Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-02 / 179. szám

1979. augusztus 2. KELET-MASYARORSZÁG 3 Fejlődésre ítélve? T ulajdonképpen jó dolog, pozitív je­lenség, hogy nálunk minden vállalat fejlődni akar. Ezt kívánja, elvárja tőlük az elmúlt évtizedek során kialakult közfelfogás. A fejlődés szándéka összhang­ban van a vállalati gazdálkodás alaptörvé­nyével is, miszerint minden gazdálkodó egy­ség kötelessége jó gazda módjára gondosan megőrizni, s lehetőleg gyarapítani a válla­lat vagyonát, eszközállományát. Márpedig a vállalati vagyont csak egyféleképpen lehet gyarapítani: a szüntelen fejlődéssel, amely az előző évinél több nyereséget, beruházá­si-fejlesztési alapot, lehetőséget teremt. Másmilyen körülmények, tények is a fejlődés mellett érvelnek- A közgazdasági szabályozók teremtette érdekeltségi rend­szer, valamint az oly sokszor bírált és kár­hoztatott bázisszemlélet — a közfelfogás­tól függetlenül — ugyancsak a fejlődés kö­vetelményét állítja a vállalati gazdálkodás elé. Tekintsünk most el a vállalati vagyon beruházásokkal való gyarapításától, s csu­pán azt vegyük figyelembe, hogy minden vállalatnak minden esztendőben növelnie kell, növelnie illik a béreket. Ehhez — leg­alább is a meghonosodott gyakorlat szerint — fejlesztenie kell a termelését, hogy létre­jöjjön számára a bérnövelés nyereségfede­zete. Némi túlzással, de a lényegre utalva, azt kell mondanunk, hogy minden vállalat fejlődésre van ítélve! Mindezt manapság már nem tudjuk fenntartás nélkül elfogadni, mert nyomós okok vonják kétségbe a „minden vállalat fejlődni akar” jelenség szükséges és helyes voltát Tágabb összefüggésben megkérdője­lezi az a tény, hogy a népgazdaság fejlődé­se, növekedése soha sem a minden vállalat áltál nyújtott azonos mértékű többletek eredője. A gazdaság olyan organizmus, amelyben szüntelenül változások zajlanak — módosulnák a szükségleték, a konstrukciók, a technológiák, a termékstruktúrák, új gyárt­mányok jelennek meg, a régiek kihalnak stb. — s mindennek növekedési, fejlődési követ­kezményei is vannak. Egyes ágazatok, vál­lalatok, termékcsoportok gyorsabban fejlőd­nek, mások kevésbé, avagy — nem félünk kimondani — visszaesnék, eltűnnek a gaz­dasági életből. Az ilyen jellegű változáso­kat, mozgásokat fékezni, megakadályozni csak a gazdasági növekedés terhére lehet. Még inkább megkérdőjelezi a minden vállalatra értelmezett fejlődés indokoltsá­gát gazdaságunk objektív helyzete és a gaz­daságpolitika számos időszerű célja, köve­telménye. Szűkében vagyunk a termelés va­lamennyi erőforrásának, következésképpen azokat amennyire lehetséges ott — azoknál a vállalatoknál — kell felhasználnunk, ahol a társadalom számára a legtöbbet hoz­zák. Köztudott, hogy vállalataink nemzeti jövedelmet előállító képessége nagyon el­térő, vannak olyanok is, amelyeknél a ter­melés költségei sem térülnek meg az árban, ilyen vállalatoknál a fejlődés erőltetése — ha az nem a társadalom, a népgazdaság igénye — amúgy is szűkében 'levő erőforrá­sainkat emészti. Nem véletlen, hogy gazdaság- és hitel- politikánk már hosszabb ideje a szelektív fejlesztés szükségességét hangsúlyozza, s törekszik a gyakorlatban érvényesíteni. En­nek a fejlesztési politikának nem titkolt, sőt hangsúlyozott célja, hogy a beruházási eszköz, s ennek következményeképpen