Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-29 / 176. szám
1979. július 29. ^ KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Eljutott a Kaukázusig — Sárarany: németről oroszra A legolvasottabb magyar író Á Móricz-évforduló szovjetunióbeli visszhangja Móricz Zsigmondi születésének századik évfordulójáról a Szovjet Irodalom című folyóirat júliusi száma emlékezik meg. A megemlékezést Móricz Zsigmond Hét krajcár című elbeszélése Kun Ágnes orosz fordításában nyitja meg, amit néhány szovjet író — Szarva Dan- gulov, Raszui Gamzatov, Jaan Kross és Szergej Záligin — Móricz-jegyzetei követnek. Szavva Dangulov abban az értelemben tartja Móriczot a magyar próza előhírnökének, hogy az író a legfontosabb irányba összpontosítja az olvasó figyelmét: az emberi létre, az ember és a kor, az ember és a társadalom kapcsolatára és mindez szug- gesztív előadásmóddal, sűrített jellemábrázolással és elhivatottsággal párosul. Raszui Gamzatov „Hősei otthonra leltek Dagesztán- ban” című írásában visszafogott pátosszal ír Móricz munkásságáról. Gamzatovtól megtudjuk, hogy Móricz eljutott a magas kaukázusi hegyekig. Kiemeli, hogy „a da- gesztániak közel érzik magukhoz a Móricz ábrázolta magyar betyárokat’’, akikben a múlt század kaukázusi ab- rekjait ismerik fel. Jaan Kross az Emberközelben c. írásában közli, hogy Móricz Zsigmond • évtizedek óta a legolvasottabb és a legtöbbet fordított magyar prózaíró Észtországban. Népszerűségének Kross egyrészt abban látja okát, hogy „a mi irodalmunkban is'jelentős helyet foglalt el a falusi vagy a kisvárosi életnek az az ábrázolása, amelynek törzsökö- sen magyar színezetű változatát Móricznál találjuk." Másrészt arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy „egyedülálló Móricz anyag- kezelése, meglepően tömör jellemábrázolása és dramatizáló művészete.” Szergej Zaligin Móricz realizmusáról ír és viszonyát az íróhoz a következő szavakkal fejezi ki: „ ... közel áll hozzám és kedves nekem ..., mert hasonló az érdeklődési köre és módszere a probléma megoldásában.” A fordítók vallomásai — Geiger Béla, Oleg Gromov, Jurij Guszev, Vlagyimir Klepko, Jelena Malihina, Vlagyimir Olenyin és Kun egyáltalán valamiben is hasonlíthatók a mieinkhez. Végül lecsillapodtak és rámeredtek a tömegre, melynek élén a brigádvezető közeledett feléjük. Csalódott mozdulataikban vSlami reménységszerű jelent meg. És amikor Filipp Szemjonovics sápadtan bár, de méltóságé-' nak teljes tudatában szólásra nyitotta a száját, hogy kitörő örömmel rikoltsa: — Isten hozott benneteket, kedves vendégeink! — érthető kézmozdulattal, lapos űrmancsukkal a férfi orra körül kezdtek hadonászni. Majd az egyik megnyomott egy gombot az öltözékén, ezzel működésbe hozott egy hordozható mikrofont és tiszta, helyi dialektusban megszólalt: — Nem találtak itt véletlenül egy lapátot? És az apró, riporter-mikrofonra emlékeztető szerkezetet Filipp Szemjonovics orra alá. nyomta. — Miféle lapátot? — hökkent meg a brigádvezető. — Tudja, 700 millió évvel, 11 hónappal, 4 nappal, 5 órával és 48 perccel ezelőtt az embereink ellátogattak erre a bolygóra, hogy a mi Androméda állatkertünket feltöltsék diplodokokkal. A feladat elvégzése után, felszálláskor — éppen ezen a helyen — észrevették, hogy a szerkezet egyik kereke beÁgnes írásai — megismertetik a magyar olvasóval, hogyan és milyen mértékben él Móricz munkássága a Szovjetunióban, s hogy milyen sajátos feladatot jelentett szovjet fordítóinak Móricz világának átültetése orosz és más nemzetiségi nyelvekre. Móricz Zsigmond útját a szovjet olvasókhoz Maja Ulrih mutatja be. Móricz még életében ismertté vált a Szovjetunióban. Elsőként Sárarany című regényét fordították le orosz nyelvre. A fordítás német nyelvből készült 1926-ban. 1928-ban Z. Volszkij fordításában jelent meg Hét krajcár című elbeszélése Hét garas címmel. Móricz műveinek rendszeres kiadása a Szovjetunióban a második világháború után kezdődött meg. Az 1958-as