Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-02 / 205. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET

1979. szeptember 2.

o

Szemtől szemben Soltész Albert festőművésszel

„II művészet egész embert kíván”

— Talán a legrövidebb ideje tagja a Képzőművészeti Alapnak. Ezért kérdezzük: nehéz manapság elérni, hogy egy művész alaptag legyen?

— Igen, elég nehéz manapság elnyerni az alaptagságot, mert kis országunkban sok tehetséges hivatásos művész van, és a főiskola is sokat kinevel évente. A felvételnél számításba veszik még az illető addigi munkásságát, hogy hány és milyen kiállításon vett részt idehaza és külmunkaidőre, ami eddig, sajnos, nem sikerült, pedig az eddigi eredményeim ezt a megállapodást elősegíthették volna. A feladatok nőnek, egyre több tárlatra kellene benevezni, de jelen pillanatban örülök, ha a felének eleget tudok tenni. Mind a két munkaterületemen akkorára nőttek a feladatok, hogy már szinte lehetetlen azoknak maradéktalanul eleget tenni.

— Milyen eredményekre, szereplésekre emlékszik a

zása. Városunk naggyá nőtt — és benne az ilyen irányú érdeklődés is. Ezt tudnánk valamennyire kielégíteni egy ilyen baráti körrel, amely a centrumban volna. És mondjuk havonta egyszer, vagy kétszer kötetlenül ott találkoznánk a közönséggel, írók, festők, zenészek, s majd később a színészek is. Már szinte valamennyi üzemben, Nyíregyházán és vidéken kiállítottunk, önállóan és közösen is, de ez még mindig nem elég.

Szerelőmunkások. (Soltész Albert rajza.)

földön. Hány önálló tárlata volt, mikor és kik zsűrizték. Milyen kiemelkedő eredményei voltak hazai és külföldi pályázatokon, kitüntetései stb. A felvételinél 5—6 elég nagyméretű olaj képet kell bemutatni, amikben feltétlenül figurálisaknak is lenni kell.

— Érzi-e, hogy nagyobb rangot, tekintélyt adott a minősítés, hogy alaptag, vagy ugyanúgy van minden, mint azelőtt?

— Feltétlenül nagyobb rangot és tekintélyt ad a minősítés, amit az illető akkor szerez meg, amikor felveszik, hiszen ez sok neves mester bírálata alapján történik. Viszont arra kell törekedni, hogy a későbbi munkásságunkkal megerősítsük azt. Tárlatokra, zsűrizésekre hamarabb be lehet nevezni és a hivatalos vásárlásokat is elősegíti, mert az Alapon keresztül ez gördülékenyen megy, de a magán- vásárlások lehetőségét nem befolyásolja, esetleg csak annyiból, hogy ha az illető ragaszkodik a zsűrizett, jegyzőkönyvezett műhöz.

— Nem függetlenített, hivatásos művész, van munkahelye a megyei művelődési központban. Hogyan jut idő emellett a festészetre?

— Sajnos nap közben nem jut időm a művészetre, mivel a munkahelyemen heti 44 órára vagyok kötelezve. Így maradnak bizonyos vasárnapok, az évi szabadságom, vagy ha valamelyik hazai, vagy külföldi művésztelepre meghívást kapok. Ebben az esetben tudok csak folyamatosan időt szentelni a művészetnek. Vagyis a nappalok csak ekkor állnak rendelkezésemre, mert villanyfénynél csak hamis, valótlan színeket lehet létrehozni. Nagyon jó lenne szabadnak és függetlennek lenni, mert a művészet az időben is egész embert kíván. Ezért szerettem volna a munkahelyemmel is kompromisszumot kötni a kötetlen

legszívesebben az utóbbi egy évben?

— A legszívesebben emlékszem vissza arra a kiállításra, amelyet a Szovjetunióban rendeztünk, közösen a többi szabolcs-szatmári művésszel ez év március 11-én. Számomra sokat jelentett a mindig rangosnak számitó megyei őszi tárlat is, ahol két képemmel vettem részt. Nagyon örültem a budapesti Ganz Mávag-beli tárlatunknak, amelyet a Magyar Nemzeti Galéria rendezett és főigazgatója, Pogány Ödön Gábor ismertetett a nagyszámú közönség előtt. Budapesten helytállni mindig nagy feladatnak számít, mert itt mindenki kritikusabb, hiszen jó látványhoz vannak hozzászokva. De itt is becsülettel helytálltunk, amit a tv is pozitívan mutatott be. Itt öt képei vettem részt.'