a munkaerő minél inkább az átlagon . felül gazdaságos termelés fejlesztésére összponto­suljon. A gazdaságosság ilyen jellegű — a fejlesztésben való — kiemelése kimondat­lanul is azt hangsúlyozza, hogy nem kell minden vállalatnak fejlődnie, különöskép­pen nem azoknak, amelyek tevékenységét, termelését az alacsony hatékonyság jel­lemzi. A jelenlegi helyzet kétségkívül ellent­mondásos. A hitelpolitika a népgaz­daság összes beruházásainak 15—20 százalékánál a gazdaságosságnak ad előnyt. A szabályozó rendszer, az érdekeltségi vi­szonyok és a közfelfogás viszont a minden vállalat fejlődni akar törekvéseket „támo­gatja”. Időszerű mind a közfelfogást, mind a szabályozó rendszert a népgazdaság való­ságos helyzetének megfelelő követelmé- uyeKnez igazítani. Ne ítéljünk minden vál­lalatot fejlődésre! G. I. Új csarnok Tiszaszalkán A Magyar Acélárugyár ti- szaszalkai gyáregységében másfél hónapja új üzemcsar­nokot adtak át rendeltetésé­nek. Ebben kapott helyet a csigafúrók gyártását végző csoport, míg a csarnok másik felében acélszerkezeteket ál­lítanak össze. — Kétműszakos a termelé­sünk — tájékoztat Baráth Menyhért művezető. — Ez kell ahhoz, hogy a havi nyolc­millió forintos termelési ter­vet teljesítsük. Vannak vi­szont gépek, melyek három műszakban dolgoznak, mert az automata megmunkáló­gépek folyamatos kiszolgá­lását csak így tudjuk meg­oldani. Az új üzemben katonás rendben sorakoznak a gépek. A vállalat úgy profilírozta a termelést, hogy most már Ti­szaszalkán készülnek a 21 milliméternél nagyobb át­Papp Endre a félautomata esztergagépen műszakonként ezer csigafúrót készít. (Császár Csaba felvételei) mérőjű csigafúrók. A mun­kások fiatalok, akik helyben laknak, vagy a környező köz­ségekből járnak be. (Ib) Az új csarnok a gépekkel. B izonyosan láttál Benő­vel, a mostani férjem­mel. Cimbi, talán azt is tudod, hogy csúcsfőköny­velő, az „Ököruszály és Sertésdagadó” egyesülésnél. Nagyeszű ember ez a Bána- tossy Benő, sokkal okosabb eddigi férjeimnél. Zsenik vagy ostobák a férfiak, ezt te is tudod. Benő szuperzse­ni. Egyetlen kis hibája, hogy félórát krahácsol ébredésnél. Persze, a napi ötven cigaret­ta. Muszáj volt, édesem, ideg­romboló munkát végez, perc­nyi lazítás nélkül. Születés­napjára megkapta a gyógy- szipkát, fehéren-feketén, há­rom garnitúra egyszáznyolc­vanért. Gavalléros ajándék volt. Tudod, mit csinált a minap az én osztályon felüli párocs­kám? Azzal lepett meg, hogy szakít a dohányzással. Azt hittem, megzabálom örömöm­ben. Ismered, marhanagy ember, mellbősége kilélegez­ve százhuszonhárom centi. Kivágta az ablakon az utol­só doboz Fecskét a gyógy- szipkákkal együtt. Vett anti- dohányos pasztillát, kettő do­bozzal egyszerre. Azóta nem szív egy felet se, megesküdött rá, nála az eskü komoly és szent dolog. A vendégek csikkéit a földszinti kukába önti, leszalad a hatodikról, ha befuccsol a lift. Azóta nem Gyarapodó néposség — két város vonzásában Községpolitika T unyogmatolcson A Szamos és nem egészen öt kilométer választja el Tu- nyogmatolcsot Fehérgyar­mattól, s ez a csekély távol­ság a kapcsolatukon is érző­dik. A község munkaképes lakosainak többsége a fiatal városban keres állást, de jó páran vállalják a hosszabb utazást Mátészalkára, amely még mindig közel van. Két város vonzásában mit tud ad­ni a község az