Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-01 / 152. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. július 1. o TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK Falumúzeum Hagytarcsán A Pest környéki települések egyik leggazdagabb tájházát Nagytarcsán találjuk. A helyi társadalmi igényre létrehozott múzeum eddigi múltjával bizonyította létjogosultságát. Számos helytörténeti, néprajzi, díszítőművészeti kiállítást rendeztek már falai között. A környék iskoláiból rendszeresen tartanak itt órákat, szakköri foglalkozásokat gyerekek részére. — Első képünkön: az ágyon három asz- szonygeneráció párnája látható. Az alsó sorban a századfordulóról, a középsőben az 1930-as évekből, a felső sorban pedig az 50-es évekből való párnákat őriznek. — Második képünkön; a látogató a szövőszék mellett egy népviseletbe öltöztetett menyecskével találkozhat. A kiállított mezőgazdasági eszközök között találjuk ezt a tövisboronát, amelyet errefelé neveztek vesz- sző-, vagy seprőboronának is. Az előtérben egy faragószék és vonókés látható. A következő képen az építőszakma korabeli szerszámai: vályogvető forma, simító, lécező, zsúpverő, fanyárs, gyékényfűző vastű. FILMJEGYZET Á film világ- története elé hoz, ha már szilárd az esz mei és materiális háttér. Két esztendővel ezelőtt a várnai tanácskozáson, melynek témája a szocialista szovjet filmművészet megtermékenyítő szerepe volt, az esztétaként és történészként egyaránt kiváló olasz Guido Aristarco professzor érdekes javaslatot terjesztett elő. Űj elvek szerint kell megírni a film világtörténetét a kezdetektől napjainkig — ez volt elképzelésének lényege. A jeles teoretikus nemzetközi összefogást sürgetett az ügyben, mert úgy vélekedett: immár tűrhetetlen, hogy az egyébként szaporodó enciklopédikus áttekintésekben mind gyakoribbak a hibák, pontatlanságok, elírások, felderítések. Aristarco az okot is megnevezte. Egyetlen ember (de még egy jól megválogatott munkacsoport is) képtelen megtekinteni valamennyi alkotást a filmhistória összeállítása során. Marad tehát a kényelmes megoldás — minden tévedés legfőbb eredője: a korábbi lexikonokból való ollózás, vagy ha finomabban akarunk fogalmazni, az információk és minősítések kellő kritika nélkül történő fel- használása. Van-e célravezetőbb módszer? — tették fel a kérdést Aristarcónak (aki, mellesleg szólva, hazánkban is jól ismert a filmelmélet művelői körében, hiszen több kötete napvilágot látott magyar fordításban). — Igen, van — hangzott a válasz. A film világtörténetének a nemzeti összeállításokra kell épülnie, ám a részfejezeteket csak az adott ország szakértői írhatják. ötvenen, százan, kétszázan: azok, akik legjobban ismerik szűkebb hazájuk filmművészetének múltját és jelenét. Az ötlet kitűnő, a gyakorlati kivitelezés azonban egész sereg kisebb-nagyobb volumenű probléma megoldást feltételezi. Felsorolok néhányat közülük. A vállalkozás fantasztikus összegbe kerül. Az előkészítés munkálatait valóságos hadseregnek szükséges magára vállalnia. Patró- nus(ok) néLkül egy lépés sem tehető. Csak akkor szabad hozzáfogni a szerkesztés szempontjainak megvitatásáÖszintén bevallom, hogy magam a több lépcsős művelet első fázisát véltem leg- hosszabbnak. Sok évnek kell eltelnie ahhoz — gondoltam —, míg az első munkamegbeszélésre sor kerülhet. Tévedtem (s ezt őszinte örömmel írom le). A közelmúltban részt vehettem azon a szófiai szimpozionon, melyen a leendő filmvilágtörténet kiadásával kapcsolatos elvi és gyakorlati kérdések kerültek terítékre. Természetesen Guido Aristarco elnökölt s a tárgyaló- asztal körül közel félszáz filmtörténész foglalt helyet (Bangla Destől Indonéziáig, Koreától az USÁ-ig, Angliától a Szovjetunióig): a nemzeti munkacsapatok vezetői. A tanácskozás napirendjén az