évet M. Ulrih jelentős állomásnak tekinti, mert ebben az évben jelent meg egy Móricz-válogatás két kötetben. Bemutatva a már nagy számú nemzetiségi nyelvű leragadt a sárba. A kereket egy lapát segítségével kiszabadították, ám amikor hazaértek, az ellenőrzés megállapította, hogy ezt a lapátot valamelyik mamlasz itthagyta az önök bolygóján. Hogy ki volt a bűnös, nem sikerült kideríteni, mivel a hazarepüléshez mintegy nyolcvan nemzedéknyi idő kellett. így vagy úgy, de sürgősen vissza kellett térni ide az állam tulajdonáért. Minket ért ez a megtiszteltetés, hála nyolcvanadizigleni őseinknek. Egyszóval, nem találták meg a lapátot? — A lapátot? — kérdezte újból borzalommal a hangjában Filipp Szemjonovics. — Hát, van nekünk lapátunk, amennyi csak tetszik... Vologya! — fordult a helyetteséhez — szaladj csak a raktárba, s hozzál néhány új lapátot... — Hogy képzeli? — szólalt meg egy sértődött hang a mikrofonból —, hogy képzeli, kérem? Nekünk az a lapát kell. Hiszen bélyegző van rajta. Leltárba van véve... Pontosán itt történt, a számítások tökéletesek, csak a lapát nincs... Hát, ez baj... Filipp Szemjonovics atyai sajnálkozással nézte a jövevényeket. — Hiszen hát elhozza Vologya a lapátokat, elvégre, azokkal is lehet ásni, fél óra sem kell, míg a raktárhoz Móricz-kiadásokat, Maja Ulrih arról is szól, hogy Kijev- ben jelenik meg ukránul Rokonok című regénye, Moszkvában pedig „Válogatott művei” címmel egy egykötetes könyv kerül a boltokba, amelyben az író harminckét legismertebb elbeszélése kap helyet (ezeknek több mint a fele először lesz olvasható oroszul) és napvilágot lát három, a szovjet olvasó előtt eddig még ismeretlen kisregénye: a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, A fecskék fészket raknak és az Árvácska. A szovjet szerzők tollából származó Móricz-anyagok az író irodalmi munkásságának legkülönbözőbb oldalait mutatják be, beszámolnak a szovjet Móricz-kutatók munkájáról, és teljes képet rajzolnak arról, hogyan fogadta be a soknemzetiségű szovjet olvasó a nagy magyar író műveit. B. T. ér. Már csak megvárják, nem...? — Nem, így nem lesz jó — válaszolt szomorúan a készülék. Csak az a lapát jó, másik nem. Nincs mit tennünk, üres kézzel kell visszarepülnünk. Igen ... De hogy is lehetne megtalálni? Hány évszázada már annak ... — És most mi lesz? — kérdezte együttérzéstől könnybe lábadt szemmel Filipp Szemjonovics. — Bíróság elé kerül az ügy — válaszolta a készülék. — De ez már nem tartozik ránk, mi a ránk bízott feladatot végrehajtottuk. Majd a nyolcvanadik nemzedék tartja a hátát... Na, minden jót, öreg ...! Á lény valamennyi gombot kikapcsolta magán és társával (társnőjével??) visszamászott a medúza gyomrába. Még mindketten búcsút integettek kapzsi mancsukkal, majd a lapos pitypang köny- nyedén felemelkedett a magasba. Újból felhangzott az a bizonyos zene, de már nem olyan vidáman, mint leszálláskor. (A helybeli harmo- nikás később megesküdött rá, hogy a „sudár búzaszálak között tűnt el” című ismert melódia volt.) Fordította: Szentpétery Csilla Móra Nyíregyházán A mesemondó múzeumigazgató címmel néhány napjat jelent meg írás Móra Ferencről, születésének 100. évfordulója alkalmából. Elolvasta a cikket Komlós Jenő nyugdíjas, az egykoron városszerte ismert könyv- kereskedő, s nem sajnálta a fáradságot, hogy szerkesztőségünket felkeresve elmesélje több mint fél évszázaddal ezelőtti „találkozását” Móra Ferenccel. Arról is híres volt a Nyíregyházi Kereskedő Ifjak Egyesülete, hogy a Koronaépületben gyakran szerveztek kulturális rendezvényeket, melyeken a kor ismert személyiségeit — írókat, művészéket, stb. — igyekeztek előadónak megnyerni. Móra Ferencet 1927 őszén hívták meg, hogy beszéljen a hallgatóságnak a magyar irodalomról. Móra elfogadta a meghívást, sőt ajándékba hozta a kereskedő ifjak könyvtára számára addig megjelent műveit is. Komlós bácsi emlékezete szerint vagy tíz kötet lehetett, kék színű félbőr kötésben. Az elnöknek