Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-23 / 223. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET Gondolatok a nyírbátori généi napokról Becsüljük jobban szellemi értékeinket Nem kisvárosi szinten Nagy Mihály műtermében Gratias agimus tibi — azaz köszönete(ke)t mondunk neked: ez lehetne a mottója annak a két koncertnek, amely augusztus 18-án, illetve 21-én hangzott el a nyírbátori református műemléktemplomban. A két hangverseny két országos jelentőségű eseménysorozat találkozását regisztrálja: augusztus 18-án nyitották meg a XIII. nyírbátori zenei napokat Schubert G-dúr miséjével (amelynek második tételében szólalt meg a mottóként idézett mondat) és Brahms hegedűversenyével. 21-én pedig a III. Nyírbátori Nemzetközi Vonóstábor gálakoncertjét (Csajkovszkij vonósszerenádját, Schubert Befejezetlen szimfóniáját és Liszt Les Préludes című szimfonikus költeményét) hallhatta a templomot zsúfolásig megtöltő közönség. Mindkét estén a tábor zenekara működött közre Jancso- vics Antal vezényletével. Az ifjú muzsikusok teljesítménye késztetett arra, hogy e fontos eseményekről szóló beszámolót köszönetnyilvánítással kezdjem. A fővárostól 280 km távolságra lévő kisváros neve még tízegynéhány évvel ezelőtt is csak két relációban merült fel a lakosság szélesebb köreiben: egyrészt a régi Magyarország legszegényebb vidékének tartozékaként emlékeztek rá, másrészt pedig a határőrség egyik állomáshelyeként volt ismert, ahová leginkább csak a katonai szolgálatot teljesítők rokonsága utazott, látogatóba. A református műemléktemplom újrafelfedezése, aminek a zenei napok léte köszönhető, nemcsak a zenészek, hanem a turisták érdeklődését is felkeltette Nyírbátor iránt. Lefújták a feledés porát a katolikus templomról (az oltár és a kolostormúzeum ma már legalább annyi látogatót vonz, mint a koncerteknek otthont adó protestáns isten- tiszteleti hely) és a környező hajdúsági, szabolcs-szatmári falvak eddig nyilván nem tartott, kulturtörténetileg szintén értékes műemlékeiről is. A turizmus határa napjainkban a külföldiek számára sem a Hortobágyon, hanem csaknem a keleti országhatáron húzódik. • Sok munka gyümölcse Természetesen ahhoz, hogy 1979 nyarán erről a folyamatról szinte múltidőben beszélhessünk, szükség volt mindazokra az erőfeszítésekre, melyeket Nyírbátor gazdasági és kulturális vezetői fejtettek ki. Sokak munkájába kerül a zenei napok megszervezése: körültekintő egyeztetés az Országos Filharmónia egész országra és egész nyárra kiterjedő programjával, vendégművészek meghívása és a műsortervezet, amely mindig figyelembe veszi, hogy mely előadók és mely zeneművek iránt a legnagyobb az érdeklődés — hogy csak a legfontosabbakat említsük. A városnak nincsen szállodája: külön gond a vendégművészek — teljes ének- és zenekarok — elszállásolása. Az ünnepnapok ragyogása sok-sok fénytelen hétköznap megfeszített munkájának gyümölcse. Külön köszönet illeti Nyírbátort azért, hogy otthont adott a nemzetközi vonóstábornak. „Hol vannak a magyar vonósok?” — tette fel a kérdést 1977-ben Strém Kálmán. Vitaindító cikke és a számos tollat ragadó, a feltett kérdésekre optimistán vagy pesszimistán válaszoló vonósjátékos írása külön kötetben is napvilágot látott. A leszűrt konklúzió: a magyar zeneélet több jó előadó- művészt, tanárt és mindenekelőtt több jó zenekart akar magáénak mondani. Azonban — idézzük Váci Mihályt —: „...nem elég akarni: de tenni, tenni kell!” És Nyírbátor sokat tesz. Magyarország minden vidékéről és külföldről érkeznek a városba tanárok, karmesterek és előadóművészek, hogy az ugyancsak sokfelől egy- besereglett fiatal — és leendő — muzsikusokat három hét leforgása alatt a jobb hangszertechnika, stílusismeret és zenekari játéktechnika elsajátításához hozzásegítsék. Nem lehet elég nyomatékkai a figyelmet felhívni a tábor sajátos profiljára: ez zenekari tábor, amely azt jelenti, hogy elsősorban az orkeszt- rális játékhoz szükséges „fogásokkal” ismerteti meg a növendékeket. Természetesen egyéni oktatásban is