Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-05 / 182. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. augusztus 5. Kulcsár Attila versei Elsősegély Érettségi után Együtt jártunk a közös Monitorba, fotelszomszédok voltunk országszerte. Emlékszel bolond diák-csínyeinkre: volt ki a műsort átaludni merte; néha meg fecsegtünk adás időben, vásottabbak színházba, meccsre jártak; rossz képcsövük hetekig nem jelezték, a Műsorból méltán bukásra állnak. Nézem szilveszter-banketten derűnket: arcunk tv fényétől egyen ^hámlik, — ki kibukott világ egyeteméről autodidakta maradt halálig. A békéltető 'tárgyaláson a házaspárt gipszbe tették, hat hét alatt össze is forrtak. Kezdetben kissé mereven, de gyógytorna, súlyfürdő, masszázs: lassan csókolózni is megtanultak, aztán a többit is sorra mind ... Azóta csak időváltozáskor sajdulnak egymásba. Baromfitenyésztés A példa tanulságos, s óvatosságra inthet: kendermagos házgyár került Tyúkudvarunkba, s ahogy a városunkat lassan végigpetélte, — minden kotlóalja lakótelep házunk: kendermagos jérce. koldu s és a kutyája A z emlékek végtelen országúján hatvan esztendővel ezelőttről egyre többször körbenforgás- sal újra és újra megjelenik gyermekkorom öreg koldusa, ki szekerén ücsörgött, gajdolt végtelen egyhangúsággal s ugyanolyan sivár egyhangúsággal lépkedett kutyája a szekér két hátsó kereke között. Nem kevés gyermektársammal mindig melléje osontunk, .bámultunk, bámultunk, s már naponta vártuk, mikor tűnik elénk a furcsa fogat. Amonnan, a láp aljából érkeztek — Tyúkod, Ura, Újfalu, Csengersima és Bagos felől olyan szegénységből, amilyen az I. világháború végén olyan „apróra” morzsolta a népeket, hogy akinek hamuban pörkölt tölgymakk, vagy gyékény- törzs és más hasonló szükségeledel jutott, megelégedett. Hát még ha kökénnyel ízesíthette ínyét, miként a honfoglalás előtti ősmagyarok. Már szinte szisztematikusan mozgó okos koponyáknak tekintették az olyanokat, akik fiatal növényeknek, cserjéknek ápolására olyan nagy gondot tudtak fordítani, hogy például a kökény, a bors, a vadszilva nem vadultak tovább, hanem — bizonyos finomabb gondú átültetéssel, talajválogatással — ízes gyümölcsöt termőre fordultak. Ám a ködösre forduló, hideg lápi időjárás a kökényt, a galagonyát, az almát — a bibliai tudás fáját — is vackorrá senyvesztettQ. E mély — lápi világból szinte már a munkát, a szorgos boldogulást jelképező kenyérért — bármily kis karaj vágásért Porcsalmára indult el a börvelyi származású koldus: az itteni határ gazdag búzatermést adott. S egyáltalán : semmiféle honfoglalás előtti korabéli gyatra eleség- pótlékra nem szorult senki emberfia. A koldus magatartásának célratörő „okossága” már abban megnyilvánult, hogy a náluk remekül bevált kender szöszéből fonatott magának kenyérgyüjtő zsákocskákat — nem is pusztán csak egyetlen egyet, hanem többet is: a vastag szövésű tarisznya jól megőrizte a szépen dagasztott, jól megkelt kenyér ízét, zamatát. Voltaképpen a szépen rendre rakott zákocskák belső elhelyezését, a lassan telő szütyők kötözését csodálgattuk: a részletek pompás összeillesztését, a koldussorsból keletkező apró tudást! A sivár nélkülözéssel való ' minuciózus szembeszállását nem tudtuk eleget megfigyelni, amint a Tyúkodtól Porcsalma Kis és Nagy utcáján átvonuló koldus nemcsak befelé, a szeke- recske belsejébe összpontosította fő figyelmét, hanem a részletekben és hangárnyalásokban gazdag kéregető gajdolásra : — Adjatok, adjatok, amit Isten adott!... Az