Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-21 / 221. szám

1979. szeptember 21. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Jegyzetek Munkásnők M ilyen a munkásnők helyzete az öntödei Vállalat kisvárdai vasöntödéjében? Megbe­csülik-e őket? Lehetne sorol­ni a kérdéseket, amelyeket az SZMT nőbizottsága vizs­gált meg a gyárban. Gondos elemzés bizonyí­totta, a Vulkán gazdasági, párt- és szakszervezeti veze­tői rendszeresen gondoskod­nak a munkásnőkről, akik­nek jelentős a számúk a gyárban. A kisvárdai vas­öntödében összesen 1082-en dolgoznak. Ebből a nők szá­ma közelíti a 250-et. A mun­kásnők 80 százaléka dolgo­zik teljesítménybérben. Ügyel arra a vezetés, hogy az egyenlő munkáért egyen­lő bér elve érvényesüljön a nőknél. A fizikai munkásnők átlagkeresete 1976-ban 2408 forint volt, 1979. első felében meghaladta a 3500 forintot. Évente 6—8 munkás részére biztosítanak lakásépítési hoz­zájárulást, emellett a gyár az építkezőket bontási anya­gokkal, téglával, díjtalan szállításokkal segíti. Rendszeresen javítják a nők munkakörülményeit. Új magkészítő műhelyt építettek a radiátorüzemben. Két év­vel ezelőtt avattak egy 850 személyes szociális létesít­ményt, fürdővel, öltözőkkel, orvosi rendelővel, váróval. Az üzem orvosnőjét 13,5 órá­ban foglalkoztatják. Két szakképzett ápolónővel ren­delkezik a gyár. Megszüntet­ték az egészségre ártalmas munkahelyeket, biztosítják, hogy a kismamák és a sok- gyermekesek lehetőleg egy, szükség esetén két műszak­ban dolgozzanak. A nők nem túlóráznak. A terhes anyá­kat a 4. hónaptól olyan mun­kakörben foglalkoztatják, ahol egészségi károsodás nem érheti őket. Erre az időre átlagbért fizetnek nekik. Évente 12—15 nő kap mun­kája elismeréseként kiváló dolgozó kitüntetést. A gyer­meküket egyedül nevelő és a sokgyermekes anyák részé­re évente mintegy 70 ezer fo­rint segélyt fizetnek. A gyár­egység nem rendelkezik gyermekintézménnyel, a ki­csik elhelyezése mégsem gond. A Vulkán rendszere­sen hozzájárul a város gyer­mekintézményeinek építésé­hez, bővítéséhez. Ilyen célra az ötödik 5 éves tervben 140 ezer forintot utaltak át a vá­rosi tanács fejlesztési szám­lájára. F, K. Mezgerélők V alaki lopta a kukori­cát. Egy Trabant állt a nagy tábla szélén és gazdája egy zsák csöves tengerit emelt be, majd el­hajtott. Sajnos, a kocsi rend­számát már nem tudtuk fel­írni. Ö megúszta és megusz- szák még sokan, akik a közös tulajdon vámszedői. Pedig hát kár minden szem termé­nyért, ami így vagy úgy ve­szendőbe megy és nem a szö­vetkezeti gazdálkodást erősí­ti. A mezőgazdasági nagyüze­mekben az őszi betakarítás csúcsidőhöz érkezett. A bur­gonya nagy részét már fel­szedték, de a cukkorrépa ásá­sát, a napraforgó csépelését, a kukorica törését éppen hogy elkezdték. Régi igazság, hogy a betakarítás nem jár veszteség nélkül. Nincs olyan tökéletes gép, ami után ne maradna vissza néhány tá­nyér napraforgó, pár cső ku­korica. Ezért is virul az ősi szokás, a mezgerélés, a tarló­zás. A mezgerélést sok helyütt tiltják, büntetik, azzal indo­kolva, hogy az ügyeskedők, ha nem látja őket senki, nem az elhullott, elmaradt csöve­ket szedik össze, hanem lop­nak. A még érintetlen táb­lákból rakják meg a zsákjai­kat. Van ilyen tagadhatat­lan. Sőt még a gyűjtögetés látszatát sem keltve — mint a trabantos esete is példázza — akadnak, akik szemérmet­lenül dézsmálnak. Mit kell és mit lehet ten­ni? Az mindenképpen rossz és nagy veszteség, ha a gé­pek után elcsorgott minimum két, három százalék termés kárbavész. Mert számoljunk Szabolcs-Szatmárban, közel százezer hektár a kukorica és ha a termésnek csak egy szá­zaléka marad a földeken, az nem kevesebb mint 35 ezer mázsa, értékben közel egy­millió forint. Szabad-e vesz­ni hagyni? Nyilvánvaló a vá­lasz: nem. Van rá példa — főleg nap­raforgónál, — hogy