adta át, s azzal a könyvek bekerültek az egyesületi könyvtárba, Komlós Jenő gondozásába. Feledhetetlen percek voltak, mesélte az idős bácsi, amikor Ferenczi István az állami tanítóképző intézet gyakorló iskolájának igazgatója két növendékével együtt köszöntötte a vendéget. Az egyik leány virágcsokrot nyújtott át, a másik pedig a hallgatóság nagy tetszése mellett előadta az igazgató erre az alkalomra írott versét, melyet a szerző a nagy írónak ajánlott Akkoriban Móra: Betűország című tankönyvéből tanulták az ABC-t a kicsinyek, s a vers,ahhoz az íróhoz szólt, aki olvasókönyvével egész nemzetének tanítójává vált. A kereskedő- ifjak és a rendezvényen résztvevő pártoló tagok so- káig megőrizték az este emlékét — mint azt Komlós bácsi elbeszélése is bizonyítja ... BE. MEGYÉNK TÁJAIN Q táj megcsúfolása az az út, amelyik Nyírcsászáriból Nyírderzsre vezet. Rongyos, szürke szalag akácosokkal, nyíri tocsogókkal szegélyezve. És öt éve, amióta Császári és Derzs közigazgatásilag egyesült, ez a vedlett út köldökzsinór is, ami a résszé lefokozott valamikori egészet a központhoz, Császárihoz köti. Derzs majdnem a megye közepén fekszik Aki először jár ott és előzetesen nem nézett a térképre, mégis azt hiheti, innen tovább már semmi sincs, hiszen itt a világ vége. A világ azonban gömbölyű, és nincs egy pereme, ahonnan lábunkat a semmibe lógatva elmélkedhetnénk arról, ami már mögöttünk van Mert arról érdemes gondolkodni, ami van és ami ezután lesz. Ha Jehántanánk a házak faláról a vakolatot, megsejthetnénk, mi volt. A jelent a régi falak friss festése mutatja, de a jövő itt már nem mutatkozik. Uj épület alig található a faluban; aki építkezni akar, az Császáriba hordatja a téglát, vagy még mesz- szebbre Nyírbátorra, Nyíregyházára pillant. A pénz és az ambíció szabta határokon belül igyekszenek sokan új otthont teremteni. Az biztos, hogy Luczay Péter, aki a napfényesre sikeredett délelőttön a kispadon ül, és cigarettáját szívja, sapkája ellenzője alól a kihalt utat kémleli, Derzsről soha. el nem mozdul. Arca, mint a ropogósra sült kenyér, biztonságot sugároz. — Eldugott kis falu ez — telepszem mellé. — No, nem annyira — igazít ki —, tudja az úr, hány - busz megy innét naponta? Nyolc! Feszengek a pádon. Az öreg az utat nézi. — Ritka már a kispad — váltok témát. — Csináltattam. Mert jönnek a templomba az idősebb emberek és beszélgetünk. A görög katolikus templom frissen bádo- gozott kupolájára nézek. Az Isten háza valahogy gondozottabb, mint az embereké. És az iskola, néhány méterrel mellette pedig, kunyhó a palota mellett. — És mi itt a téma? — Meg vannak az emberek elégedve. A fiatal annyit keres, amennyit akar. Csak — habozik egy pillanatig —... csak egyet csinált az állam rosszul. Azt, hogy nagyon keveset kapnak az öregek. Pedig azok alapítottak meg mindent, ami van, néha bizony étlen-szomjan. Luczay Péter 73 éves. A felesége 74. Ketten biztosan dolgoztak vagy nyolcvan évet. Egy fiúk és két lányuk, hét unokájuk van. Akad a családban mérnök és óvónő. Ha így nézzük, bizony nem túl sok az az 1710 forint, amit az öregek havonta összesen kapnak. De félreértés ne essék. Luczay Péter nem panaszkodik, tisztes kerítést támaszt a hátával. Ö csak rendszerezi a világ tényeit. — Nálunk az első perctől kezdve volt tsz. Most egybetettek minket Császárival, hát van egy kis visszaesés. De dohány, gyümölcs, minden van itt. Csak dolgozni kell. És szorgalmasak az emberek. öreg kalapban telepszik mellénk Kovács András. — Ez egy olyan utolsó falu. Úgy értem, se út, se állomás. Itt nincs olyasmi, amiről beszélnek. A boltba mindennap el kell menni. Van is benne minden, főleg ital. Valamelyik este hét üveget számláltam meg a bolt előtt a járdán. Nem kellett senkinek a forint. — így van ez, Imrev.. — bólint rá Luczay Péter. — Imre? — álmélkodom. — így szólítanak. Nálunk az apám is András, a bátyám is az, és én is. Lehet, hogy otthon abban a hitben voltak, Imre vagyok, mert azt