— Külföldi művésztelepeken is megfordul; mivel gazdagították művészetét, látókörét a külföldi utak?

— A külföldi művésztelepek is szélesítik látókörömet. Találkozom sok művészeti irányzattal, amelyek közül ki kell éreznem, hogy melyik a helyes út, amit nekem követni kell, vagy hogy mi az, amivel művészetemet még gazdagabbá tehetem. De mindenképpen nagy helytállásra kötelez, hiszen ha külföldön vagyunk, hazánk „színeit” képviseljük.

— Eddig háromszor vettem részt nemzetközi művésztelepen Lengyelországban, ahol a harmadik ottlétemkor elnyertem Rzeszów város kü- löndíját.

— Hogyan kerülhetne közelebb egymáshoz a művész és a közönség?

— Szélesebbre kellene tárni a művészetet kedvelő emberek előtt a kaput, hogy közelebb kerülhessenek hozzánk és műveinkhez. Ezt nagyon elősegítené a művészetek baráti körének létreho— A városesztétika is foglalkoztatja. Mit szeretne szebbnek, másnak látni, kikérik-e a művészek véleményét egy-egy lakónegyed tervezése, építése során?

— Sajnos nem kérik ki a véleményünket, pedig mi azt „ingyen és bérmentve” adnánk, mint ahogy már korábban tettük ezt Berecz kollégával a városi esztétikai bizottságon belül. De sajnos semmi sem úgy valósult meg, ahogy azokat akkor tőlünk elfogadták. Igaz, hogy azóta sok új épület jött létre, és azok között szépek is, de sajnos vannak köztük esztétikailag olyanok, amelyekbe a dolgozók szinte nem szívesen mennek be, mert nem vonzanak, hanem inkább taszítanak. Pedig városunkat csak egyszer építhetjük fel szépen, vagy ízléstelenül, ugyanazért a pénzért, köz- megelégedésünkre, örömünkre, vagy örökös bosszúságunkra. Gondolkozzupk hát idejében, amíg végképp nem késő, bár az elrontottakat már nem bonthatjuk le.

— Min dolgozik jelenleg, milyen örömök, gondok foglalkoztatják?

— Jelenleg három képemen dolgozom, amelyek különböző témájúak. Érlelgetem, csiszolom ezeket, de sajnos közbejött a betegség. Most a figurális munkástémák izgatnak. Folytatni szeretném üzemi tárlataim sorozatát. Most az egészségügyi dolgozók közé akarok menni egy tárlatommal, és ott velük kötetlenül a látottakról elbeszélgetni.

— Szeretnék sokat utazni a nagyvilágban, hogy sokat láthassak, tapasztalhassak, ami soha nem elég, főleg a szépre örökké szomjas művészembereknek. Világhíres múzeumokat még többet látni, mint eddig, hogy mindennek a leszűrt értékét visszaadhassam a társadalomnak, amelyben és amelyikért élek.

Páll Géza

S

zeretem a fiatalságot: a valóban fiatalokat, a „közép-fiatalokat”, és azokat az „öregeket”, akik valamit — inkább többet, mint kevesebbet — meg tudnak őrizni magukban, ha nem is a fizikai, de szellemi fiatalságukból (bár e kettő kétségtelenül korrelációban van egymással).

Pár év előtt gyakran hangoztatott szólam volt, hogy a szocializmus körülményei között nem lehet nemzedéki ellentét a „fiatalok” és az „öregek” között. Ez azonban merő tévedés volt, s az ma is (talán ezzel akartuk az ifjúság súlyos problémáit megkerülni). Van és lesz nemzedéki ellentét! S csak annyi köze van ennek a társadalmi formációkhoz, hogy a megvalósuló szocializmusban, a szocialista tudatok kialakulásának bizonyos magas szintjén az „öregek” társadalma a mainál okosabb és rugalmasabb szocialista pedagógiával bizonyos mértékben enyhíteni tudhatja a nemzedéki ellentét feszültségeit, míg a kapitalista társadalomban, melyben az „öregek” okosságát és rugalmasságát gazdaságitársadalmi feszültségek is csökkentik, az ellentét, társulva az általános politikai ellentétekkel, a robbanásig élesedhet.

Mi a nyilvánvaló oka e nemzedéki ellentétnek?

Alapvetően az, hogy a fiatalság „élettani felépülésének”, fejlődésének hatalmas fiziológiai-pszichológiai lendületében, pezsgésében, hevületében azt hiszi, sőt meggyőződéssel azt vallja, hogy a dolgok általában jobban is mehetnének, mint ahogy mennek. Bezzeg, ha ők, a fiatalok vehetnék kezükbe az irányítást, ha ők állnának a felelős vezetői posztokon, mennyivel jobban, okosabban — és radikálisabban — oldanák meg feladataikat, mint az „öregek”. Ezzel szemben az „öregek” — noha egykor ők is „fiatalok” voltak — elért-kapott pozícióikban úgy ér- zik-tudják, hogy pályafutásuk idején szerzett tapasztalataik, tudásuk fiatal koruk elképzeléseinek bebizonyosodott naivsága stb. olyan bölccsé tette őket, hogy egyenesen prediszti- náltak ezekre a pozíciókra, melyeket mások náluk jobban betölteni nem is tudnának. Mi sem természetesebb tehát, hogy a „zavaros gondolkodású”, „forrófejű”, „türelmetlen” fiatalságot a minél több tanulásra buzdítással, a munka szeretetére neveléssel, bizonyos szükséges fegyelmezéssel, ideológiai-politikai ráhatással kell lehűteni, türelmessé, gondolkodásban éretté tenni. Megfeledkeznek azonban arról, hogy ők, ellentétben a fiatalokkal, az „élettani leépülés” folyamatában vannak, lendületük, pezsgésük, hevük egyre csökken és — társadalmi-anyagi viszonylagos jól

szituáltságuk mellett — növekvő meszesedé- sük is hozzájárul konzervatívvá válásukhoz, „bölcsességük megállapodottságához”, már- már saját ellentétébe csapásához.

Ez persze csak a két pólus, a „fiatalság” és az „öregség” pólusa, melyek között folytonos az átmenet, és jól megfigyelhető, hogy e folyamatnak egy bizonyos csuklópontján a fiatalság — munkához, álláshoz, pozícióhoz jutván — miként fordul át az öregség felé, az említett „bölcsességhez” vezető útra. A fiatalság temperamentuma lanyhulni és — ezzel összefüggésben — korábbi „eszményei” e csuklóponton túl fokozottan halványulni kezdenek, és a tegnap még oly izgalmasan fiatalok holnap olyan unalmasan öregek lesznek, hogy az — mai módon szólva — nem igaz! S ha még csak unalomról lenne szó, de korban, „bölcsességben” gyarapodva, egyes területeken — például a képzőművészetben (az építészet kivételével) — kialakul a „nagy öregek” „érinthetetlen” kasztja, akik szellemük egyre észrevehetőbb bágyu- dása ellenére vagy épp emiatt (ki tudja ?1 igen jól tudják hatalmi és anyagi érdekeik védelmében elnyomni — másokkal elnyomatni — a feltörő, az újat akaró fiatalokat.

Szerencsére a fiataloknak — a „középfiatalokat” és az „öregen is fiatalokat” beleértve — mindig igazuk van, még ha nem is szó szerint, nem is mindenben és nem is teljesen. Az ő igazuk az újnak igaza a régivel szemben és az újnak a régivel folytatott harcában a dialektika törvényei szerint, előbb-utóbb az újnak kell diadalmaskodnia. A győzelmes új természetesen — tagadva, megtartva — tartalmazza a régit is, de ez a fejlődés egyetlen útja.

□ fiatalság „nevelésének” — és szerelésének — azt hiszem, egyik alapfeltétele, hogy szabadon, őszintén elmondhassak, amit gondolnak és produkálnak kultúráról, művészetről, építészetről, oktatásról — mindenről. Még akkor is, ha az itt-ott „bonyolult” „egyéni” filozófiák megértését a fogalmazás, a kifejezés buktatói nehezítik Még akkor is, ha bizonyos dolgok — egy olyan „öreg-fiatal”, vagy „fiatal-öreg” számára, amilyennek hinni szeretném magam — naivul, vagy — spanyolviaszként — újból felfedezettnek hatnak. De vitatkozni, vitatkozni és vitatkozni lehet és kell róluk. És ez a fontos! A viták kevernek is, bonyolítanak is, de tisztáznak is, s bárra1 ly kevés legyen is az, ami tisztázódik, egy-egy lépést jelent előre.

