Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-16 / 217. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. szeptember 16. VÁLTOZÓ ÉLETÜNK S. halála, legendák nélkül Az ügyből nem lett rendőrségi hír. Nem jelent meg a lapokban, nem kapott helyet a fekete krónikákban. Mégis, minél többször hallottam, minél többet felbukkant beszél­getés közben, annál inkább kikívánkozott belőlem a törté­net. Ahogy forgattam a hallott gondolatokat, eseményeket, úgy vált világossá: nincs itt különleges tanulság. Nem érde­mes moralizálni. A puszta história önmagában is elképeszti az embert. Kutatjuk, keressük: mivel lettünk okosabbak, hogyan változott életünk, mint világosodott tudatunk az el­múlt évtizedekben. S egy ilyen történet hallatán min­den úgy tűnik, elveszett. Elveszett? Valahol a Felső-Tisza men­tén. Mesét termő a hangulat. Este van, a tűz még ég. Az ágak árnyai mint óriáskar­mok, együtt lebegnek a láng­gal. A folyóban rabol a hal, áthallik zaja a faropogáson. A füst elűzte a szúnyogokat, kellemes a beszélgetés. Ekkor elhangzik egy mondat Nem is gondolok rá, hogy hosszú napokig elkísér majd. — Sze­gény S. Öt is elvitte a víz. És » ki tudja, hogyan halt meg? Pedig évtizedek óta a Tiszán élt. Harminc kilométerrel le- jebb. Hatalmas nyárfa alatt beszégetünk. Egy fiatal hajós egyszer ezt mondja: — Hal­lott már S-ről? Én húztam ki. Bent ültünk az Aranyfá­cánban, egyszer jön a gátőr felesége: Fiúk, halottat hoz a víz! Ittam már addig is, de józanodni kezdtem. Be a csó­nakba a társammal. Mert valóban, halott jött a vizen. Ügy láttuk, vasutas. Egyenru­ha volt rajta. Be érte a kö­zépre. Kihúzzuk. Akkor lát­juk, hogy S. Egy pillanat alatt kijózanodtam. Régi cimbora volt. Hajós. Mint mi. A t.-i révnél. A révész fele­sége mesél, mit csinálnak, ha jön a hajó. És egyszer: — Né­ha meg is állnak, s bejönnek hozzánk. Szegény S., talán hallott róla, ő is jött. Sose ivott egy háromcentesnél töb­bet. Azt mondják, berúgott, úgy fulladt bele a Tiszába. Ki tudja. A k.-i bisztróban. — S. bír­ta az italt. Mint minden ha­jós. Mert isznak. Pálinkát fő­leg. Tudja, ez olyan valutafé­le. A t.-í tanács csónakját is három liter szilváért húzták ki. Kóborélet, mit lehet mást csinálni. A hajós sose részeg, de arra sincs ideje, hogy kijó­zanodjon. De nemcsak ők ilyenek. Én megértem őket. A t.-i gáton, két nap múl­va. Társam a gátőr, a sza­kaszt járja be. Kísérem. — Hogy ismertem-e S.-t? Per­sze. Szerencsétlen ember volt. Két évig nem ivott. Megpró­bálta. A felesége is kérte er­re, meg az egyik vezető. Két évig nem ivott, de megvolt az ára. A többiek először ugrat­ták, aztán kinézték, végül ki­taszították maguk közül. Pe­dig három évtizede járta a fo­lyót. Jó szakember volt. De a többiek számára véget ért a Nem, ez már nem fegyelmi ügy egyszerűen. Közhangulat, közhiedelem, téves megítélés arról, hogy a szesz erősít, bá­torságot ad. Én is tévedtem. S. nem segített. Ez lett az ő csap­dája. Valahol Beregben. S. bátyja hajnali négykor már kapatos. Testvéréről nem beszél. Cin­kosa a legendának, amely a folyó mellett születik. S. nem azért halt meg, mert ivott. Ki tudja mi volt? Ki lát világo­san? Ezek a visszatérő mon­datok. Lehet, hogy meglőtték. Vagy megfojtották. Hiszen S. holtteste nem merült a vízbe, tehát nem vízbefúlt. Érti? — kérdezik, s ezzel elültetik a gyanút. Igaz is, hogyan halt meg S.? Vallomások — Gyuri-napra hívták meg, a kocsmában ivott sört, de azt nem szeret­te, áttért a pálinkára. Ennyi neki meg se szokott koty- tyanni. Egy főnöke hívta meg. Az pedig tudta, mit bír S. Más: — Láttam, amint sza­bályellenesen egyedül indul el a hajón. Ki akart kötni. Meg­gondolta magát. Aztán egy