részesülnek a táborlakók, de az alapvető cél elvben ezeken az órákon is az, hogy megkönnyítsék a zenekari szólam- és összpróbát. Négyéves program Hallatlan körültekintéssel indították el 1977-ben a vonósok e nyári továbbképzését. Négy évre előre eltervezett, de rugalmasan kezelhető programot állítottak ösz- sze. Az éves tagolás a különböző stílusok szerint történt: barokk, bécsi klasszika, az idén romantika, jövőre pedig a XX. század zenéje. A megtanulandó anyagban mindig szerepel oratórikus, illetve versenymű, ahol az együttesnek el kell sajátítania a kísérés művészetét (nem könnyű feladat, sok profi zenekar belebukik!) — és nagyzenekari alkotást is. Ezen kívül a hallgatókból külön kamarazenekart is összeállítanak a kisebb apparátust igénylő darabok megszólaltatására. A különböző problémák megoldására specialistákat hívnak meg a szervezők — e specialistákból áll a tábor tanári kara. Ebben az évben két világhírű hegedűművész volt az egyéni oktatás vezetője: Stefan Ruha és Szem jón Sznyitkovszkij professzorok kevés növendékkel, egyéni órákon foglalkoztak (a tanítás mellett koncertet adtak Nyírbátorban és a környező városokban — Szemjon Sznyitkovszkij volt például az augusztus 18-i koncert szólistája). A többi táborlakó egyéni és zenekari munkáját a hazai élgárdából válogatott tanárok ellenőrizték. A zenekari játék legbensőbb műhelytitkaiba Vass Ágnes, Gyermán István, Kertész Ferenc, Vogel Gáspár és a fúvósoknál Kamerer András, Nemes Ferenc tanárok vezették be az ifjú muzsikusokat. E munka fontosságát és eredményességét a két koncert, a vonóskar ottani, majdnem profiszintű teljesítménye fényesen 'bizonyította. Művészeti vezető és karnagy volt egyszemélyben Jancsovics Antal, aki a próbákon számtalan színes magyarázattal elevenítette meg és tette plasztikussá a technikailag már elsajátított ütemeket. A már említett két hangversenyt végighallgatva úgy érzem, hogy tanárok és diákok közös erőfeszítése nem volt hiábavaló. A vonósok — és helyenként a debreceni szakiskolából jött fúvósok is — technikailag és zeneileg felkészültek az adott művek tolmácsolására (a Les Préludes rendkívül komplikált vonósszólamának ilyen szinten Szobraival lassan két évtizede találkozhat a tárlatlátogató a kiállítótermekben. Csendben dolgozik, napi munkája után — a Szakszervezetek megyei Tanácsának munkatársa —, legtöbb idejét a Zrínyi Ilona utcai közös műteremben tölti. Nem az örökkévalóságnak alkot, nem nevezi magát művésznek, munkáival mégis jelen van a megye képzőművészeti életében. * — Hogyan és milyennek ítéli meg művészi munkásságát, részvételét a megye képzőművészeti életében a csöndben szobrászko- dó Nagy Mihály? — Szobraim közel húsz éve rendszeresen helyet kapnak a közös őszi tárlatokon és más megyei kiállításokon. Két ízben határainkon túl is szerepeltem. Az utóbbi időben gyakran állítunk ki üzemekben és intézményekben is. A megyében meghirdetett pályázatokra több alkalommal küldtem mái anyagot, de helyezést még nem értem el Nagy Mihály: Gondolkodó. — Napi munkája mellett milyen lehetőségei vannak a szobrászattal való foglalkozásra? Milyen témák kötik le érdeklődését? — Főfoglalkozásomban is emberekkel, velük kapcsolatos dolgokkal és gondokkal foglalkozom. Ezekről gyakran kell véleményt alkotni és közölni azt. A megyét járva nagyon sok emberrel érintkezem, ez új ismereteket és sok élményt ad. Lehetőségem van emberi tulajdonságok, jellemek közelebbi megismerésére, ez sokat segít az emberábrázolásban. — Témám mindig az ember volt és marad. Szívesen ábrázolom gazdag érzelmi világát — munka, játék, anyaság, — sokat foglalkozom az emberi kapcsolatokkal, viszonyokkal. A foglalkozásom csak időben zavarja (fiűvészMfcunkámat. Mimte)helyemen is joggal elvárhatják a teljeg értékű munkát, bár a kiállítások rendezésére mindig biztosítanak időt. — Eljutnak-e szobrai — a kiállításokon túl — a közönséghez, esetleg közterekre? — Ez alatt a húsz év alatt sok szobrot, kisplasztikát készítettem, ezek többsége a tulajdonomban van. Egyes daraboktól, különösen a legújabb márvány szobraimtól, nem is szívesen válnék meg. Hármat a megyei tanács vásárolt meg munkáim közül, sókat elajándékoztam, többek között a vajai múzeumnak. — Mi sarkallja, hogy alkosson, részt vegyen a megye képzőművészeti életében? — Az alkotás öröme semmihez nem hasonlítható, nem mindenkinek adatik meg, hogy unokája portréját márványban megörökítse. A szobrászatot azért választottam, mert szeretem az anyaggal való kemény munkát, a tömör kifejezési módot. Mindig új élményt ad a különböző anyagok megismerése. formálása. művészetében a — Milyennek tartja munkásélet ábrázolását? — Megyénkben a munkásságnak nem voltak hagyományai. A munkássá válás napjaink folyamata, ami a képzőművészeti alkotásokon is érződik. Kevés munkás jut el a kiállításokra, az üzemi tárlatok is csak az utóbbi években váltak rendszeressé. Mindezek figyelembevételével — véleményem szerint — a képzőművészeti alkotások hűen tükrözik a megye fejlődését, megváltozott világunkat és benne az embert. Hiányosságként említeném, hogy megyénkben még nem alakult ki a vállalatok, szocialista brigádok kapcsolata egy-egy művésszel. Ebben a művészeknek is kezdeményezőbbeknek kellene lenni. — Milyennek tartja kapcsolatát a megyében élő képzőművészekkel? Célja-e, hogy alaptagságot szerezzen? — Természetesen, mint általában, nekem sem mindenkivel egyforma a kapcsolatom. Ezt a különbséget azonban nem lehet valamilyen fajta művészi magatartásnak tulajdonítani. Rossz kapcsolatom senkivel sincs. Közös műtermünkbe többen feljárnak, amikor szóba kerül a munka, a közös gondok, gyakran vita is kerekedik. — Ami a képzőművészeti alaptagságot illeti, már egy ízben kértem a felvételemet, de az nem vezetett eredményre. Ismételten nem próbálkoztam, bár bíztatást kaptam. Az alaptagság bizonyos előnyökkel jár, a nagyobb lehetőségek elősegíthetik a fejlődésemet és a társadalmi megítélés is más. A szakmai képesítés megszerzése azonban nem azonos a szakmai elkötelezettséggel. Ha tudnám, hogy az alaptagsággal együtt jár a jobb szobrok készítése, többet foglalkoznék vele. Számomra a legfontosabb, hogy van hol dolgozni és a szobrokat kiállítani... — Milyen gondok, problémák foglalkoztatják? — Gondja, problémája minden embernek van. A kérdés csak az, hogy mit fogunk fel annak. A magam részéről sokáig szeretnék az emberi és társadalmi problémákkal foglalkozni, az előbbrejutást szolgálni. Sokat foglalkozom az emberi közömbösséggel, befeléfordulással. Jobban meg kellene becsülni az emberi munka eredményét, szellemi értékeinket. A művészet eredményei még ma sem mindenki számára egyformán elérhetőek. Jobban fel kellene használni művészi értékeinket környezetünk, életünk kellemesebbé, kulturáltabbá tételére. Páll Géza Tóth-Máté Miklós: A lóca való lejátszása nagyzenekaraink becsületére is válhatott volna). Az, hogy a koncerten idegen fül is érezhette: formáján alul játszik a zenekar, talán a kifáradással is magyarázható (a gyakorláson, próbákon és órákon kívül még több koncertet is adott a társulat augusztus folyamán a Nyírség és a Hajdúság területén). Ami azonban ténykérdés: a református műemléktemplom akusztikája nem kedvez a zenekari játéknak és ez a legösszeszokottabb társulatoknak is komoly gondokat okozhat. Annál jobban használt ez a hangzás a kórusnak Schubert G-dúr miséjében. A Nyírbátori ÁFÉSZ vegyes kar — karigazgató Szabolcsi Miklós — meg is érdemelte a kivételes, az éneklést minden pillanatban ünneppé varázsló akusztikát: tisztán, pontosan, érthető szöveggel szólaltatta meg a romantikus remekművet a zenei napok megnyitóján helyet foglaló közönségnek. Á megvalósított lehetetlen Azt hiszem, Nyírbátor nemcsak akarta, de meg is valósította a lehetetlent: aranykoszorús kórust mondhat magáénak, évente megszervezi a nemzetközileg is nagyon jelentős vonóstábort (ez a szervezés az egyik tábor zárásától a következő nyitásáig tart) és minden évben megajándékozza a környék lakosságát néhány ízletes zenei csemegével. Augusztus 18-án este az ünnepélyes