Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-17 / 192. szám
1979. augusztus 17. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Segédmunka, diplomával Munkapadnál, pultnál a munkaversenyről NÉHÁNY ÉVVEL EZELŐTT levelet kaptam az egyik nagyvállalat ifjú fizikusaitól. Nagy térvekkel léptek be első munkahelyükre, a tanulmányaikat hosszú éveken át finanszírozó nagyvállalathoz. E belépés után fél év sem telt el, hogy megírták a már említett — és nagyon keserű hangvételű — levelüket, amelynek lényege: hat évi kemény tanulás után, nem akármilyen minősítés birtokában, olyan munkát végeztetnek velük, ami jószerével betanított munkásnak való: ülnek az anyagvizsgáló laboratórium műszerei előtt, nyomogatják a gombokat, s a műszerek jelzéseit különböző űrlapokon rögzítik. Mindezt a legmagasabb fokú és rangú fizikusi képesítéssel. Beszélgettem a levélírókkal és nagyon tanácstalan voltam. Ök akkor még nem tudták — sajnos, gondolom, azóta már megtanulták —, hogy a felsőfokú iskolai végzettséggel fémjelzett szaktudásnak nálunk koránt sincs mindenütt olyan nagy rangja és becsülete, mint azt a friss diplomások a kezdetben hiszik. Bizonyos szakmákban, bizonyos pályákon tagadhatatlan a túlképzés, s amikor e szakmák fiatal művelői kikerülnek az egyetemekről, a főiskolákról, sok esetben bizony csak rutinmunkák jutnak nekik mert — menynyi vizsgálat, szociológiai elemzés, munkagazdaságta- ni tanulmány bizonyítja ezt — nálunk meglepő nagyvonalúsággal bánnak a szellemi energiával. E NAGYVONALÚSÁG egyik jele a négy fizikus esete. A másik jele, hogy amikor a már úgymond — befutott, szakmájában rangot és pozíciót szerzett szakembert terhelik agyon olyan rutinfeladatokkal, amelyek miatt egyszerűen képtelen a magas színvonalú szakmai munkára. Eszembe jut jó ismerősöm, a szakmában nagy hírű mérnök esete: főmérnöki beosztást érdemelt és kapott, s ettől kezdve pokol lett az élete. Azt már beosztott mérnökként is kénytelen kelletlen elfogadta, hogy gyakran neki kell ellátnia a hiányzó segédszemélyzetre váró tennivalókat is. De főmérnökként, néhány év alatt szó szerint belebetegedett abba, hogy nem hagyták dolgozni. Felettesei nem vették tudomásul, hogy ő elsősorban mérnök, kiváló kvalitásokkal rendelkező műszaki szakember, akinek egy-egy ötlete, gondolata, műszaki megoldása, javaslata százezreket és milliókat hozhat a „konyhára”. Rangjával és beosztásával együtt jártak olyan megbízatások, olyan tennivalók is, amit kötelességszerűen elvártak tőle, de amihez neki sem kedve, sem érzéke, sem energiája nem volt. Ö alkotni szeretett volna és nem reprezentálni; ő műszaki megoldások kifundálására szánta az életét, nem pedig a jelentések gyártására, a túlburjánzó adminisztrációra, a végeláthatatlan értekezletekre £tb. Tudta, hogy e sajátságos munkamegosztásban a látszólag értelmetlen tevékenységnek is helye, szerepe van, csak azt nem értette, miért neki kell az efféle tennivalókkal törődnie? S mert e kérdéseit nem rejtette véka alá, egy idő után nem volt maradása. Ma, betegen és csalódottan dolgozik egy jelentéktelen kis munkahelyen, de — mert a szakmájának élhet — még mindig több hasznot hajtva, mint a nagy hírű üzem első műszakijaként. NÉHÁNY ÉVVEL EZELŐTT készült az a tanulmány, amely a szellemi foglalkozásúak munkakörülményeit vizsgálta, elemezte. Ebből többek között kiderült, hogy például az alkotó műszakiak, napi munkaidejüknek mindössze egyhar- madát fordíthatják a tulajdonképpeni szakmai tevékenységre. A többi idő elmegy erre-arra, mindenféle olyan tennivalókra, amelyek ellátásához legfeljebb a középiskolai érettségi kellene. A vizsgálat készítői persze nem fogalmazták meg a kérdést, de minden megállapításukból csak az csendül ki: miért nem hagyják ezeket az embereket dolgozni? Miért van az, hogy bizonyos esetekben többnyire szemrehányóan fölemlegetjük a diplomások képzésének költségeit, ám amikor arról van szó, hogy ugyanezek a diplomások — tisztesség ne essék! — „favágó” munkára kényszerülnek, akkor senkinek sem okoz fejfájást, hogy mibe is kerül nálunk egy-egy diploma. V. Cs. A példa: Csepel K icsi, alig másfél méteres ember. Hosszú kampójával araszolva a derékig érő gazban inkább valamilyen bibliai alakra emlékeztet. Igaz, hiányzott a szakálla és a fején kalap volt. Amikor közel ért hozzám, megállt. Kalapját egy ujjal feltolta (ez volt a köszönés), aztán mivel fogadásképpen bólintottam, megjegyezte. — Meleg van. n — Az — mondtam, majd a térdig érő gumicsizmájára mutatva én is megkérdeztem: — Ez nem meleg? — Dehogynem — emelte fel kicsit az egyik lábát, majd így folytatta. — Muszáj felhúzni, hajnalban olyan nagy a harmat, hogy az ember derékig kastos lesz tőle. — Hány darab van? — intettem fejemmel a fasorban meghúzódó birkakupac felé. — Ügy hatszázegynéhány. — Ez igen! — mondtam elismerően. Nem látszik ilven soknak, úgy össze vannak bújva. — Mert melegük van. Így hűtik egymást. — Hányán vannak ezzel a hatszáz báránnyal? — Hárman. — Váltják egymást nyolcóránként? — Nem, dehogy. Egyszerre. A juhász — Akkor most a másik kettő hol van? — Hát, itt. Néztem széjjel. — Vagy úgy, hát, persze — mondtam kicsit restellkedve, mint aki csak most veszi észre a kampón törökülésben guggoló juhász előtt az egyik, és a hátánál lihegő másik pulit. — Ök a segítőtársak? — Többet érnek tíz embernél is. Félszemük most is a nyájon van. Hogy csinálta, hogy nem, a két puli, ahogy ő megmozdult, arrafelé sandított a birkanyáj felé. — Hajnalban kezd. És mikor végez? — Kilenckor, tízkor. Attól függ, milyen az idő. Tudja, a birkának enni kell egész nap, hogy jóllakjon. Ilyen melegben, látja, fél tízkor csak ácsorognak. Délután négy-öt óra körül indulnak meg. Sajnálom őket behajtani, amíg jól nem laknak. — Akkor hány órát dolgozik? — Nem szoktam én azt számolni. Egyébként még a tavalyi szabadságomból is van bent. Nem kapni már ide embert, még helyettesíteni sem. — Kevés a pénz? — Az nem. — Akkor mi az oka? — Lenézik már ezt a foglalkozást. Azt mondják, birkaszaga van az embernek. Meg aztán úgy vannak vele, pláne a fiatalok, kell nekik a szórakozás, a tánc. így vannak ezzel már itt, Csenger- ben is. Nálunk a tsz-ben is van annyi rendezvény, hogy nocsak. — Család? — Van. — Kevés idő jut rájuk? — Jóformán semmi. Mit csináljunk? Valakinek ezt a munkát is el kell végezni. Meg szeretem is, amit csinálok. Á juhász velem együtt emelkedik fel. Megbillenti a kalapját, hátat fordít, aztán, ahogy jött, lassan, komótosan visszaballag. A nyájhoz. Falcsik Ferenc Ismerik a célt Ügy helyes, ha a dolgozó a legfontosabb célok ismeretében tesz felajánlást, mert a teljesítés jórészt a munkapadok mellett dől el. Á munkáson múlik, hogyan használja fel az anyagot, energiát, mit tesz a vállalás sikeréért. Ezért kerestünk meg a kongresszusi munkaversenyben felajánlást tett üzemek dolgozói közül néhányat. „Ahogy Csepelen csinálják.” (Nagy Sándor) vállaltak a Tiszai Kőolajipari Vállalat nyírbogdányi gyáregységében, a vazelinüzemben. Nem jelent ez nehézséget az itt dolgozóknak? Első az export — Inkább örülünk neki, hogy megújul az üzem — foglalja össze társai véleményét is Cs. Nagy József