Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-29 / 201. szám

1979. augusztus 29.

KEL.ET-MAGYARORSZÁG

3

Munkásfelvétel

nincs

T

ábla a főútvonal mellett, ismerős. Ám a rubrikák áthúzva, s valaki keresztbe azt írta rájuk krétával: felvétel nincs. Elég ok ez a kíváncsiságra, mondom a kisüzem igazgatójának. Rábólint, s hozzáteszi — sokan, sokféle hivatalból kérdik őt meg e tábla ügyében. De csak egy a válasz — véget akartak vetni már annak az áldatlan állapotnak, hogy az órabérlovagok szabad prédának tekintsék ezt a munkahelyet.

És sikerült? — Igen, vágja rá határozottan. S olyasmi is bekövetkezett, amire gondolni sem mertek, amikor (félve ugyan ...) egy reggel áthúzták a rukriká- kat. Mert ki állíthatta volna, hogy a műhelyekben szinte varázsütésre megjavult a gépkihasználás, csodák csodájára, a papíron bizonyított munkáshiány ellenére megtermelték azt a mennyiséget, mint soha annak előtte. „Megnéztem az ipariáram-fogyasztást regisztráló műszer tekercspapírját. összehasonlítva a megelőző év azonos hónapjával, kiderült, hogy a gépeket korábban kapcsolták be reggel, sőt még délután is tovább tartott a hálózat terhelése. Azaz: nem kezdődött el a pakolás már egy órakor — mint általában —, hanem csak a műszak végén ! Summa-summárum húsz embert kellett volna felvenni, legalábbis azt hittük — s kiderült, egyre sincs valójában szükségünk, ha úgy akarjuk. Ha az a bizonyos tábla áthúzva áll a kapu előtt.

Beszélgettem a brigádvezetőkkel, műhelyfőnökökkel és gépmunkásokkal is. Érdekes dolgokat mondtak. A legtöbben persze csak egyetlen szót említettek: végre. Mármint végre elhatározták magukat az üzem vezetői, hogy rendet teremtenek, s a helybéliekkel, a meglevő kollektívával oldják meg a feladatokat. Biztos, így a bérezésre, a nyereségre is több jut, hiszen kevesebben végzik el azt a munkát, amit eredetileg több emberre számítottak ki. Akadtak más vélemények is. Szerintük előbb- utóbb vége lesz ennek a

nagy nekibuzdulásnak, s betörik a „górék” dereka. Mert ember nélkül nem lehet dolgozni, különösen most, a szabadságok táján. Megint mások — éppen ellenkezőleg gondolkodnak, de szintén tamáskodnak.

Kevés, mondják. Kevés csak zárt kaput mutatni a befelé igyekvőknek, szükség lenne megszabadulni azoktól, akik csak a mások pénzét fogyasztják. Hiszen az is egyfajta egyenlősdi, hogy jó néhány embert eltartanak a gyárban s nekik is#ők keresik meg a bérüket. Ám a „radikálisok” szerint van más lehetőség: ha olyan körülmények alakulnak ki az üzemben, hogy a tengők-lengők tapasztalják a józan szigort, s ráébrednek, hogy dolgozni kell a fizetségért, majd dol- dolgozni fognak. Akárhogyan is ez a táblaügy segít nekünk, vallják.

I

gazuk lehet. Erre engednek következtetni — túl e kisüzem tapasztalatain — az általános tanulságok. Az elmúlt hónapokban nagyon hasznos folyamat kezdődött el néhány kis- és nagyvállalatnál. A józan számvetés, a közgazdasági elemzés napvilágra hozta azokat a tényeket, amelyeket ugyan sejtettünk, ám pontos valóságukban mérhetően nem ismertünk még. Többek között azt, hogy a munkaerőhiány nagyon sok termelőüzemben látszólagos — a meglevő létszám elegendő a feladatok megoldásához, ha munkájukat racionálisabban szervezik, illetve ha hasznosabb célok érdekében foglalkoztatják őket. Egyre- másra jelentek meg a szervezési felmérések, amelyek azt igazolták: egy munkahelyen 25—30 százalékkal emelkedhet a termelékenység, s így a termelés meny- nyisége, ha a szervezési követelményeknek eleget tesznek.

Ily módon a „felvétel nincs” tábla nem csupán pszichológiai tényező. Sokkal inkább a közgazdasági törvényszerűségek felismerését, illetve azok megvalósítását jelenti.

Matkó István

Most már a szedésen múlik minden

Még az éjjeli zápor nyomait viseli a vidék. A meredek domboldalokba mély árkot ásott a lezúduló víz, a homokban apró kráterek, az eső nyomai. A fákon azonban már felszáradt a víz, süt a nyárutói nap. A Nyírlugosi Állami Gazdaság almáskertjében vagyunk, ahol szedik a gyümölcsöt. Augusztus 16-án kezdődött a nagy munka a fehér áru betakarításával.

