Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-05 / 182. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. augusztus 5. o Szemtől szemben Lakatos József festőművésszel „Egy kis termékeny magány kellene...” Különdíj és aranydiploma Rádiófelvételre készülnek Bemutatjuk a Pókháló együttest — Milyen eredményeket hozott az utóbbi egy év az ön alkotó tevékenységében? — Ha visszagondolok az egy évvel ezelőtti eseményekre, akkor mindenekelőtt kiemelkedik közülük a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója, Pogány ö. Gábor látogatása műtermemben. Az ilyesmi ritkán adódik egy' életben, számomra is jelentős volt, hogy figyelemre méltatott. Észrevételei, biztató szavai évekre előre segítséget adtak. Külön örültem annak, hogy éppen a legmodernebb dolgaim: a deszkából összerótt „királyok” ragadták meg figyelmét. De mégsem ezekből, hanem a hely szellemét jobban képviselő „Móricz Zsig- mond szülőháza című képemet választotta ki vásárlásra a Magyar Nemzeti Galéria részére. — Tárlataim hol voltak? A múlt év második felében itt a megyében több helyen bemutatkoztam. Ezek közül a mátészalkai, a fehérgyarmati és az ibrányi voltak jelentősebbek, és sikeresebbek, — a helyi rendezőknek is köszönöm ezt. A megyei őszi tárlaton négy nagyobb képpel szerepeltem, úgy érzem, jól. — Mi volt, ami nem sikerült úgy, mint ahogy azt elgondolta? — Számomra, például a múlt évnél maradva, a helyi Krúdy-pályazat. Erre vagy hat nagyobb művet készítettem, végigmenve Krúdy helyszínein Nyíregyházán és Óbudán. A zsűri nem méltányolta. „Nincs közük Krúdy- hoz — hallottam véleményüket. Mint utólag kiderült, sohasem látták ezeket a helyszíneket. A következő zsűri ugyanakkor méltányolta e műveket, és szereoeltek is az ez évi áprilisi kiállításomon, bár azóta sem kellettek senkinek, nedig mégiscsak itt van a legtöbb Krúdy-hívő és a nevét viselő intézmény. — Mit jelentett leautóbbi tárlata művészi pályáján? — Számomra ez is esemény és mérföldkő volt, ahogy mondani szokták. A helyzet az volt, hogy 1972. óta Nyíregyházán nem kért fel kiállításra senki, míg a múlt évben — majdnem egyszerre — három intézmény is. Az egyik visszalépett, a másikat én mondtam le, és maradtam a városi művelődési központnál, amelynek a kiállítótermét alkalmasabbnak tartottam. Logikus lett volna talán bemutatni itt az elmúlt hét év termését, de hol van akkora terem? Maradt az, ami talán a legfontosabb, a legfrissebb anyag, az utóbbi 1— 2 év képei; jórészt megyei témák, és az őszi művésztelepi élmények a Kárpátokból. Voltak így tájkép jellegű, s a látványhoz közelebb álló művek, és átírtabbak, elvontab- bak is, mintegy jelezve az utat az élménytől a műalkotásig. Nos az első érdekes tapasztalat talán itt volt, az átírtabb, modernebb műveknek volt nagyobb sikerük. Ennek örültem, mert hogy őszinte legyek, az ellenkezőjére számítottam. Ugyanakkor azt vettem észre, hogy a megyei témák iránt kevésbé fogékony a nyíregyházi közönség. Ezen is érdemes elgondolkozni, vagy azon is, hogv általában kisebb az érdeklődés a megyeszékhelyen a képzőművészet iránt, mint azt a százezres lakosságszámból következtethetnénk. — Nem a már említett kísérletező módszerek, például a kopott deszkákból készült munkák ijesztik el a közönséget? — Keresésre, kutatásra állandóan szükség van. Biztos vagyok abban, hogy nem elég csak a pillanatnyi igényt kielégíteni, valahol minden igazi művész a közízlés előtt járt