Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-29 / 176. szám
KH VASÁRNAPI MELLÉKLET Szemtől szemben Kádas István grafikusművésszel „Féltem az embert../' Kádas István: Betonvár „Ot\ essem el én, a harc mezején..." Segesvári tisztelgés Hová sorolja önmagát? Szabadúszó, félállásban lévő. vagy főhivatású művész? — Szabadúszó vagyok, napi kétórás állásom van a mo ziüzemi vállalatnál. Alkalmazott grafikát tervezek érte. Részben ebbpl, részben pedig a városi és megyei tanács által megrendelt alkalmazott grafikából élek. Ezt is szeretem, de nekem a képgrafikában kell bizonyítanom a szakma és a széles közönség előtt. — A műtermi sokszorosított grafika nem reprodukció, egyedinek számít. A műfaj legfőbb sajátossága, hogy sokszorosított. (Legfeljebb Ifi —20 példányt készít műtermében minden grafikus.) Azért, hogy nagyobb tömegekhez gyorsabban eljusson. Valóra tudta-e váltani azokat az elképzeléseket, amelyekkel o megyében újra letelepedett, miután itt született és gyermekkorát Szabolcsban töltötte? — Ügy érzem, itt mélyebbre jutottam munkásságomban. Tatabányán „léggyökerekben táplálkoztam”, számomra ingerszegény környezet volt, csupán irodalmi és zenei élményeim inspiráltak. Az ember a természet elemeit hordozza testében. Nem csoda hát, hogy őseink a természettel való küzdelmet olyan mélyrehatóan örökítették meg, dalban, táncban, vagy éppen bálványt faragva A bölcs természet rábízta kincsét azokra, kik fel tudják fogni az üzenetet, őseink, apáink küzdelmét. És a mai ritmusban kikeresik a harmóniát. E tájon én is ezt keresem. Ábrázolásának némely eleme szoktalan, a közönség egy részéből vegyes impresz- sziókat vált ki. Akar-e ezen változtatni, vagy sem? — Bartók a tiszta forrásban talált dallamra, és ráépítette korának hangját. Ez a hang diszharmonikus, mert a háború csengett ki belőle. Pendereczki a zenében felfogta Hirosima rettenetes zaját, ahogy potyogott vissza a földre, hamuporába az élő ember; egy oktávval feljebb a gyárak öklendezését, a számítógépek barbár kopogását, melyből az emberi hangok foszlányai az éterbe szállnak, úgy, mintha elmetszett gégéjű angyalok énekelnének Händelt vagy Ba- chot. Azt sem tudni, hogy az ember szögletes betonkockákat egymásra rakva mit épít magának ... — Féltem az embert! Mert mértéktelenül elpazarolják a Föld kincseit, a gyors felégetés füstjét és salakját nem tudják elrejteni. Az ember része a természetnek, de nem akarja tudomásul venni, hogy csak a természetben élhet meg. Szelídíteni akarja, eközben küzd vele és elpusztítja. — Lehetne álmodni a képekben is, mint a sci-fi írója. De nekem ez az álom nem kell. Mert ott is állig felfegyverkezve, parancsra várva fogadják a földi emberek az idegen civilizációt. Pedig ha tudná az uniformizált „intelligens” lény azt, hogy csak a humánum vezérelte rendben juthatunk tovább, egy magasabb civilizációhoz! — Nem változtathatok kifejezésemen, mert úgy érzem, az a tükör, melyet az emberek elébe teszek, csak akkor torzít, ha a tükröt selejtesre készítettük. Tudom, hogy az emberek michelange- lói alakokat szeretnének látni. Ha az emberek a kiállító- termekben mindannyian önmagukat keresik majd, akkor végre megérett az ember egy új reneszánszra. Milyen szereplési, kiállítási lehetőségei voltak az utóbbi egy évben? Mi az, ami nem sikerült