Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-16 / 217. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET '' y :Ih WaBm ■■■ 1979. szeptember 16. FIATAL HŐVEZETŐK VÁSÁROSHAMÉHYBAH Nagy súly ifjú vállakon Amikor a lányok Budapesten átvették a művezetői oklevelet, elmentek a Hiltonba. Ezek a huszonéves vásáros- naményi nők ünnepeltek. Egy év kemény munkájának az eredményét. Most hárman ülnek velem szemben: Bán Ibolya technológus, Bende Éva művezető és Kristin Jó- zsefné betanító. A Vörös Október Férfiruhagyár friss okleveles középvezetői. Új gyár, új stílus A kiválasztástól a mostani munkába lépésig lapunk nyomon követte útjukat. Nem volt könnyű dolguk. Fel kellett állni a szalag mellől, vállalni a tanulást, az otthontól távollétet, s mindvégig az izgalmat: „mi lesz, ha végzünk?” S mi lett? — Nézzen ki az ablakon. Ott az új gyárépület, már folyik benn a munka. Erre jöttünk vissza. Ott dolgozunk. Ibolya derűs, boldog, pedig minduntalan szólítják. Hiába, a technológusra mindig szükség van, ha valahol gond akad. — Amikor munkába álltam a nadrágszalagon, mint művezető, bizony ért egy-két kudarc. Nem hagytam magam. Hiába tanultam volna? Most a zakón vagyok, olyanokkal, akiket én tanítok be. Nagyon örülök már. — Gyárunkban felfut a létszám — folytatja Kristinné. Igaz, csak húszéves vagyok, de rám bízták a betanítást. Jó látni, miként tanul meg varrni, gépen dolgozni, aki eddig azt sem tudta, mi a gyár. Bán Ibolya — A legszebb az egészben — toldja meg Bán Ibolya —, hogy akiket most tanítunk, szoktatunk a munkához, olyanokká válnak, amilyenné neveljük őket. Ebben valami nagyon gyönyörű van! Csaknem háromszáz fővel nő a VOR vásárosnaményi gyárának létszáma. A fiatalok, akik szakmai, vezetési, politikai, közgazdasági ismeretekkel gazdagodva vették át a középvezetői megbízásokat, új stílussal fognak munkához. Kérni és követelni Szüntelen tanulás — Sokat tanultunk a kispesti gyárban, ahol gyakorlaton voltunk. Azt is, hogy először mindig kérni kell. Megmagyarázni a miértet, s a hogyant. Kristin Józsefné sítani tudjuk — magyarázza Bende Évta. Az új gyár megadja a feltételt ahhoz, hogy a többi ötvenet mi teremtsük meg. Nekünk úgy kell termeltetni, hogy közben munkásokat is nevelünk. Bende Éva — Aztán vannak dolgok, amikor ez már nem elég — folytatja Ibolya. A fegyelmet, a minőséget, a rendet, a helyes magatartást meg kell követelni. — És bizony meg kell tanulni emberekről dönteni is. Látom például, hogy valaki nem tud megtanulni varrni. Ám lássuk, másra alkal- mas-e? Ha nem — magyarázza Kristinné —, ha a szándék sincs meg benne, akkor időben meg kell mondani, itt nincs helye annak, aki nem tud a követelményekhez igazodni. — Milyen követelményekhez? — vágok közbe. — Exportra is dolgozunk, belföldre is. A vevő igényes, joggal. Innen nem mehet ki rossz termék. Micsoda dolog az, hogy mondjuk 500 nadrágból 300 javításra szorul, vagy selejt — fejtegetik a lányok. Akkor inkább csak négyszáz, de kiváló. — És hogyan fogadja a gyár vezetése ezt a lendületet? Vajon méltányolják a friss, fiatal középvezetők gondolatait? — Nekünk bizonyítani kell a saját munkaterületünkön — így Bán Ibolya — akkor lesz hitele a szándéknak. — Annak, amit tanultunk, 50 százalékát máris haszno— És nekünk is tanulni kell — mondja Kristinné. Az, hogy szereztünk