Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-02 / 205. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. szeptember 2. o Szemtől szemben Soltész Albert festőművésszel „II művészet egész embert kíván” — Talán a legrövidebb ide­je tagja a Képzőművészeti Alapnak. Ezért kérdezzük: nehéz manapság elérni, hogy egy művész alaptag legyen? — Igen, elég nehéz manap­ság elnyerni az alaptagságot, mert kis országunkban sok tehetséges hivatásos művész van, és a főiskola is sokat kinevel évente. A felvételnél számításba veszik még az il­lető addigi munkásságát, hogy hány és milyen kiállítá­son vett részt idehaza és kül­munkaidőre, ami eddig, saj­nos, nem sikerült, pedig az eddigi eredményeim ezt a megállapodást elősegíthették volna. A feladatok nőnek, egyre több tárlatra kellene benevezni, de jelen pillanat­ban örülök, ha a felének ele­get tudok tenni. Mind a két munkaterületemen akkorára nőttek a feladatok, hogy már szinte lehetetlen azoknak maradéktalanul eleget tenni. — Milyen eredményekre, szereplésekre emlékszik a zása. Városunk naggyá nőtt — és benne az ilyen irányú érdeklődés is. Ezt tudnánk valamennyire kielégíteni egy ilyen baráti körrel, amely a centrumban volna. És mond­juk havonta egyszer, vagy kétszer kötetlenül ott talál­koznánk a közönséggel, írók, festők, zenészek, s majd ké­sőbb a színészek is. Már szin­te valamennyi üzemben, Nyíregyházán és vidéken ki­állítottunk, önállóan és közö­sen is, de ez még mindig nem elég. Szerelőmunkások. (Soltész Albert rajza.) földön. Hány önálló tárlata volt, mikor és kik zsűrizték. Milyen kiemelkedő eredmé­nyei voltak hazai és külföldi pályázatokon, kitüntetései stb. A felvételinél 5—6 elég nagyméretű olaj képet kell be­mutatni, amikben feltétlenül figurálisaknak is lenni kell. — Érzi-e, hogy nagyobb rangot, tekintélyt adott a minősítés, hogy alaptag, vagy ugyanúgy van minden, mint azelőtt? — Feltétlenül nagyobb ran­got és tekintélyt ad a minő­sítés, amit az illető akkor szerez meg, amikor felve­szik, hiszen ez sok neves mester bírálata alapján tör­ténik. Viszont arra kell tö­rekedni, hogy a későbbi munkásságunkkal megerősít­sük azt. Tárlatokra, zsűrizé­sekre hamarabb be lehet nevezni és a hivatalos vásár­lásokat is elősegíti, mert az Alapon keresztül ez gördülé­kenyen megy, de a magán- vásárlások lehetőségét nem befolyásolja, esetleg csak annyiból, hogy ha az illető ragaszkodik a zsűrizett, jegyzőkönyvezett műhöz. — Nem függetlenített, hi­vatásos művész, van munka­helye a megyei művelődési központban. Hogyan jut idő emellett a festészetre? — Sajnos nap közben nem jut időm a művészetre, mi­vel a munkahelyemen heti 44 órára vagyok kötelezve. Így maradnak bizonyos va­sárnapok, az évi szabadsá­gom, vagy ha valamelyik ha­zai, vagy külföldi művészte­lepre meghívást kapok. Eb­ben az esetben tudok csak folyamatosan időt szentelni a művészetnek. Vagyis a nappalok csak ekkor állnak rendelkezésemre, mert vil­lanyfénynél csak hamis, va­lótlan színeket lehet létre­hozni. Nagyon jó lenne sza­badnak és függetlennek len­ni, mert a művészet az idő­ben is egész embert kíván. Ezért szerettem volna a munkahelyemmel is kompro­misszumot kötni a kötetlen legszívesebben az utóbbi egy évben? — A legszívesebben em­lékszem vissza arra a kiállí­tásra, amelyet a Szovjetunió­ban rendeztünk, közösen a többi szabolcs-szatmári mű­vésszel ez év március 11-én. Számomra sokat jelentett a mindig rangosnak számitó megyei őszi tárlat is, ahol két képemmel vettem részt. Nagyon örültem a budapesti Ganz Mávag-beli tárlatunk­nak, amelyet a Magyar Nem­zeti Galéria rendezett és fő­igazgatója, Pogány Ödön Gá­bor ismertetett a nagyszámú közönség előtt. Budapesten helytállni mindig nagy fel­adatnak számít, mert itt mindenki kritikusabb, hiszen jó látványhoz vannak hozzá­szokva. De itt is becsülettel helytálltunk, amit a tv is pozitívan mutatott be. Itt öt képei vettem részt.' — Külföldi művésztelepe­ken is megfordul; mivel gaz­dagították művészetét, látó­körét a külföldi utak? — A külföldi művésztele­pek is szélesítik látókörömet. Találkozom sok művészeti irányzattal, amelyek közül ki kell éreznem, hogy melyik a helyes út, amit nekem követ­ni kell, vagy hogy mi az, amivel művészetemet még gazdagabbá tehetem. De mindenképpen nagy helytál­lásra kötelez, hiszen ha kül­földön vagyunk, hazánk „szí­neit” képviseljük. — Eddig háromszor vettem részt nemzetközi művésztele­pen Lengyelországban, ahol a harmadik ottlétemkor el­nyertem Rzeszów város kü- löndíját. — Hogyan kerülhetne kö­zelebb egymáshoz a művész és a közönség? — Szélesebbre kellene tár­ni a művészetet kedvelő em­berek előtt a kaput, hogy kö­zelebb kerülhessenek hoz­zánk és műveinkhez. Ezt na­gyon elősegítené a művésze­tek baráti körének létreho­— A városesztétika is fog­lalkoztatja. Mit szeretne szebbnek, másnak látni, ki­kérik-e a művészek vélemé­nyét egy-egy lakónegyed ter­vezése, építése során? — Sajnos nem kérik ki a véleményünket, pedig mi azt „ingyen és bérmentve” ad­nánk, mint ahogy már ko­rábban tettük ezt Berecz kol­légával a városi esztétikai bizottságon belül. De sajnos semmi sem úgy valósult meg, ahogy azokat akkor tőlünk elfogadták. Igaz, hogy azóta sok új épület jött létre, és azok között szépek is, de sajnos vannak köztük eszté­tikailag olyanok, amelyekbe a dolgozók szinte nem szívesen mennek be, mert nem von­zanak, hanem inkább taszí­tanak. Pedig városunkat csak egyszer építhetjük fel szépen, vagy ízléstelenül, ugyanazért a pénzért, köz- megelégedésünkre, örömünk­re, vagy örökös bosszúsá­gunkra. Gondolkozzupk hát idejében, amíg végképp nem késő, bár az elrontottakat már nem bonthatjuk le. — Min dolgozik jelenleg, milyen örömök, gondok fog­lalkoztatják? — Jelenleg három képemen dolgozom, amelyek különbö­ző témájúak. Érlelgetem, csiszolom ezeket, de sajnos közbejött a betegség. Most a figurális munkástémák izgat­nak. Folytatni szeretném üzemi tárlataim sorozatát. Most az egészségügyi dolgo­zók közé akarok menni egy tárlatommal, és ott velük kötetlenül a látottakról elbe­szélgetni. — Szeretnék sokat utazni a nagyvilágban, hogy sokat láthassak, tapasztalhassak, ami soha nem elég, főleg a szépre örökké szomjas mű­vészembereknek. Világhíres múzeumokat még többet lát­ni, mint eddig, hogy minden­nek a leszűrt értékét vissza­adhassam a társadalomnak, amelyben és amelyikért élek. Páll Géza S zeretem a fiatalságot: a valóban fiata­lokat, a „közép-fiatalokat”, és azokat az „öregeket”, akik valamit — inkább többet, mint kevesebbet — meg tudnak őriz­ni magukban, ha nem is a fizikai, de szelle­mi fiatalságukból (bár e kettő kétségtelenül korrelációban van egymással). Pár év előtt gyakran hangoztatott szólam volt, hogy a szocializmus körülményei között nem lehet nemzedéki ellentét a „fiatalok” és az „öregek” között. Ez azonban merő téve­dés volt, s az ma is (talán ezzel akartuk az ifjúság súlyos problémáit megkerülni). Van és lesz nemzedéki ellentét! S csak annyi kö­ze van ennek a társadalmi formációkhoz, hogy a megvalósuló szocializmusban, a szo­cialista tudatok kialakulásának bizonyos ma­gas szintjén az „öregek” társadalma a mainál okosabb és rugalmasabb szocialista pedagó­giával bizonyos mértékben enyhíteni tudhat­ja a nemzedéki ellentét feszültségeit, míg a kapitalista társadalomban, melyben az „öre­gek” okosságát és rugalmasságát gazdasági­társadalmi feszültségek is csökkentik, az el­lentét, társulva az általános politikai ellen­tétekkel, a robbanásig élesedhet. Mi a nyilvánvaló oka e nemzedéki ellen­tétnek? Alapvetően az, hogy a fiatalság „élettani felépülésének”, fejlődésének hatalmas fizio­lógiai-pszichológiai lendületében, pezsgésé­ben, hevületében azt hiszi, sőt meggyőződés­sel azt vallja, hogy a dolgok általában job­ban is mehetnének, mint ahogy mennek. Bezzeg, ha ők, a fiatalok vehetnék kezükbe az irányítást, ha ők állnának a felelős veze­tői posztokon, mennyivel jobban, okosabban — és radikálisabban — oldanák meg fel­adataikat, mint az „öregek”. Ezzel szemben az „öregek” — noha egykor ők is „fiatalok” voltak — elért-kapott pozícióikban úgy ér- zik-tudják, hogy pályafutásuk idején szerzett tapasztalataik, tudásuk fiatal koruk elképze­léseinek bebizonyosodott naivsága stb. olyan bölccsé tette őket, hogy egyenesen prediszti- náltak ezekre a pozíciókra, melyeket mások náluk jobban betölteni nem is tudnának. Mi sem természetesebb tehát, hogy a „zavaros gondolkodású”, „forrófejű”, „türelmetlen” fiatalságot a minél több tanulásra buzdítás­sal, a munka szeretetére neveléssel, bizonyos szükséges fegyelmezéssel, ideológiai-politikai ráhatással kell lehűteni, türelmessé, gondol­kodásban éretté tenni. Megfeledkeznek azon­ban arról, hogy ők, ellentétben a fiatalokkal, az „élettani leépülés” folyamatában vannak, lendületük, pezsgésük, hevük egyre csökken és — társadalmi-anyagi viszonylagos jól szituáltságuk mellett — növekvő meszesedé- sük is hozzájárul konzervatívvá válásukhoz, „bölcsességük megállapodottságához”, már- már saját ellentétébe csapásához. Ez persze csak a két pólus, a „fiatalság” és az „öregség” pólusa, melyek között foly­tonos az átmenet, és jól megfigyelhető, hogy e folyamatnak egy bizonyos csuklópontján a fiatalság — munkához, álláshoz, pozícióhoz jutván — miként fordul át az öregség felé, az említett „bölcsességhez” vezető útra. A fiatalság temperamentuma lanyhulni és — ezzel összefüggésben — korábbi „eszmé­nyei” e csuklóponton túl fokozottan halvá­nyulni kezdenek, és a tegnap még oly izgal­masan fiatalok holnap olyan unalmasan öre­gek lesznek, hogy az — mai módon szólva — nem igaz! S ha még csak unalomról lenne szó, de korban, „bölcsességben” gyarapodva, egyes területeken — például a képzőművé­szetben (az építészet kivételével) — kialakul a „nagy öregek” „érinthetetlen” kasztja, akik szellemük egyre észrevehetőbb bágyu- dása ellenére vagy épp emiatt (ki tudja ?1 igen jól tudják hatalmi és anyagi érdekeik védelmében elnyomni — másokkal elnyo­matni — a feltörő, az újat akaró fiatalokat. Szerencsére a fiataloknak — a „közép­fiatalokat” és az „öregen is fiatalokat” be­leértve — mindig igazuk van, még ha nem is szó szerint, nem is mindenben és nem is teljesen. Az ő igazuk az újnak igaza a régi­vel szemben és az újnak a régivel folytatott harcában a dialektika törvényei szerint, előbb-utóbb az újnak kell diadalmaskodnia. A győzelmes új természetesen — tagadva, megtartva — tartalmazza a régit is, de ez a fejlődés egyetlen útja. □ fiatalság „nevelésének” — és szerelé­sének — azt hiszem, egyik alapfeltéte­le, hogy szabadon, őszintén elmond­hassak, amit gondolnak és produkálnak kul­túráról, művészetről, építészetről, oktatásról — mindenről. Még akkor is, ha az itt-ott „bonyolult” „egyéni” filozófiák megértését a fogalmazás, a kifejezés buktatói nehezítik Még akkor is, ha bizonyos dolgok — egy olyan „öreg-fiatal”, vagy „fiatal-öreg” szá­mára, amilyennek hinni szeretném magam — naivul, vagy — spanyolviaszként — újból felfedezettnek hatnak. De vitatkozni, vitat­kozni és vitatkozni lehet és kell róluk. És ez a fontos! A viták kevernek is, bonyolíta­nak is, de tisztáznak is, s bárra1 ly kevés le­gyen is az, ami tisztázódik, egy-egy lépést jelent előre. A férfiról először azt hit­tük, földmérő, amilyen a mérnökök után járkál. Sza­lagokat huzigál háztól házig, és mindenkinek azt hazud- ja, jövőre most már biztosan lebontják a telepet, a legfel­ső vezetéstől tudom, aztán mégsem lesz belőle semmi. Talán azért gondoltuk föld­mérőnek, mert eleven festőt nem látott még egyikünk sem. A festőállványt néztük messziről bemérőpontnak, vagy minek, hiszen olyan kétméteres dióverőket szok­tak hurcolni magukkal, ha jönnek. A kocsma előtt állí­totta föl az állványt, szemben a Palotai úti dombbal. Mi a domb előtti téren fo- cizgattunk, ahol a három út metszi egymást, vagyis te­remt egy jókora alkalmas te­ret a focizásra, de csak pasz- szolgattunk, hátha a labda­döngésre kijön pár nagy­srác a kocsmából, mert csak négyen voltunk. Amikor a férfi leült egy kis tábori székre, akkor már biztosan tudtuk, hogy festő. Béla mondta, akinek valami rémlett egy múzeumlátoga­tásról. — De nem lehet nagy festő, mert azoknak mind­nek nagy szakálluk van — és ezt egyikünk sem tudta meg­cáfolni. A tankönyvekben látható képek csatajelenete­ket, a szegény nép keserveit, és tájképet ábrázoltak. Meg is néztük egyszer a Gellért­hegyet a Szabadság-szobor­ral, hát még a villamosok is a helyükön voltak, nem be­szélve a sétányokról, körbás­tyákról, villámhárítókról, amik nem mozdulhatnak el. Ahogy matatni kezdett a táblán, azért felszedtük a fo­cit, és odaballagtunk, hiszen nem mindennap van ilyen az ember életében. Elmentünk mellette, mintha ott sem len­ne, de a háta megett meg­álltunk. Olyan harmincéves­forma ember volt, vékonyar- cű, kék szemű, mint aki örökké hunyorog. Se szakál­la, se bajusza nem volt, az öltönye pedig kifogástalan, mint egy mérnöké. A kopott, barna állványon egyszerű rajzlap volt, amilyenre az is­kolában nekünk is rajzolni kellett. — Tájképfestő lehet — mondta Povinger, amit iga­zán nem volt nehéz kitalálni, mert egy darabka rajzszénnel a Telep legszélső házait és a Palotai úti dombot vázolta fel. De olyan ügyesen és für­gén, hogy Magdi néni, a vö- röskörmű rajztanárnő sem különben. Ide húzott, oda húzott, máris megvolt a domb. Pár maszatolás, és rajta állt az asztalosműhely lecsúzlizott ablakaival. Büszkeség töltött el. Lám, ha nem lövöm ki őket a múlt héten, most másként rajzolhatná, így mennyivel romantikusabb az egész. A Póta Laci, aki még csak ötödikbe járt, mert ki­bukott közülünk, persze okve- tetlenkedett: — Figyuzzátok, nem rajzolja meg a bejára­tot! — de leintettük, mert mit beszél bele az olyan, aki még énekből is bukásra áll. A férfi egyáltalán nem fi­gyelt ránk. Tubusos festékei, sokféle ecsetje a táskáján he­vert, a Póta mutatta is, hogy el kéne csórni belőle, de nem vállaltuk. Nem olyan em­bernek látszott, aki hagyná. Még be sem fejezte rendesen a képet, a MÉH-telep hiány­zott róla, de máris friss pa­pírt szedett elő, és újra kezd­te az egészet. — Menjünk vissza focizni — súgta Béla —, hátha rajta leszünk a következőn! — Ez motoszkált valamennyiünk agyában, így nem is volt vita. Mint akik megnézték, amit kellett, és most visszatérnek, ahonnan jöttek. Mégis más volt. Focizgattunk, passzol- gattunk, de inkább a festő­nek játszottunk, mint ma­gunknak. Később csatlakozott hozzánk két telepi srác, két- kapuzhattunk. Nagyon vi­gyáztunk rá, hogy felé ne rúgjuk a labdát. A kocsmából is kijöttek páran, az öregek közül, meg­nézni a festőt. Jó szorosan mögé álltak, és megpróbáltak beszélgetni vele, de egy pil­lanatra sem hagyta abba a rajzolást. Pedig kínálták sör­rel is, hallottuk, hogy a Nagy KM MAJOR MÁTÉ: '///////////AV////////////////////^ MßiM-ORIGEKRÖl

Next

/
Thumbnails
Contents