asszonyokat —“ nemcsak a szekérhez tapadó gyermeksereget! — ez a gajdolás valósággal galvanikus áramkörbe vonta össze, amint a telkek mélyéről is előbukkantak és siettek a kenyereskosarukból kiemelt karajokkal a koldus szekere felé! Nagyné- ném — Sajó Feri édesanyjának mozdulata most is megjelenik előttem, amint a félkezével a mindig rajta lévő kötény alá rejtette s úgy adta oda a koldusnak, hogy annak nagyságát társai ne vehessék észre — nagy-é, kicsi-é, csak adhasson! Nagy igazság van abban, hogy „nénje” — mindig így szólítottam — fekete szemű, erős arccsontú asszonyanyánk nem vette észre, hogy a börvelyi koldus lankasztó körbenforgással másod-harmadnapokon is megjelent. A nyomornak ez a kietlen ismétlődése ébresztette rá arra, hogy a porcsal- mai magyar szomorú szegénységi bizonyítványt adna magáról, ha a gyakori kéregetésen fennakadna! Bezzeg a harmadik telek kakastermészetű, felvágó „őskulák-je- lölt” gazdája egy disznó moslékjába való kenyérhéjat sem dobott a „koldus-apparát” felé. Ez aztán a kemény, önközpontú karakter — gondoltam magamban ilyenkor A sors iróniája, hogy bátyja volt éppen a keresztapám — „ágye-vigye” azt a keresztszülőkálomista ősködést — mondogattam magamban számtalanszor — befelé vívódva lelkemben — egy kenyérhéjjal sem ajándékozott meg s az első úrvacsora asztalomnak feléje se jött. Micsoda lelki kietlenség!... A többiek falumban — még ha jégeső érte is a határt, akkor is hozták a börvelyi bá- tyónak a karaj kenyeret. — Volt olyan is, aki egy kis avas szalonnát — nekem pompás ízű magyar étket! — hozzászelte a kenyérhez: köszörült karddal, metszőkéssel sem lehetett volna jobban kimérni a „ráadást!” De adta — hát a béke és testvériség egyszerű kapcsolódását kereste ember és ember között!... Emlékezetem mély kútjá- ból így cseng fel a koldus kiáltása, amint a véghetetlenül megcsonkított emberi élet e hangon át mégis ki tudta fejezni magát. A világ Börvely- től Porcsalmáig — vagy esetleg Ököritóig — tán a másik irányban Szamossályiig és Hermánszegig — bejárható volt számára, korai indulást számítva, egy teljes napon át. Mikor késő éjjelre hazakerült, mankója szinte szárnya lett, mikor a kis kocsiról leszállt s a paticsfalas, nádtetős kis házikóból eléje jött asz- szonya...-pi s hogy a fő és egyetlen |H társat és kísérőt ne feledjük: a koldulás alatt véghetelen kitartással a szekér két hátsó kereke között ballagdáló kis hű korcskutya csak ekkor lépett ki a kerekek galvanikus köréből s lefeküdve a küszöb elé, várta a jutalmát. Addig ment, ment, a kerekek forogtak, a por fellegzett, a nap sütött, szórta sugarát a vöröstől az ibolyáig — de ő nem zavartatta magát. A végső szükségre kellett kis harapású, de erősen vicsorítani tudó pofája — ha tán valaki megtámadta volna gazdáját. Bírta a távolságot mindig. S íme, legyőzte az Időt is: hatvan éve most látom őt a részletek gazdagságában a hűség kis remekműve a két hátsó kerék között... Erdős Jenő MEGYÉNK TÄJAIN L u wr , ■ ovopetr i okáig keresgéltem a fényképezőgép lencséjével: hol találhatnék 'karakteres faluképet Lövőpetri főutcáján. Előbb a falu vége felé álló templomtoronynak fordultam és felfedezhettem; valóban jellegzetes kép lenne, csakhogy csúnya! Ugyanis egy ormótlan magtárépület düllesz- ti a mellét a templom mellett, sunyin hu- nyorgat apró ablakszemeivel: „no, tetszem?!” Nem tetszik. Hátat fordítok hát neki, s a kerítések szegte utcán pillantok végig. Egy szépen faragott tornácú ház ötlik szembe, közvetlen utána egy új épület villan meg a lombok sánca mögül. No, ez jónak látszik, mormogom, s máris kattan a gép. Lassan fordítva az optikát, végigpásztázom az utcát, s némi meglepetéssel fedezem fel: valaki éppen szembetekint velem a fényképezőgép homályos üvegmezején. Pár házzal odébb ugyanis bajúszos öregember üldögél a kerítés előtti kispadon, szájában görbe pipa lóg, szemei pedig a fotografáló idegent fürkészik. — Maklán Ferenc — nyújtja erős markát, majd az illendő bemutatkozás után hellyel kínál maga mellett. Letelepszem, s kezdeném a beszélgetést — mert ő bizony csak rám sandít, s rágja a pipacsutorát. Hallgat. Ahogy szólnék, kerékpáros kislegény gördül eli'bénk, leugrik a pedálról, s nagy komolyan szól: — Nagyapa, nagymama üzeni, hogy tessék szólni Béla bácsinak, mert megjött a tengeri Papra... Nagyapja bólint, s vállon veregeti a srácot. — A legnagyobb unokám! — Bezzegh Gábor — mutatkozik be a fiúcska, s szemei a mellém rakott fényképezőgépen pihengetnék. — Már vége az iskolának — közli aztán mérhetetlen elégedettséggel. — Most fejeztem be a második osztályt. Mi ide járunk Petribe, de a felsősök már Nyírlövőbe járnak át! Mintegy végszóra érkezik Balogh József- né, rögvest bekapcsolódva a beszélgetésbe. — Ott van szemben velünk az iskola, nem is rossz állapotú. Épp örvendeztem annak idején: no, nem kell majd messze menni a gyerekeknek. De aztán mire felsőbe került a nagyobbik fiú, már Nyírlövőbe járnak. A kicsi még idehaza van, most megy negyedikbe. Ha emlékezetem nem csal, az iskolakörzetesítés igencsak felverte a port Lövőpetri- ben — sok szülő hallani sem akart róla. S ma: némi bosszúsággal, de belenyugodva beszélnek róla. Ez van ... Baloghné férje Tuzséron dolgozik évtizedek óta a fatelepen. Brigádvezető — egyébként rakodógépet kezel. Az asszony a téesz- ben dolgozik. — Most éppen táppénzen vagyok — kesereg. — A dohányt palántáztuk, és valami mérgezésem lett. Más is járt így: nem bírjuk azokat a szereket. Úgyhogy többet nem is mehetek a dohányba dolgozni, azt mondták. Megigazítja a kerékpár kormányán a szatyrot, melyből kenyér vége mosolyog barnán. Aztán felkapjuk a fejünket: dobszó pattog végig az utcán. Középkorú asszony veri a bőrt, szaporán jár a keze. Hirdetmény következik, fülel, aki a közelben van. Baloghné, igaz, legyint: nem sokan vannak idehaza, mindenki a földeken dolgozik. Mármint az asszonyok többsége. A férfiak zöme pedig nincs a környéken sem — másutt keresik a kenyeret. . — Tudatjuk a község lakosságával... — hangzik fel az elnyújtott, magasra csapó hang, s következik a gázpalackok cseréjének rendje, a gépkocsiadó befizetése, a sertésoltás meg a kismotorok forgalmi engedélyével kapcsolatos tudnivalók. Aztán még egyet üt a dobra Baráth Ferencné, a „kisbíró”, s leveszi a pápaszemet az orráról, összehajtja a papírost, ruhája zsebébe csúsztatja és to- vakarikázik. Pár perc múlva az előbb már Jiallott szöveg foszlányait sodorja a szél az utca vége felől. Közben Makláry bácsi egyre csak rágja a pipa végét, de füst egy falatnyi sem látható. Elsavanyodik az arca a kérdésre. — Tudja, valami olyan bolond betegségem van, hogy folyton kiszárad a szám. Hát már csak ezért rágom ezt a pipát... Hetven esztendő nyomja a vállát az öregnek, némi fensőbbséggel üdvözölheti hát a hozzánk közelgő Dobos Istvánt, aki „alig” hatvanhárom éves. — Beszélj csak te is, Pista. Az újságba’ lesz. Te sokat tudsz a faluról. Meg hogy hon- nét is kapta a nevét. — Hát én annyit tudok erről — kezdi Dobos István —, hogy a