Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-23 / 223. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. szeptember 23. Sebestyén Lajos: Győri László: Furcsa öröm Pálmafa Mert hiába tudom, hogy a napkeltével nem egy új naprendszer születik, csak a föld folyamatos forgásában a következő fordulat következik, mert hiába tudom, hogy ez a véges életem egyszer a végéhez ér, nyitott szemmel járva, mégis be kell építenem a határtalant leszűkített fegyelmezett mondatokba, hogy ne mondhassák: szépen mesél. Mert hiába tudom, hogy vekkercsörgésig sokaknak nem elég a pihenés, mert a munka tőlük sohasem volt, és nem is lesz sohasem elég, mert hiába tudom, hogy számtalan kéz mozdul hozzátenni az egészhez hogy még több legyen, és számtalan elvenni, hogy neki a többinél is több legyen, nehéz, milyen nehéz ezt jólélekkel kifejezni úgy, hogy ne mondhassák: szépen mesél! Furcsa öröm ez így — öntudatba zárva. Dómján Gábor: Virágok Szabadon ------s mintha kiszámolt sorokban, kijelölt, szent kötelékben áramolnának rajokban fegyvercsillanású téren vagy mint a szirmok: szétbolyongva, ezerféleképpen hullva, zúgva bepördülnének ablakokba, fehéren csipkézve bútorokra, akár egy tavaszi garnitúra ... vagy mintha örök kőrózsa virulna egy elképzelhetetlen virágboltban! Babakocsin a pálmafát viszik, a nyurga kisbabát. Viszik, akár a torzszülött sarjat a riadt Driopé, a Mindent, a szépszavú Pánt, a rengeteg mélye felé vitte, kecskebak-magzatát. Tereken, sikátorokon át viszik, viszik a pálmafát. Zörög az út, a kő zörög, zúg a meztelen pléhkerék. Ki veri föl az éjszakát, ki szökteti a kisdedét? Ki rejti a szépszavú Pánt? Ki viszi ott a szégyenét, ki szégyellj a pálmafát? Csanády János: Arany dűlőknek szélein Arany dűlőknek szélein hajladoztunk kelet-nyugatra, az égető nap szálai fonódtak kócosán hajunkba, ki-kitértünk, ha szekerek közeledtek kévékkel rakottan, meg sem lebbentek a szelek, míg kalászt szedegettünk ottan, a rakott szekerek nyomában kibomlott teljesen a nyár, ontotta aranyló tüzét, hónunk alatt kalászfüzér, körül ringott a sík Mezőföld szíves, édes hazai táj, füttyünk az akáclombokig tört, harangszó kongott dél tájt, hajladoztunk kelet-nyugatra, " atiorman annyi ellenség tört egykor ránk — zöld ággal galamb szállt, és a miénk volt a világ. Amint tehette, sietett le a pincébe, és a deszkákból még aznap megcsinált egy lócát. Formára pontosan olyat, amilyen otthon volt a régi ház előtt és ahol annyit üldögélt nyári estéken az asszonnyal, később már csak egyedül, vagy valamelyik szomszéddal, ismerőssel, aki megpihent mellette. Este megmondta a fiának, hogy a pincében talált deszkákból csinált egy lócát. — Lócát? — képedt el a mérnök. — Minek? — Hát aminek a lócát csinálják — méltatlankodott az öregember. — Ülni rajta. — De hová akarja tenni, édesapám ? — Hová? Hát a ház elé. Ahogy otthon is volt. Te is ültél rajta eleget. Vagy elfelejtetted már? — Dehogy felejtettem, de az régen volt, édesapám Itt a bérház elé nem szokás lócát tenni. Ott a játszótér, van ott pad elég. — Az nem olyan — rázta a fejét sértődötten az öreg. — Más az, ha a házunk előtt van a lóca. Az ember ki-ki- megy, aztán elüldögél rajta egy kicsit. A mérnök nem vitatkozott