itt élőknek? — Mint a városhoz közel fekvő településeket általában, Tunyogmatolcsot is kettősség jellemez: dolgozni a városba mennek, lakni a falun ma­radnak az emberek. Juhász József tanácselnök tényeket sorol szavai igazolá­sára. Kevés a munkaalkalom Tunyogmatolcson, így az ipa­ri munkások a fehérgyarma­ti és a mátészalkai üzemek­ben kopognak. A havi fize­tést ki akarják egészíteni, így -csaknem minden udvarban találni sertést, szarvasmar­hát. A konyhakertekben a saját szükségletre megterme­lik a zöldséget, a gyümölcsöt, így a városon csak munkát kérnek és a szolgáltatásokat veszik igénybe a lakosok. Az ellátást helyben megoldják. Legfeljebb a tartós fogyasz­tási cikkekért vagy egy diva­tosabb ruháért buszoznak be Gyarmatra. Újat hozni a faluba, min­dig nehezen ment. Szabóné Tisza Margit vb-titkár még jól emlékszik azokra az idők­re, amikor a „dzsungel” házi­kertek ellen agitálták az em­bereket. — Mindenféle gyümölcsfa, de még akác is akadt a ker­tekben — említi a titkárasz- szony. — Ki tudná megszá­molni, hányszor elmondtuk, hogy szakszerűen foglalkoz­zanak a kerttel, ne akarjanak ott mindent megtermelni. Az eredményt mégsem a szóbeli agitáció hozta, hanem a ter­melőszövetkezet hatalmas tábláin ismerték meg az em­berek a gyümölcsfák kezelé­sét, gondozását. A korszerű konyhakertészet is itt vonult be a köztudatba. Ma pedig már ritka az a kert, ahol ne fóliasátor védné a fejlődő pa­lántákat az időjárás viszon­tagságaitól. Tunyogmatolcs évtizede, hogy megvalósította a község fejlődéséhez szükséges felté­teleket. Még 1968—69-ben át­adta a törpe vízmüvet a Sza­bolcs megyei Víz- és Csator­agitáció a „dzsungel- kertek“ ellen Szakkör a gépházban Segil a lakosság namű Vállalat. Portánként mindössze 3 ezer forintba ke­rült. Igaz, akkor sokan ágál­tak ellene, ma már nehezen tudnának meglenni vezetékes víz nélkül. Építettek egy húsz­Csaknem félezer gépkocsi- vezető dolgozik a Volán 5-ös számú Vállalatánál. Közülük a legkiválóbbak a korszerű vezetéstechnika alkalmazásá­val elérték, hogy több ezer liter üzemanyagot takarítot­tak meg. Ez azonban nem ál­talános. Elhatározta a gazda­sági vezetés, hogy egy ZIL tanulógépkocsit állít üzembe, amelyen a legkiválóbb „pi­lóták” oktatják majd kollé­gáikat a korszerű vezetés- technikára. A tangépkocsit korszerű műszerekkel szerelik fel, személyes bölcsődét az ötve­nes években, majd öregek napközi othonát 1970-ben. Egy év múlva modern ABC-t nyitottak. Az emlékezetes 1970-es árvíz 320 lakást dön­tött romba, az itt élő 860 csa­lád közül csaknem minden második új otthonba költözött. Azóta lassan, de folyamato­san gyarapodik a lélekszám, most 3200 főt jegyeznek a ta­nácson. A fiatalabbak is eljárnak dolgozni, de az estéket már otthon szeretnék tartalmasán eltölteni. A művelődési ház­ban a nagytermen és a klu­bon osztoznak a csoportok, még a mozigépházat is hasz­nosítják. Itt a fotószakkör ta­lált helyet magának. Az asszo­nyok közül jó néhányan be­dolgozást vállalnak a máté­szalkai háziipariba. A lakást pedig a most ismét divatos kalocsai hímzett térítőkkel, szettekkel díszítik. A közérdekű bejelentések­ben rendszerint a bekötő utat, a járdát, a belvízelveze­tést és a szennyvízcsatornát hiányolják. Legújabban az is­kolához szeretnének egy tor­natermet építeni. A tanács szűkös anyagi