Á környék segítsége

— öt napig saját dolgozóink szedték az almát, 21-én viszont bekapcsolódtak a munkába a környék falvainak emberei is — tájékoztat Bacskay Zoltán, az állami gazdaság termelési igazgató- helyettese. — Sajnos, nálunk is károkat okozott a jég, van olyan fánk, amelyről egyetlen darab exportminőségű alma sem várható.

A Szakálytagban — a központhoz legközelebb eső kertben — azonban a gyakorlatlan szem alig-alig talál sérült almát. Kísérőnk, Kovács Emma, a gazdaság fiatal gyakornoka széthajtja az ágakat, s bizony itt is látszik a jég nyoma. Apró foltok vannak laz almán.

Meredek domboldalakon kapaszkodunk. A gyümölcsös talaja szépen elmunkálva, a sorok között gondosan elkészített tartályládák. Itt már leszedték a húsvéti rozmaringot, a ládákat csomagolópapírral takarták le, hogy ne érje a gyümölcsöt a nap. Ez ugyanis kifehéríti, s egykettőre tönkremegy.

— Jó közepes termés várható, s a jég ellenére a minőségre sem lehet különösebb panasz — vélekedik Nyakacs- ka György területvezető. — Most már a szedésen múlik minden. Jelenleg 250-en dolgoznak a kertekben, s vannak itt a szomszédos megyészedni naponta, hogy meglegyen a 160 forint, de megéri.

Megéri persze az állami gazdaságnak is, hogy idegen munkaerőt foglalkoztat, hiszen saját erőből képtelen volna időben befejezni az almaszedést. Mint szerte a megyében, itt is dolgozni fognak a diákok is, Debrecen középiskoláiból szeptember elején ezer fiatalt várnak. De segítenek a katonák is, így minden bizonnyal nem lesz nagy a gond.

Tokár Mihály családostul érkezett Fülöpről. ö Pesten dolgozik a közműnél, s szabadságát — akárcsak iskoláit most befejező fia — a lugosi almáskertekben tölti. Ha vége a szabadságnak, ők ketA

stopos lány — a visz- szapdllantóban látta —, az elképedéstől még mérgelődni is elfelejtett. — Huh, ez közel volt! — sípolt a trabantosból, ahogy megállította a kocsit, önkéntelenül lépett az öreghez.

— Hová, papa?

Az meg, tán fel sem fogta, milyen helyzetet úszott meg, komótosan bólintott:

— Borbélyhoz.

Az autós órájára pillantott.

— Szálljon be! Hová?

— Csak a harmadik utca. De a lábam már nehezen bírja — tette hozzá botjára bökve, amint beroskadt a kocsiba.

Kétszer gyorsítottak, egy kanyar, s a Trabant fékezett.

— Sokan vannak? — érdeklődött az öreg a lehúzott ablakon, a borbélyüzlet előtt álló, sapkáját igazgató férfitól.

— Jókor tetszett jönni. Én épp megyek, senki sincs.

— Hát akkor istenáldja, köszönöm — nyújtotta kezét a bácsi a pilótának, ám az váratlanul megszólalt:

— Megvárom, papa. Szeretnék én is bemenni. No nem nyiratkozni — rázta meg nevetve sörényét. Csak magá- dolgozó asszonyokról, az elfe- val. Tessék azt mondani, az lejtett gyermeknevelésről, a unokája vagyok. Ügy sincs szombat esti krimiről... nagyapám. — Kész is volnánk! — tet— Tiszteletem, jónapotkí- te le az ollót a mester, vánok, tessékparancsolni. — Borotválás is lesz. VagySzép kor

— Kopaszra, Madarász úr! — szólalt meg a nagyapa, mialatt a borbély lesegítette a kabátját.

— Hát ez jól megnőtt, Ku- recska bácsi. Akkor kopaszra — ismételte, s már kattogott is a gép.

— Régóta készülök. De hát ilyen időben gyalog! Nem merek elindulni. Ez az eső! Meg a szél is fúj állandóan. De most az unokám elhozott, kocsival — húzta ki magát a fehérre pingált, nyikorgó borbélyszékben.

— Hát, bizony, ilyenkor már mezítláb lehetett...

Beszéltek. A hideg tavaszokról. Beszéltek. A hirtelen meghalt fiatal őrnagyról, a szófogadatlan gyerekekről, a

is ugye nem tud már... nem tudsz várni fiam — kapta el tekintetét az autósról.