tovább, és másnap az öregember kivitte a lócát a bérház elé. Ügy helyezte el, hogy fentről, az ablakából éppen rá lehessen látni. Jó ülése van — állapította meg elégedetten, és a kora őszi napsütésben elnápoz- gatott ott egy órát. Pipázott, nézegette az embereket. Aztán fölment a lakásba, de napszállta előtt újra leballagott. És aztán mindennap délelőtt és estefelé elüldögélt egy órát a lócán, amíg tartott a jó idő. Ilyenkor megszólította az embereket is. Megkérdezte honnan jönnek, hová mennek, aztán legtöbbször odainvitálta egyiket-másikat maga mellé. — Üljön már le, no, ne siessen. Fújja ki magát egy kicsit. A bérház lakói megszokták az öregembert a lócán, és sokszor leültek mellé beszélgetni vagy csak megfelezni a pipafüstös hallgatást. És az öreg ilyenkor érezte magát a legjobban. Ügy érezte, újra otthon van a faluban, a szomszédok, ismerősök között, és a háta mögött tornyosuló nagy betonkocka csak valami nyomasztó álom csupán. Aztán jött a tél, és sokáig nem lehetett kitenni a lócát. Az öregember ismét csak ott bóklászott a negyedik emeleti lakásban, és várta a tavaszt. Az első szép tavaszi napot, amikor újra kiülhet a ház elé. — Tudod — mondta egyszer a fiának —, sokszor elgondolkozom azon, hogy nem elég nagy az a lóca. Hárman ha elférünk rajta szűkösen. Pedig érzem, hogy sokan leülnének elbeszélgetni, de hát ahhoz nagyobb lóca kéne. Még az se lenne baj, ha egy kicsit összébbszorulnánk. Hidd el, még az se lenne baj... Ha eljön a tavasz, én bizony csinálok egy nagyobb lócát! De már nem csinálhatta meg. A tavast már nem találta ott a lócán ülő öregembert a ház előtt. Azóta a mérnök gyakrabban jár le a pincébe. Csak éppen körülnéz, hiszen nincs ott semmi dolga. Nem kell fát vágni, szenet felvinni, rendet rakni sem kell. És amikor a lomok között meglátja a lócát, sokszor úgy gondolja, jó lenne felkapni, és kivinni a bérház elé. De érzi, hogy ő már nem lenne elég erős hozzá. MEGYÉNK TÁJAIN Szabolcsveresmart U ^iy mondják errefelé, hogy a falu neve a következőképp született. Kikötöttek a Tisza partján a tót tutajosok. A nagyszegi részen, kissé lejjebb, mint ahol ma a Ricse-Révleányvár felé vivő komp jár. Jó tisztás várta őket, szabályszerű kikötő volt. De amint leheveredtek, észrevették, hogy valami csípi őket. Vereshangya volt. A veres mart — mondták, s így lett a község neve. A nyelvészek, akiknek kevesebb érzékük van a derűs történetekhez, másként magyarázzák. Szerintük itt a fövény volt veres színű, s a „mart” szó emelkedő vízpartot jelent. Miután bizonyítani egyiket sem lehet, én inkább a hangyás változat felé hajiok, már csak azért is, mert ez utal arra: a község a víz mellett fontos szerepet játszott egykor, élete, sorsa a Tiszához kötődött. Sok más históriával nem is dicsekedhetnek errefelé. Legföljebb azt említik, hogy 1329-ben volt itt egy pör, ami a Gyalmastó nevű halászóhely körül zajlott. És miután Rozsály is Veresmarthoz tartozik, így a históriából ide sorolható még az: arrafelé tartott egykor szemlét Rákóczi, aki a kisvárdai várban időzött. Ezzel aztán vége is a régmúltnak. Szabolcsveresmart más szabolcsi faluhoz alig hasonlítható. Itt az utcák dimbesek- dombosak, a község határában olyan homokdombvonulat