A férfiról először azt hittük, földmérő, amilyen a mérnökök után járkál. Szalagokat huzigál háztól házig, és mindenkinek azt hazud- ja, jövőre most már biztosan lebontják a telepet, a legfelső vezetéstől tudom, aztán mégsem lesz belőle semmi. Talán azért gondoltuk földmérőnek, mert eleven festőt nem látott még egyikünk sem. A festőállványt néztük messziről bemérőpontnak, vagy minek, hiszen olyan kétméteres dióverőket szoktak hurcolni magukkal, ha jönnek. A kocsma előtt állította föl az állványt, szemben a Palotai úti dombbal.

Mi a domb előtti téren fo- cizgattunk, ahol a három út metszi egymást, vagyis teremt egy jókora alkalmas teret a focizásra, de csak pasz- szolgattunk, hátha a labdadöngésre kijön pár nagysrác a kocsmából, mert csak négyen voltunk.

Amikor a férfi leült egy kis tábori székre, akkor már biztosan tudtuk, hogy festő. Béla mondta, akinek valami rémlett egy múzeumlátogatásról. — De nem lehet nagy festő, mert azoknak mindnek nagy szakálluk van — és ezt egyikünk sem tudta megcáfolni. A tankönyvekben látható képek csatajeleneteket, a szegény nép keserveit, és tájképet ábrázoltak. Meg is néztük egyszer a Gellérthegyet a Szabadság-szoborral, hát még a villamosok is a helyükön voltak, nem beszélve a sétányokról, körbástyákról, villámhárítókról, amik nem mozdulhatnak el.

Ahogy matatni kezdett a táblán, azért felszedtük a focit, és odaballagtunk, hiszen nem mindennap van ilyen az ember életében. Elmentünk mellette, mintha ott sem lenne, de a háta megett megálltunk. Olyan harmincévesforma ember volt, vékonyar- cű, kék szemű, mint aki örökké hunyorog. Se szakálla, se bajusza nem volt, az öltönye pedig kifogástalan, mint egy mérnöké. A kopott, barna állványon egyszerű rajzlap volt, amilyenre az iskolában nekünk is rajzolni kellett.

— Tájképfestő lehet — mondta Povinger, amit igazán nem volt nehéz kitalálni, mert egy darabka rajzszénnel a Telep legszélső házait és a Palotai úti dombot vázolta fel. De olyan ügyesen és fürgén, hogy Magdi néni, a vö- röskörmű rajztanárnő sem különben.

Ide húzott, oda húzott, máris megvolt a domb. Pár

maszatolás, és rajta állt az asztalosműhely lecsúzlizott ablakaival. Büszkeség töltött el. Lám, ha nem lövöm ki őket a múlt héten, most másként rajzolhatná, így mennyivel romantikusabb az egész. A Póta Laci, aki még csak ötödikbe járt, mert kibukott közülünk, persze okve- tetlenkedett: — Figyuzzátok, nem rajzolja meg a bejáratot! — de leintettük, mert mit beszél bele az olyan, aki még énekből is bukásra áll.

A férfi egyáltalán nem figyelt ránk. Tubusos festékei, sokféle ecsetje a táskáján hevert, a Póta mutatta is, hogy el kéne csórni belőle, de nem vállaltuk. Nem olyan embernek látszott, aki hagyná. Még be sem fejezte rendesen a képet, a MÉH-telep hiányzott róla, de máris friss papírt szedett elő, és újra kezdte az egészet.

— Menjünk vissza focizni — súgta Béla —, hátha rajta leszünk a következőn! — Ez motoszkált valamennyiünk agyában, így nem is volt vita. Mint akik megnézték, amit kellett, és most visszatérnek, ahonnan jöttek. Mégis más volt. Focizgattunk, passzol- gattunk, de inkább a festőnek játszottunk, mint magunknak. Később csatlakozott hozzánk két telepi srác, két- kapuzhattunk. Nagyon vigyáztunk rá, hogy felé ne rúgjuk a labdát.

A kocsmából is kijöttek páran, az öregek közül, megnézni a festőt. Jó szorosan mögé álltak, és megpróbáltak beszélgetni vele, de egy pillanatra sem hagyta abba a rajzolást. Pedig kínálták sörrel is, hallottuk, hogy a Nagy

KM

MAJOR MÁTÉ: '///////////AV////////////////////^

MßiM-ORIGEKRÖl