Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-26 / 199. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1879. augusztus 26. o Szemtől szemben Kerülő Ferenc festőművésszel „Másutt talajt vesztett lennék...” — ön az egyetlen nem Nyíregyházán élő Képzőművészeti Alap tag, aki Gáva- vencsellőn pedagógus. Mi az előnye és a hátránya, ha valaki községben él és dolgozik? — Igen, 18 éve élek és tanítok Gávavencsellőn, a főiskola elvégzése óta — s ahogy magamat ismerem, itt is maradok, hiszen ide köt minden, ami értelmet ad az életemnek: családom, munkám, otthonom. Sokan szememre is vetik e nagy „ragaszkodást”, hiszen ma, az urbanizáció korában, úgymond, minden valamire való, többet akaró (hogy ne mondjam: alkotó) ember a várost, lehetőleg a nagyvárost tartja egyedül üdvözítőnek, ahol leélheti az életét, kitelj esítheti, ami benne szunnyad. (Teszi ezt, mármint a „befelé”, a központ, a város felé húzódást annak ellenére, hogy korunk egyik, talán beláthatatlan következményekkel járó betegsége, a környezetszennyezés mértéke többszöröse a vidékének ...) — S amikor látom, hogy barátaim, egykori iskolatársaim, művész kollégáim mind-mind erre az útra lépnek, akkor igencsak kételkedni kezdek a körülmények és a magam teremtette kis világom szilárdságában. Aztán, hogy megszűnjenek a kételyek — elkezdek dolgozni, .keményen, szívósan, úgy, mint régen ... S a munkán mindent értek: a legcsodálatosabbtól, a festéstől kezdve a talpalatnyi szőlőm műveléséig mindent. S ha a gyötrődésből néha jó munka is születik — megvan az elégtétel, megnyugszik az ember egy kis ideig, hogy másnap újra kezdje. — Visszatérve az eredeti kérdésre: így alakult az életem, így hozták a körülmények, s nekem itt kell csak- azértis, konok elszántsággal kihoznom magamból amit még el tudok mondani erről a tájról, ezekről az emberekről, mert e közeg ^léikül talán gyökeret, talajt vesztett, légüres térben mozgó ember lenne belőlem. — Mennyiben befolyásolják művészetét, témáit, módszereit az iskolai nevelőmunkában szerzett élmények? — A pedagógusmunka — majd két évtizedes tapasztalat alapján állíthatom, — egyre nehezebb, bonyolultabb lesz. Varázsa azonban mégsem csökken. Számomra nem kis öröm, hogy egy község egész 30 éven aluli lakossága tanítványom volt hosz- szabb-rövidebb ideig, akik, úgy érzem, tisztelnek ma is, és sikerült némiképpen formálnom ízlésüket a szép befogadására. — A gyermekrajzok csodálatos világából sokat tanultam, tanulok ma is, mert merészek, őszinték, igazak, a valóság motívumaiból költészetet teremtenek. Ez nekik természetes, magától értetődő — nekem évek küzdelmére volt szükség, hogy eljussak e felismeréshez munkáimban. Azt hiszem, száz más ok mellett ez a legfontosabb érvem, hogy pedagógus maradjak. — Milyen lehetősége van arra, hogy festményeinek többsége ne a műteremben maradjon, hanem eljusson a közönséghez? — A festő lényegében nem önmagának fest. Ez akkor is igaz, ha nem hangoztatjuk. S a valóságban ez hogyan realizálódik? Kétféleképpen: kiállítások és vásárlások formájában. A kiállításodról annyit: Nyíregyházán tulajdonképpen egy önálló tárlatom volt 1971-ben — ekkor lettem Alap-tag ... (Az üzemi tárlatokat nem számítom ide!) Nem panaszként mondom mindezt — türelmes ember vagyok és tudok várni... Igazságtalanság lenne azonban nem megemlítenem, hogy a megye számos városában, községében szeretettel fogadtak, illetve kértek kiállításrendezésre. Köszönöm ezt Kisvárda, Fehérgyarmat, Ibrány, Rakamaz stb. illetékeseinek, közönségének! — S a vásárlásokról... A megyei tanács évi 1—1 vásárlást eszközölt az utóbbi években — ettől eltekintve közület képet nem vesz — talán ha tíz évben egy alkalommal. S ha magánember keres fel műtermemben — nem túl gyakran —, kénytelen vagyok a valós értékének töredékéért eladni munkáimból, hogy fedezzem a festéssel kapcsolatos egyre nagyobb kiadásaimat. A Képcsarnokkal kapcsolatban: a képeket Debrecenbe kellene zsűrizésre vinni, s ha néha el is" fogadnak egyet- egyet, az ár nevetségesen csekély. — Ezeket se panaszként mondom, hiszen egyszerű a válasz: nem kötelező festeni ! — Ki tud-e mozdulni a községből — tanév után — művésztelepre, tárlatokra, vagy ideje zömét a községben tölti? — A művésztelepi mozgalom — világjelenség. S jó is, hasznos is, ha biztosítják a nyugodt, alkotásra alkalmas körülményeket. Szerencsés módon én is részt vehettem több alkalommal e telepek munkájában, s a lehetőségeket őszintén köszönöm az illetékeseknek. Hazai telepeken Sóstón, Debrecenben és Gyulán voltam, külföldön pedig Lengyelországban és a Szovjetunió Kátpátontúli területén. Munkáimban sokat profitáltam ezekből az élményekből és remélem fogok is. — Hiányzik-e a helyi értő közönség, a művésztársak, akik frissen véleményt mondanak képeiről, akikkel meg lehet vitatni a kérdéseket? — Az egyik legnehezebb kérdés! Néhány ismerősömet, barátomat, régi tanítványomat leszámítva a községben kevesen érdeklődnek munkáim iránt. (Talán ebben én is ludas vagyok, kissé zárkózott természetem miatt). A kollégákkal pedig ritkán találkozom, s a hivatalos megbeszéléseken inkább szervezeti kérdésekről esik csak szó. Tudtommal a nyíregyházi kollégák is ritkán folytatnak vitákat művészeti kérdésekről. S ez — mármint a kapcsolatok hiánya, amint azt a tv egyik művészeti adásából is láthattuk — nemcsak szabolcsi, nyíregyházi jelenség. Pedig jó lenne a friss vita a mit és hogyan kérdésekről még akkor is, ha végül a művésznek egymagában kell döntenie. Hiszen e területen, a művészet területén nemcsak eredmények születnek, de válságok, gyötrő kételyek is szorongatják az alkotókat. Bonyolult, változó világunkat kifejezni egyre nehezebb, nem egyszerű feladat. — S érzem, hogy van némi igazság abban, amikor bírálnak sötét színeim, a derűs oldalt ritkán bemutató képeim miatt. Én azonban a feszültségekkel teli, drámai ellentétektől fűtött munkáimat tartom továbbra is a jobbaknak, az igazabbaknak, mert talán mondanak valamit a nyugtalan, a küzdő, a munkás (!) emberről, ami a mának is szól. Ezért nem hiszem, hogy valaha is az „izmusok” kiagyalt világába tévedek, csak a minden áron való új csalóka látszata végett. A jövőben talán lehetnek derűsebbek a színeim, változhat az ecsetkezelésem az évek során, de az alapállásom, a valóságból, a realitásból táplálkozó, emberközpontú élet- és művészetfelfogásom aligha. Páll Géza Utca. Olaj. Bejárat. Olaj. Érdekes és közérdekű programokat „Kipipált" művelődés? T öbb millió forintos költséggel felépült egy község művelődési háza. Gyönyörűen sikerült kívül belül, el is hangzottak a sokat ígérő ünnepi beszédek az avatásán — de teltek-múltak a hetek és az új épület helyiségei üresen maradtak. Történetesen járt arra az ország másik tájáról valaki, aki a sok szépet látva a maga falujának viszonyaira gondolt, ahol viszont még mindig afféle ideiglenes megoldásként átalakított lakóházban szoronganak a művelődni akarók. De — hasonlíthatatlanul többen, mint a másik község szépen felszerelt és berendezett művelődési otthonában. Pedig a kulturált környezet vonzza az embereket, mindenki szívesebben helyezkedik, el a klubhelyiség kényelmes foteljében, mint a régről maradt, kopott bútorok között. Talán az emberek mások az egyik, mint a másik községben? Bizonyos, hogy ebben is van valami. Ahány község, annyi félék a viszonyok. Ahonnan sokan ingáznak a városokba, ott nehezebben telnek meg esténként a művelődési házak, otthonok széksorai, mint