húzódik, hogy azt Borsy természetföldrajzában külön érdekességként említi. A helység hegye a Messzelátóhegy, aminél nagyobb a könyéken csak a tokaji Kopasz, amihez hasoniítják. A dombok hatalmas teknőt formálnak errefelé, olyat, ami már így is kész tómedernek hat. — Az is lesz nemsokára — világosít fel Heiman József tanácselnök, s a községi titkár, Tutkovics József. A felső-szabolcsi vízrendezés programjában szerepel egy tározó építése, amely egyben üdülőterület is lesz. Alig várjuk! Talán ez hoz egy kis jó változást a község életében. A víz, újra meg újra a víz — ez volt az élet régen, ez a remény ma. Vajon miért? Hogyan van az, hogy mai dicsekvések helyett jövőváró szavakat hall itt az ember? Ha valaki gyanútlanul végigsétál a sza- bolcsveresmarti utcákon, aligha fejti meg a talányt. A község közepe, mint általában, kissé elöregedő, de a szélek felé új házak sora jelzi az építkezési kedvet. Tiszta kis közök szeldelik át falut, s mint másfelé, erre is a jó élet megannyi jele tudatja a szorgalmat. A statisztika 1851-ben csak 658 lakosról tudósít, 1900-ban már 1407-en laktak itt, 1920-ban lecsökkent mindez 1372-re, 1941-ben 1946-an éltek itt, majd az 1976-os adatok 1995 veresmartiról beszélnek. Mára elérték a kettőezret, ami bizony szép szám, s valahol az ember e szám mögött fejlődő falut sejt. A községbeliek főleg Kisvárdán, Tuzsé- ron és a vasútnál találnak munkát. Tsz-tag csupán 450 van. Üzemi munkát találtak az asszonyok is, és kényszerítő erővel követelték az óvoda, iskola, napközi korszerűbb rendszerét. Ügy hitték: a városhoz való közelség számukra is új, szebb napokat hoz. De hát más a hit, más a valóság. Miután a kövesút a falu végén befejeződik, világvégi státuszt kaptak, amiben nem sok a köszönet. Nem érdemes drámát csinálni a szabolcsve- resmartiak helyzetéből, de jó tudni, milyen ellentmondások bizgerélik az itt élők lelkét. Az itteni szövetkezet jó négy éve a fé- nyeslitkeivel egyesült. Azóta a község határának egy része parlagon hever, kivágták az itteni gyümölcsöst, a helyi tsz-tagság zöme pedig az anyaközségbe jár dolgozni. Mégpedig nem a legfényesebb munkára. A tsz- elnök hébe-hóba jön errefelé, az itteni tagság eléggé a perifériára szorult. Nekik nem jut a háztáji agronómusból se. A tanácshoz a tsz-vezetők jószántukból nem mennek el, hiszen Veresmart nem a fő tétel. Elismerik: a szövetkezet nőtanácsa rendezett már a gyermekév tiszteletére kommunista műszakot a szabolcsveresmarti gyermekek hasznára, de hát nem csak ezt várják. A gondoskodást, a figyelmet, az egyenrangúságot. A tanácson aztán mást is megtudok: nem jó az ellátás. Mondja is az elnök: — A törvény szerint a tanács felelős a lakosság ellátásáért. De hát ha szólok az ÁFÉSZ-nél, már azt mondják: „megint hőbörög”. És ha igen? Mert mit lehet tenni? Ha a tanácsülés határoz, hiába küldöm a Kisvárdai ÁFÉSZ- hoz, nem is válaszolnak. Az ÁFÉSZ-elnök megmondta: nem tárgyal tanácsiakkal, ott az instruktor, mondjuk neki a panaszt. Ö kijelenti: majd továbbítja, nincs hatásköre, hogy határozzon, válaszoljon. Szélmalomharc ez a javából. Ha a tanács határszemlét tart, jegyzőkönyvezi a látottakat. A forma miatt. Történni nem történik semmi. Ha dörömböl az