Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-23 / 223. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. szeptember 23. IP „Nagyvilág”, „Hazai világ”, „Szomszédos világ”. „Szétszórt világ”, „A csend világa” — ezek könyve egy- egy ciklusának címei. A szétbogozandó kérdéscsoport — egy életet tett fel erre a szerző — a humánum helye a világban, nyelvi türelmetlenségek közepette élő anyanyelvek, szétszóratottságunk, önmagunk összeszedésének lehetőségei. A jelenségek nem mai keletűek, de mert elhallgatásuk életveszélyes omlásokat idézhet elő, beszélnünk kell róluk, hiszen — egy költő és egy rendező meghatározása — életveszélyes minden, amit nem ismerhetünk meg, életveszélyes minden, amit már ismerünk, de nem mondhatunk el. A nagyvilágot járva Ruffy Péter Madagaszkár szigetére és Afrikába is elvetődött. Itt éri az a felismerés, hogy a gyarmatosítást éppen lerázott földrész, sok népe tulajdonképpen most tanulja anyanyelvét, és döbben — a világ más népeihez viszonyítva megkésetten — nemzeti tudatra. A gyarmatosítók talán legnagyobb bűntette, a gazdasági kizsákmányolás mellett, a lélek- és nyelvrablás volt. Madagaszkár őslakóinak, a malgasok- nak például azt tanították a franciák, hogy ők Racine és Voltaire népének leszármazottai. Az „előkelő” származás büszke tudatára majdnem az anyanyelvűk ment rá a malgasoknak. Hazai dolgaink között is múltunk máig ható rezdülései és példái, hagyományaink méltó őrzése foglalkoztatja az írások szerzőjét. Ezért ered Arany János írói levelezésének és szerteszóródott leveleinek nyomába. Arany-leveleket őriz ma a Magyar Tudományos Akadémia, a Széchényi Könyvtár, számos levél található Sza- lontán, az újvidéki Matica Srbska könyvtárában és Kolozsvárott. A levelek egy része pedig Budapest ostroma idején pusztult el. A meglévőket éppen ezért becsben kell tartanunk, a bennük foglaltakat pedig szívleljük meg. Nézzük, mit írt Arany János 1848-ban a „Nép Barátjáét szerkesztő Vas Gerebennek a sajtóról: „az eseményeket közölje híven, jó hírt, rossz hírt egyaránt, csak igaz legyen. Nem kell félni, hogy ez a népre káros lesz. A rossz hírt úgyis meghallja, mégpedig nagyítva, jobb hát, tia újságból tudja meg...” Múlt és jelen egymástól elválaszthatatlan, vallja Ruffy Péter. Ezért üdvözli boldogan a hetvenes évek elején megújult „Magyarország felfedezése” sorozatot. írói, — írja, — nem többet, mást tudnak erről az országról. Ez a „más-látás” országos gondok felismerésében és megoldásában is segíthet. A „szomszédos világhoz” közösen megélt történelmünk és az ott élő magyar ajkúak miatt is közünk van. De tudunk-e mindent vagy csupán eleget egymásról? A Ruffy által idézett példák szerint nem sokat. Mit tudunk például Szabó Gyula losonci festőről még budapesti kiállítása után is? Pedig ő és a szomszédos országokban élő magyar alkotó- művészek mellett, hogy annak az országnak gyarapítják a kultúráját, amelynek állampolgárai, az egyetemes magyar művelődés részesei is. Ide kell sorolnunk a könyvben megidézetteket is: a 31 évesen elhúnyt Dsida Jenő költőt; a harcos váradi újságírót, Arató Andrást; az erdélyi irodalmat élesztő mészkői unitárius papot, Balázs Ferencet; a két világháború közötti legfontosabb magyar nyelvű baloldali fórumot, a Korunkat szerkesztő Gaál Gábort; az évszázados művet teremtő nyelvészt, Szabó T. Attilát; Nagy Imrét, a szülőföldjét a festészetbe emelő zsögödi művelődéstörténész Mikó Imrét; a Herder-díjas Sütő Andrást, az önpusztítók közül a magát „külön keréknek” nevező Szabédi Lászlót; a Kalevala-fordító Nagy Kálmánt. A névsor így sem teljes. A jugoszláviai Adára — itt született Szarvas Gábor, a „Magyar Nyelvőr” első szerkesztője — anyanyelvűnk ügye vitte a szerzőt. A bennünket örömmel eltöltő jelenségek mellett — a magyar nyelv egyenjogú használata, oktatása a másnyelvű iskolákban, a magyar nyelvű sajtó és a könyvkiadás kedvező állapota — nyugtalanító mozzanatokról is hírt kapunk. Megfelelő szakkönyvek, oktatás és oktatók hiányában alig beszélhetünk magyar szaknyelvekről, s igen erősen fenyeget a pongyola „jugó- magyar” nyelv