ott, ahol több embernek van esténként szabad ideje. Mégsem itt van az igazi különbség. Elsősorban abban, hogy a művelődési házak tulajdonosait — a községek, városok lakóit — rá kell vezetni a kultúra, a műveltség szeretetére. Ehhez mindenekelőtt az igényeket kell ismerni. Korunkban már senki sem lehet „mindenoldalúan” művelt, egyre jobban szakosodnak a tudományágak, s szinte mindenkit más és más érdekel. A művelődési házak vezetőinek — elsősorban a társadalmi vezetőségeknek — tudniuk kell, hogy milyen ismeretek, tudományos vagy művészeti témák iránt van érdeklődés, s eszerint kell összeállítaniuk a programokat. A művelődés egyik legnagyobb ellensége a „kipipálási szemlélet”. Ha a művelődési ház vezetője (vagy vezetői) nem tesz mást mint összeállít egy listát, szerepeltet rajta néhány többé-kevésbé közismert nevet, elküldi a reménybeli előadóknak a felkérő levelet — még tulajdonképpen nem tett semmit. A legfontosabb, hogy az érdeklődők, a község lakosai, az üzem dolgozói tudjanak a majdani előadásról vagy konzultációról, az ankétről vagy író-olvasó találkozóról, méghozzá jóelőre, hogy fel is tudjanak rá készülni. Számos helyen alakult ki olyan gyakorlat, hogy a meghívást elküldik, a szakterület kimagasló ismerője vagy a művészeti élet köztiszteletben álló személyisége megérkezik — és üres helyiséget, egy-két, sebtiben összetoborzott hallgatót, részvevőt talál. Legjobb esetben ilyenkor — ha a meghívott nem sértődős természetű — elmondja mindazt, amit ott és akkor nagyobb közönségnek akart mondani. Terjesztette ezzel a műveltséget — de korántsem olyan széles körben, mint szerette és mint kívánatos lett volna. Mondhatjuk: a ’„kipipálási szemlélet” közeli rokona a bürokráciának, s hatása sem jobb azénál. Megtörténik az is, hogy a kitűzött előadás, találkozó vagy bármilyen, tervezett kulturális esemény elmarad. Az érdeklődők hajlamosak arra, hogy ilyenkor gyorsan levonják a következtetést: nem érdemes számítani a művelődési ház programjára, inkább más módon — könyvekből, rádióból, tévéből szerzik be az őket érdeklő információkat. Akinek viszont még nincsenek meg a kellő tapasztalatai, ismeretei a művelődés különböző forrásainak egymást kiegészítő szerepéről — s az ilyenek vannak többen — egyszerűen lemond az őt egyébként érdeklő ismeretek elsajátításáról. Igen nagy tehát a művelődési házak, otthonok vezetőinek felelőssége a műveltség, a kultúra terjesztésében. Abban is, hogy a művelődési intézményt nekik kell hivatásának megfelelően irányítaniuk. Mi tagadás: nem ritkaság még napjainkban sem, hogy a nagyteremben sűrűn rendezett zenés-táncos összejövetelekkel igyekeznek népszerűvé tenni az intézményt. Ez jó is addig, amíg — a művelődési háznak csak egyik, de semmi esetre sem legfőbb rendezvénye. No és — nem utolsósorban —, ha nem züllik a mű£ velődési ház kocsmává, ahol a legprimitívebb „szórakozási” formának hódolnak a szesztestvérek. A művelődési ház és a kocsma — tulajdonképpen a legellentétesebb intézmények. Kár volna tagadni: ma még nincs olyan lakott helye az országnak, ahol a „vendéglátóipari egység” üresen állna, miközben a művelődési házban nehéz helyet találni. Fordítva viszont — sajnos sok példa van rá. Mindenkit elhódítani az italozástól, a tartalmatlan időtöltéstől belátható időn belül semmiképpen sem lehet. De minél több embernek megmutatni a kulturált időtöltés lehetőségeit, értelmes és örömet szerző foglalatosságot adni a szabad időben — ez minden művelődési otthonnak elsőrendű, alapvető feladata. Művelt emberek találkozóhelye a művelődési otthon. Ez pedig korántsem jelenthet holmi sznob elzárkózást. Ellenkezőleg: mindenki számára nyitva kell hogy álljon a művelődési ház ajtaja, s aki bármilyen művészeti