egyenruhás embert láttam a korláthoz imbolyogni. Először a sapka esett a vízbe. Aztán az ember. Később. A korlát­nál volt. Hányt A boncolási jegyzőkönyvekből: S. mellka­sának felmetszésekor a levegő sivítva áramlott ki a tüdőből. S. torkában ételmaradék akadt fenn. Attól fulladt meg, a vízben. Vérében a tűrhető alkoholtartalom nyolcszorosa volt kimutatható. Az özvegy csatlakozik a le­gendakeltőkhöz. Felmenti a férjet, kételkedik, bűnügyet kiált. Becézi az elhaltat, vá­dol mindenkit és mindent. Az italról nem beszél. Már nem. Pedig régen sokszor össze­vesztek, korholta, szidta a pá­linka miatt Valami most változott. S. áldozat lett, mindenki hibás, csak a halott nem. Mert róla csak jót. Mást semmit. És az asszony tigris­sé változik. Nem vád, nem ön­vád, hanem az önsajnálat uralkodik. Miért legyen ő a részegen vízbefúlt hajós öz­vegye, amikor legendát is sző­het, mítoszt krimit? Csak ne beszéljünk az italról! Valahol Z. után. — Jó, én elhiszem, hogy S. ivott. De biztos valami lelki oka lehe­tett. Ez abból is látszott, egyedül akart maradni. Bo­nyolult dolog az ember, ké­rem. Én is iszom, tudom, meddig lehet. S. se ivott so­sem többet. Álmában is tu­dott volna hajót vezetni. Sok minden nem világos kérem. Ki lát bele az emberbe? Per­sze nem jó, ha iszunk. De mi­ért, azt nem keresi senki? Egy hajó fedélzetén. Ra­kodnak. Az üveg körbejár. Erősítőnek. Így szokás. — Me­leg ellen is jó — magyaráz­zák. Elképesztően keskeny pallón vergődnek át. — Ne is magyarázzák, hogy S. az ital miatt halt meg. Annyit, amennyit ő iszik, mi is beka­punk. És ki halt meg közü­lünk? S. olyan volt erre, mint az Isten. Vele nem történhe­tett ilyen. Jó, belefordult a vízbe. De ki volt ott? A vízparton. Este van. Egyedül gondolom végig S. halálát. Minden egyértelmű. Ivott, aztán a hajóra szállt. Elindult. Bízott régi tudásá­ban, ösztöneiben. A kormány­állásban egyre nagyobb lett a meleg. A levegő megszorult. S.-t belülről is fűtötte a szesz. Izzadt, szédülni kezdett. Régi, begyakorlott mozdulattal le­állította a motort. Kiment az ajtón, még be is zárta. Az ala­csony korláthoz vánszorgott. A szaladó víz képe még job­ban felfordította háborgó gyomrát. Egyensúlya elve­szett, lehet, hogy amikor sap­kája után kapott. Átbukott. Még ekkor élt. De a szervezet vívta csatáját. És S. torka görcsbe merevedett. Meghalt. Kétségtelen dráma. De vajon miért születik le­genda ebből? Miért kísér két­száz kilorhéteren át faluról falura egy sor változat? Mi­ért szövődik S. köré már-már hősi mítosz? Lassan tisztul a kép. A felmentők nem is S.-t mentegetik, hanem saját ma­gukat. Az ivók az ivó ember halálának megszépítésével magukat akarják igazolni. Azok, akik egykor kiközösí­tették, még pislákoló lelkiis­meretüket nyugtatgatják. A meseteremtő vízmenti alko­nyok jó keretet adnak ahhoz, hogy a 36 ezrelékes véralko­holtartalomról elfeledkezze­nek, s ne maradjon más, csak a jó hajós, jó ivó, jó cimbora megdicsőült képe. Függelék. Az ügy fél évvel ezelőtt történt A koszorúk elszáradtak S. sírján. A hiva­talos ügyek most fejeződnek be, mert a legenda nyomán megszülettek a vádaskodások is. Az első pillanat meghök­kenése után minden vissza­tért a régi kerékvágásba. Az ivótársak megbújnak a meg­szépített történet függönye mögött. A mesélők ébren tartják S. gyanús halálának már-már balladisztikus törté­netét. Mert ez még él. Mind­addig, míg nem lesz újabb S. vagy valaki más. Az alkohol­lal kapcsolatos beteg közvéle­kedés akkor új legendát te­remt. Meddig? becsülete, amikor letette a po­harat. Iroda, két hét múltán. Az egyik vezető: — Magam kér­tem, hagyja abba. Sok baj volt, abban bíztam, ő majd segít. Kiváló szakembernek ismerte mindenki. Az ital volt a fő baja. Szidta a fele­sége is. Kérlelte. De a társa­Az írásban szereplő személyek kitaláltak. Ha valaki mégis hasonlóságot vél felfedezni, úgy atz) csak azért lehet­séges, mert a példának sok, általánosítható vonása van. Munkahelynek választhattunk volna közutat, gyárat, mező­gazdasági üzemet. Mert S.-eket ott is találunk. Olyan kör­nyezetet is, amely felment, magyaráz, mesét kelt. Idézhet­tünk volna rendőrségi vizsgálatokból, szakértői vélemé­nyekből, boncolási jegyzőkönyvekből elrettentő, néha ideg­borzoló részleteket. De mindez fölösleges. A részletnél meg­döbbentőbb az egész. Az élet értelmetlen vége. Ságtól nem tudott szabadulni. Bodnár, a rugókor ács Bodnár mester jó hírét, becsületét kecses homokfutók, vágtató fogatok, s korunk ör­dögszekerei, a karcsú Ikaruszok, a gyors ZIL-ek, IFÁ-k megannyi masina röpíti or- szággá-világgá. Messze vidékeken, fenn Szat- márban, Beregbe, Tiszán innen és Dunán túl, Egerben és Miskolcon, a fővárosban, sőt or­szághatárainkon kívül is ismerik és becsülik Váci szőke városa, Nyíregyháza vaskezű szőke óriását, akinek kis műhelye a Soltész Mihály utca végén, egy kertes ház tövében található. Bodnár János rugókovács. Mesterségé­nek címere akár a féder is lehetne. Oly ritka mesterség ez, mint a fehér holló, ö maga alig hat-hét szakmabeliről tud az országban. Ebben a kis műhelyben csak olykor-oly­kor cseng az üllő, ritkán felelgetnek egymás­nak a zenélő kalapácsok. Ilyen hangverseny­re csak akkor kerül sor, amikor Bodnár mes­ter féder fedőlapot kovácsol. Ilyenkor van ráverés, ütemes vaszene, s így alakul, for­málódik az izmok munkájának összehangolá­sából, figyelemből, hozzáértésből a nyers­acélból ringó rugó. Ebben segítőtársa fia, Já­nos, az autószerelő, aki e szép szakma felé kacsintgat, mert apja mellé szegődött, SZTK alapon is bejelentve! A mester azt magyarázza, hogyan is ké­szül a Bodnár féle híres féder, vagyis i rúgó. — Egy-egy féderköteg 14 vaslapból áll. Hallottam patkoló­kovácsról, tudok szegkovácsról. A pá­lyaválasztási ta­nácsadó csak álta­lános kovács szak­mára invitálja a fi­atalokat. A féde?- kovácsságot nem jegyzik sehol. Még az adóhivatalban sem. Ennek a mun­kának a fortélyaira, egy-egy munkafá­zisra nem találtak még árkalkulációt. Nem is kísérletez­nek vele, hiszen ki tudna ezer meg ezer fajta ilyen és olyan féderre, rugóra egy átlag tarifát megál­lapítani ? Pedig ősi szakma, szép mesterség a rugókovácsság. — Ki látott, ki hallott már ruga­nyos féder nélkül száguldó homokfu­tóról, díszes hintó- ról? — említi a mester. — Lehet cifra, sal- langos a lószerszám a paripán, fényes a hin­tó, a versenyfogat. Nem hintó, nem fogat az, ringó, hintázó jófajta rugók nélkül. Kis túl­zással ez „nyeri” még a versenyt is — avat be a mester olyan titkokba, amikre laikus alig gondol. Hajlamos az ember csak a vág­tató, szép négyesfogatot látni a versenyen, a bakon ülő hajtót, s arra nem gondol, miért is sikerülhetett a kátyúkon, nehéz akadályo­kon olyan ügyesen átkormányozni, áthintáz- tatni a már-már felboruló fogatot. Hát a ru­gózása miatt. — Ritkán ma is megakad egy-egy ho­mokfutó, versenyfogat féderezése. A legtöbb munkát a tehergépkocsik rugózása adja ma­napság — magyarázza a mester. így vált az ősi szakma divatossá, szük­ségessé. Bodnár a rugókovács valójában ma­szek, lényegében maszekolás nélkül. Ritka­ság, de így igazság, hiszen állami vállalatok­nak, intézményeknek, szövetkezeteknek dol­gozik. — Olykor még vasárnap is megkeresnek, ha nagyon sürgős a munka — említi. Féde- rezett már „lerobbant” tűzoltógépkocsit, mentőautót, postakocsit, még halottas kocsit is. Hozzá hordja a KPM, a tejipari vállala­tok, a vízügyisek, s ki tudja hány vállalat, szövetkezet a tehergépkocsikat Szabolcsból, Borsodból, Hevesből. Minden fajtát. Volt eset, amikor külhonba induló hústöltelék áruval megpakolt masinán kellett segíteni, hogy idejében túljusson az országhatáron. Negyvennyolc éves Bodnár János. A szép mesterséget, s vele együtt a mesterséghez szükséges szerszámok készítésének fortélyait nagybátyjától, a már nyugvó Hanuszik Fe­renciéi lesta-tanulta el. A tűzikovács mester­séghez még csak lehet szaküzletben szerszá­mokat vásárolni. A féderkovácssághoz sem­mit! Bodnár mester maga készíti szerszámait. Nyolc különböző tűzi fogót mutat. Nemes acélból készíti az üllőbetéteket. Igaz, a kala­pácsokat vásárolja, de átalakítja, sarkaikat legömbölyíti. A szükség és a gyakorlat szüli az ötleteket. Egy-egy szerszámkészlet alig három hónapig tart. Kopik a használatban. S ezért mindig újat kell készítenie Bodnár mesternek. Az alkotásuk eltart egy hétig is. Mert alkotás ez, szerszámok születése, me­lyek keze, ujjai nyomát hordják elhasználó­dásukig. A futásból „elfá­radt” kötegnek mind a 14 rugólap­ját „átíveljük”, vagyis addig edz- zük, amíg szép ívet nem kap, s utána grafitos zsírral kész­re szereljük. Ha­sonló eljárással ké­szül minden rugó. Ennyi lenne a ti­tok? Gondolom több, mert e titok megoldásához hiva­tástudat, erő és rá­termettség szüksé­ges. Hogy nehéz munka-e? Egy IFÁ féderkötege „csak” 120 kiló. Ezt a satu­padra feltenni, szét-, majd összeszerelni súlyemelőnek is ki­adós tréning lenne. Tanulója nincs. Nincs jelentkező. — Ha akadna is, a kovács szakmát a Tiszántúlon csak Debrecenben oktat­ják. Ott is csak az általános kovács mester­séget. Ezt nem — mondja Bodnár János. A féderkovácsság fortélyait egész Ke- let-Magyarországon szinte csak Bodnár Já­nosnál tanulhatná a jelentkező. Addig, amíg jó erőben van maga a mester is, mert bizony a vas eszi az erőt, őrli az energiát, ha lassan is. Átvette volna már mesterétől, műhelyes­től együtt több vállalat a kovácsot. Nem ment. Arra gondol: mi lesz akkor a többivel? Ki segít azokon? Ez tartotta vissza a mai na­pig is. Nem panaszkodik, tisztességesen meg­él, elszámol az államnak minden fillérrel, de az üllő mellett a harminc fokos melegben meg kell markolni a vasat. Ha nem érezne hivatástudatot, ha nem szeretné ezt a mes­terséget, már kalapot emelt volna. De ez az élete. Ebbe született, ha sokszor bosszanko­dik is az anyaghiányra. —Ez a legfőbb gondom. A féderekhez szükséges acéllapokért Pestre kell utaznom az AUTOKER-hez. De, ha kapnék! Sokszor üres kézzel térek meg, s marad a haszonvas- telep Foton — újságolja. Itt, a bontótelepen néha napokat tölt el a mester. Ö szereli szét a roncstelepre került tehergépkocsikból a rugókat. S hogy miért ad ki kilónként 13 forintot, egyelőre zsákba­macska, mert az, hogy egy egész kötegben — amit meg kell venni — mennyi a használha­tó lemez, csak később derül ki. — Ami nem jó, innen visszük a MÉH- nek 40 fillérért kilóját. Húsz éve féderkovács Bodnár János. — Egy „reklamációm” volt. Egyik tsz-ből visszahozták a ZSUK-ba készített és elkül­dött fédert azzal, hogy nem jó, csináljak má­sikat. Jót derültek, amikor elmagyaráztam: fordítva akarták beszerelni. Hogy el ne té­vesszék, krétával jelöltem meg a szerelés menetét... Később visszajöttek és elnézést kértek. Rugókovács, féderkovács. Egy és ugyan­az. Ritka és szép mesterség, s valójában akkor fog majd hiányozni, ha nem lesz. Pedig a mo­torizáció rohamosan fejlődik, s a féderek kopnak. Egyszer elkopnak Bodnár János féderéi is. Farkas Kálmán Révész Napsugár rajza Bürget Lajos KM O

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents