Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-16 / 217. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. szeptember 16. A nemzet napszámosa Megkésett emlékezés E. Kovács Gyulára A magyar drámai színjátszás máig is legendás alakja E. Kovács Gyula. Munkásságával egy korszakot teremtett és valóban ünnepnapja volt a színháznak, ha őt hirdette a színlap. Ebben az évben volt születésének 140. évfordulója, néhány hete emlékezhettünk volna halálának nyocvanadik évfordulójára. A szaksajtó és a napisajtó azonban elfelejtkezett az ünnepekről. Élete bővelkedik színes és romantikus fordulatokban, dicsőségben és éhezéssel társult keserűségben. 1839. február 14-én született a Szatmár megyei Gebén (ma Nyírkáta), nagyapja házánál. Papi családból származott, apja, Kovács Mihály nagyecsedi református lelkész, anyja Keresztesi Julianna. Mint első gyermek, mindent megkapott szüleitől, még magántanítót is hozattak neki. 1851-ben szatmári diák, a másik évben a debreceni gimnáziumban tanult, kitűnően. Itt mint szavaló, több hangversenyen és nyilvános ünnepélyen szerepelt, s mint író is feltűnt társai között, egy balladájával és egy elégiájával jutalmat is nyert. A színpadra csábító Othelló 1852 telén Szatmáron Páz- mán Mihály színtársulatánál látta Egressy Gábort Othello szerepében. Az alakítás lenyűgöző erővel ragadta meg, elhatározta, hogy ő is színi pályára lép. így történt, hogy 1856. augusztus 17-én megszökött hazulról, hogy Debreceniben Lángh társulatánál mint szerelmes színész tűnjön fel. Első szerepe a „Pál fordulása” című vígjátékban volt. Egy hónap múlva Nagykárolyban már Fejér Károly társulatánál látjuk, bejárják Mátészalka, Ungvár, Munkács, Beregszász és a Felvidék számos helységét. Szereplésüket szinte mindenütt éhség és nyomor kísérte, de ő nem hátrált meg, ekkor sem tért haza a szülői szóra. 1857-ben Aradra szerződött Budai Józsefhez, ahol első nagy szerepe Jókai: Dózsa György-ében Barabás volt, onnan Latabár Endréhez hívták, ahol mint népszínműénekes is szerepelt, mert szép bariton hangja volt. Érdekes dátum az 1860-as év. Ekkor ismerkedik meg költőrokonával, a miskolci Kovács Gyulával, és amikor annak első verseskötete megjelenik, megkülönböztetésül felveszi az „ecsedi” előnevet. Sikerözön Kolozsvárott Két év múlva Felekyné és Egressy Gábor közbenjárására fellép a Nemzeti Színházban. (Egressy felesége révén rokona volt E. Kovácsnak, de szintén tartották a rokoni kapcsolatot a megyénkbeli Szentpétery Zsigmonddal is.) A fővárosban nem tudott nagyobb szerepekhez jutni, ott is hagyta, majd 1865. október 27-én Kolozsvárra szerződött Follinusz János társulatához. Bánk bán szerepében egyszerre óriási sikert aratott. Neve kezdett közismertté lenni az országban. A következő évben házasságot kötött Pataki Rózsa színművésznővel Kolozsvárott. A Nemzeti Színház ismét meghívta, de csak egy évig maradt, visszatért nagy sikerei színhelyére, Kolozsvárra ahol az ottani Nemzeti Színház művészeti vezetője lett. főleg Shakespeare hőseinek alakításával aratja sikereit. (Othello, Hamlet, Lear, Mach- bet, Coriolan, de felejthetetlen más szerepekben is, mint Bánk bán, Dózsa, Rákóczi, Faust stb.). Neve egyet jelentett a kolozsvári Nemzeti Színházzal, mert az akkor az ország első drámai színháza volt. Első versei a Hölgyfutárban jelentek meg 1862-ben, majd a Fővárosi Lapok, a Szatmár megyei Közlöny és egyéb vidéki újságok is rendszeresen hozzák költeményeit, prózai írásait. Első könyve 1869-ben jelent meg Emlékek, Élmények címen. (Rendszeres tárcaírója és „házi költője” volt szülőföldje századvégi lapjainak, így a Mátészalka, Mátészalka és Vidéke, Szamos, Nagykároly és Vidéke stb.) A költő és a szülőföld Költői egyénisége kidomborodott klasszikus darabok fordítása átdolgozásában, melyeket ő hozott színre. (Schiller „Don Carlos” „.Stuart Mária” stb.) Tanulmányokat írt nagyobb szerepekről és tragédiákról. Színre alkalmazta Vörösmarty „Vérnász”- át, Madách „Csák végnap- jai”-t és a „Mózes”-t. Érdemeiért 1876-ban beválasztották a Petőfi Társaságba, de tagja volt az Erdélyi Irodalmi Körnek, a nagyváradi Szigligeti Társaságnak és a debreceni Csokonai Körnek is. Szülőföldjére később sokszor visszatért. Szívesen üldögélt a Szamos-parti korcsmák pipafüstös ivójában, vagy vendégfogadók belső szobáiban egy pohár „rózsa- máli” borvizes bor mellett és emlékezett fiatal korára. „Mérk és Nagy-Ecsed” című versében nosztalgiával emlékezik pályakezdésére: Vettem bíz’ én nyakamba a világot, Ég tudja, hogy előttem mi világlott; Arany idők, tündér ködök árjai, Mi édes volt rajtok ringva szállani. A Petőfi Társaság által a félegyházi csatatéren rendezett ünnepen, amikor Petőfi halálának 50. évfordulójáról emlékeztek meg, Jókai: Apo- teozis című ódáját szavalta el. Rosszul lett, tízezrek szeme láttára esett össze a szabad ég alatt. Segesvárra szállították, ahol két nap múlva meghalt. E. Kovács Gyula a magyar drámai színjátszás hőse. Valóban a „nemzet napszámosa” volt. Szülőföldje ha kissé megkésve is, büszkeséggel emlékezik rá. Nyéki Károly dárokról szól, sok strófán keresztül. Érces hangjából tudni: biztos mindenütt szívesen látott dalos lehetett a téli összejöveteleken. Sok mindenről szólva Tisza- becsen egyszercsak Kánya Sándor is a diónál köt ki. Jó középkorú ember, aki az itteni gazdálkodás minden csinyját-binját ismeri. — Nekem is van a kertemben három diófám. Pont any- nyi, amennyi a családi szükségletet fedezi. Korábban a tsz-ben vertem felébe. Egy- egy tagra jutott három, négy diófa, annak termését levertük. Téli estéken feltisztítottuk. Jöttek Szegedről, Szolnokról, közértektől, nekik adtuk el. Dióliget itt mindenfelé a Tisza mente, s nincsen ház, ahol ne nőne ez a szép fa. Ütjainkat is ő szegélyezi. Árnyat adó, hűséges fa a dió. Nyughatatlanul keresem közben Makai Sándor bácsit. Tiszakóródon szokott lenni a tsz diótelepítését is ő szervezi. Most otthon van Csé- csén. Sikerül ráakadni. — Szívesen beszélek a dióról, vele telik az életem. Még Nagy Sándor volt a kertész, 1947-ben, akor jöttek ki a kutatóintézettől. Korponai Gyula bácsi azzal állított be: a felső-Tisza-vidéki dió a legjobb, jelöljük ki a fajtákat. Hogy miért mondta? Nos annak története van. — Ügy 1933 táján kijött ide az Esterházy intézője azzal, hogy diót vásárol. Akkoriban Csókási Gusztáv volt az, aki verte. Az intéző ki is válogatott Milotán vagy öt mázsát, aztán idejöttek Tiszacsécsére. Fánként itt is vettek 20—30 kilót, meg 15 kilót arról az óriási fáról, amely a Kövér Antal bácsié dőlt. Nos, ezzel a Kövér-féle dióval Párizsban nagydíjat nyert Esterházy. Miután Milotán tartózkodtak a válogatáskor, ez is milo- tai dió néven szerepelt a kiállításon. Guszti bácsi jól emlékezet minderre. Így esett aztán, hogy Tisza- csécsén megjelent a dió mai atyja, dr. Szentiványi Péter, aki Sándor bácsi segítségével faiskolát alapított, megkezdték a szemzéseket. Nagy viszontagságok után jutott a dióból Budatéténybe, Észter- házára, de pár hold itt is települt. — Jó hagyománya volt itt a diónak, jó alanyok voltak. Még az a 270 fa is, mely a csókahullatta magból kelt, az is kiváló a Tisza partján, a nagyszegi részen. Meg aztán volt is Tiszacs^csén dió, csakúgy, mint a kornyékén. Igen régen nyíregyházi diákok számolták meg, akkor ebben a faluban 4600 darabot találtak. Sajnos, mára már ki van tarolva. Eladogatták rönkfának, amit csak lehetett. Régen, ha valaki egyet kivágott, kettőt ültetett, ne fogyjon az állomány. A múlt évben kezdődőt valami. Tizenhat hektárt telepítettek. De a legtöbb még a háztájiban van. Pedig kínálja magát az M— 10-es, a T—10-es, a T—83-as, a T—28-as, az M—14-es. A T az Csécse, az M az Milota. Papírhéjú dió ez, nagyon jó termő. Még nyolc fajta van a faiskolában, de sajnos a tsz- ek nem nagyon foglalkoznak a telepítéssel. Pedig de drága a dióbél! Van piaca! Makai Sándor kissé szomorúan beszél arról, hogy a hajdani nagy diótermő vidéken ugyancsak gyér az érdeklődés. És valóban érthetetlen mindez. Hiszen Rákóczifal- ván, Szolnok megyében a Tisza partján az ottani tsz 500 hektár diót telepít, itteni dióból. És kedv mutatkozik másfelé is. Miért nem élnek megyénkben a jó lehetőséggel? Miért hal ki lassan egy hagyományos növényfajta? Miért marad parlagon ezernyi jó szakember? Miért nem kéri senki a Makai- ak, Kissek, Kányák jó tanácsát? Sokszor erőltetünk növényféléket, s közben elfeledjük hajdan világhírt hozott az itteni dió. És vajon nincsen senki, aki a piaci viszonyok ismertében sürgetné a diótelepítést? Sétálunk az egyik faluból a másikba. Az utat a jó és hűséges dió szegélyezi. Mire e sorok megjelennek, talán már verik is az érett magot. A parti fák fölött már láttam egy csókát. Talán arra vár, hogy csőrével megszöktessen egy diót, s ő ültessen fát a folyó partján? Bürget Lajos MEGYÉNK TÁJAIN Fülesd K ora őszi nap ragyog Fülesd fölött. Az álmosan nyújtózó főutcán gyerekek karikáznak, fent az égen gólyák köröznek: készülnek a hosszú útra, búcsúznak a falutól. A kiskapukban öregek üldögélnek, a gólyamadarakat figyelik. Ki tudja, talál- koznák-e még valaha. Messze a kömörői erdő kéklik, előtte Szatmár legnagyobb, ekét még soha nem látott legelője, a Szalavény álmodik. Honfoglaló , magyarokról, tatárokról, németekről, kuru- cókról, pandúrokról, betyárokról. Néhány öreg még ismeri a régmúlt időket. Közéjük tartozik Karmacsi Gusztáv is. — A régi falu nem itt állt, kicsit lejjebb, Mánd felé. A tatárjáráskor húzódtak a mai helyre. Mikor az itteni emberek megtudták, hogy jön az ellen, IstvándT alá, a Tölcsérpatak nádasaiba