Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-23 / 223. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET Gondolatok a nyírbátori généi napokról Becsüljük jobban szellemi értékeinket Nem kisvárosi szinten Nagy Mihály műtermében Gratias agimus tibi — az­az köszönete(ke)t mondunk neked: ez lehetne a mottója annak a két koncertnek, amely augusztus 18-án, il­letve 21-én hangzott el a nyírbátori református mű­emléktemplomban. A két hangverseny két országos je­lentőségű eseménysorozat ta­lálkozását regisztrálja: au­gusztus 18-án nyitották meg a XIII. nyírbátori zenei na­pokat Schubert G-dúr misé­jével (amelynek második té­telében szólalt meg a mottó­ként idézett mondat) és Brahms hegedűversenyével. 21-én pedig a III. Nyírbá­tori Nemzetközi Vonóstábor gálakoncertjét (Csajkovszkij vonósszerenádját, Schubert Befejezetlen szimfóniáját és Liszt Les Préludes című szimfonikus költeményét) hallhatta a templomot zsú­folásig megtöltő közönség. Mindkét estén a tábor zene­kara működött közre Jancso- vics Antal vezényletével. Az ifjú muzsikusok teljesítmé­nye késztetett arra, hogy e fontos eseményekről szóló beszámolót köszönetnyilvání­tással kezdjem. A fővárostól 280 km távol­ságra lévő kisváros neve még tízegynéhány évvel ez­előtt is csak két relációban merült fel a lakosság széle­sebb köreiben: egyrészt a ré­gi Magyarország legszegé­nyebb vidékének tartozéka­ként emlékeztek rá, másrészt pedig a határőrség egyik ál­lomáshelyeként volt ismert, ahová leginkább csak a ka­tonai szolgálatot teljesítők rokonsága utazott, látogató­ba. A református műemlék­templom újrafelfedezése, aminek a zenei napok léte köszönhető, nemcsak a zené­szek, hanem a turisták ér­deklődését is felkeltette Nyírbátor iránt. Lefújták a feledés porát a katolikus templomról (az oltár és a kolostormúzeum ma már legalább annyi látogatót vonz, mint a koncerteknek otthont adó protestáns isten- tiszteleti hely) és a környező hajdúsági, szabolcs-szatmári falvak eddig nyilván nem tartott, kulturtörténetileg szintén értékes műemlékei­ről is. A turizmus határa napjainkban a külföldiek számára sem a Hortobágyon, hanem csaknem a keleti or­szághatáron húzódik. • Sok munka gyümölcse Természetesen ahhoz, hogy 1979 nyarán erről a folya­matról szinte múltidőben be­szélhessünk, szükség volt mindazokra az erőfeszítések­re, melyeket Nyírbátor gaz­dasági és kulturális vezetői fejtettek ki. Sokak munkájá­ba kerül a zenei napok meg­szervezése: körültekintő egyeztetés az Országos Fil­harmónia egész országra és egész nyárra kiterjedő prog­ramjával, vendégművészek meghívása és a műsorterve­zet, amely mindig figyelem­be veszi, hogy mely előadók és mely zeneművek iránt a legnagyobb az érdeklődés — hogy csak a legfontosabba­kat említsük. A városnak nincsen szállodája: külön gond a vendégművészek — teljes ének- és zenekarok — elszállásolása. Az ünnepna­pok ragyogása sok-sok fény­telen hétköznap megfeszített munkájának gyümölcse. Külön köszönet illeti Nyír­bátort azért, hogy otthont adott a nemzetközi vonóstá­bornak. „Hol vannak a ma­gyar vonósok?” — tette fel a kérdést 1977-ben Strém Kál­mán. Vitaindító cikke és a számos tollat ragadó, a fel­tett kérdésekre optimistán vagy pesszimistán válaszoló vonósjátékos írása külön kö­tetben is