és hatott arra. Aki állandóan csak elvárásokat teljesít, az lehet jó mesterember, de nem tett még hozzá semmit a maga részéről. Mikor a fenti hiányt mondottam, arra gondoltam, hogy viszonylag kevés embert érdekel igazán a képzőművészet, legfeljebb csak a művészek magánélete a téma. Művekről, képzőművészeti kérdésekről beszélni a városban csak nagyon kevés emberrel lehet. — Úgy tapasztalom, továbbra is az egyik fő motívum munkásságában a néprajzi-népművészeti ihletett- ség. Vannak-e még új források, amelyek alkotásra serkentik? — Mondhatom úgy, hogy ez az én elkötelezettségem még tart egy jó ideig. Talán azzal egészíteném ki, hogy a múlt években elég sokat fordítottam a gyűjtésre és a látványélményekre. Most már a komolyabb feldolgozás idejének kell következnie, de mindig újabb és újabb élmények jönnek, újabb források. Egy kis termékeny magány kellene, szüneteltetve az élménygyűjtést. — A mai élet, a mai ember problematikája milyen helyet foglal el művészetében? — Mi is „mai emberek” vagyunk, és természetszerűleg érdekel minden mai probléma. És állíthatom, hogy „erről az oldalról”. Valami nem „jön be” mégsem. A napi illusztrálás módszere csődöt mondott a képzőművészetben. Erre vannak rugalmasabb műfajok, mint egy újságcikk, egy vers, riport, vagy még a fotó és a film is. Egy regényhez már nagyobb időbeli távolság, leszűrődés kell, ugyanúgy a képzőművészeti alkotáshoz is. Ugyanakkor hiszek abban, hogy lehet, és kell a társadalmi-politikai mondanivalókat kifejezni a képzőművészet nyelvén, és korszerű, modern megfogalmazásban. — Nemrégiben zajlott le egy tematikus pályázat, másfél éve a Megyei Művelődési Központban volt a kiállítása. Majdnem titokban nyílt meg. Mivel ezen a pályázaton én nyertem az első díjat, figyeltem a sajtót, mikor foglalkozik az eseménnyel. Meg sem említette. Az akkori tematikus pályázat pzért mégis tanulságos számomra. Akkor segítséget, biztatást kaptam a záhonyi átrakókörzet megfestéséhez. Valami ilyesmi kellene máskor is. egy hívó szó, igény, és segítség az ügyintézésekben. Állítom, ha valamelyikünkhöz jön egy üzem vagy tsz, hogy „gyere, kellene számunkra néhány kép a mi életünkről”, biztosan akármelyikünk vállalkozna egy ilyen feladatra. Nos, nem tudok ilyen üzemről, de semmilyen intézményről sem. Más megyékben gvá- rak adnak ösztöndíjakat művészeknek. nályadíiakat alaoítanak, és művészeti alkotásokat vásárolnak. Itt még nem jött ez divatba... — Milyen lehetőséaei vannak országos kiállításokon való részvételre? — A lehetőség elég sok. Mindegyikkel nem is tud élni az ember, és más kollégák is így lehetnek. Szerepeltem az elmúlt években a debreceni, békéscsabai és hatvani országos jellegű tárlatokon. Mostanában is kettőre kaptam meghívást. — Elégedett-e és milyen mértékben elégedett művészi munkásságának eredményeivel? — Egyáltalán nem vagyok elégedett. Ügy érzem, tízszer ennyire is képes lettem volna. Hogy mi hátráltatja az efnbert? Kötelezettségei is vannak. Nem lehet éjjel-nappal csak elvonulva, a műteremben dolgozni. Ma nem lehet mindent félrerúgva csak a művészetnek élni, vagy talán nem elég bátor ehhez az ember? — ebbe bele is lehet pusztulni. Vannak erre példák. Mi hátráltat? Sokszor a műterem központi helyzete is, sokan felugranak ide, erre járva, zajos is mindkét oldalról, többször cseng a telefon naponta, ide-oda hívnak. Nem szoktam visszautasítani, ha nem muszáj. Sokszor az anyaghiány is; nem tudunk lépést tartani az áremelkedésekkel, egy-egy nagyobb kép nekünk ezer-kétezer forintba is benne van, amire kiállításra kerül. Röyid szorzással egy 30 darab képből álló önálló tárlat minimum harmincezer forint — ez nem térül meg — és hol van akkor még a bővített újratermelés? — Mégis hová kerülnek képei? — Kerültek például Kis- várdára, Mátészalkára, Ib- rányba, Nyírbátorba, vagy a nagy „Tarpai ház” Miskolcra, a szabolcsbákai harangláb Budapestre, két nyírmihálydi témám Szombathelyre, tisza- csécsei és szatmárcsekei témák Győrbe, Egerbe, vagy Tokajba, egy nyírcsaholyi váram szintén Budapestre. — Milyen a kapcsolata művésztársaival, vannak-e alkotó jellegű viták? —' Nem hiszem, hogy jobbak, vagy rosszabbak lennének mint másoK. Azt gondolom, hogy a város mérnökei, vagy orvosai sem járnak össze valahol vasárnap délután. Ha dolgunk van közös ügyekben, megkeressük egymást, a hivatalos összejöveteleken kívül is. A magam részéről nem tudok róla, hogy összevesztem volna valakivel, sőt, ennek mindig az ellenkezőjére törekedtem. Itt, ebben a háztömbben immár négyen lakunk, és naponta találkozunk. Az alkotó jellegű viták talán hiányoznak. Egyikünk sem akarja meggyőzni a másikat az elképzeléseiről? Lehet. Mégis érdekes — mint arra valaki felhívta a figyelmet, mondván: „Kezdtek egyformán festeni.” Ebben van valami, és ez tulajdonképpen nem jó. Éppen a műnek az egyéni hangnak nagy vészét az, ahol az egyéniség- szerepe van. Természeteden azért mégiscsak jó lenne valahol egy klub, egy zug, ahol összesűrűsödnének a művészetek iránt érdeklődő emberek. — Ezenkívül még mit látna szívesen a megye képzőművészeti életében? — Megvalósulva talán első-, nek a Szabolcsi Képtárat, vagy a sóstói művésztelep állandó épületét, és mint már említettem, az üzemi ösztön- díjrendszert. Eszembe jut az is, hogy nagyon kevés a megyében a falakra épített képzőművészeti alkotás. Például mai freskó csak egy van, faintarzia is csak egy, mozaik három és néhány graffittó. Köztéri szobor ugyanakkor közel száz van!' — Milyen munkán dolgozik jelenleg? — Most ismét kiállításra készülök, Mosonmagyaróváron lesz, a Hansági Múzeumban. Ebben a városban kezdtem ezelőtt 20 évvel ezt a pályát. Valamiféle csendes jubileumnak ígérkezik. Amikor túl leszek rajta, máris sok tennivaló vár; szeretnék újra színes linóval, N faintarziával és több mindennel foglalkozni. No és a nyáron ismét meghívtak a hajdúböszörményi művésztelepre; mivel már több éve nem voltam, elmegyek, a terepet ismerem, tudom mit fogok csinálni. Páll Géza Hogyan lehet valaki mégis próféta a saját hazájában? A nyíregyházi Pókháló együttes esetében például úgy, hogy hamarosan a nyíregyházi közönség is hallhatja majd őket — a Petőfi Rádió műsorában. A zenekar: négy fiatal muzsikus, a legkülönfélébb zenei előtanulmányok és elképzelések, sok-sok dédelgetett ötlet, terv, vágy találkozása. Egyeztetés, összegyúrás és megformálás, s egy jelszó „most végre azt játszunk, amit akarunk.” Kára Béla története egy régi Ki mit tud?-dal kezdődik, amikor kvartettjével a tévében is szerepelt. S folytatódik a budapesti és a békéscsabai művészeti együttesek produkciójához írt kísérőzenével, majd pedig a Pókhálóhoz vezető úttal. Egyébként 14 évvel ezelőtt vette az első zongoraleckét, azóta muzsikál rendszeresen. Jelenleg a A dobnál: Dömötör Sándor Vegyes Karban is énekel. A legizgalmasabb területnek a kamarazenét tartja. A tanárképző főiskola hallgatója, matematika—ének szakos, éjszakánként pedig bárzenész a Sóstón. Roskó Bélát nem szükséges a nyíregyházi fiataloknak bemutatni — ismerik. Az egykori Zenith együttesnek akkor volt tagja, amikor az a zenekar még a fénykorát élte. Időközben „tanár úr” lett a kamaszok kedvencéből, elvégezte ugyanis a Zeneművészeti Főiskolát. Űjfehértón a zeneiskolában szolfézst és fúvósokat tanít, s több éve trombitál a Szabolcsi Szimfonikus Zenekarban. Kovács Zoltán azon kevés szerencsések közé tartozik, akiknél szakma és hivatás, azaz főállás és hobbi egybeesik. Bár komolyabb zenei képzettséggel nem rendelkezik, már akkor felfigyeltek rá, amikor a mátészalkai Apolló zenekarban játszott. Jelenleg főfoglalkozású bárzenész a Sóstón. Dömötör Sándor, a másik régi Zenith-es és hangszere, a dob „kapcsolatára” szintén inkább a megérzés, a beleélés a jellemző, hiszen beható zenei tanulmányokat ő sem folytatott. Főfoglalkozásának is csak annyi köze van a muzsikához, hogy akiket a szakközépiskolában tanít, azok a gyerekek is szeretik a zenét. Az együttes felállása a következő: Szólógitár Kovács Zoltán; basszúsgitár Roskó Béla; zongora, orgona, illetve zeneszerző és zenekarvezető Kára Béla; dob Dömötör Sándor. Rock-zenét játszanak, bár a legszívesebben úgy fogalmaznak: kamaramuzsikát. A nagy kedvenc a barokk egyik óriása: Telemann, akit a közönség — talán éppen azért, mert a leghíresebb barokkmester: Bach népszerűsége nőttön-nő — kevésbé ismer, pedig hatalmas életművet hagyott hátra. Századunk szerzői közül pedig Bartók az, akinek muzsikáját ihlető forrásnak tekintik. Elárul valamit egy zenekar stílusáról, szándékáról az is: kik a kedvencei a beat, a rock, vagy a tánczene birodalmából. Pókhálóékhoz a régi Sirius, illetve a külföldi együttesek közül az Emerson, Lake and Palmer áll a legközelebb. Az első siker a tavalyi győri szereplés volt, ahol 18 együttes versenyében — két másikkal megosztva — kapták meg az aranydiplomát. Ennél is értékesebbnek tartZenéjét szerezte: Kára Béla ják azonban az ugyanott kivívott különdíjat a zsűritől, mely az összhatást,, azaz a produkciót és az előadás színvonalát jutalmazta. Nemrég arról számoltak be a lapok könnyűzenei rovatai, hogy a Hanglemezgyártó Vállalat újfajta kezdeményezéssel kísérletezik: egy „menő” együttest és egy kezdő zenekart koncerteztet együtt budapesti beatmatinéin. A Pókháló jó társaságot kapott, az energik ~ muzsikát játszó V-Mot o-Rock zenekart, Demjén Ferencet és együttesét. Jól sikerült a Pókháló bemutatkozása, bár az bebizo- nyosedott: délelőtt 10-kor sokkal kevesebben kíváncsiak rájuk, mint este. Ezen a szereplésen dőlt el a rádiófelvétel sorsa is. A Petőfi Rádióba kapták a meghívást, augusztus 10-re. 15 perces műsor összeállítására. Most erre készülnek. "Három számot visznek: egv indulót, aztán a Harangok táncát, melyben a kis harangocska csengésétől a nagvharang zúgásáig különféle hangszerekkel imitálják a hangzást, valamint egy különleges, hét- nvolcados ritmusú produkciót. így van tehát köze a pró- fétaságnak a rádiófelvételhez. Mert Nyíregyházán nem tudnak szereplési lehetőséghez jutni — állítólag nincs igény arra a műfajra, amit ők csinálnak. Beszélgetésünket, biztosan nem véletlenül, azért így fejezte be Kára Béla: „...egyébként én optimista vagyok...” Szöveg: Baraksó Erzsébet Kép: Császár Csaba Lakatos József: Köcsögfa (Fotó Zsák.) KM Kovács Zoltán és Roskó Béla