valamely ok miatt? — A megyében elég mozgalmas volt az elmúlt időszak; Krúdy-pályázat, most Móricz-pályázatot hirdettek. Mindegyiken részt veszek. Kollektiven voltunk a Szovjetunióban, részt vettem Lengyelországban az 5. háborúellenes pályázaton. Önálló kiállításom volt a Jósa András Múzeumban, a VMK- ban kettő, és Nyíregyházán kívül négy kiállítást rendeztem. Mint volt munkás, bányász, milyennek találja saját művészeiében a munkásélet ábrázolását? — Az előbb felsorakoztattam azokat a problémákat, melyek engem inspirálnak. Észreveszem a mezőgazdaságból elvándorolt munkást, az olyan munkavezetőket, akik nem jól szervezték meg a munkát és ezért sok munkás zsebretett kézzel „dolgozik”. A felelősséget nem vállaló vezetőket, akik mégis felveszik a fizetésüket. A hiányosságokból megpróbálok általánosságokat leszűrni. — A társadalmi együttélés etikai hiányosságait ostorozom. Sajnos, egyes emberekben az értékítélet még a régi. Én azért nyúlok bibliai témákhoz, szimbólumokhoz, jelképekhez, mert azok az általános érvényű emberi igazságok ma is érvényesek. Mert génjeinkben a múltat hordozzuk, gesztusainkat csak lassan tudjuk újra faragni. A társadalomban az individuumnak egymaga erejéből kell megvalósulnia. Az új generációk nem beépülnek, hanem ráépülnek. Aki nem vállalja a Golgotát, ott jellembeli és értékzavar van. Jár-e időnként a fővárosban és másutt tárlatokra? Milyen benyomásokkal, tapasztalatokkal tér haza? — Járok a fővárosba zsü- riztetni plakátjaimat, ellátogatok kiállításokra is. Nem szoktam benyomásaimat hangoztatni, de ha most kérdezi, válaszolok. A fővárosi művészek a világ mozgásához ugyan közelebb vannak, de azt, ami Szabolcsban van, nem érzékelhetik. Valószínűleg ezért van olyan sok experimentális, népművészettől, figurától mentes alkotás. Régebben ezt nonfiguratív művészetnek nevezték. Nyugati szél hozta ide. Tisztelem az experimentális műveket és alkotóikat, sokat segítenek, de nem hiszem, hogy új vizuális formanyelvet teremtenek. Mert az emberiség formanyelve, jelképrendszere még ősibb, mint a beszéd. Az ember még nem is tudott beszélni, de már dolgoznia kellett a közösségben. Már akkor formajelekkel kommunikáltak, hiszen ebből lett az ékírás, a hieroglifák, és az egész írás. Szabolcs megyében megtaláljuk még élőben is azokat a formajelképeket, szimbólumokat, melyek apáink küzdelmét takarják. Milyennek tartja a megyei" képzőművészeti csoportban a művésztagok kapcsolatát? — Azt hiszem, ezen a kapcsolaton is érződik a budapestiek előtti hódolat. Milyen munkák foglalkoztatják jelenleg? Milyen alkotói gondok, belső konfliktusok között születnek a müvei? — Jelenleg a környezetszennyeződés foglalkoztat grafikáimban. És ezenkívül nagyon vonz Szabolcs megye népművészete. Én is szeretném felvenni a „sárga porból” az üzenetet, a dalt. De nem felületi, tárgyi megközelítésből, hanem mélyről, régről. Páll Géza A csatát — mondja a hiteles hadtörténet — Bem tábornok kezdte el. Egy ágyú- sortűzzel. Az erdélyi szabadságharcos hadsereg utolsó ütközetében mindössze háromezer embere volt. Vele szemben Lüders tábornok és a cári Szkarjatyin több, mint tízezer embere. Innen fentről, Segesvár sü- vegcukoralakú csúcsáról, a szász líceum mellvédjéről jól be lehet látni a dombokkal körülvett medencét, ahol mindez történt. Az