ellátás miatt, nem sokat ér, nem reagál rá senki. Mennek, kilincselnek, s ha valamit elérnek, hát az az öröm. Hogy miért teszik? Mert a tanácsiak idevalósiak, s nem hiszik, hogy úgy van jól, ahogy van. Ezért harcoltak megyei elnökhelyettessel és főorvossal, hogy ne vegyék el az itteni orvosstátuszt. Mert az is veszélyben volt. Amíg beszélgetek Szabolcsveresmarton, minduntalan felteszem a kérdést: törvényszerű, hogy egy íróasztal mellett született településrendezési koncepció sértse azokat, akiket érint? Az itteni tanács is küszködve gazdálkodik. Van egy évre két és fél milliójuk. Ez éppen arra elég, hogy fizessék a munkabéreket, fenntartsák azt, ami van. Ha új kell, akkor megint jön az instanciázás a pénzért. Másként nem megy, hiszen a falunak egy gazdálkodó szerve volt, a tsz, az is elköltözött. Az emberek zöme az iparba jár, a gyárak, üzemek pedig sosem gondolják végig: munkásaik nagy része valahol egy faluban él. így aztán a szabolcsveresmarti társadalmi munkát végez Záhonyért, Kisvárdáért, ilyen, olyan műszakba megy mások gyarapodásáért, Az eddig még senkinek nem jutott az eszébe, hogy azt mondja: emberek, itt dolgozik 100 veresmarti. Az ő pluszmunkájuk legyen az ő falujuké! Aztán a szellemi élet! Ez újra olyan terület, amelyik nem előre halad. Igaz, van művelődési ház, klub a fiataloknak. De hol az irányító erő? A pedagógusok nagy része idejár nappal, s a tanítás után megy haza. öten-hatan, ha maradnak. Az agrárértelmiség a termelőszövetkezetből Kisvárdán lakik, ide csak a munka miatt téved. Nincs erjesztő erő, nincs olyan bázis, mely képes lenne az itteniek szellemi gyarapítására. Pedig egyre több az olyan, aki munkás,^akinek mind nagyobb az igénye, s élete nenrTnerül ki abban, hogy munka után hazamegy kapálni. A tározó így válik Messiássá. Mert ha megépült, akkor talán javul a közlekedés. Talán megépül a Kékese felé vivő 900 méteres út, s körjárat kötheti össze őket Kisvár- dával. Akkor talán javul az ellátás. Az üdülőterület miatt talán nekik is jut morzsa a község jobb fejlesztéséhez. Akkor talán a KPM is megépíti a rév felé vivő utat, s bekapcsolódhatnak a zempléni idegenforgalmi útvonalba. Ha és talán, majd — bűvös szavak. Közben folyik a mai erőfeszítés, hogy az itt élő ne érezze túlságosan, hogy leírták. Küzdelemmel rendezik a falu belvizét, viaskodnak, hogy a felvásárlásból ne essenek ki. Készítik a terveket, hogy jó telket kapjon, aki építeni akar. Érvelnek, hogy ne vigyenek el mindent a faluból, hiszen egyre nehezebb az öregek sorsa, akiket Dögébe és Litkére kell szállítani munkára. A faluban hat helyen szétszórt iskolában 210 gyermek tanul. Ha környezetismeret órán esetleg azt tudakolják, milyen jövő vár falujukra, aligha tud felelni a nevelő. Miért? Pedig a környező településeknek is jó, hogy dolgozóik lakásgondja a községben oldódik meg, nem ro- * bánják meg a várost az elköltözők. De kérdhető az is: vajon ki fog pár év múlva a tsz- ben dolgozni? Felemás státuszú falu tehát Szabolcsveresmart. Nem egyedüli, van ilyen a megyében több is. Válaszra várnak, s joggal. Addig hiába mennek fel a Messzelátó- hegyre. A távlat aligha látszik. Bürget Lajos KM o Drozsnyik István: Gitáros nő Teliinger István: Alom