veszélye. Bizakodásra ad okot, hogy a jugoszláviai magyarok anyanyelvét állami megállapodások, tudományos cserék és szerződések védik. „Ruffy alaposság a mondhatni tudósi” — írja Illyés Gyula a kötet előszavában. Ezzel az alapossággal vezeti az olvasót a szerző anyanyelvűnk tájain, igaz, olykor lírai hevülettel. A kötet írásainak egy része más napvilágot látott különböző napilapok — elsősorban a Magyar Nemzet hasábjain. Igazi „ hatásukat azonban könyv alakban érik el. (Ruffy Péter:- Világaim. Szépirodalmi, Bp. 1979). Tóth István * ajánlja feleségét. De ez még hagyján. Miután kiderült, hogy a szelíd asszonykát az alkalmi szerető sem képes teherbe ejteni, kerítenek egy kisfiút, aki a felnőtt férfiakat megszégyenítő módon vitézül teljesíti a feladatot. A srác — nem sajtóhiba! — 13, azaz tizenhárom esztendős. Marco F err éri Az utolsó asszony-ban — a film régebbi keletű, közvetlenül A nagy zabálás után készült, vagyis kb. öt esztendeje — a „volna kivel, volna mivel, volna hol, de minek?” klasz- szikus alaphelyzetét eleveníti meg. Depardieu — ebben a műben is ő az első számú nagyágyú — egy kenyérvágó késsel darabokra szabdalja nemiszervét. Ez a poén. Hogy előtte mit láthatunk a filmben? Vég nélküli szeretkezéseket (a partner: Ornel- la Muti, a szépségben és bujaságában úgyszólván verhetetlen olasz színésznő). S hogy valami rendkívüli is legyen a dologban, a gépies mutatványok tanúja egy csöppnyi kisfiú. Néha — serkentőnek — vele is eljátszogat a két álmos ember. Szeptemberben újjáéledt a velencei fesztivál (ezt megelőzően évekig Csipkerózsika-álmát aludta). Az egyik mérlegben ez áll: „Erőszakos nemi közösülés, megrontás, vérfertőzés és gyilkosság — s mindez a családon belül. Ez az idei velencei fesztivál filmjeinek uralkodó témája.” A Fojtogatás — Kaneto Shindo, a felejthetetlen Kopár sziget rendezője készítette — azt mutatja be, hogy egy leány megkéseli a keresztapját, miután az megerőszakolta őt. Egy anya felakasztja magát azt követően, hogy a férje megölte a fiát. Bertolucci A Hold-ban ismét túllépi az elfogadott demarkációs vonalakat. Egy amerikai operaénekesnő (Jill Clayburgh játssza a szerepet) szerelmes lesz felnőtt fiába, aki — mellékesen — megrögzött kábítószerfogyasztóvá válik. A sztori szerint azért, hogy „felejtsen”. Hogy mit kell elfelejtenie? Azt, hogy nincs papája. Vagy hogy pontosabban fogalmazzak: a papája nem a vér szerinti szülője. Ne higgye senki, hogy izzadsággal összeszedett példákat soroltam fel. Garmadával akad hasonló téma, motívum, epizód stb. más nyugati filmekben is. Amikor minden tótágast áll, szinte nincs művész, aki valamilyen módon ki ne lógna a sorból. Talán még nem kell megkongatni a vészharangokat. Akadnak másfajta tendenciák is a kapitalista ég alatt. És mégis: nyugtalanító a fekete lakk gyorsan terjedő divatja. Ilyesmi lenne a filmművészet feladata? Ellenérvet csupán egyet említek. Lehet, sőt bizonyos, hogy a mostani világ drámaibb, erőszakosabb, brutá- lisabb, mint a tegnapi, de hát azért a tisztességes — emberszabású — hősök vannak többségben. Szeretnénk velük többször találkozni a mozikban. Veress Józséf Fekete lakk a filmvásznon Kimondom kereken, még ha szentségtörésnek tetszik is: minden szabályt nem lehet (és nem is érdemes) betartani az életben. Olykor- olykor megengedhetünk magunknak csöppnyi lazítást. Vonatkozik ez szokásainkra, ízlésünkre, életvitelünkre, étrendünkre egyaránt. Néha filmnézőként is kirúghatunk a hámból. E sorok írója immár két évtizede folytat kritikusi tevékenységet, s nem restelli bevallani, hogy időnként „behunyt szemmel” néz filmet. Ami azt jelenti, hogy sutba vágja úgynevezett magasabb szempontjait. Ültem én már végig négyrészes amerikai szupergiccset, ijesztő honkongi karate- showt, dermesztő pornóparádét. Az is előfordult, hogy élveztem az efféle mutatványt. Talán az tetszett, hogy nem kellett nagyon odafigyelnem. Néha átkozottul jó érzés, ha az embernek „nem ér a neve”. Fejtegetéseim első bekezdésére azért volt szükség, hogy megindokoljam: soha sem rettegtem a normáktól való eltéréstől. Felfogásunk — erkölcsünk- — bizonyos anomáliáitól. De hogy ne ré- buszokban beszéljek, hadd említsek két konkrét példát. Számomra csöppet sem meghökkentő a Huszadik század című Bertolucci-eposz erotikájának merészsége. Ilyesmi — mármint az egyik jelenet vérforraló s ugyanakkor taszító szexualitása — volt, van és lesz, következésképpen a művészet nem utasíthatja az ábrázolás perifériájára. Az Andrej Rubljov „kegyetlen” képsorai egy szörnyűséges történelmi szituációt — illetve annak lényegét — idéznek meg: ugyan miért berzenkednék ellene? Ha volt olyan kor — márpedig volt —, amikor az embereket kerékbe törték és szíjat hasítottak a hátukból, a rendezőnek sem szükséges kozmetikáznia. Még valamit. A mai kor — sajnos — bővelkedik korábban meghökkentőnek vagy elképesztőnek tartott eseményekben. Több az erőszak, a borzalom, a testi-lelki hadviselés, s eléggé sokan bújnak ki az elfogadott (illetve követett) törvények abroncsaiból. Idáig még rendben is lenne a dolog. Nekem az arányokkal van bajom. Némi nyugtalansággal szemlélem ugyanis, hogy a vásznat — pontosabban: a nyugati vászon jelentős részét — valósággal elborítja az arcpirító, felháborító, ellenérzésre késztető, szégyenletes, taszító jelenségek sora. Azt a semmiképpen sem elfogadható tételt szuggerálva, hogy a rendkívüli megszokottá vált kódexeknek és előírásoknak fittyet hányó korunkban. A legtöbb „furcsaság” — de enyhe ez a minősítés! — a két nem kapcsolatának szférájában történik. Nem szerelmet említettem, hanem kontaktust. Tudom, nem lehetek prűd ebben a vonatkozásban sem, s remélem, egyáltalán nem konzervatívizmus vezeti toliamat. A hetvenes években másképpen szeretnek, hevülnek, éreznek stb. az emberek, mint apáik-nagyapáik korában. A modernség — ez nem jó dolog, bár hiába emelünk vétót ellene — meglehetősen fellazította a szerelmi kultúrát (vagy hogy megint szélesítsem a fogalmat: férfi és nő vonzásának-taszításának területeit). * No de ennyire! No de ennyiszer ! Legfrissebb adalékaimat szomorúan terjesztem elő. A francia Készítsék elő zsebkendőiket! című filmben (rendező: Bertrand Blier, az elismerést a legjobb külföldi alkotásnak járó idei Oscar- díj fémjelzi) Gerard Depardieu, a mostanság verhetetlen nyugati sztár egy vendéglői ismeretlennek csak úgy ukmukfukk felElhagyva Visegrádot, a másik oldalon Nagymarost érdemes ala- - posan szemügyre vennünk. Mert néhány év múlva megváltozik e táj arculata itt, ahol a dunai vízlépcső épül. Talán kevesen tudják, hogy IV. Béla uralkodásáig Esztergom volt Magyarország fővárosa. Legyen ez a város hajókirándulásunk úticélja, ahol lehetőségünk lesz megcsodálni a páráit! an szépségű székesegyházat, a Vármúzeumot, a Keresztény Múzeumot és számos más nevezetes közgyűjteményt. Sétahajóval a Dunakanyarban A következő, látnivalókban gazdag kikötőnk Vi- segrád. A Fellegvár sötét tömege már messziről jelzi, hogy a hegy lábánál valamikor jelentős történelmi események zajlottak. A budai oldalon először Szentendre tornyai tűnnek fel, majd a romantikus kisváros egymást érintő háztetői is előbukkannak a fák közül. A település szám os műemlékének, múzeumának, nevezetességének megtekintésére egy teljes nap is kevés volna, ezért célszerű más alkalommal időt szakítani a városka megismerésére. Valóban, Visegrád a XIII—XV. századig királyi székhely volt. A Buda felől érkezőt a Várhegy lábánál a XIII. sz-i Salamon lakótorony fogadja. Háború idején ebben a 4 m-es falvastagságú, 32 m magas bástyában sokáig eredményesen védekezhetett a várúr, hadinépével. Budapestről naponta több hajó is indul Esztergomba, menet közben érintve valamennyi idegenforgalmi nevezetességet és üdülőhelyet. Az október végéig tartó hajózási szezonban sokan választják a víziutat kirándulásra. Fel felé a Dunán a hajóról gyönyörködhetünk a Dunakanyar festői szépségében, visszafelé pedig utazhatunk autóbusszal, s ott időzhetünk legtöbbet ahol kedvünk tartja. És egy intő jel: füstölgő ipartelep szennyezi.a parti környezetet. Győri Lajos képriportja TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK KM 0 Ruffy Péter: Világaim FILMJEGYZET