eszközeihez a téeszen kívül a lakosság is felajánlotta önkéntes munká­ját. T. K. amelyek azonnal mutatják a túlfogyasztást, s egyéb hibá­kat. Tanulógépkocsi is hozzá­járulhat az üzemanyaggal va­ló takarékossághoz. Az okta­tómasinát most készítik elő vizsgára, s augüsztus második felében áll-munkába. Addig is átmenetileg hagyományos tehergépkocsin végzik az ok­tatást, s ha elkészül a ZIL oktató teherkocsi, a legjob­bak mellé ülnek a módszer­átvevők, s mindennap lesz oktatás. Á VOLÁNNÁL: í Továbbképzés a takarékosság érdekében fuldoklik reggelenkint, bár napközben diszkréten, hal­kan köhécsel. Kicserélték Be­nőt — meg persze engem is —, újabb mézesheteink kö­vetkeztek. Fehér holló ő a férfinemben — gondoltam —, megmintáztatom a fejét egy neves szobrásszal. Kité­tetem a kapubejárattól jobb­ra, ezzel a fölirattal: „Ö az a csodálatos Benő, aki negyven évi dohányzás után sutba vágta a bagót. Csakis őt kö­vessétek, pipogya férjek!” De mi történt ekkor, drága barátnőm, Cimbi? Kiálltam az erkélyre egyik reggel, hogy utána nézzek, rágja-e a gyógycukorkát Be­nő. Majd hanyatt estem a ré­mülettől. Bement a trafikba, elég sokáig időzött ott, és ke­gyetlenül fújta a füstöt kifelé jövet. Majd kicsattant a ké­pe a gyönyörűségtől. Azt hit­tem, menten elájulok. Becsa­pott engem ez a bitang, ott szív, ahova nem láthatok, vagyis a hivatalban. Pedig is­merhetsz, gyanakvó termé­szetű vagyok. Naponta for­gattam ki a zsebeit, s egy szikra dohányporra se akad­tam. Szagolgattam a zakóját, és enyhe pacsuliszagot érez­tem. Bár ez a fodrásztól is származhatott. Várj csak, vén lator — gondoltam —, próbára tesz­lek este. Két doboz Fecskét tettem a zöldséges-kocsonyás tányérja mellé a vacsoránál. A hatás drámai volt. — Ezt kinek szántad, Mu­cus? — kérdezte ártatlanul. — Tudod, hogy nem dohány­zók! — Nem baj, szívem — fe­leltem enyhén mosolyogva —, ez reprezentációs ciga­retta, azoknak a gyönge jelle­mű kollégáidnak, akik otthon beadják a gyanútlan nejeik­nek, hogy útszélre dobott csikket se szívnak. Vígan pö­fékelnek a hivatalban. Benő nagy szemet meresz­tett rám, de megőrizte csúcs­főkönyvelői nyugalmát. — Remek asszony vagy, Mucuska, ha ezekre az inga­tag karakterekre is gondolsz. Nem állhatom a szagukat se. Mint a héja, csapott le, zsebébe süllyesztette a Fecs­kéket. Tagadott még most is ez az elvetemült. Mélyen a szeme közé néztem. — És a trafik, ahova reg­gelenkint bejársz? Sózott mogyorót vásárolsz? Többféle színt váltott pil­lanatok alatt. — Nem, Mucika. Cigarettát veszek, pusztán csak könyö- rületből. Az asszonyka férjé­nek tőből levágták a lábát. Erős dohányos volt. — Na és ... — Hagyhatom éhen veszni nyomorék férjével együtt, amikor annyian leszoktak a dohányzásról ? Ekkorát hazudni! Tudod, Cimbi, mintha kést vágtak volna belém. Olyan volt ez az egész meskete. — És jóképű az a te trafi- kosnőd? — szegeztem a mellének. — Pocsék, mint a világhá­ború! — vágta rá habozás nélkül. — Foghíjas, mint egy lebombázott város! Ismered az én puha szívemet. Nem élhetne rágógumiból. Másnap megnéztem ma­gamnak azt a trafikos an­gyalt. Képzelj, Cimbi, egy csupabögy töltött galambot, falusi táncegyüttesből. Mini­szoknyás lábát gusztálta a függöny mögé rejtett állótü­körben. Hunyadi István A fogadalom

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents