Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-01 / 152. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET Q 1979. július 1. VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Üttörővakáció „Tábori turnusbeosztás: Június 18—24: Kórustábor, honismereti tábor. Június 25—30: Sporttábor. Június 30 — július 6. Országos hagyományőrző-tábor ...” Majd: őrsvezetők továbbképzése, alapképzése, cseretáborozás, üdülőtábor, honvédelmi szaktábor, kisdobos üdülőtábor. Egyetlen nap sem marad ki a vásárosnaményi Tisza- parti úttörőtáborban a nyár folyamán, váltják egymást a gyerekek — mint ahogyan a megye és az ország többi táborában is. Az úttörőnyár sok-sok ezer gyereknek jelent felejthetetlen élményt: kiszabadulva az iskolák falai közül ismerősök és leendő ismerősök töltenek együtt pár hetet. Játék, kirándulás, az úttörővetíetőknek felkészítés — sok minden szerepel a programokban. A megye hetvenhétezer általános iskolása közül csaknem tízezren töltik a vakáció egy részét táborokban. Nem véletlen, hogy éppen ezzel kezdem az úttörőmozgalomról, az úttörőéletről írottakat: itt a nyár, amikor minden fiú-lány a „nagy szabadság” eltöltésének terveit fontolgatja — s ebben sok segítséget kapnak a gyerekszervezettől. — önálló csapattáborunk lesz a nyáron a Dunakanyarban: Verőcemaroson — mondja ifj. Ancsán László, a tornyospálcai úttörőcsapat vezetője. — ötven gyerek utazhat. Csaknem kétszer ennyi jelentkező közül választottuk ki az arra érdemeseket: tanulásuk és az elmúlt évben végzett úttörőmunkájuk jutalmaképpen. Igaz, nem ingyenes a tábor, személyenként ötszáz forintba kerül, de tavaly például az Állami Ifjúsági Bizottság táborozási utalványaival mehettek a gyerekek. Idén a termelőszövetkezetünk adott némi hozzájárulást, négyezer forintot... Néhány hetedik osztályos fiút kérdeztem meg Tornyospálcán: mit csinálnak nyáron? Többen részt vesznek közülük a verőcemarosi táborozáson, néhányan az iskola által szervezett természetvédelmi táborban töltenek tíz napot a nevezetes és rendkívül szép Ricsikai-er- dőben. Van, aki SZOT-üdü- lőbe készül, az egyik őrsvezető gyerek pedig továbbképző táborozáson is részt vesz. Aztán a beszámolók után visszakanyarodtunk az időben: a tanév ideje alatt miképp is fest az úttörőélet „aprómunkája”... Mielőtt azonban erről beszélnénk, engedtessék meg némi kitérő — a még régebbi múltba. A kezembe került nemrégiben egy hatvan esztendős könyv, melyből megismerkedhettem a cserkészmozgalommal. Apáinknak nemigen kell sokat mondani erről: sokuknak fűződik hozzá emlékezetes élmény, kaland, izgalom. A különböző próbák teljesítése, a közös őrsi kiruccanások, a találkozók, túrák, táborok. Tudott dolog: a kimondott cél az volt, hogy kielégítsék a gyerekek romantika iránti igényét, kalandvágyát. Micsoda élmény lehetett például a tizennégy-tizenöt éves fiúnak a harmadik próba teljesítése: huszonnégy órás magányos túra erdőn-mezőn, különféle akadályokkal, sátorral, hátizsákkal... Az sem titok azonban, hogy az akkori ifjúságnevelés szerves részének szánták a cserkészmozgalmat: a kor ideológiájának szellemében... Persze ezt akkoriban nem verték nagy dobra, a természetjárást, a kalandozást állították a középpontba. Talán éppen ennek ellenhatása volt, hogy a háború után, az ötvenes években átbillent a mérleg nyelve: túlszervezték, „túlideologizálták” a gyerek- szervezet munkáját. S valljuk be őszintén: ennek utórezgései itt-ott ma is érezhetők ... • Lássuk, miképp kezdődött a háború után megyénkben az úttörőélet. Erről kitűnő dokumentumokat találhat az érdeklődő abban a pár évvel ezelőtt kiadott kis kötetben, mely Szabolcs-Szatmár harminc úttörőévének eseményeit fogja egy csokorba. Nyíregyháza mellett Borbányán alakult meg az első úttörőszervezet 1946-ban: 7 diák és egy nevelő részvételével. Fodor László, az első vezető így emlékezik: „A kezdet nehéz volt. Az itt élő emberek ördögfiókáknak nevezték az úttörőket, némelyek a szülők között azt igyekeztek elhinteni, hogy az úttörők neve azt jelzi: elviszik a gyerekeket utat törni... hogy összeszedik őket, és janicsárok lesznek belőlük ... Ma már ez roppant nevetségesen hangzik, de akkoriban csak megfeszített munka árán maradhatott fenn a szervezet.” Mivel a kommunista párt által patronált gyermekbarát-mozgalom szervezte az úttörőket, világos a rémhírterjesztők célja. Nem állhatták azonban útját az úttörőszervezetek erősödésének, sorra alakultak a csapatok, s már 1947 nyarát igen sok úttörő töltötte táborban. Szatmár megyében például elfoglalták a mozgalom nevében a cégénydányádi kastélyt és a parkot, s ott rendezték be az első tábort... Az iskolákban — akkoriban 430 általános és népiskola volt a megyében — csaknem mindenütt megalakultak a csapatok, és „az úttörőszervezet lassacskán elismert nevelési tényezővé vált az iskolákban” (mint ezt Arató Ferenc, az 1948-as megyei úttörőtitkár emlékezéseiben mondja.) „1948—51 között községünk, Vencsellő környékén rendeztünk gyakori kirándulásokat; többször tettünk kerékpártúrákat is Tokajba, Sárospatakra ... Örsi összejöveteleinket leginkább a szabadban, s több alkalommal egymásnál tartottuk, teadélutánokat rendeztünk, ahol táncoltunk. Majálist is szervezett a csapat a Tisza- közben, ahová gyalog mentünk ki ennivalóval, labdákkal, plédekkel felszerelve...” így emlékezik a hétköznapokra egy volt vencsellői diák: Birócsák Jánosné pedagógus. Visszakanyarodtunk hát az „aprómunkához”, melyről a tornyospálcai gyerekeket faggattam... — Van egy őrsi búvóhelyünk, itt az Alaphegynek nevezett dombon — mondja Móré Csaba, a Cinege őrs vezetője. — Építettünk ott egy kis kunyhót. — Tizenöten vagyunk az őrsben — folytatja Szumut- ku Béla —, és ha szűkén is, de beférünk. — Az idei utolsó -őrsi foglalkozáson a nyári szünidőről beszélgettünk — teszi hozzá Géczi Bandi. — Utána meg fociztunk egy kicsit. Aztán számháborúztunk. — Kettéosztottuk az őrsöt, egymás ellen harcoltunk — magyarázza Szabó Pista. — Gyakran szoktuk ezt játszani, nagyon izgalmas! Persze, mindig időbe telik, mire elosztjuk a csapatokat, mert vitatkozunk, ki hová kerüljön, hogy egyenlő erősek legyünk ... — Ilyenkor már jó, amikor kimehetünk a szabadba. Télen is megtartjuk a foglalkozásokat, az úttörőszobában. Ott megbeszéljük a dolgainkat, aztán asztalifocizunk vagy sakkozunk. A múltkor a lányokat — a rajunk másik őrse lányokból áll — meghívtuk egy kis diszkóra. Meg aztán voltunk szánkótúrán is, amikor jó hó volt! — Fél évre előre szoktuk összeállítani a programokat. Az őrs tagjai javaslatokat tesznek, s úgy áll egybe a program. A legtöbben még több jáétkot, sportot, kirándulást akarnának. Amikor a különféle ünnepekre való készülés kerül szóba, már nem nagyon lelkesednek ... • így van ez. Milyen is a gyerek: mozogni, játszani, kalandozni szeretne minél többet. S lehetőleg keveset „megbeszélni”, előadásokat hallgatni, feszengeni... Jól emlékszem arra az időre, amikor senkinek sem tűnt fel, hogy rendszerint „őrsi órának” neveztük összejöveteleinket. Holott ez nemcsak szótévesztés volt: bizony tan- óraszerűen folytak a foglalkozások ... Jó ideje már, hogy az úttörőmozgalom vezetői is ráébredtek: erősíteni kell a gyermekszervezeti jelleget, új és új ötleteket, módszereket felkutatni-kitalálni. 1976-ban Vaján megalakult az országos úttörőhagyo- mány-őrző múzeum — a maga nemében páratlan létesítmény. Itt másfél száz olyan kitűnő ötlet sorakozik, melyek célja mind egy: játékosan, izgalmasan megismertetni a szűkebb pátria történelmét, haladó hagyományait, emlékeit minden úttörővel. Mindebben az is igen lényeges, hogy a találkozó csak záróakkordja egy folyamatos munkának, melyet a kis gyermekközösségek végeznek — önállóan. Összedugják a fejüket, új tippek születnek, lelkesen vetik magukat a munkába, legyen az parkápolás, faültetés, zászlókészítés, túra, faragás vagy vetélkedő. S ez az egyik legfontosabb cél: az önállóság kiszélesítése. Nem véletlen, hogy a jövőben jobban elvárják az úttörőcsapatoktól az önálló tevékenységet, a sajátos, egyéni arculatú programot. Végezetül térjünk vissza a nyári vakációhoz. Lelkesen meséli kis barátom, a tizenhárom éves Csaba: kerékpártúrára indulnak júliusban! Nagy az izgalom, mert lassan be kell szerezni a sátrakat, a gumimatracokat, a bográcsot és egyéb nélkülözhetetlen eszközöket, meg hogy mielőbb meg kell nézni a térképen a legjobb táborozási helyeket útközben, és most tanulja anyukájától a paprikáskrumpli elkészítésének legjobb módjait... Kipirul az arca, ahogy mondja, lelki szemei előtt már a felvert sátor, a hosszan elnyúló országút, az erdőszéli tisztások, a karikázás öröme. Hogyne — válaszolja kérdésemre —, megy ő szervezett úttörőtáborba is, Tivadarba, de hát az mégiscsak más. Ez az igazi! Az őrsből mindenki ott lesz! — vágja ki büszkén. — Pedig két fiút nem akart elengedni az anyukája, de a többiek elmentek hozzájuk, tanár bácsival együtt, aki a kísérőjük lesz, és ... Szóval: sikerült. KM Gyermek és képzőművészet* A z ember zajtalanul lépett a színre — írja Teilhard de Chardin. Aztán bi- I zonyára hangos jajkiáltással vette ( tudomásul a halált. Az egyetlen élőlény ] ugyanis az ember, akinek mond valamit I az elmúlás. Temetni kezdett, majd félni, s [ miközben készítette a szerszámát, nyelére \ bálványt faragott, képet alkotott, kidíszí- ) tette hajítófegyverét. Mert félt és győzel- [ met akart. S ha nem is fogalmazott tiszta \ kerek mondatokban, világos lett számára a J bőség és hiány, a termékenység és pusz- I tulás, ereje s annak véges volta, egy ösz- i szefüggéssor a szeretkezéstől a halálig, a j vetéstől az aratásig, a tavasztól a télig. Az ismeretlen erőkkel szemben álló, \ csak az imént csendben színre lépett em- j bér hadakozni kezd a kiszámíthatatlan el- [ len. Ismert világunk legkülönbözőbb pont- i jain addig formálja csontjait, köveit, míg ) ki nem alakul belőle az ősanya, a Termé- j kenység, a Továbbélés nagy szimbóluma, i A lauselli, a lespugue-i, a willendorfi, a ] Tape-Szarab-l Vénuszok túlhangsúlyozott / keblei és ölei provokálták a képzelt istene- [ két: adjanak termést. Termést az ölnek, hogy legyen ember a halál után, termést a folyóban, a földben, az erdőben. A Nagy Istenanya és a Bika vagy Bölény fel-feltűnő szobrai, képei barlangok falán a tudatosult születés, élet üzenetei. S mennyire egyformák! Az élet jogainak első deklarálásai, melyek messze felül állnak a földrajzi környezeten; a még cset- f lő-botló ember üzenetei nem manipulál- \ tak. Aztán bővül a kör. Megjelennek a I szobrok, melyeken az anya és gyermeke [ egy tömbbe olvadva mutatja: diadal! Néz- \ zük akár az orisszai templom falát, a Cip- ) ruson talált ősszobrot, a közép-keleti em- [ lékeket, mindenütt ott sorakoznak a Ter- \ mékenység szobrait, a Termést mutató j alakok. Időtlen időre mintát adva. Mintát? I Nem; egyetlen kifejezési formát fogalmaz- [ va meg. Mert nem tudott se jobbat se j szebbet Jacques Lipschitz, nem alkotott tö- / kéletesebbet Sedlec Prágában, nem talált í jobb formát Paul Klee, s megismételte az \ ősüzenetet Henry Moore. Akár a termékenységet, akár az anyát és gyermekét nézzük, az évtízezredek során azonos formák testesítik meg. Vajon miért van ez így, s éppen a gyermek ábrázolásánál? Talán a gyermek, mint az élet, a továbbélés, a remény örök manifesztálódása? Tény, a tudat sosem puszta lenyomata a valóság jelenségeinek, hanem egyben 1 mindig az ember válaszát is tartalmazza. 1 Az eszmélő, a világra lopakodó embertől máig erre a kérdésre miért ugyanaz a fe- l lelet? I A megszülető művészet összekapcsolta a legpőrébb realitást a mágikus céllal. A ter- i mékenység és a nem ismert egyidejű hí- 1 vása — riogatása —, imádása. A művészet ’ mindmáig ábrázolja a pillanatot, de mint l vizuális jelek összessége, üzeneteket is köz- I vetít. Az alkotóról, világáról, vágyáról, in- ' dulatáról, dühéről, reményéről, szereteté- ről. És aki ezzel szembe kerül, úgy reagál, I hogy közben a pszichológiai folyamatok so- I kasága játszódik le benne. A bálvány, a maszk, az ősi szobrocska, a gyermek—anya | ábrázolások a múltból éppúgy elindítanak I egy folyamatot, mint Picasso vagy Le Nain képei. i Arisztotelész így fogalmazott: a katarzis 1 a részvét és a félelem által éri el a tőlük való megtisztulást. Vagyis a művészet , pszichológiai funkciója lényegében a mai I gatartásformák átélése. Gyönyörűséget okoz, ezáltal külső viselkedési megnyilvánulása is van. De ehhez szükséges, hogy I megismerjük mások félelmét, azonosulni tudjunk velük. Fel kell ismernünk, hogy ami velünk megtörténik vagy megtörténhet, nem pusztán véletlen, esetleges, hanem nagyobb összefüggésekben nézve egyenesen törvényszerű, mások is megélik vagy megélhetik. A gyermek, a továbbélés, a remény, a | termés, a jövő — éppen az ember születőhalandó voltából adódóan —, alkotót és al- kotást befogadót egyaránt ilyen katarzisra i készteti. Átéljük a félelmet, hogy megtisztuljunk tőle. Megannyiszor meghalunk. | hogy újra feltámadjunk. Évtízezredek óta megriadunk, s a gyermek láttán megtisztulunk. Az egyes ember öröme, bánata. I félelme, szánalma, bukása és diadala így forr össze mások, végső soron az emberi közösség örömével, bánatával, félelmével, szánalmával, bukásával és diadalával. Az élet és halál ügyében aligha változott valami a színre settenkedő ember és a mi • Megjelent a Pedagógiai Műhely 1979. 2. számában korunk között. Nem más Európában, Ázsiában, ugyanilyen Afrikában vagy Amerikában. S bár korunk tudása, technikája évmilliókat járt be, a képzőművészetben megjelenő anyák és gyermekek változatlanul hordozói egy misztikus célnak, a halál elűzésének: a kőbe vagy képbe zárt pillanat mindig a félelem és a megtisztulás bálványa. A Neandervölgytől Altamirán át a Nemzeti Galériáig, a Louvre-ig vezet tehát a hatalmas ív. Felbukkan benne megtermékenyítésre váró öl, kis Dionüzosz, milliónyi Madonna Bizáncból, fegyelmezett Jé- zuskákkal, szüzek serege a középkori kalendáriumból, Evreux szobra a gyermekről. Tiziano életerős megváltójelöltje, Giorgione Viharja, ahol gyermeket véd az anya, Bosch megannyi riadt aprósága, Goya rémségekben vergődő gyermekalakja, Reynolds