menekültek. Amikor elmúlt a veszély, s a felégetett házak helyett újakat kellett építeni, a mostani helyet választották. Megfigyelték ugyanis az emberek, hogy itt egy nagy domb van, s a nyulak is ide menekültek, ha árvíz fenyegetett. Innen kapta a falu is a nevét, a tapsifülesektől lett Fülesd. A másik emlékezetes dátum, ami megmaradt a falu emlékezetében, a Kossuth vezette szabadságharc. Még ma is gyakran emlegetik a közülük származó Nagy Sándor honvéd hadnagyot, meg Szabó Károlyt, aki Kos- suthtot Amerikába is követte. A házakat tűz és víz, az embereket járványok pusztították. A legutolsó nagy járvány a múlt században — egyesek 1837-re. mások 1873-ra teszik a dátumot — szedte az áldozatokat. Ki tudja, miféle törvény irányította a kolerát, hiszen Kölese és Fülesd kivételével elkerült a környéken minden falut. — őrséget állítottak ide a falu alá, így nem volt se ki, se be, — folytatja Karmacsi Gusztáv. — Nem is tudott elterjedni a betegség, de itt a faluban alapos munkát végzett. A papírok azt mondják, meghalt minden tizedik ember, s voltak olyan családok, akik teljesen kipusztultak. Száztízen haltak meg akkor, s a vámosorosziak aratták le a fülesdi határban a búzát. Milyen furcsa az élet! A múlt század közepén jóval többen éltek ebben a kis faluban mint ma, mikor még hétszázan sem lakják. Mentek a fülesdiek Pestre, Amerikába, Sztálinvárosba, Debrecenbe, Mátészalkára. Fogyott, fogyott a falu, de szerencsére mintha most csillapodott volna a vándorló kedv. Közel van Gyarmat, egyre többen találnak munkát a fiatal városban, s ha a Kölesével meg Sonkáddal közös termelőszövetkezet nem is tartozik a megyében a legjobbak közé, azért itt is meg lehet keresni a kenyérre valót. — Savanyú, erősen kötött talajon gazdálkodunk — mondja a parányi tsz-irodában Bányai Bálint, a fülesdi üzemegyeség vezetője. — Rengeteg gépi munka kell ahhoz, hogy teremjen a föld. Most kezdtünk viszont a régi rizstelepek felújításához, s ötven hektáron jövőre már vethetünk is. Szomorúan száll a harangszó a kis szürke, múlt században épült templomból. Mintha a régi dicsőséget siratná. Volt itt ugyanis vagy 120 évvel ezelőtt egy olyan fatemplom, hogy a környéken sem volt párja. Volt vagy 400 éves, mikor lebontották, s még a helyét is eltakarították. — Hej, pedig hogy hozná az az idegeneket! — sóhajt bosszúsan egy öreg a kapufélfának támaszkodva. — De hát mit tudták akkor az emberek, hogy micsoda érték lenne az száz esztendő múlva. Nem tudom, hogy igaz-e a hír, de messzi környéken állítják: a vadászatban a fülesdi- ekne'k nincs párja. Híresek ugyan a község sakkozói is, Szabó Balázs nemrég még a nemzetközi nagymestert, Ribli Zoltánt is alaposan megszorongatta, azért mégiscsak a vadászát az igazi. Többen is esküsznek rá: ha a faluban elkiáltaná magát valaki, hogy nyúl van utcán, annak hatása hasonlatos lenne a „tűz van!” riasztáshoz. Neveket ne soroljak, egy esetet azonban csak elmondok. Nem is olyan rég elhangzott az a bizonyos varázsige: nyúl van az úton! Persze, aki csak talpon volt, a szerencsétlen tapsifüles után vetette magát, zavarták végig a főutcán, s már-már úgy tűnt. hogy meg is van a zsákmány, amikor a nyúl különös