úgynevezett Előkészítő Bizottság által megvitatásra ajánlott programpontok szerepeltek (alább beszámolok róluk). Az eszmecserék motorja a fáradhatatlan Todor Andrejkov, a Bolgár Filmarchívum vezetője volt, aki nemcsak a szervezés nehéz feladatát vállalta magára, hanem a küldöttek közötti kapcsolatteremtés misszióját is teljesítette. A filmvilágtörténet „műhelye” a Bolgár Népköztársaságban lesz, bár ez természetesen nem azt jelenti, hogy a baráti szocialista ország az egyetlen védnöke a minden szempontból nagyszabású kezdeményezésnek. Már említettem, hogy sok pénzt kell előteremteni: a különböző anyagi források koncentrációja nélkül egyáltalán nem lehetne reményeket fűzni a sikerhez. A kiadványt 29 kötetre tervezik. Nem népszerű füzetsorozat lesz, hanem tudományos igényű analízis a néma- és hangosfilm korszakairól, az egyes műfajokról, a jelentős és jellegzetes produktumokról, a különféle törekvések jellegéről. Az új filmleltár minden eddiginél teljesebb és igényesebb: a mozi születésétől, 1895-től 1980-ig tekinti át a fejlődés eseményeit. Noha a vaskos filmalbumokat elsősorban a szakembereknek, kritikusoknak, ismeretterjesztőknek szánják s feltehetően magas ára miatt csak kisebb számban jut majd el a mozirajongók millióihoz, több tízezres példányszámot terveznek. A mostani elképzelés szerint angol, francia és orosz nyelven jelentetik meg a köteteket. A felsorolt dolgok egyáltalán nem mellékesek, a szófiai tanácskozáson elfogadott irányelvekről mégis szeretnék részleteseben szólni. Vagyis a szemléletről: a cselekvési egységről, mely a konferencia valamennyi résztvevőjét áthatotta. Talán nem tévedek, ha megállapítom: ez egyszersmind a siker feltétele is. A filmesek (nemcsak a szocialista országok delegátusai !) megegyeztek abban, hogy a világtörténet haladó világszemléletet tükröz majd, mert progresszív társadalmi ideálok népszerűsítésére vállalkozik. Kétszerkettő, de törvényben is rögzítették: tilos minden fajta diszkriminációs kísérlet vagy a nacionalizmus szempontjainak érvényesítésére. A szerzők többségükben marxista világfel- fogásúak. Az egyes korszakok — óriási vita előzte meg elfogadásukat! — a társadalmi változásokhoz kapcsolód- hak. A periodizáció egyébként a következő: a film felfedezésétől az első világháború végéig: a némafilm időszaka; a hangosfilm első évtizede; a második világháború évei; a második világháború utáni másfél évtized; új törekvések és új hullámok a hatvanas és hetvenes évekében. Szófiában bejelentették, hogy a nyolcvanas esztendők közepén kerül sor az új filmenciklopédia első kötetének megjelentetésére. Mint szerző s mint olvasó egyaránt türelmetlenül várom ezt a pillanatot. Veress József A pitvar talára olyan dísztányérok kerültek, amelyek továbbéltetik a környék gazdag motívumvilágát. A viselettörténet egyik legjellegzetesebb darabja a guba, amely a bunda (suba) szövött utánzata. A fekete gubát csak Debrecenben gyártották, de ezen a tájon Is elterjedt. A viselet társadalmi hovatartozást is jelentett: guba a gubával, suba a subával házasodjék — tartotta a mondás. Vagyis a szegény a szegényt, a gazdag a gazdagot válassza. Ha a saját maga elpusztítására bombákat gyártó századunk túléli önmagát, s megmaradunk, megmaradnak velünk együtt könyveink is, a Csoóri-írásokat forgató kései olvasó rendkívül izgalmas kornak fogja elkönyvelni Magyarország 60^as, 70-es éveit. Milyen is hát a mi korunk egy rendkívüli érzékenységű alkotó kortársai elé tartott tükrében? Mi foglalkoztatja szellemi életünket, milyen látható és láthatatlan rezdülések mozgatják társadalmunkat, merre halad a világ, s benne mi, magyarul beszélők? Csoóri választ keresvén ezekre a fontos kérdésekre, a nagy elődöket és a kortársakat: József Attilát, Bartókot, Lorcát, Jeszenyint, Veres Pétert, a két Szerváti- uszt, Kallós Zoltánt, Erdélyi Zsuzsannát, Kása Ferencet, Nagy Lászlót is megidézi. Utazások önmagunk körül Segítségül, s mintegy igazolásul. Hol úgy, hogy emlékező írást ír róluk, höl kiállítást megnyitó beszédét adja közre, vagy töprengéseit tárja elénk. Jeszenyin sorsán gondolkodva a maga indulatait rokonítja az orosz költőével. Az elsüllyedő, a múltba vesző orosz falu lírikusa egyik hosszabb versében így vallott: „Októberé és májusé a lelkem, de lantom, kedves lantom nem adom.” A jeszenyíni alapálláshoz Csoóri a következő kommentárt fűzi: „...épp Jeszenyin drámája, kettősége és csapó- dásai nélkül mennyivel kevesebbet tudnánk azokról a csikorgásokról, melyek a nagy forradalmi átalakulást kísérték. A földrengésből, az omlásokból kimaradtak volna az emberi tekintetek.” Kutatja a következetes, egyenes emberi és művészi magatartás útjait. „Séta, esernyő alatt” című írásában a kényelmességünk, restségünk, engedékenységünk résein észrevétlenül befurakodó gyalázat veszélyeire figyelmeztet. Az örök polgármagatartásra. A történelmi tapasztalat megmutatta az ideig-óráig tartó háborítatlanság következményeit: a jogfosztásokat, a terrort, a háborúkat, az ipari módszerekkel megszervezett gyilkolást. A következtetés: óvakodjunk ettől a farizeus, a magunk fejére pusztulást hozó magatartástól. A tömegeket újrahódító népköltészet sok Csoóri-írás tárgya. A „Szántottam gyö- pöt” című esszében a népdalok és balladák már-már kafkai, bretoni erejű szürreális vonulatát tekinti át. A modern költészet folyamába József Attila és Lorca ömlesztetté ezt a hagyományt. Népi hagyományaink újkori térhódítása azonban nem mentes a zavaroktól. A szürreális, kozmikus jelentésű dalokat újra kell tanítani és magyarázni a befogadóknak. Népszerűsítése során előítéletek, óvatoskodások, tudatos konkolyhintések sorozatával kell megküzdeniük a mellette állóknak. Motorizált és panelesített korunkban azonban a fogékonyak és érzékenyek egyre nagyobb kíváncsisággal kutatják gyökereiket. Történelmi tudatunk, emberi tartásunk miatt igen fontos, hogy a nagy múltra visszatekintő szándékos torzítások után végre valós képet kapjunk önmagunkról. A kötet fülszövege a szerző stílusát, nyelvezetét a hegyi patakok tisztaságához hasonlítja. A hasonlat nem véletlen: a költő — saját bevallása szerint — nyelvünk itthon már-már feledésbe vesző ízeire, szépségeire, ké- piségére a szomszédaink között élő magyarok körében döbbent rá. A méltóságában megőrzött anyanyelv gerinceket tartó erő. Nagy a csábítás a nyelvvel dolgozó művész számára: Csoóri ezért érzi inkább szülőhelyének a mezőségi falut, mint Zá- molyt. „Találkozásaim az anyanyelvvel” című esszéjében nyelvünkről, s így egyenes ágon rólunk van szó. A találkozások felemelőek, fel- kavaróak, de sokszor fájdalmasak, torokszorítóak. Anyanyelvűnk helyzetét a tájainkon használatos nyelvek' koszorújában vizsgálja: mire jutottunk és mire juthatnánk egymással a türelem kölcsönös sebeket gyógyító útján. A magyar nyelv ápolását azonban nem végezheti más helyettünk, ez a mi soha el nem évülő gondunk. Megszívlelendő Csoóri Sándor figyelmeztetése: „A nyelvében megbukó nemzet előbb- utóbb eszméiben is megbukik.” Üjra olvashatjuk a nagy esszéket, az „Utazás félálom- ban”-t a „Tenger és dióle- vél”-1, de mellettük az újonnan írottakat is. A korábbi tanulmánykötetekből és az eddig kötetben még nem publikált írásokból ösz- szeállított gyűjteményben nyomon követhetjük Csoóri gondolatait, önmagával vívott harcait. Ezek azonban nem köldöknéző vagy magánjellegű töprengések: társadalmunk, művelődésünk nagy fontosságú, a taktikus- ság okán sem bagatellizálható gondjai. (Csoóri Sándor: Nomád napló, Magvető, Bp. 1978.) Tóth István KM Szabadtűzhely a konyhában. Győri Lajos képriportja