fanfárok hangja, amely a harangtoronyból tudatta az 1979-es zenei napok kezdetét, kétféle gondolatot ébresztett. Az egyiket a már idézett Váci-vers illusztrálhatná legjobban: „Nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! Elsőnek, elől indulni el!” A másik pedig a mottó: Gratias agimus... Igen, köszönetét kell mondani mindazoknak, akik tesznek valamit azért, hogy zenei életünk még pezsgőbb, még európaibb szintű legyen: szívükön viselik jövendő zenekaraink sorsát és játékuk színvonalát, vagy halhatatlan zeneművek emlékezetes megszólaltatásával összebarátkoz- tatják az egykor nyomorgó vidék mai lakóit Mozarttal, Brahms-szal, Kodállyal. Tóth Anna Eladták a régi házat a portával együtt, és a mérnök felköltöztette az apját a városba. — Jobb itt már, édesapám — mondta, legalább nem lesz mindig egyedül. — Otthon sem voltam én, fiam. Átnéztek gyakran a szomszédok. — Lehet. De azok mégiscsak idegenek, én meg a fia vagyok. Aztán itt van az unokája is. A mérnök egy belvárosi bérház negyedik emeletén lakott, háromszoba összkomfortos lakásban. Az öregnek az egyik szobát rendezték be azokkal a régi bútorokkal, berendezési tárgyakkal, amikhez raga*-' dott. Az ágya fölött most is ott lógott a megfakult esküvői kép, meg az alig olvashatóvá kopott, aranyozott betűs háziáldás. Az öregember sóhajtozva szöszmötölt a „skatulyában”, ahogy a szobát nevezte, és nehezen tudott beletörődni abba, hogy neki itt most már csak lakni kell. Pedig a fiatalok mindent megtettek, hogy az öreg jól érezze magát, és megszokja a városi életet. — Hát ha az olyan könnyű lenne — zsémbelt gyakran az üregember —, nehéz már a vén fát más földbe ültetni. Ti már ideszoktatok, de én az életemet falun éltem le, a magam portáján. Most meg akár a bogár, bezárva egy skatulyába, még a levegőt is nehezen kapkodom ... Ha legalább valami hasznomat 'letnétek. — Ügy vesszük hasznát — mondta a fia —, hogy itt van közöttünk. Eleget dolgozott édesapám, pihenjen most már. Igaz, szivem? — Persze — helyeselt a mérnökné —, pihenjen most már, apuka. Az öregember csak a fejét csóválta az ilyen beszédre, és amit tudott, segített a fiataloknak, öntözte a virágokat az erkélyen, és mindennap ő ballagott le bevásárolni. — Az a baj — mondta —, hogy itt mindenkinek sietős a dolga, senkivel sem lehet amúgy igazán szót váltani. Csak úgy futtában felelnek az embernek, aztán már ugranak is, mint macska az egér után. — így igaz — bólintott a fia —, itt gyorsabban élünk édesapám. Órarendre, akár a gyerekek az iskolában. Napközben egyedül tartózkodott otthon az öregember. Ilyenkor gyakran lesétált . a pincébe. Először nehezen talált rá a sok egyforma kalitka között a fia rekeszére, de később, már pontosan tudta, hogy melyik kanyarodéban van, és behúnyt szemmel is meglelte volna. A mérnökéknél központi fűtés volt, így nem kellett sem fát vágni, sem szenet felhordani, a pince csak a lomok tárolására szolgált. Az öregember első dolga volt, hogy szépen kitakarította, és az összehányt ka- catokat katonásan elrendezte. Az egyik sarokban néhány szál deszkát talált. — Na — gondolta —, ez még jó lesz valamire. Kár lenne, ha pocsékba menne. Nem szólt a fiának a deszkákról, csak töprengett, hogy mit lehetne belőlük csinálni. Körbejárta sokszor a lakást és nézegette, hol lenne még helye valaminek. Először könyvespolcot tervezett, de hát volt már ott könyvespolc tele könyvekkel, egy újabb el se fért volna. Aztán az unokájának akart egy aprócska íróasztalt, amin a leckéjét megírhatja. De az is volt már. Még óvodás korában megvették a kisfiúnak. Cipőtartó sem kellett, mert a cipőknek is megvolt a helyük, a konyhába meg igazán semmi sem fért már el, hiszen csak tenyérnyire szabták az egészet. Az öregembert izgatta a deszkák sorsa. Jó deszkák voltak, még majdnem teljesen újak, semmiképpen sem veszhetnek azok kárba. Egyik reggel eszébe villant valami. A szíve is beledobbant, annyira megörült. Hogy ez csak most jutott eszébe! Hiszen erre kellett volna legelőször gondolnia! KM 1979. szeptember 23.