— Akár egy fél órát is, nagyapa — nyomta meg a garbós a mondat végét.

A borbély habot vert, pamacsolt, megfente a késeket.

Közben — olajfoltos kezeslábasban — svájcisapkás jött, s már szeszeit a mester — rózsaszín fújtatós, zöld kölnis2óróból; a téglapadlós műhelyt elárasztotta az édeskés kölniszag —, mikor újabb vendég’érkezett. Csizmás-za- kós, hátra fésült, őszülő.

A nagyapa elkészült, fizetett, a borbély intett a svájci- ; sapkásnak, ám az, lekapva sapkáját, egy hárító mozdulattal a loboncosra mutatott.

— Öt a felesége nyírja — hunyorított a mester,, mire a svájcis beült.

— Hát, istenáldja, Madarász úr. Ki tudja, mikor jövök megint — majd sóhajtva hozzátette:

— Ha jövök még egyáltalán.

— Ejnye papa, ne mondjon már ilyet! — keseredett neki a csizmás. Az én apám kilencvenhét évig élt, s úgy ment el, hogy két napig se volt beteg. Hol van még maga hozzá, papa!

— Mennyinek tetszik nézni? — igazgatta kalapját.

— Hát, úgy nyolcvanötnek — húzta a csizmás a szavakat.

Az öreg, aki közben megindult kifelé, visszafordult.

— Nyolcvan vagyok.

— Mondtam, hogy akörül

— köszörült a gazdaféle s utánalépve kezet nyújtott:

— Az is szép kor. Ugye legközelebb is találkozunk!

— s megszorította az öreg kezét.

Kinyitva az ajtót, segített a három lépcsőn.

A trabantos már a motort túráztatta.

Csendes Csaba

Telik a láda. (Gaál Béla felvételei)

bői, Hajdúból is emberek. Fülöpről, Nyírábrányból hozzuk naponta át az asszonyokat saját, részben bérelt autóbuszokkal.

Szabadság

építkeznek, s helye van minden forintnak.

— Ügy számítom, összejön majd 7—8 ezer forint októberig, s ezért már érdemes fáradozni. A gyerek a nagymamánál van, így nyugodtan járhatok. Igaz, 7 mázsát kell

A szomszédos községből, Fülöpről negyvenegyen dolgoznak a szabolcsi állami gazdaságban. Az egyik félig leszüretelt fa alatt Nyakó Jánosáé megtörli homlokát, s óvatosan ládákba rakja az almát. Míg keze jár mondja:

— Kell a pénz, a fiam most nősül, s az egyik szobánk nincs leparkettázva. Egyébként á Debreceni Konzervgyárban dolgozom, s most szabadságon vagyok. Van még 27 nap hátra ebből, jövök végig.

Jurina Józsefnét is hasonló cél hozta Nyírlugosra. Most

Jnrináné: „Kell a pénz,

építkezőnk."

ten természetesen visszamennek. Tokámé azonban marad, míg tart a munka.

— Most a kislány otthon a háziasszony — mondja nevetve Tokámé —, ötödik osztályos a lelkem, de megcsinál az már mindent. A legtöbbször vacsorával vár bennünket.

Az egyik dombon fára akasztva rádió szól. Szűcs Judit énekel, diszkóba csábítja a hallgatókat. A nyír- ábrányi Sándor Gizellának, Holhós Évának, Szilágyi Ágnesnek és Ratku Évának azonban más most a dolga. Szedik ők is az almát. Az előbbi három kislány a Hajdúszoboszlói Gyors- és Gépíró Iskola növendéke, míg Ratku Éva a Debreceni Mezőgazdasági Szakközépiskolában tanul. Kell a pénz a tanszerre, az új ruhákra, meg a várható iskolai kirándulásokra, s igyekeznek kihasználni a nyár utolsó napjait. Zene mellett persze könnyebb a munka, nem is hagynák otthon reggelente a Sokolt semmi pénzért.

A termés fele exportra

— Több mint ezer vagon almát várunk, ebből azonban csak kilencven lesz a fehér áru — mondja ismét az igazgatóhelyettes. — Ezzel hamarosan végzünk, s jön az igazi próba, a piros alma szedése. Jól járunk a hűtő tárolónkkal, úgy tervezzük, a várható termésnek csak felét exportáljuk közvetlenül a szüret után, a többit tárolni fogjuk.

Megkezdődött hát a nagy munka, az almaszüret. Az első felvonáson — a fehér áru szedésén — a legtöbb helyen már túl vannak, az igazán komoly napok azonban még csak ezután következnek. Az „előadás” végén remélhetőleg teljes lesz a siker.

Fontos a jó minősítés.

Balogh Géza