dolgot eszelt ki. Egy széles holtágba vetette magát, s onnan nevette a hopponma- radt embereket. Ám ekkor közbeszólt a falu talán leghíresebb vadászának, s egyik legjobb gépkocsivezetőjének Tisza nevű vizslája. ő is a vízbe ugrott, nyakoncsípte a halálra vált fülest, és kiúszott vele a partra. Aztán mint aki jól végezte dolgát, letette a nyulat a földre, és megrázta magát. Több sem kellett a nyúlnak. Mire az emberek észbekaptak, túl volt hetedhét határon. E kis kitérő után folytassuk utunkat, s nézzünk be néhány öreg házba. Mindjárt itt van az első, az Oroszi úton. A ház gazdája özvegy Szabó Istvánná, majd száz évvel a hátán tipeg elénk, s bocsájt be minket az udvarra. Élő múzeum ez a porta! A tornácon tulipánnal ékesített kisszék, hátul, lent a fészerben a múlt relikviái. Szétszedett szán, törött kocsikerék, megrepedt malomkő, faborona, az eresz alatt tölgyből faragott sulykoló, meg rozsdás isztike: a gyereklányok elmaradhatatlan szerszáma, amellyel oly sok gazt kellett kivágni a búzatáblákból. Nem kell sokat gyalogolnunk, hiszen itt van a szomszédban, hogy meglássuk a falu legöregebb épületét, az 1832-ből származó hófehér parasztházat. Az udvaron mogyoróbokrok dzsungele, lejjebb hatalmas diófák. Gacsályiné, azaz Vilma néni, a ház gazdája híresebb volt valamikor a leghíresebb orvosnál is. Ma is gyakran gyógyít állatftt, s embert egyaránt. Ember legyen azonban a talpán, aki tudományát megpróbálja megfejteni. A különböző gyógyfüvekről, gyógymódokról szívesen beszél, de a varázsigéket — „mert néha csak ez használ” — féltve őrzi. Majd ha úgy érzi, kevés nap van már hátra, az arra érdemest beavatja a titokba. De arra várhatnak, hiszen Vilma néni még csak 78 esztendős. Mindennap hajnalban kel. s ha úgy adódik, ezer öl szénát még könnyen lekaszál. — Hány fajta gyógyfüvet ismer, Vilma néni? — Nem tudom én azt megmondani fiam — legyint — hiszen majd minden fű jó valamire. A legtöbből teát főztünk, s ezzel gyógyítottunk. Tudja, hogy volt abban a régi világban, csak Gyarmaton volt orvos, s mire odáig elvitték az embert, belehótt a betegségbe. Köhögésre akácfavirágot, sebre farkasalmát, meg szégfűt, hasmenésre ló- sóskaberkét, kelésre liliomlevelet, lábsebre sáfrányvirágot használtunk, hasfájáskor meg köménymagot rágtunk. Az állatokat vasfűvel, fagyal'lal meg farkasalmával gyógyítottuk. — Maga is használja ezeket a gyógyszereket? — Ha beteg vagyok. De hál’ istennek, ez nagyon-nagyon ritkán fordul elő. Azt mondom én, a legjobb orvosság a munka: szeretek dolgozni, s én nem is vagyok beteg. Valamit azért elfelejtettem ám elmondani! Ha nagyon sírós a kis pulya, tudja mit kell csinálni? Vegyék le az ingét, abba göngyöljenek egy nagy rögöt, s azt dobják át a háztetőn. Nem sír többé, meglátja ... H azatérvén persze első dolgom volt, hogy elmondjam gyakorló apa barátaimnak Vilma néni gyógymódját. Hát bizony, elszomorító volt az eredmény. Akárhogy próbálták az én barátaim átdobni a jósavá- rosi tízemeletes házakat, sehogyan sem sikerült. Azóta is sírnak a gyerekek... De elmondtam ViLma néni másik tanácsát is, miszernit a legjobb gyógyszer a munka. Néhányan már megfogadták, s azt mondják, használ. Balogh Géza o
