. — Az én időmben amúgy egy béres évente kapott 1200 öl földet, havonta 100 liter gabonát, 50 liter búzát, meg negyedévenként egy kis pénzt. Négy vagy öt pengőt? Ki emlékszik már arra. Csak annyit tudok, hogy én havonta kétezer forint nyugdíjat kapok az állami gazdaságtól, mert hogy ott dolgoztam utoljára. A kastély udvarán hatalmas jegenyenyár, meg fenyőfák magasodnak. Mindjárt itt a domb alatt százados hársfa pompázik, pedig tavasszal még senki sem hitte, hogy megmarad. Valami ismeretlen betegség támadta meg, de aztán magához tért, már ismét a régi. Veréb Mihály — Ez a Ferenc, ez rendes ember volt, — folytatja ismét Szegedi Miklós. — Ha jól emlékszem, négy állandó cselédje, meg három bérese volt ezen a tanyán. Persze volt más tanyája is, s azokon ki tudja hány cseléd, béres, meg taksás élt. Az öccse, a Béla már komiszabb ember volt. Azt már nem túlságosan szerették. Biztosan azért hanyagolta el az állami gazdaság is a kastélyát, — neveti el magát —, mert nem volt valami jó híre. — Maga is a gazdaságban dolgozik? — Persze. Már harminc esztendeje, most az állattenyésztésben. Itt van nem messze a telep, még két kilométer sincs. — Kerékpárral jár? — Dehogy! Gyalog. Mondom, hogy nincs messze, csak egy negyedórányi járásra. Különben a gazdaságban dolgozik itt szinte mindenki. Régen még többén voltunk, de hát tudja hogy van, az öregek lassan kihalnak, a fiatalok meg nem szívesen maradnak. Éppen most költözött ei innen egy család Madára. Az asszony harangozó lett a református templomban, s az egyház adott nekik házat. Bizony, nem is olyan régen még huszonhárom család élt itt. De hát — legyint — lassan fogyunk. Pedig amúgy jó, csendes hely ez itt. Aprócska dombon áll a tanya másik „kastélya”, de innen is akadálytalanul siklik a tekintet. Körös-körül akácerdők, a meredek domboldalakon fiatal fenyőfák. Mellettünk száraz kukoricalevél zörög, hátunk mögött majd az ütött-kopott kastély udvaráig nyomult már az erdő. A kert alatt az erdő szélén diófák, meg szelídgesztenyefák sorakoznak. Volt ezekből több is, de a gazdaság kivágatta őket. Ki tudja miért, hiszen nem voltak senkinek útjába. A kövesút felé sétálva, a böltosasszonnyal, Bállá Mi- hálynéval találkozunk. Meghív bennünket, nézzük meg - a lakását. Az egykori munkásszállás — ezt is lakásokká alakították — előtt tenyérnyi virágos kertek, s máris az előszobában, majd a konyhában találjuk magunkat. Az ablak előtt ül a fiatal házigazda, kezében könyv, olvas. — Látják, már mennie kellene a telepre, s még mindig a könyvet bújja —, zsörtölődik Balláné. A férj elnézően mosolyog, s a nagyszobába vezet bennünket, büszkén mutatja könyveit. — Ez még semmi — legyint. — Igaz, hogy tanyán élünk, de gyakori vendégek vagyunk mi a könyvtárakban is. Áz asszony, ha Naményba kell mennie az ÁFÉSZ-hez, ritkán jön úgy hazia, hogy a járási könyvtárba be ne nézzen, s ne hozna két-három jó könyvet. — Régóta élnek itt? — Három éve. Megváltás volt nekünk ez a lakás. Havonta ötvenhat forintot fizetünk érte, s a gazdaság még kályhát is ad ingyen. Csak egy baj van, vékonyak a falak, áthallatszik minden a szomszéd lakásból. Igaz, erre inkább a szomszédok panaszkodnak, de hát mit csináljunk. Tiltsuk meg a két fiúnknak, hogy a szobában játsszanak? — Ök most hol vannak? — A fiúk? — Iskolában. A vajai kollégiumban laknak, de már nem sokáig. Az állami gazdaság társasházakciót szervez, szeretnénk mi is beszállni. Emeletes házak épülnek, úgy hírlik a beugró 70 ezer forint lesz. S még ebben is segít a gazdaság. — Nem sajnálják itthagyni a tanyát? — Sajnáljuk, nem sajnáljuk, nem itt akarunk megöregedni. A gyerekeket hetente egyszer látjuk, s akármennyire is szép ez a hely, mégiscsak tanya. S biztos, hogy húsz év múlva hiába jönnének, senkit sem találnának itt. Balogh Géza „Mennyit keresel? Mennyi a fEtetésed?” Megszokott mindennapi kérdések. A válasszal ki szerénykedik, ki kérkedik. S ha rákérdeznek, mi jön még hozzá, többen gondolnak a jutalomra, másodállásra, fusira, borravalóra, mint arra, amit sokkal inkább „készpénznek” vehetünk: a borítékon kívüli szociális és egyéb juttatásokra. Tóth Árpád