napvilágot látott. A leszűrt konklúzió: a ma­gyar zeneélet több jó előadó- művészt, tanárt és minde­nekelőtt több jó zenekart akar magáénak mondani. Azonban — idézzük Váci Mihályt —: „...nem elég akarni: de tenni, tenni kell!” És Nyírbátor sokat tesz. Ma­gyarország minden vidéké­ről és külföldről érkeznek a városba tanárok, karmeste­rek és előadóművészek, hogy az ugyancsak sokfelől egy- besereglett fiatal — és le­endő — muzsikusokat három hét leforgása alatt a jobb hangszertechnika, stílusisme­ret és zenekari játéktechnika elsajátításához hozzásegítsék. Nem lehet elég nyomatékkai a figyelmet felhívni a tábor sajátos profiljára: ez zene­kari tábor, amely azt jelenti, hogy elsősorban az orkeszt- rális játékhoz szükséges „fo­gásokkal” ismerteti meg a növendékeket. Természetesen egyéni oktatásban is része­sülnek a táborlakók, de az alapvető cél elvben ezeken az órákon is az, hogy meg­könnyítsék a zenekari szó­lam- és összpróbát. Négyéves program Hallatlan körültekintéssel indították el 1977-ben a vo­nósok e nyári továbbképzé­sét. Négy évre előre elterve­zett, de rugalmasan kezelhe­tő programot állítottak ösz- sze. Az éves tagolás a külön­böző stílusok szerint történt: barokk, bécsi klasszika, az idén romantika, jövőre pe­dig a XX. század zenéje. A megtanulandó anyagban mindig szerepel oratórikus, illetve versenymű, ahol az együttesnek el kell sajátíta­nia a kísérés művészetét (nem könnyű feladat, sok profi zenekar belebukik!) — és nagyzenekari alkotást is. Ezen kívül a hallgatókból külön kamarazenekart is összeállítanak a kisebb appa­rátust igénylő darabok meg­szólaltatására. A különböző problémák megoldására spe­cialistákat hívnak meg a szervezők — e specialisták­ból áll a tábor tanári kara. Ebben az évben két világhí­rű hegedűművész volt az egyéni oktatás vezetője: Stefan Ruha és Szem jón Sznyitkovszkij professzorok kevés növendékkel, egyéni órákon foglalkoztak (a taní­tás mellett koncertet adtak Nyírbátorban és a környező városokban — Szemjon Sznyitkovszkij volt például az augusztus 18-i koncert szólistája). A többi táborlakó egyéni és zenekari munkáját a hazai élgárdából válogatott tanárok ellenőrizték. A zene­kari játék legbensőbb mű­helytitkaiba Vass Ágnes, Gyermán István, Kertész Ferenc, Vogel Gáspár és a fúvósoknál Kamerer And­rás, Nemes Ferenc tanárok vezették be az ifjú muzsiku­sokat. E munka fontosságát és eredményességét a két koncert, a vonóskar ottani, majdnem profiszintű telje­sítménye fényesen 'bizonyí­totta. Művészeti vezető és karnagy volt egyszemélyben Jancsovics Antal, aki a pró­bákon számtalan színes ma­gyarázattal elevenítette meg és tette plasztikussá a tech­nikailag már elsajátított üte­meket. A már említett két hang­versenyt végighallgatva úgy érzem, hogy tanárok és diá­kok közös erőfeszítése nem volt hiábavaló. A vonósok — és helyenként a debreceni szakiskolából jött fúvósok is — technikailag és zeneileg felkészültek az adott művek tolmácsolására (a Les Prélu­des rendkívül komplikált vo­nósszólamának ilyen szinten Szobraival lassan két évtizede találkoz­hat a tárlatlátogató a kiállítótermekben. Csendben dolgozik, napi munkája után — a Szakszervezetek megyei Tanácsának mun­katársa —, legtöbb idejét a Zrínyi Ilona utcai közös műteremben tölti. Nem