akarták. Csakhogy Andrást mondtak a papnak. Beteglátogatóból érkezik sóhajtozva Luczay Péterné. — Nehezen lélegzik — mondja a betegről — ... Hiába, öregek vagyunk, ez a baj, tetszik tudni. Este is 11-ig szedtük az ugorkát. Nem megy ez már. És kisebesedett ujjhegyét mutatja. Az iskola központja Nyírcsászáriban van. A hetedikesek és a nyolcadikosok már ott tanulnak. Derzsen afféle „fiók” iskola működik Sárréti Mihály vezetésével. Róla alighanem külön is lehetne írni. Harmincöt éves korában még a gabonaforgalmi jól fizetett tisztviselője volt, tíz éve gondolt egyet és képesítés nélküli pedagógus lett. Elvégezte a főiskolát, ma igazgatóhelyettes és a két egyesült község párttitkára. A ház előtt új Lada, Sárréti Mihály útra készül. — Építkezünk Császáriban — mondja —, betongerendáért kell szaladgálni. Szívem szerint nem költöznék el, de hiába, a körzetesítés miatt így lesz ésszerűbb. Az idősebbek maradnak, de a fiatalabbak közül sokan elköltöznek. Az 1974-es közigazgatási egyesülés után 1978-ban összeolvadt a két termelőszövetkezet is. A másutt tapasztaltak alól itt sincs kivétel: időbe telik, míg a szerelem nélkül kötött kényszerű házasság elfogadható viszonnyá lesz. — Akadnák súrlódások — meséli a párttitkár. — A derzsi szövetkezet volt a jpbb és a tagok 70 százaléka is innen kerül ki. A tanács vezetői között idevalósi nincs, ezért sokan és sokszor úgy érzik: Derzsnek nincs gazdája. Ma még nincs . .. Ma 950 ember lakik itt, de a jelek azt mutatják, hogy ritkulnak a sorok. Eltünedeznek a fiatalok, elmegy az iskola igazgatója, aztán elmaradnak az iskolások is. Egyszer majd megszűnik egy falu. Nem ma: hosszú idő, egy-két emberöltő is kell majd ehhez. A folyamatot, mely mindenütt a nagyobb egységek, az erősebb közösségek felé vezet, alaposan gondolkodva senki sem kérdőjelezheti meg. Az ifjabbak alkalmazkodni tudnak, de mi lesz az öregekkel? És mi lesz egy faluval, mely lassan alvóhellyé válik, ahonnan a szükséges ésszerűség miatt elmegy a maradék értelmiség is? Csupa megválaszolatlan kérdés. — Ezek a földek — mondja a párttitkár — egyszer műveletlenek maradnak. A tagok kiöregszenek, mert csak az a néhány szakmunkás fiatal igazán. Pedig lehet itt gyarapodni. Ha az emberek műveltebbek lennének, a városiakat messze lepipálnák. A párttitkár szavaival cseng össze a görög katolikus pap, Orosz Lajos egy mondata is: — Derzsen 600 „görög” van. ötven százalékuk hívő. Él a hit, itt még nem hatott a felvilágosítás. Amikor visszakocogok Császáriba, és azt lesem, mikor esik síét alattam az öreg Trabant, még inkább megértem, hogy lassan elmennek az emberek. És az sem meglepetés, hogy Császáriból nézve másként látják a dolgokat. A tanácson például úgy érzik: gazdáik ők Derzsnek, az elfogultság vádjának pedig helye azért sincs, mert a tanács vezetői még csak nem is császáriak, más- honnét utaznak ők is ide. Derzs az utóbbi években járdát kapott, dohányszárítót, idén pedig a kultúrházat szedik rendbe. Ha Császáriban 5 millió forintot fordítanak iskola- építésre, az Derzsnek is jó lesz. Tóth János főagronómus ismeri Derzset. tíz évig dolgozott ott. — Nem olyan egyértelmű, hogy ők voltak a jobbak — mondja. — Az egyesüléskor béremelés is volt. Munkaerő? Néha több is, mint kéne. Pedig a férfiakra sokszor nem lehet számítani, mert elég sokat isznak. Nem ritka, hogy a nő tartja el a családot. A kocsmának 20—30 ezer forint a napi forgalma. Kétszáz a nyugdíjasok, háromszáz pedig az aktív tagok száma. De nem is ez a legfőbb gondunk. Inkább az, hogy egyesülve is kicsik vagyunk. Mindössze egy komolyabbnak mondható gépet, egy T—150-est vettünk és még ezt sem tudjuk kellően kihasználni. A jövő mindenképpen az, hogy még nagyobbnak kell lennünk ... E gy újkori, lassú népvándorlásnak vagyunk a tanúi. Eltűnnek a tanyák és az apró falvakra is sor kerül. Most a derzsiek indultak meg. A szél már nemcsak homokot kavar ezen a vidéken. Viszi az embereket is. Speidl Zoltán Nyírderzs