fürkésző szemű aprósága. És eljutunk korunkig. Kokoschka gyermekei még játszanak 1909-ben. De MunchnéX már sikolt az élet, Kíeenél iszonyatos a mese a törpéről. Mind riogatóbbak a bálványok, mígnem Kan- dinskijnél szétesik a kép. A képzőművészetben hol olyan szépek a gyermekek, hogy már hinni sem tudjuk, hogy emberek, hol oly torzak, hogy félünk tőlük. Vagy féltjük őket? Csontvárynál a názáreti Má- ria-kútnál még szép, nyugodt, s reményt kínáló a gyermek, Derkovits alkotásán már gyermekéért ordító anyát ábrázol. Gyilkosabb a démon, ijesztőbb az ikon. A bunkótól a bombáig vezető út újabb álarcokat, riasztókat, hitadókat követelt. A kis Jézusok pacifikáló mosolyai kit hatnak meg? Itt már ordítani kell, mint Kollwitz- nál, itt már sikítani kell, mint Picassónál, itt jajongani kell, mint Derkovitsnál. Nem könnyű életet teremteni oda, ahol gépesített rendszerek ölik a Vénuszokat és a Bikákat. A modern isten nem riad a régi maszktól! Nem fél a hajítódárda nyelére festett istenképtől. Nem ad semmit az élni akaró ember magbefogadó anyaölére! A művész válaszol a kérdésre és a kornak. Igaz, néha együgyűen. Plakáton mutatja a gyermeket. És mégis harcba szólít. Mert a mítosz él. A gyermek az élet. A jövő. S mily döbbenet! A gyermek mint agi- tációs eszköz is jónak bizonyul. Ott volt a barokk korában, mint az ellenreformáció nagy fegyvere. Angyalnak álcázva. Aztán a Megváltó gyermekkori képmásaként bíztatott megtisztulásra. A képi megjelenésű, vizuális jeltípusok mozgósítóvá váltak. Hol a jó, hol a rossz célok érdekében. Eszközzé vált a pufók kisded és a nyúzott gyermek. Harcba isztikélt apákat, harcból hívott haza apákat. A willendorfi Vénusz még megtermékenyítés után sikolt, a kor képén megjelenő gyermek puszta életéért néz reánk. És a gyermekábrázolások ezernyi bitor- 1 lója, szemfényvesztője, álszibillája, hamis mágusa után a huszadik század óriása, Picasso visszavisz újra a barlangba. A met- | ropoliszok és gépek korának emberét becsalogatja a vallaurisi kápolnába, oda- kényszeríti a Háború és Béke hatalmas I festménye elé. Két szimbólum köré kristályosodik ki mondandója: éji madarak és ragadozók, baljós éjszakai fejedelmek ke- I rülnek szembe a gyermekkacagással, a gyermekjáték magas fekvésű, tiszta és vidám, rondószerűen visszatérő dallamával. , A Békét még szorongatja valami görcs, -az 1 1953-ban még nagyon is élő és közeli háború ki nem hevert traumája. „Elég ho- mályos ez a kis kápolna — mondta Pi- | casso —, de én szinte jobban szeretném, ha nem világítanák ki. Ha a nézők gyertyával járnák körül, mint a kőkorszaki bar- I lángokat, s így fedeznék fel, közelnézetből a kép részleteit...” A képen, a Béke világában az ekét gyermekkéz tartja, de Pe- I gazus vonja. Nagy mese, hatalmas jelkép, döbbenetes üzenet és jel! Elmarad minden fölös dekoráció, vonal. Csupa letisztult, i egyszeriben érthető mondandó. Olyan tisz- I ta, mint a történelem előtti anya gyermekével, amit Cipruson találtak. Félünk és i részvéttel részt veszünk, megtisztulunk I láttán. Üjra megfogalmazódik az Élet, a Lét, a Jövő féltése, óvása. M inden kor minden művésze — a dárdanyelet díszítőtől Brancusiig — így lett mágussá. Termékenység és Gyermek képében hadakozóvá. Az egyet- ' len téma, ami sosem kerül múlt időbe. Időtlen, mint maga a jel, a mindenhol j érthető, egyet jelentő. Mint a pillanat, ! mely megmerevedett, egy emberként mutatva, de egy magatartást is sűrítve. A ha- j ladó ember győzelmi kiáltása. A létezés | maga. Bürget Lajos j Tarnavölgyi György