ágban, tudományban, vagy akár értelmes „hobbyban” találja kedvét — máris megtette az első lépéseket a műveltség mind magasabb lépcsőfokai felé. Aki egy űrhajósfilmet akar megnézni, csupán látni aka«- közvetlen közelről egy „eleven írót”, vagy akár bélyeget cserélni, sakkozni vagy tévét nézni megy el a művelődési házba, máris közeledett a műveltséghez. Akkor már „csupán” azon múlik minden, hogy az első, második alkalommal jól érezze magát a művelődési intézmény falai között. Érdekes és közérdekű programokkal lehet és kell oda szoktatni az embereket, egészen odáig, amíg nemcsak nevében, de legbelső tartalmában és vonzásában is otthonává lesz a község lakosai jelentős részének. T ermészetes, hogy mindez nem megy egyik napról, de még csak egyik évről a másikra sem. Hosszú és nehéz munkát jelent a művelődési házak vezetőinek. De minden fáradságért kárpótlást nyújt az, hogy a művelődési otthon a mind nagyobb számú művelt ember otthonává lesz. Várkonyi Endre ^ ______Bolya Péter:________ vlvIvIviv'vXvivI'lv/lvXvivX'!*!'! •;•* vXv»*«v«v.v«v*X*XvXvX*Xv ABARD v.v.v /.V v.v.v v.v. .v.v.y.v. •:•>>>:* >» :• v vX*XvX v.\vvvvv.v.v.v.v.\.v.\v.\y X\ XyXvX XyX,X»X*X*XvX«yyXyXyff l/a. Gombosi nős volt ugyan, de feleségét valahol elvesztette, s Jolán asszonyból csupán egy bejegyzés maradt. G. személyi igazolványában, meg a lehetőség, hogy Gombosi „nős”-ként emlegesse magát az olyan kérvényekben, ahol „rendes és értékes emberként” kellett feltűnni. 1/b. .. . Édesanyjánál lakott, öreg és piszkos lakásban, amelyről igyekezett tudomást nem venni, , tehát végső soron az íróasztalában és magnetofonjában élt, hiszen a betűkből és zenehangokból tiszta barlangot varázsolt maga köré, amely mindentől és mindenkitől megvédte. Akit pedig be akart volna fogadni, az úgysem kereste Jel, í/c. A fentiek ismeretében érthető, hogy Gombosi néha főzni kényszerült. No, nem volt ez komoly főzés, kövér szakácsmunka, ízek orgiája, fűszerek háborúja — nem. Gombosi úgy főzött, mint az ősember: vett egy darab húst, csontosat vagy „szín”-t, és v'alahogy ehető állapotba hozta, ami többnyire zsíron való sütést vagy sós vízben történő főzést jelentett. Kenyér és fűszer mindig akadt a lakásban, s így Gombosi soha nem maradt éhen — csak éppen neandervölgyi ősembernek érezte magát, aki úgy zabái, hogy először beleharap a sülj húsba, aztán kanyarítja le a falatot a szája előtlt. És végül: „Jó volna egyszer tiszta, fényesen terített asztalnál ebédelni, abban az étteremben, ahol senki nincs az odaadó pincéren meg u láthatatlan szakácson kívül”... De miután ilyen étterem nem létezik, maradt az otthoni konyha, ahol főtt csülköt lehet falni, s még rágás közben is kellemetlen gondolatokkal foglalkozni. © 2/a. Egy nyári napon Gombosi enyja elutazott, ki tudja, hova, és ki tudja, mikor jön meg. Gombosi egyedül maradt a lakásban, de nem bánta. Harsoghat a magnó, fogyhat a bor, közeledhetnek a tavalyi emlékek, és talán Ilonka is becsöngethet, Ilonka, Gombosi eltűnt szerelme, akit id. Gombosiné rendszeresen kirúgott,. ha Gombosinál találta. 2/b. Délutánra — fél üveg bor lenyelése és egy elbeszélés kihányása után — Gombosi megéhezett, s elhatározta, hogy leballag a hentesboltba, vesz valamiféle ősembernek való húsdarabot, s elkészíti a maga primitív módján (lásd mint fent). A hentesboltban meglepetés várta: az egyik üveglap mögött a marha „értéktelen” részei díszlettek: tüdő, szív, vese, sőt orr, tőgy és FAROK is. — „Ezt meg kell próbálni” — suttogta magában Gombosi, a pulthoz állt, és riadtan mutatott az egyik kettőbe tört ökörfarokra. — Igen, egy uszály — tüsténkedett a hentes, kézbe : kapta a farkat, a mérlegre éncsapta. — Összevágjam, ke- zétcsókolom, pardon, uram?! KM