Petri az olyanféle eredetű, hogy Petri nevű úré volt a falu. A Lövő meg talán onnan származik, hogy itt van a szomszédban Nyírlövő, s hogy közel van hozzánk. Vagy valami Löwey úrtól? Ki tudja... Én különben Nyírlövőben születtem — teszi házzá, s nem tudom eldönteni, milyen hangsúllyal, büszkén-e vagy csak tényt megállapítva. Mindenesetre sok igazság van szavaiban, hiszen a szakemberek is úgy vélik: annak idején, nyolcszáz évvel ezelőtt valami Péter (vagy latinul: Petrus) nevű ura volt a falunak... Régi hát a falu, jókora homokdombok hul- lámzanak körötte, s nincs messze a gyönyörűséges Ricsikai-erdő sem. Egy ugrás az erdőszéli Kása-hegy is, mely a maga 137 méteres tengerszint feletti magasságával büszkén uralja a vidéket, lankáin, mint mondják jó bort érlel a napsütés. Lassacskán felszakad a sötétlő hasú fellegek rendje az égen, kikukkant a napkorong. Dobos István előrehajolva érdeklődik: — Akartam én már írni a Kelet-Magyar- országnak, mert a feleségem nyugdíjügyével nem vagyunk tisztában. Én magam idén januártól mentem nyugdíjba, és a feleségem... — részletezni kezdi az ügyet. Aztán megállapodunk, hogy a társadalombiztosítási igazgatóság biztosan hamarosan válaszol, mivel ott érdeklődött, meg hogy nem könnyű kiigazodni ebben a sókféle. rendeletben, amikor a kispadhoz lép Makláry bácsi felesége. Nem jött messziről, hiszen mögöttünk a szép nagy családi ház, ahol a legidősebb fiáékkal laknak együtt. Pár éve épült, az itt állott kis házban nem fért volna el két család. Makláry néni is a nyugdíját emlegeti, vagyis a házastársi pótlékot, de aztán félbeszakítja a beszélgetést ifjabb Makláry Ferenc érkezése. Szálas termetű férfi: a termelőszövetkezet gépkocsivezetője, traktorosa. Meglepődtem, amikor kiderül, hogy igencsak távol dolgozik otthonától: az algyői olajmezőkön. — A téeszünk vállalkozásában többen ott vagyunk, az olajkutak környékét vegysze- rezzük rendszeresen. Nem mondom, hogy rosszul fizetnek, de ami igaz, igaz: rengetegbe kerül nekem. Sose voltam hitvány étkű ember... Aztán megtudom: más is bántja. Régóta szeretne hazakerülni, hivatásos jogosítványát használva teherautókra kerülni. Egymás szavába vágva mondják, hány fiatalabb, tapasztalatlanabb került teherautóra a szövetkezetben, aztán legyint az ifjabb Makláry : egye fene... Hetente jár haza, mint mondja, megkérdem hát, mit keres itthon a hét elején. — A lipcsei nemzetközi vásárra utazunk holnap. A téeszünkből hárman megyünk. Petriből csak én. Meg még többen a megye más szövetkezeteiből, öt napra megyünk ki, különféle mezőgazdasági gépeket tanulmányozunk. Amolyan szakmai út ez. Igaz, még nem ültem repülőn, de most aztán megpróbálom ... Q aloghné elindul hazafelé, Dobos bácsi is felül a kerékpárra, az idősebb Makláry visszakérdezi az unokájától: szóval Papra megjött a tengeri... Elköszönök, s búcsúzóul/ sétára undulok a faluban. Jószerivel a Petőfi utca az egész, melynek vége az erdőbe fut. Bezzeghék előtt (kinn a tábla: villanyszerelő kisiparos a kis Gábor papája) egy piros Lada, meg egy kiskocsin japán permetezőgép hordóval, odébb sárga Babet- ta zümmög: egy anyuka kislányát viszi haza — igaz nem szabályos, de ezen az útszakaszon alig-alig van forgalom... Itt szundikál az elhagyott iskolaépület, ablakai húnyt szemek, mellette lelkes kixcsi'kó gyötri anyja hasát némi édes táplálékért. Csönd ül a falun. A vegyes bolt elől kifordul a kenyereskocsi, idáig leng a friss kenyér illata. Tarnavölgyi György O Vásár. Szerdahelyi Sándor rajza. A