az örök­kévalóságnak alkot, nem nevezi magát mű­vésznek, munkáival mégis jelen van a me­gye képzőművészeti életében. * — Hogyan és milyennek ítéli meg mű­vészi munkásságát, részvételét a megye kép­zőművészeti életében a csöndben szobrászko- dó Nagy Mihály? — Szobraim közel húsz éve rendszere­sen helyet kapnak a közös őszi tárlatokon és más megyei kiállításokon. Két ízben ha­tárainkon túl is szerepeltem. Az utóbbi idő­ben gyakran állítunk ki üzemekben és in­tézményekben is. A megyében meghirdetett pályázatokra több alkalommal küldtem mái anyagot, de helyezést még nem értem el Nagy Mihály: Gondolkodó. — Napi munkája mellett milyen lehe­tőségei vannak a szobrászattal való foglal­kozásra? Milyen témák kötik le érdeklődé­sét? — Főfoglalkozásomban is emberekkel, velük kapcsolatos dolgokkal és gondokkal foglalkozom. Ezekről gyakran kell véle­ményt alkotni és közölni azt. A megyét jár­va nagyon sok emberrel érintkezem, ez új ismereteket és sok élményt ad. Lehetősé­gem van emberi tulajdonságok, jellemek kö­zelebbi megismerésére, ez sokat segít az emberábrázolásban. — Témám mindig az ember volt és marad. Szívesen ábrázolom gazdag érzelmi világát — munka, játék, anyaság, — sokat foglalkozom az emberi kapcsolatokkal, vi­szonyokkal. A foglalkozásom csak időben za­varja (fiűvészMfcunkámat. Mimte)helyemen is joggal elvárhatják a teljeg értékű mun­kát, bár a kiállítások rendezésére mindig biztosítanak időt. — Eljutnak-e szobrai — a kiállításokon túl — a közönséghez, esetleg közterekre? — Ez alatt a húsz év alatt sok szobrot, kisplasztikát készítettem, ezek többsége a tulajdonomban van. Egyes daraboktól, külö­nösen a legújabb márvány szobraimtól, nem is szívesen válnék meg. Hármat a megyei tanács vásárolt meg munkáim közül, sókat elajándékoztam, többek között a vajai mú­zeumnak. — Mi sarkallja, hogy alkosson, részt vegyen a megye képzőművészeti életében? — Az alkotás öröme semmihez nem ha­sonlítható, nem mindenkinek adatik meg, hogy unokája portréját márványban meg­örökítse. A szobrászatot azért választottam, mert szeretem az anyaggal való kemény munkát, a tömör kifejezési módot. Mindig új élményt ad a különböző anyagok meg­ismerése. formálása. művészetében a — Milyennek tartja munkásélet ábrázolását? — Megyénkben a munkásságnak nem voltak hagyományai. A munkássá válás napjaink folyamata, ami a képzőművészeti alkotásokon is érződik. Kevés munkás jut el a kiállításokra, az üzemi tárlatok is csak az utóbbi években váltak rendszeressé. Mindezek figyelembevételével — vélemé­nyem szerint — a képzőművészeti alkotá­sok hűen tükrözik a megye fejlődését, meg­változott világunkat és benne az embert. Hiányosságként említeném, hogy megyénk­ben még nem alakult ki a vállalatok, szo­cialista brigádok kapcsolata egy-egy mű­vésszel. Ebben a művészeknek is kezdemé­nyezőbbeknek kellene lenni. — Milyennek tartja kapcsolatát a me­gyében élő képzőművészekkel? Célja-e, hogy alaptagságot szerezzen? — Természetesen, mint általában, ne­kem sem mindenkivel egyforma a kapcso­latom. Ezt a különbséget azonban nem le­het valamilyen fajta művészi magatartásnak tulajdonítani. Rossz kapcsolatom senkivel sincs. Közös műtermünkbe többen feljár­nak, amikor szóba kerül a munka, a közös gondok, gyakran vita is kerekedik. — Ami