egy oklevelet, egy dolog. De tulajdonképpen mi is türelmet kérünk. Vezetni nem könnyű. Hiába, pályakezdés ez, akárhogyan is nézzük/ — Ha a gyár biztosítja a feltételeket, mi tudni fogjuk, mi a teendőnk. — Ezt Bende mondja. — És ha mi biztosítjuk a feltételeket, a munkatársaink csak akkor tudják teljesíteni a mennyiségi és minőségi követelményeket. — A logikus sort így zárta Bán Ibolya. — Csodálatos percek voltak, amikor júniusban költözködni kezdtünk az új épületbe. Akkor éreztük meg, hogy az eddigi munka nagy megbecsülése, a bizalom jele, hogy beruháztak ide. Ma, amikor a hétköznapok jöttek — így meséli Kristinné és Bán —, felismertük: itt bizony más lesz a szervezés, más a bánásmód, és magasabb a követelmény. Elnézem a három nőt. Húsz, huszonegy és huszonhárom évesek. Szépek, derűsek, mosolygósak. Elképzelni is nehéz, miként viselik a súlyt, mely rájuk nehezedik. Fogják bírni? — Van önbizalmunk! — Hiszünk magunkban! — Tudjuk, hogy az idősebbek segítenek! Ha volt is bennem kétely, elszállt. Már sajnálom, hogy nem lehettem velük a Hiltonban. TESSÉK KÉRDEZNI ___________________________________________________________ A diá ka Ibérletrő Válaszol: Iván Lajos kollégiumi igazgató A fehérgyarmati Móricz- kollégium igazgatója jó ismerője a diákelhelyezés bonyolult ügyének. Aki kollégiumba kerül, jól jár. De mi van akkor, ha nincsen hely, ha bármilyen ok miatt albérletbe kényszerül a középiskolás? — Az albérletről a mi városunkban, de ismereteim szerint másutt is rosszak a tapasztalatok. Akik a szobát kiadják, azoknak szükségük van a pénzre, ennek fejében nem sokat törődnek azzal, mit csinál a lakó. Se tanulmányaikat, se magatartásukat nem kísérik figyelemmel. Ez ahhoz vezet, hogy a diák rövid idő alatt rájön arra: van kibúvó. Csellengés, bulik, sokszor előnytelen alkalmi kapcsolatok jönnek létre, sok leány megy idő előtt férjhez. Hiába vannak az iskolában ifjúságvédelmi tanárok, képtelenek mindenkit állandóan figyelemmel követni. — A másik jelenség sem megnyugtató. Az albérletben lakók ki vanank téve a fő- bérlŐ szeszélyének. Gyakran sok diák lakik egy szobában, nem kielégítő a fűtés, a tisztálkodási lehetőség, este korán rájuk oltják a villanyt. Mindezt, mondani sem kell, nem kis pénzért. így aztán nem véletlen, hogy a középfokú intézményekben a legtöbb lemorzsolódó éppen az albérlők közül kerül ki. — Mit lehet ehhez hozzátenni? Nyilván azt: több kollégiumi helyre van szükség! De addig is: vigyázni kell, hogy a főbérlők a mostani tanévben ne használják ki még jobban a lehetőséget, ne hárítsanak minden ürüggyel többletköltséget a diákokra, illetve szüleikre. Gyakoribbá kell tenni az albérletek ellenőrzését, s ha kell, hatósági szigort is igénybe kell venni az uzsorával, a gyermekeket sújtó rendszabályokkal kapcsolatban. A megyében sok száz középiskolás él így tíz hónapot egy évből. Jó lehetőség, hogy az érdek- képviseleti szervek, az ifjúságvédelmi tanárok megmutassák: mit ér a társadalmi ellenőrzés! Munka és hangulat a nyírbátori Csepelben — Mennyit keresel? — Háromkettőt, háromnégyet. — Sok? Kevés? — Reális. — Lehetne több? — Nem. Ennyire futja. — Miért? — Fiatal vagyok, hangulatember. — Egyszer jobban, másszor gyengébben? — Pontosan. — És ha így fizetnének? — A hangulat csak a hozzáállásnál van. — Jobban nem tudnál? — Nem. Most