országút kettészeli a völgyet, egészen közelről jól látszik Fejéregyháza, kicsit távolabb, már csak a fák közül integet Héj- jasfalva tornya. Az utolsó reggel A huszonhat éves költő — honvéd őrnagy — aznap reggel még Székelykeresztúron ébredt, a Gj/ár/ás-kúrián. Az öreg körtefa, mely utoisó reggelén beintegetett ablakán, még áll, a kegyelet is őrzi... Gyalog indult Segesvárra. De útközben arra jött szekéren Gyalokai Lajos százados, Bem tábornok katonai irodájának vezetője — ma úgy mondanánk: vezérkari főnöke —- és felvette. Bevitte Fejér- egyházára és leültek a „fila- góriában”, mely még ma is megvan. Talán Gyalokai az egyetlen hiteles tanú, akinek elfogadhatjuk a szavait Petőfi külsejéről. így vall: „Nem tudom, volt-e egyáltalán őrnagyi ruhája, mert én ilyenben sosem láttam. Azon a szerencsétlen napon egy vitorlavászonból való blúzt viselt, mellényt, nadrágot, továbbá egy szürke köpenyt. Fején egyszerű katonatiszti sapka, válláról pedig egy szíjon függő sárga bőrtáska lógott. Amint az első ágyúsortűz eldördült, Petőfi Sándor felugrott és rohant ki a filagó- riából, egyenesen a csata felé. Bem tüzérei kitűnően céloztak. Az egyik golyó eltalálta Szkarjatyint, a cári sereg egyik vezérét. Találkozás az Ispán- kútnál Ha az ember legyalogol a fellegvárból, pár perc alatt eléri az Ispán-kutat, ahonnan a Buni kaptató emelkeJ avában folyt a földeken az aratás, az emberek ki se látszottak a munkából; eszükbe se jutott, hogy az eget vizsgál- gassák. Az meg — baj-e vagy szerencse, még nem tudjuk — világoskék volt, tiszta és felhőtlen; így azután mindenki felkapta a fejét, amikor az a bizonyos titokzatos tárgy feltűnt rajta. A tárgy lapos volt, korong alakú, középen átlátszónak tűnt, valamiképpen a medúzára emlékeztetett — ha már láttak medúzát víz alatt lebegni, ha meg nem, hát hasonlítsuk inkább pitypanghoz, igaz, ez olyan lapított pitypang lenne; mondjuk, leszakítja az ember és ráfúj, hogy szétröppenjenek az ernyőcskéi, de mégsem szállnak szét, hanem úgy, egészben kezd el felfelé repülni, hatalmassá válik, s kezd lefelé ereszkedni — hát ez az, kérem, pontosan ilyen látványról van most szó. A tárgy egyre nőtt, és egyre nagyobb lett a lent állók izgalma is: mi lesz, ha véletlenül beborítja az egész mezőt, sőt, az egész környédik. Amikor már minden felbomlott, s a kis magyar sereg csak egy lőporfüstben menekülő, kétségbeesett csoport maradt — azt a négyszáz honvédet leszámítva, kiknek tömegsírját a csata melletti Monostorkert közelében kiásták, Gyalokai itt látta még egyszer barátját: „...alig néhány lépésnyire előttem, hajadonfővel, kezében a sipkával, az úton keresztülszaladva. Reá kiáltottam és ő elborult, sötét tekintettel re- ám nézve, megállott.” És nem fogadta el a szekeret. Nem messze innen, van még egy tanú: a fejéregyházi Sárpatak hídja, melynek korlátjára támaszkodva a csata kibontakozását figyelte. Százharminc év alatt többet, bizonyosabbat nem sikerült megtudni a költő.haláláról. Pedig nemcsak a nemzet kegyelete kereste a sírhelyét, hanem a bécsi kamarilla is, ahová titkos jelentések futottak be, hogy a költő nem halt meg, él, járja a falvakat és szítja a szabadság tüzét. Óriási anyagú nyomozás indult meg. Pártolták a „hozzászólók”-at is. Lengyel József székely keresztúri . sebésznek sokan már eleve azért nem adnak hitelt, mert „látta futni”. Papp Lajos alezredes épp úgy beleszólt a vitába, mint Basket, de az sem lehetetlen, hogy még a földgömböt is...? Az izgalom annyira megfoghatatlan volt, hogy menekülésre senki sem gondolt. Filipp Szemjonovics brigádvezető csípőre tett kézzel kémlelte az eget a többiekkel együtt, tekintete egy pillanatra sem szakadt el a tárgytól, majd a megszokott apró mozdulattal magához intette helyettesét, és az operáló orvosok lakonikusságá- val rendelkezett: — Vologya, gyorsan a faluba: kenyér, só, kendő legyen... szedd a lábad! Vologya elrohant, és már jött is vissza; mindez annyi idő alatt történt, amíg a tárgyat már nemcsak a szem észlelte, hanem a fül is; ugyanis valamilyen magas zengésű, zenei hangot bocsátott ki magából. (A helybeli harmonikás később váltig állította, hogy a „Valenka” című népszerű dal melódiája volt...) Időközben a tárgy leereszkedett, hogy láthatóvá vált fenekének a díszítése. Később kiderült, hogy ez a dínovics Mihály, Bem futárja. És igen sok katona, tiszt. Haller Ferenc lelkes Pető- fi-barát és fejéregyházi birtokos, megvette a Csonta- kertet, ahová szerinte a költőt eltemették, — miután előbb a Küküllöbe vetették ,— csakhogy „az ő birtokán” pihenjenek a költő csontjai. Emlékművet is emelt, de azt éppen a bátyja, Haller József döntötte ki, mert „nem ott nyugszik, hanem az ő birtokán”. Tehette, főispán volt. Egyébként lehet, hogy a kamarilla nyomozását akarták megzavarni, nehogy meggyalázhassák az igazi sírt. Emlékhely a parkban Mindenesetre, a múlt század végén — a csata ötvenedik évfordulója körül a Hal- lerek építettek a kis parkban emlékhelyet, múzeumot. De ez is főleg a költő erdélyi napjaival, kolozsvári, költői, tordai emlékeivel foglalkozik. Segesvárt csak néhány korabeli fegyver és rajz képviseli. Haller Ferenc kegyelete érthető. És igaza lett: mégis van hol tisztelegni a költő emléke előtt. Hiszen a szelleme még ma is ott van mindenütt... Gpsztelyi Nagy Zoltán szítás nem is díszítés volt, hanem csővezetékek sűrű hálózata. A zene elhalkult és a szerkezet, amely olyan te- nyészbikányi lehetett, puhán landolt a szántáson. Filipp Szemjonovics brigádvezető átvette Vologyától a kendőt, a kenyeret és a sót. majd vezényelt: — Utánam! Csak sorban, semmi tülekedés! — és megindult az egészben maradt pitypang, a tenyészbika nagyságú medúza felé. A medúza gyomrából közben ketten léptek ki — ahogy illik — szkafanderben. Közepes termetűek voltak, de arányaik kicsit a csecsemőkére emlékeztettek: hatalmas fej az üvegkupola alatt, testüket egy sajátságos fűző kígyópántjai fogták körül. Rövid, de láthatóan ízelt lábaikkal ügyesen mozogtak a porha- nyós, laza talajon. Felső végtagjaikkal integettek, félméteres ujjaik a könyökükből nőttek. Mondom, ilyen végtagokkal hadonásztak a váratlan jövevények. — Ezek kapzsi ujjak — dörmögött halkan Filipp Szemjonovics és kezében megremegett a kenyér, a só majdnem kiszóródott a tartóból, amit a brigádvezető szerencsére nem vett észre. A lények egy térképet kezdtek böngészni, és szemmel látható bosszúsággal gesztikuláltak — ha érzéseik Szabolcs-Szatmár megye egyetlen ipari műemléke, az 18l)!l körül épült turistvándi vízimalom. (MTI Fotó — Paál László felvétele — KS) Yjacseszláv A I 'j. Kuprijanov: A lUpuT 1979. július 29.