a képzőművészeti alaptagságot illeti, már egy ízben kértem a felvételemet, de az nem vezetett eredményre. Ismételten nem próbálkoztam, bár bíztatást kaptam. Az alaptagság bizonyos előnyökkel jár, a na­gyobb lehetőségek elősegíthetik a fejlődése­met és a társadalmi megítélés is más. A szakmai képesítés megszerzése azonban nem azonos a szakmai elkötelezettséggel. Ha tud­nám, hogy az alaptagsággal együtt jár a jobb szobrok készítése, többet foglalkoznék vele. Számomra a legfontosabb, hogy van hol dolgozni és a szobrokat kiállítani... — Milyen gondok, problémák foglalkoz­tatják? — Gondja, problémája minden ember­nek van. A kérdés csak az, hogy mit fo­gunk fel annak. A magam részéről sokáig szeretnék az emberi és társadalmi problé­mákkal foglalkozni, az előbbrejutást szol­gálni. Sokat foglalkozom az emberi közöm­bösséggel, befeléfordulással. Jobban meg kellene becsülni az emberi munka eredmé­nyét, szellemi értékeinket. A művészet eredményei még ma sem mindenki számára egyformán elérhetőek. Jobban fel kellene használni művészi értékeinket környeze­tünk, életünk kellemesebbé, kulturáltabbá tételére. Páll Géza Tóth-Máté Miklós: A lóca való lejátszása nagyzeneka­raink becsületére is válha­tott volna). Az, hogy a kon­certen idegen fül is érezhet­te: formáján alul játszik a zenekar, talán a kifáradás­sal is magyarázható (a gya­korláson, próbákon és órá­kon kívül még több koncer­tet is adott a társulat au­gusztus folyamán a Nyírség és a Hajdúság területén). Ami azonban ténykérdés: a református műemléktemp­lom akusztikája nem kedvez a zenekari játéknak és ez a legösszeszokottabb társula­toknak is komoly gondokat okozhat. Annál jobban hasz­nált ez a hangzás a kórus­nak Schubert G-dúr miséjé­ben. A Nyírbátori ÁFÉSZ vegyes kar — karigazgató Szabolcsi Miklós — meg is érdemelte a kivételes, az éneklést minden pillanatban ünneppé varázsló akuszti­kát: tisztán, pontosan, érthe­tő szöveggel szólaltatta meg a romantikus remekművet a zenei napok megnyitóján he­lyet foglaló közönségnek. Á megvalósított lehetetlen Azt hiszem, Nyírbátor nemcsak akarta, de meg is valósította a lehetetlent: aranykoszorús kórust mond­hat magáénak, évente meg­szervezi a nemzetközileg is nagyon jelentős vonóstábort (ez a szervezés az egyik tá­bor zárásától a következő nyitásáig tart) és minden év­ben megajándékozza a kör­nyék lakosságát néhány íz­letes zenei csemegével. Augusztus 18-án este az ünnepélyes fanfárok hangja, amely a harangtoronyból tu­datta az 1979-es zenei napok kezdetét, kétféle gondolatot ébresztett. Az egyiket a már idézett Váci-vers illusztrál­hatná legjobban: „Nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! Elsőnek, elől indulni el!” A másik pedig a mottó: Gratias agimus... Igen, kö­szönetét kell mondani mind­azoknak, akik tesznek vala­mit azért, hogy zenei életünk még pezsgőbb, még európa­ibb szintű legyen: szívükön viselik jövendő zenekaraink sorsát és játékuk színvona­lát, vagy halhatatlan zene­művek emlékezetes megszó­laltatásával összebarátkoz- tatják az egykor nyomorgó vidék mai lakóit Mozarttal, Brahms-szal, Kodállyal. Tóth Anna Eladták a régi házat a por­tával együtt, és a mérnök felköltöztette az apját a vá­rosba. — Jobb itt már, édesapám — mondta, legalább nem lesz mindig