még nem. — Hány esztendős vagy? — Huszonkettő. — Mikor lesz jobb? — Ha jobban megérek. Szakmailag, emberileg. — És addig? — A munkában nem lazítok. Nem is lehet. De nem megy mindig egyforma lelkesedéssel. — Mi segít át a hangulatokon? — Mondjam azt, hogy az öntudat? Csepelen tanultam. — Elviselik a hangulatokat? — Az ember nem gép. Ezt mindenki tudja. — Mi lenne, ha mindenki engedne a hangulatnak? — Enged. De dolgozni akkor is jól kell, ha nem túl nagy a kedv. — Hol dolgozol most? — A fúrószereidében. — Nehéz? — Vasszerkezeti lakatosnak mindig nehéz. — Tetszik a munka? — Nagyon. Exportra megy. Csodás termék a fúró. — Most milyen a hangulatod? — Kiváló! — Mitől? — Látom készen a gépeket! Bennük vagyok én is! — Hány készül? — Kétszáz egy évben. — Mindben benne leszel? — Igen! Miazhogy! — Akkor: tartós öröm? — Igen. így jó. (A beszélgetés lezajlott a nyírbátori Csepelben. Résztvevők: Győri János és Bürget Lajos.) Amitől Győrinek jó a kedve... Hol vannak a nomádok? Indulnak a kerekes vándorok Dombrádról. (A szerző felvétele) Kevesen voltatok, lányok, fiúk! Pedig de nagyon lestük a vizet, a vízpartot, két héten át. Míg csónakunk lassan csordogált a vízzel lefelé Ti- szabecstől Tiszadobig, hányszor de hányszor kérdeztük: hol vannak a srácaink? Igaz, találkoztunk sárospataki iskolásokkal, akik, kerékpáron járták be Szatmárt. Mellettünk robogtak át a dombrádi pontonhídon más megyebeli lányok és fiúk kerékpárral. Egy házaspárral is találkoztunk, akik Nyíregyházáról menekültek a folyóra, és csónakkal járták a középső szakaszt. Ha ehhez hozzáteszem azt a 10—15 sátrat, melyek a palajokon sárgállottak, véget is vethetek a felsorolásnak. Kerestem: merre vannak a lányaink és fiaink? Hol a sátorozó kedv? Hol a barangolási vágy? Merre vannak a vállalkozók, a nomádok? A zsúfolt kempingek és fürdők, a táborok nem jöttek számításba. Itt a komfort, a szervezett program, a kényelem a jellemző. A vándorokat kerestem, a természet, a víz szerelmeseit. Nem lennének? Nem hiszem. Inkább ott a baj, hogy jobban ismerik sokan a Costa Bravát, mint Tiszabercelt, hamarabb vállalkoznak a mazúri tavak elérésére, mint Szatmárcse- kére, többet tudnak Siravá- ról, mint Tiszadadáról. Biztos, hogy ebben benne foglaltatik a szülő nagyzolási hajlama is. Meg aztán a kényelem. Pedig de megérné, ha már most fogalmazódnának a jövő nyári tervek! Csónakét, táborozás a víz mellett, kiruccanás a folyók partja melletti falvakba, ismerkedés a vízi emberekkel. Kínálja magát a táj. a madarak sokasága, a ritkán látható fekete gólya, a gém, a kócsag, a bakcsó. Ha én ifjúsági utazási iroda lennék, akkor megnézném, hogyan lehetne támogatni az ilyen utat. Ha én KISZ-szervezet lennék, akkor erre ösztökélném a fiatalokat. Ha én Állami Ifjúsági Bizottság lennék, az ilyen útra is adnám a támogatást. Ha tanár lennék, magam is csábítanám tanítványaimat ilyen útra. Ha, és mennyi ha ... A hazát szeretni annak ismerete nélkül nem lehet. A haza nem térkép. A haza nem 93 ezer négyzetkilométer. A haza nem absztrakt föld. A haza az a hely, ahol élünk, ahová érzelmünk, személyes élményünk köt. Legyen az susogó füzes, sok száz éves nyárfa, folyó parti föveny, hidast vezető révész. Keressük, és találjuk meg itthon a hazánkat. (bürget) Az oldalt összeállította: Bürget Lajos IQILIPIAILIA KM