a mezge­rélést maga a termelőszövet­kezet szervezi meg. Általá­nos iskolás gyerekek tesznek néhány napos kirándulást a földekre és összegyűjtenek néhány tonna tányérmagot. Követésre méltó példa. Per­sze a leghelyesebb, ha a kom­bájnok adapterét naprafor­gónál és kukoricánál is úgy állítják be, hogy a veszteség egy százalék se legyen. Ezért, és a betakarítási munka gon­dosságáért premizálni is le­hetne az érintetteket. Egyéb­ként helyenként már ez is jól bevált szokás. Végül mi legyen a mezge- rélőkkel? Ha a táblákon a gépi betakarítás megtörtént és nincs a közelben töretlen kukorica, nem árt, ha tar­lóznak. Főleg, ha egy mező­őr is van a közelükben. Az így — de csakis így — be­gyűjtött termés a háztájiban hasznosul és valójában nem csak az egyént'gazdagítja. S. E. ESTE A VÁROS PEREMÉN: SÓSTÓHEGY Szórakozni - szesz nélkül Hogy e sorok írója nem törte ki a nyakát néhány napja a sóstóhegyi műve­lődési ház udvarán, az dr. Burik Jánosnak köszön­hető. Fekete este fogja körül a házat, ahogy a fényből kilépünk, hiába nyújtja ki az ember a ke­zét, csak a levegőt éri — és akkor: zutty! Könnyen pórul jár, aki a helybeli kátyúkat nem ismeri. S hogy a gyógyszerész-dok­tor jelenléte senkit se té­vesszen meg, ideje tisz­tázni : nem elsősegély­nyújtásra érkezett, ha­nem azért, mert ő az if­júsági klub vezetője. Később, hogy a környéket részletesebben tanulmányoz­zuk, kiderül: vannak itt még veszélyesebb helyek is. A két sor nyárfa között esti órában végigmenni, vagy a saroknál befordulni. Valaha voltak itt lámpák, aminek még a fog­lalatát is szétverik időről időre. Szóval, nem valami barátságos vidék. Kint va­gyunk a város peremén, messze a lakott települések­től, egy művelődési házban, melynek elvileg a kultúra kincseit kellene kínálnia. Nem fényűző A nyíregyházi városi mű­velődési központhoz tartozó peremkerületi művelődési házak általában nincsenek elkényeztetve nagy fény­űzéssel. Inkább az a jellem­ző, hogy alapfunkcióikat is csak komoly erőfeszítések árán képesek ellátni. A sós- tóhegyire a végletek a jel­lemzőek. Bevert lámpák, tö­rött ablakok, málladozó va­kolat. S mindennek az ellen­téte: akkora nagyterem és színpad, amit sok ház' fogad­na szívesen — csütörtökön­ként a mozi játszik itt, egyéb­ként nincs kihasználva — aztán a jól működő és szé­pen berendezett könyvtár, s végül az ifjúsági klub, mely mindeddig túlélte a körülötte zajló viharokat. Akadt olyan időszak, ami­kor napirenden voltak a ve­rekedések, volt. amikor ideig­lenesen bezárták, s volt ve­zető nélkül. Legújabban fő­állású vezetője ismét nincs, Cr. Burik János meglehető­sen gazdag népművelői ta­pasztalattal és azzal a céllal vette át az ifjúsági klubot, hogy legyen egy hely a kör­nyéken, ahol a fiatalok szesz­mentes körülmények között szórakozhatnak. — Ezt hangsúlyoznám: szeszmentesen szórakozni. A környéken ugyanis semmiféle hasonló lehetőség nincs, leg­közelebb hozzánk a két út- széli kocsma van. Erre a klubra akkor is szükség van, ha igen nehéz körülmények között tudjuk fenntartani — éppen a tagsága miatt. Nem is a város peremén, sokkal inkább a szervezett társasá­gok peremén élő fiatalok ad­ták a gerincét. Vagányok, csavargók is megpróbálnak életteret teremteni a maguk számára. Jönnek, „hódíta­nak”, aztán továbbállnak. Azok maradnak meg, akik nem érzik jól magukat pél­dául az ifjúsági park közön­sége körében, vagy azért jönnek, mert messze van a város. Itt olyan társaságra találnak, akikkel megértik egymást. S ebből néha vala­mi értelmes program is si­kerül ... Fenntartani, lehetőleg min­denképpen — ez csengett ki szavaiból. Ám ez nem is olyan egyszerű. Erre az év­re például 15 ezer forintos bevételt kellene a háznak produkálnia. Aki csak egy­szer is szétnézett ott, abszur­dumnak fogja ezt tartani. Már most sem tudnak