egyedül. — Otthon sem voltam én, fiam. Átnéztek gyakran a szomszédok. — Lehet. De azok mégis­csak idegenek, én meg a fia vagyok. Aztán itt van az unokája is. A mérnök egy belvárosi bérház negyedik emeletén lakott, háromszoba össz­komfortos lakásban. Az öregnek az egyik szobát rendezték be azokkal a régi bútorokkal, berendezési tár­gyakkal, amikhez raga*-' dott. Az ágya fölött most is ott lógott a megfakult eskü­vői kép, meg az alig olvas­hatóvá kopott, aranyozott betűs háziáldás. Az öregember sóhajtozva szöszmötölt a „skatulyában”, ahogy a szobát nevezte, és nehezen tudott beletörődni abba, hogy neki itt most már csak lakni kell. Pedig a fiatalok mindent megtettek, hogy az öreg jól érezze ma­gát, és megszokja a városi életet. — Hát ha az olyan könnyű lenne — zsémbelt gyakran az üregember —, nehéz már a vén fát más földbe ültet­ni. Ti már ideszoktatok, de én az életemet falun éltem le, a magam portáján. Most meg akár a bogár, bezárva egy skatulyába, még a leve­gőt is nehezen kapkodom ... Ha legalább valami haszno­mat 'letnétek. — Ügy vesszük hasznát — mondta a fia —, hogy itt van közöttünk. Eleget dolgozott édesapám, pihenjen most már. Igaz, szivem? — Persze — helyeselt a mérnökné —, pihenjen most már, apuka. Az öregember csak a fejét csóválta az ilyen beszédre, és amit tudott, segített a fiataloknak, öntözte a virá­gokat az erkélyen, és min­dennap ő ballagott le bevá­sárolni. — Az a baj — mondta —, hogy itt mindenkinek sietős a dolga, senkivel sem lehet amúgy igazán szót váltani. Csak úgy futtában felelnek az embernek, aztán már ug­ranak is, mint macska az egér után. — így igaz — bólintott a fia —, itt gyorsabban élünk édesapám. Órarendre, akár a gyerekek az iskolában. Napközben egyedül tartóz­kodott otthon az öregember. Ilyenkor gyakran lesétált . a pincébe. Először nehezen ta­lált rá a sok egyforma ka­litka között a fia rekeszére, de később, már pontosan tudta, hogy melyik kanyaro­déban van, és behúnyt szem­mel is meglelte volna. A mérnökéknél központi fűtés volt, így nem kellett sem fát vágni, sem szenet felhordani, a pince csak a lomok tárolására szolgált. Az öregember első dolga volt, hogy szépen kitakarí­totta, és az összehányt ka- catokat katonásan elrendez­te. Az egyik sarokban né­hány szál deszkát talált. — Na — gondolta —, ez még jó lesz valamire. Kár lenne, ha pocsékba menne. Nem szólt a fiának a desz­kákról, csak töprengett, hogy mit lehetne belőlük csinálni. Körbejárta sokszor a lakást és nézegette, hol lenne még helye valaminek. Először könyvespolcot tervezett, de hát volt már ott könyvespolc tele könyvekkel, egy újabb el se fért volna. Aztán az unokájának akart egy ap­rócska íróasztalt, amin a lec­kéjét megírhatja. De az is volt már. Még óvodás korá­ban megvették a kisfiúnak. Cipőtartó sem kellett, mert a cipőknek is megvolt a helyük, a konyhába meg igazán semmi sem fért már el, hiszen csak tenyérnyire szabták az egészet. Az öregembert izgatta a deszkák sorsa. Jó deszkák voltak, még majdnem telje­sen újak, semmiképpen sem veszhetnek azok kárba. Egyik reggel eszébe vil­lant valami. A szíve is be­ledobbant, annyira meg­örült. Hogy ez csak most jutott eszébe! Hiszen erre kellett volna legelőször gon­dolnia! KM 1979. szeptember 23.

Next

/
Thumbnails
Contents