csoportvezető. — Más körülmények között, eredményesebben fogunk tudni dolgozni. Mindez egyelőre még csak a jövő. A jelen viszont nehezebb, mert eddig is szűkösen voltak az üzemben, ezután még kevesebb hely lesz, miközben a termékekre ugyanúgy szükség van. — Amit mi gyártunk, azt a világon kevés helyen állítják elő — folytatja Cs. Nagy — Olyan szinten szeretnék dolgozni, ahogy Csepelen csinálják — fogalmazza meg a maga elé tűzött célt Nagy Sándor, horizontesztergályos. Csepel „kistestvére”, a szerszámgépgyár nyírbátori üzeme néhány hete igazi gyár lett. Helyben szerelték össze az első fúrógépeket, s olyan színvonalú munkát produkáltak, hogy nagy hírű gyárakba szállítanak exportra. Nagy Sándor a legtapasztaltabb dolgozók egyike — fiatal kora ellenére —, aki azon a vízszintes fúró-maróműn dolgozik, amely a fúrógép hatalmas öntvényének megmunkálását végzi. — Elég nagy feladatok állnak előttünk, ahhoz kell igazítanunk a termelést — mondja. — Ennek a műhelynek kulcsfontosságú a léte, a mi gépünk adja az alapot a további termeléshez. S a versenyben nem csak a magam jobb munkája számít, hanem az is, hogyan tudom betanítani a most jött fiatalokat, hogyan tudunk úgy dolgozni, hogy selejt ne keletkezzen. Az elmondottakhoz Nagy Sándor személyes példamutatással is hozzájárul. Univerzális forgácsoló szakmunkás, aki a munka mellett középiskolai érettségi bizonyítványt is szerzett. Rekonstrukció ellenére, a bővítési munkák mellett hasonló nagyságú termelést „Exportról van szó.” (Cs. Nagy József) „Megtalál mindent. (Bodnár Gyuláné) (Császár Csaba felvételei) Ünnep a parkban Vencsellőn, az ifjúsági parkban rendezik meg augusztus 18-án, szombaton alkotmány napi ünnepségüket a Nyíregyházi Mezőgazdasági Építőipari Közös Vállalat dolgozói. Az ünnepi megemlékezés után kerül sor a vállalati kitüntetések, jutalmak átadására, ezt követően pedig sport-, ügyességi játékokat, versenyeket rendeznek. Az egész napos vidám, zenés találkozó a győztesek díjazásával ér véget. József. — A minőségnek pedig biztosan számítani kell a gyártásban. Eddig úgy volt: minél többet kértek, annál jobban igyekeztünk. Nem csak a gyárnak, a népgazdaságnak is jó, mert exportról, dollárról van szó. A vásárlók érdekében — Mindig, minden héten menni kell. Először a nyíregyházi lerakatnál néztem szét, utána Miskolc, Szeged következett. Az utóbbi időben gyermektréningruhát nagyon nehéz beszerezni, pedig jön az ősz, az iskolaszezon, szükség van rá — mondja Bodnár Gyuláné, a Nyírfa Áruház divatáruosztályának vezetőhelyettese. Az áruházban udvarias szóval kínálják a vevőt, miközben igyekeznek megszerezni minden új árut, úgy dolgozni, hogy ne legyenek hiánycikkek. Ez szerepel az iparcikk-kiskereskedelmi vállalat felajánlásában is, kiemelve a gyermekruházati ellátást. — Sikeres volt, hogy az áruházban külön bébirészleget hoztunk létre — vélekedik Bodnárné. — Itt megtalál mindent a kisgyermekes szülő. Mi pedig azt szorgalmazzuk, hogy a közeli szövetkezetektől, a gyártóvállalatoktól is szerezzünk be árut. Ügy érzem, hogy nekem jó a kapcsolatom a nagykereskedelmi vállalatokkal, s ezen is múlik, hogy minél több áru legyen. Lányi Botond . K ezd terjedni a szokás, hogy valaki egy rövid mozdulattal odaint a volán mellől valakinek, aki szintén a volánnál ül, vagy a zebra szélén áll, mint gyalogos. Tessék ... jelzi az intés. És terjedni kezd — csak lassabban — a szokás párja, a visszaintés, amellyel a másik autós megköszöni az udvariasságból adott előnyt, sokkal gyakrabban csak az elemi, egyszerű figyelmet, megértést. Már gyalogosok is szép számmal vannak, akik nemcsak azt jelzik kézfeltartással, hogy át szeretnének kelni az úttesten, hanem azt is, hogy látták, köszönik a jelzést. Még ábrándos túlzás volna elgyönyörködni ezekben az integetésekben. Bőven vannak még, akik megistenülnek a kocsi volánjánál, és vannak olyanok, akik csak azért is elterpeszkednek, ahol erre joguk van. És vannak a zebrákon nagyobbrészt félkamaszok és egész kamaszok, akik tüntetőleg slattyognak, ácsorognak az autósok előtt. És mégis: a gyarapodó egymásnak integetésekre fölfigyelni jó. Az integetők számát — feltehetően nem a közlekedés sűrűsödése szaporítja, hanem az a természetes felismerés, hogy egy közösség közlekedik, a közösségben pedig mindenkinek pontosan olyan fontos, sürgős a maga célja felé elérni, mint a másiknak. Mindenkinek pontosan ugyanannyi a joga. hogy ezt megtegye. És itt kezdődik az integetés társadalmi tartalommal töl- tedése. A megfigyelt mozdulat kölcsönös megértéstartalmát talán nem is olyan nehéz más területekre is érvényesíteni. Miért ne tennénk? (o) Kik kapják? A segélyezést, a nehéz anyagi helyzetbe került családok megsegítését megyénkben is fontos feladatnak tartják a szakszervezetek. Augusztus végén, szeptember elején különösen foglalkoztatja a téma a bizalmiakat, és a segélyezési albizottságokat. Tanszersegély, vagy „beiskolázási segély” címén figyelemre méltó összegeket fizetnek ki azoknak a kedvezőtlen körülmények között élő dolgozóknak, akik több gyermeket járatnak iskolábg. Minden eddiginél körültekintőbb felmérésre, szakszervezeti munkára van szükség, hogy a bőségesnek nem mondható keretből a legjobban rászorulók kapjanak. A MÁV nyíregyházi vontatási főnökségen az elmúlt napokban 400 és 800 forint közötti összege* kaptak a nagycsaládosok rendkívüli, illetve i&nszcrsegély címén. A rászorultságtól függően voltak olyanok, akik „dupla segélyt” kaptak. Mert az elosztást széles körű mérlegelés előzte meg. A következő hetekben a forgalmi szak- szolgálatnál is hasonló módon osztják a tanszersegélyt. A SZAVICSAV az elmúlt napokban 40 ezer forintot adott több gyermekes dolgozóinak iskolaköpenyre, könyvre, füzetre. Megyénk üzemeiben az a gyakorlat, hogy egy dolgozóra átlagosan 60—70 forint jóléti alapot képeznek. A szakszervezeti tagdíj egy részét szintén segélyezési célokra fordítják. A vállalati szakszervezeti bizottságok többsége formanyomtatványt hozott forgalomba, amely egyszerűbbé teszi és meggyorsítja az ügyintézést. A gyakorlat az, hogy a kérelmező értelemszerűen kitölti a formanyomtatványt, majd a bizalmi véleményezi a kérelmet. A jogosságról és az összegről a segélyezési albizottság dönt. Jó tudni: a dolgozók évente csak egyszer kaphatnak szociális segélyt. Méltánylást érdemlő, rendkívüli esetben esetleg kétszer is. Az év végén megmaradt, szét nem osztott összeg átvihető a következő évre és azzal is növekszik a jövő évi segélykeret. Az is gyakorlattá vált megyénk üzemeiben, hogy a tanszersegélyt kérés nélkül is folyósítják azoknak a dolgozóknak, akik egyedül nevelik gyermeküket, vagy háromnál több gyermeket járatnak iskolába. N éhány hét múlva jön a fűtési idény, s a téli ruhákat is be kell szerezni. Az árváltozások miatt a beszerzés több családnak valamennyivel nehezebb lesz, mint tavaly. Ezért előfordul majd, hogy néhány kevésbé jogos kérelmet elutasítanak, hogy a valóban rászorulók egy—két százassal többet kapjanak. A szakszervezeteknek a segélyezés részben gazdasági, részben politikai feladatuk. Ezeket a feladatokat csak felelősségteljesebb munkával lehet végezni. N. L.