több tiszteletdíjat kifizetni, év vé­géig tehát saját erőből pél­dául egyetlen előadást sem tarthatnak. Továbbá: műkö­dik itt egy bizonyos festő­szakkör, amelynek az állító­lagos tagjait senki sem látja, ám a bevételből ők is „gaz­dálkodnak”. Balettpapucs, sakkéra Maga a ház is „átéli” a pe­riféria minden problémáját. Például: selejtezés évek óta nem volt. Annyira kint len­ne a város peremén, hogy erről teljesen megfeledkez­nek? Egész gyermeknép­tánccsoportot fel lehetne a szekrényből öltöztetni, de van itt balettpapucs, torna­cipő stb. Nyolc darab sakk­óra is ott várja jobb sorsát a polcokon — minthogy itt senki sem sakkozik. Innen viszont hiányzik az, ami má­sutt talán felesleges. Kellemes meglepetéseket is tartogatott a ház. Például a könyvtárban. Gondosan be­rendezett, otthonos helyiség, háromezer kötet, százegyné- hány olvasó. Voriáné Szűcs Jolán, aki ebben a tanévben szerzi meg könyvtárosi diplo­máját, már eddig is többféle ötlettel kísérletezett, hogyan tehetné még vonzóbbá, kul­turális centrummá a könyv­tárat. Igazán nem rajta mú­lott, hogy ez nem mindig si­került. Szégyenkezésre még- sincs oka: olvasói között több a felnőtt, mint a gyerek. Ha egyetlen kívánsága teljesül­hetne? — El innen. A vasút másik oldalára. Ahonnan többen jönnének könyvért, vagy új­ságot olvasni... Diszkó a pincében És tartogattak meglepeté­seket a klub tagjai is, akik közül aznap heten töltötték az estét a maguknak beren­dezett pincében, akik nem csak a diszkóért járnak ide. Boros Mária, aki egyébként cukrász a Jósavárosban, egy jól sikerült szavalóverseny hangulatát elevenítette fel, mint legszebb klubos emlé­ket. Dzsugán Lászlónak, a klubba járó jó néhány aszta­loslegény egyikének a bálra hívó plakátok közös készíté­se maradt emlékezetes. Ma­gyar Mihály — foglalkozásá­ra nézve: hegesztő — a klub egyik vezetőségi tagja, aki minden klubfoglalkozásért legalább hat kilométert gya­logol, azt ígérte meg: újra lesz világítás az udvaron. Vajon megcsinálták azóta? S vajon ég-e még? Baraksó Erzsébet Emberek három arca Q Otthon Egy-egy faluban manap­ság hétfőn reggelenként hat-nyolc vállalati busz is megfordul. Jó néhány válla­lat nem akarván elveszíteni a munkásait, könnyít az uta­záson. A távolabbra utazó többségnek azonban Debre­centől, vagy Nyírbátortól marad a vonat. Pénteken, tömött vonaton és állva ugyanezekkel az emberekkel utaztam. Itt fá­zik mellettem, aki a Nyuga­ti pályaudvaron két üveg borral szállt fel, és Püspök­ladánynál ingujjban könyö­költ ki az ablakon, if az erős, akit társai fogtak meg, hogy egy szóváltásból adó­dón ne verekedjen; itt a da- lolós, vonaton mókás, itt a vagány, aki majd útközben erősödik, ha találkozik a tár­sakkal, most hallgatag, csen­des és, mint mindenki, meg­viselt. Ennyit ért volna két nap pihenés? Az 1970. évi népszámlálás adatai szerint hazánkban egymillió olyan dolgozót ír­tak össze, akik naponta utaz­tak munkahelyük és ottho­nuk között. Az időszakosan (hetente, vagy kéthetente) utazók számát mintegy Tiá- romszázezerre becsülték. A községek társadalmi szerke­zetének átalakulása viszont azt eredményezte, hogy a munkásságunk közel fele, legalább egymillió ember, olyan háztartásban él, amely háztáji, vagy kisegítő gazda­sággal rendelkezik. Megviselt útitársaim közül többen dohánnyal dolgoztak, többen kukoricát törtek, má­sok krumplit szedtek. Nem mindenki a maga gazdaságá­ban, hanem sokan segítve másnak, rokonnak, barátnak, hiszen ezeket a segítségeket az egyes családok egymás­nak visszaadják. Valójában a jórészt elöregedett kisgazda­ságok az iparban dolgozók munkája nélkül a jelenlegi­nek legfeljebb a töredékét termelnék meg. Erre a termékmennyiségre pedig a társadalomnak szük­sége van. Néhány éve még az ingázók életkörüményei­nek megjavítása volt az egyik központi feladatunk. Alapvetően ezt nem oldottuk meg, a feketevonatokon utazni például most is meg­erőltető fizikai munka, és ha a munkásszállóink kulturál­tabbá lettek is, marad a ri­deg tény, hogy az ötnapos • munkahét az ingázók kilenc­ven százalékának tavasztól őszig hétnapos munkahetet jelent. Részben ezzel is ma­gyarázható, hogy aránylag kevesebben tanulnak az uta­zók közül. Várjuk a buszt -és beszél­getünk. Ki-ki mondja, hogy mit dolgozott a két napon, mennyi lesz a krumpli, mit ígér a szőlő. Aztán beszélge­tünk a világról, életről, csa­ládról. Az embernek akarat­lanul is az eszébe jutnak a hajdani kopott aktatáskák. Régen nem utazik már krumpli és bab, szalonna is ritkán Ütravalónak is legfel­jebb sült húsok utaznak a divatos sporttáskákban. Alig van közöttünk, aki az elmúlt tíz évben ne épített volna, vagy ne alakította volna át a házát, és olyan is, aki majd­nem sértetlenül hozná haza a fizetését, mert ebből is töb­bet engedhet meg magának. Városban szemrehányás­ként is hallani néha, hogy ezek az emberek jól élnek, hogy az idősebbek már a gyerekeik házát építik, vagy éppen, hogy autót vesznek a gyermeküknek. Mindez igaz, de ha valaki minden hétvé­gen napszámot vállalna, és tenné ezt szakemberként, (hiszen ezek az emberek földhöz, jószághoz értenek) akkor egy árnyalattal sem élne rosszabbul náluk. Erre mondhatjuk azt, hogy a be­járók, az ingázók a jobb éle­tért nehéz élettel, életmóddal fizetnek. Utazom a hétfő hajnali vo­naton. Irigylem azokat, akik­nek hely jutott, Nyíregyhá­zán sokszázad magammal megrohamozom a Keleti pá­lyaudvarra induló személy- vonatot, hogy legalább az ál­lóhelyem kényelmes legyen. A mellettem utazók jönnek Vásárosnamény, Mátészalka, Csenger, Fehérgyarmat fe­lől — egyesek csak Miskol- cig, mások Pestig, vagy távo­labb utaznak. Van, aki haj­nalban háromkor indult, van, aki csak négykor. Délben va­lamennyien dolgozni kezde­nek. Vasutasok mondják, hogy Budapest felé már nem olyan fekete a vonat, mint régen. Lehet. Hallom a kár­tyázok veszekedését, egy Negyedévenként 6—7 ezer darab kerti létrát készít a Gá- vavencsellöi Vegyesipari Szö­vetkezet asztalosrészlege a Miskolci Vas- és Műszaki Nagykereskedelmi Vállalat részére. Gosztonyi Béla a lánctartó pántokat szereli a létrákra. (Császár Csaba fel­vétele) Az almaszedőket szállító au­tóbuszok diagnosztikai vizs­gálatairól a Volán 5. számú Vállalatának javítócsarno­kában Ferkó László szerelő gondoskodik. (Gaál Béla fel­vétele) A tiszavasvári Alkaloida Gyógyszergyárban a HIDRO- CODIN gyógyszerét korszerű PVC-fóliás egységekbe cso­magolják a korábbi papírdo­bozok helyett. Az új csoma­golási mód nagyban segíti a szállítást. csatos üvegből „egypoharas árus” kínál gyanús féldecit. A vonat pontos, valaki mondja is, hogy csak haza­felé szokott sokat késni. Rá­felelik: az államnak akkor már mindegy, de most fon­tos. A feketevonatok, közvéle­mény által is ismert igazsága tény. Ezen a tényen aligha változtat, hogy száz utas kö­zül esetleg csak tíz a garáz­da, hogy ezer utas közül leg­feljebb egy hasogatja fel az üléseket, töri össze a kocsik berendezését. Bizonyos, hogy ha normális utazási feltétele­ket teremtenénk, akkor sem múlna el a feketevonatok minden visszássága, de hogy a legtöbb elmúlna, az biztos. Utószó jogán írom: nem akartam megvédeni semmit, de szerettem volna elmonda­ni, hogy ezeken a vonatokon azok utaznak, akik otthon és a munkahelyükön is kemé­nyen dolgoznak. Jórészt olyan emberek, akik nélkül valóban nem épült volna ennyit ez az ország. (Mert Szabolcs-Szatmárból ma is harmincezren ingáznak.) Nem borzongani kell hát, hanem a vonatokat, az utazás feltéte­leit kell közelebb hozni a mához. Itt és az egész or­szágban mindenütt, ahol ezek a vonatok járnak. Bartha Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents