Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-29 / 176. szám

Tisztelt (?) Uram! Zavarban vagyok a megszólítással, mert legszívesebben még a megkérdőjelezett „Tisztelt” jelzőt is elhagynám; de a levélírásnak is vannak kialakult szabályai, így kénytelen vagyok magamat ezekhez tartani.

Most hallottam, hogy ön kínos ügybe keveredett, amivel nem csak a saját nevét árnyékolta be, de — ismerve a bennünk rejlő általánosító hajlamot —, alighanem más, Önhöz hasonló pozícióban lévő tisztességes erribereket is gyanúba hozott. Ez az, amiért tettét a megszokottnál is jobban elítélem. Rövidre fogva a szót, Ön korrumpálódott, hivatali hatalmával visszaélve, jogtalan előnyökhöz jutott.

ön építkezett, de nem úgy, ahogyan más tisztességes emberek, akik erejük megfeszítésével, garast garas mellé rakva teszik, hanem hatalmát és az önnel feltehetően viszonossági alapon álló jobb pozíciót betöltő embereit mozgósítva, messze áron alul jutott munkáskézhez és építőanyaghoz.

Ha társadalmi súlyosságán túlmenően értékelni akarnám a tettét, akkor azt kell mondanom: a saját maga ásta csapdába esett bele. Azt hitte, a helyi hatalom, mint valaha egy főszolgabíróé, ma is mindenható. Visszaélt hatalmával, kihasználta, hogy egyesek lekötelezettek önnek, mások pedig mukkanni sem mérnek és a túlzott magabiztosság ásójával készített egy vermet, amibe most belebukott.

Meggyőződésem, hogy keresete nem volt kevés, és tudom, volt hol álomra hajtania fejét. Attól tartok, nem tudott ellenállni annak a csábításnak, amit az esetleg nagyobb jövedelemmel rendelkező, sokszor ügyeskedő honfitársak példája jelentett. A más példája azonban nem mentesít, hiszen ilyen alapon sokan ragadtathatnák magukat hasonló manipulációkra. De szerencsére a társadalom túlnyomó többsége mégsem ezt teszi.

Ön olyan pozícióban volt — van —, ahol minősítenie kellett mások esetleg sokkal kisebb horderejű botlásait. Olyan helyen dolgozott, ahol óhatatlanul előfordulhatott, hogy jeles, történelmi jelentőségű ünnepeinken szólnia kellett. Ha egyszer úgy igazában elbeszélgethetnénk — mondjuk akkor, ha a vizsgálat már lezárult —, akkor azt kérdezném meg legelőször is, miként volt képes mások felett ítélkezni, és hogyan tudott másokat a víz ivására buzdítani akkor, amikor a saját házát — mondjuk ki! — összelopkodta.

Noha nem mentség önre nézve, de kétségtelenül vétkeztek azok is, akik szemet hunytak, netán közreműködtek a ház felépítésében. Hibás az egység vezetője, aki a tényleges költségek talán egyharmadát fizettette ki önnel. Hibás az építési hatóság, amelynek tudnia kellett volna minderről, de ha nem tudott, azért marasztalható el. És bűnös az a gondolkodás, melynek képviselői talán nincsenek számosán, de hatásuk számottevő, mely szinte természetesnek veszi a közpénzből magán- használatra épülő házat.

Tudom, nem egyedi eset az öné. Azonban ezen sorok írójában él a remény, hogy elejét vesszük egyszer az ehhez hasonló ügyeknek. Hogy ez így legyen, ahhoz szükséges az Ön elmarasztalása is. Szükséges, hogy erről értesüljenek azok, akiket az Önéhez hasonló szándék vezet. És végül értesüljön erről mindenki, hogy tudják, a korrupciónak nálunk mindenképpen be fog alkonyulni.

Önnek pedig őszintén kívánom: legyen képes a tanulságok levonására!

Alexa Lászlóval,

az SZMT vezető titkárával

az igazi érdekvédelemről

A — Életünk alakulása gatetlasági mun- ” kánktól függ. Milyen eszközökkel segítik a szakszervezeti fórumok gazdasági céljaink ismertetését, megvalósítását?

— Most intenzívebb korszak következik, és természetes, hogy minden szakszervezeti fórumunknak lépést kell tartani az idővel. A hatékonyabb, a minőségileg jobb munka igénye ránk is vonatkozik. A szakszervezeti fórumok — a bizalmiak és más testületek együttes ülése, a termelési, a brigádtanácskozások — mind jó alkalom a feladatok ismertetésére. Csaknem általános, hogy oda a bizalmiak véleményével mennek, s hogy az elhangzottakat visszaviszik az üzemekbe, ahol újólag megbeszélik: mi a feladatuk a végrehajtásban. Nem mindenütt van azonban így. Nemrég sok szabolcsi üzemet megnéztünk, s megállapítottuk, hogy a bizalmiak egy része nem járja ezt az utat. Ebbe nem nyugodhatunk bele.

— A dolgozók a népgazdasági szintű határozatokról sok úton tájékozódnak. A feladat: ezt az általánosat lebontani a konkrét helyi célokra. Ez bizony ma még sokszor gondot okoz. Ám a népgazdaság céljai csak akkor valósulhatnak meg, ha a brigádok, az égyes dolgozók jól tájékozottak saját feladataikban. Ezt kell nekünk segíteni a szak- szervezeti munka eszközeivel.

A — Nem lesz könnyű eddig elérni, hi- w szén nyilván Ön is tudja: sokan és sok helyen félreértik a szakszervezet érdekvédelmi tevékenységét. Olyankor is az egyén vagy a kisebb közösség érdekeit védik egyesek, amikor az a nagy társadalom érdekeit sérti. Vagy nincs igazam?

— Talán általánosan hangzik, de mást nem mondhatok: a legfontosabb érdekvédelmi tevékenység a gazdasági munka jó elvégzése, a termelés következetes segítése. Ez a feltétele az ország gazdasági helyzete megszilárdításának, annak, hogy a csoport, vagy az egyén igényeit ki lehessen elégíteni. Nálunk — és ez a valóság — abból lehet osztani, ami van. És hogy legyen, ez a legfontosabb érdek. Ha jó minőségű, a külpiacokon is eladható árut termelünk, akkor nőhet az életszínvonal. Jól felfogott érdekünk tehát, hogy mozgósítunk a nagy társadalmi célok megvalósítására. Hozzátenném ugyanakkor: ezzel a szakszervezet nem mondhat és nem is mond le az emberek egyéni jogainak képviseletéről. A továbbiakban is ott van a bérek elosztásánál, és más fontos kérdések megvitatásánál. Sőt! Ezeken a területeken fokozni is kell a részvételünket. Nem úgy, hogy döngessük a mellünket és olyanokat követeljünk, aminek nincs meg a gazdasági alapja. Hanem azért harcoljunk, hogy például a rendelkezésre álló béralapot a végzett munka mennyisége és minősége szerint osszák el, vagy hogy megteremtsük a jobb munka körülményeit. Gazdasági gondjaink ugyanis nem feledtethetik el velünk, hogy a dolgozók élet- és munkakörülményei változatlanul fontosak.

A — Kimondhatjuk-e, hogy a jobb, a hatékonyabb, a minőségi munkára való mozgósítás a legfontosabb szakszervezeti érdekvédelmi feladat?

— Igen, a szakszervezeti szervek elsőrendű feladata — és most egy nehezebb helyzetben különösen áll ez — a mozgósítás a jobb, a hatékonyabb munkára. Számos példával bizonyíthatnám, hogy a megye vállalatainak munkája javuló minőségű, hogy termékeink korszerűsödtek, zömmel eladhatók és a meglévő készletek okozója sem elsősorban az üzemek munkája. Ez a helyzetkép általában, de nem mindenütt érvényes. A minőséggel sohasem lehetünk elégedettek. Ami ma jó, nem biztos, hogy holnap is az lesz. A jobbra való törekvés folyamatosságáról nem mondhatunk le. Csak természetes, hogy a szakszervezeteknek mindenekelőtt a munkáskollektívákra, a műszakiakra támaszkodva szükséges a jobbítás érdekében fellépni.

A — Ahhoz, hogy ezt a szakszervezeti szervek jó alapokkal tehessék, gondolom sok mindent át kell rendezni a fejekben. Mert Ön mondta, hogy ami ma jó, az holnap már nem biztos, hogy jó lesz...

— így igaz. A hatékonyság, a minőség fogalma benne van a köztudatban. De nem biztos, hogy egy konkrét üzemben egy konkrét cselekvés esetében is pontosan tudja mindenki, mit is takarnak ezek a fogalmak. Ehhez alaposan meg kell ismerni a terepet. Valóban át kell rendezni saját fejünkben is a dolgokat. Újra kell értékelnünk magunkban sok mindent. Az sem egyszerű kérdés, ki tudunk-e szakadni a mennyiségi szemlélet bűvköréből. Harminc évig mondtuk, hogy „Termelj többet, jobban élsz!”, ma pedig arra szükséges átállnunk, hogy

termeljünk jobbat, olcsóbban, s akkor élhetünk jobban. Alapos felkészültség, elemzés, a nemzetközi, az országos és a helyi piaci és árviszonyok jó ismerete szükséges csupán az elvek megértéséhez, hát még a gyakorlati munkához!

A — Mit tehet azért a szakszervezet, hogy ^ a munkás jobban ismerje üzeme helyzetét a nehézségekkel együtt?

— Már szóltunk róla, hogy ezeknek az ismereteknek a megszerzése nélkülözhetetlen, a tudatos munka alapeleme. És mégis! Az egyes vállalati fórumok elé kerülő beszámolók még mindig adatokkal megrakot- tak, amelyekből 'legfeljebb a számviteli szakemberek tudnak kiigazodni. Ezek nem segítenek a dolgozók mozgósításában. A szakszervezetek fontos feladata az is, hogy elérjük: ezekben a beszámolókban mindenki számára érthetően fogalmazzák meg a vállalati feladatokat. Úgy, hogy a munkás az összefüggéseket is lássa, tudja, hogy ő mit .tehet a nehézségek elhárításáért. E nélkül nem sokra megyünk az üzemi demokrácia fejlesztésében sem. Hozzászólni ugyanis mindenki csak ahhoz tud, amit megért.

a — Manapság különösen sokat emleget- ™ jük a jobb munka egyik feltételét, a differenciált bérezést. Nem véletlenül, hiszen lépten-nyomon tapasztalni, mennyire visszavet minket az egyenlős- di. A bérezésben nincs meg a megfelelő különbség az igazán jól, a közepesen, vagy a gyengén dolgozók között. És ehhez a munkahelyi szakszervezeti fórumok is sokszor segédkeznek, áldásukat adják rá, vagy éppenséggel asz- s/üsztálnak hozzá...

— Elvileg egyetértünk azzal, hogy mindenki a munkája szerint kapjon bért, elismerést, a gyakorlatban ugyanezt igen nehéz érvényesíteni. Való igaz, hogy nem is igen van erre a munkahelyeken megfelelő törekvés. Ennek több oka van. Az egyik szerintem az, hogy a gazdasági vezetők sem, de a szakszervezeti tisztségviselők sem tartják népszerű feladatnak, hogy a jó munkát jól, a közepeset közepesen, a gyengét gyengén dotálják. Pedig a szocialista bérezés alapelve, hogy ösztönözzük a jót és ne támogassuk a gyengét. Ami minket illet: nem elég egyetérteni ezekkel az elvekkel, hanem ahol ez felvetődik, támogassuk a gazdasági vezetést, másutt inspiráljuk. Szükség van a differenciált bérezésre, még akkor is, ha ez netán azzal is jár, hogy a szomszéd gépnél dolgozó barátomnak kell megmondani: a te munkád nem ér annyit, mint a másiké, s te azért nem kapsz annyit, mint ő. Emberek vagyunk, tudom, idáig eljutni nem megy majd zökkenők nélkül, mégis meg kell tennünk. El kell érnünk, hogy a munkahelyeken sokkal nagyobb becsületük legyen a kiváló és fegyelmezett embereknek. Ki nem ismer olyan munkahelyet, ahol nem mindig az érvényesül, aki pontosan dolgozik, hanem az, aki ügyesen hallgat, vagy éppen ügyeskedik? El kell jutnunk odáig, hogy érdemes legyen jól dolgozni, mert magasabb bér, jutalom és kitüntetés jár érte minden esetben.

A — Szerintem az üzemi demokráciát is ^ pontosabban kell értenünk. Melléjük áll-e a szakszervezet azoknak az igazgatóknak, középvezetőknek, akik azt tartják, hogy a jogok csak a kötelességgel párhuzamosan érvényesülhetnek?

— Magunk is tapasztaljuk, hogy az üzemekben nem mindig azoknak van szavuk, nem mindig azok kapják a legnagyobb támogatást, akik becsületesen és jól dolgoznak, ugyanakkor nem rejtik véka alá a véleményüket. Nem ritkán még a munkahelyi közvéleménytől is azok kapnak tapsot, akik a munkát szavakkal helyettesítik, akik ösz- szetévesztik a demokratizmust a demagógiával, akik a bérek elosztásánál hangosak, a bérért való helytállásban viszont hátul kullognak. A szakszervezet természetes feladata, hogy a jó munkás, a jó munkát szorgalmazó vezetők mellé álljanak. Erősítenünk kell az emberek között, hogy nálunk annak lehet súlya, aki a közösségért tesz valamit.

A — Találkozni manapság elkeseredett w gazdasági vezetőkkel, akik elmondják, hogy mert megkövetelik a minőségi, a fegyelmezett munkát, néha egy fallal találják szembe magukat...

— ... Pedig az ilyen vezetési módszer egyáltalán nem csorbítja a demokratizmust, inkább annak feltétele, míg a fegyelmezetlenség. az immel-ámmal való munka akadálya a legjobb döntések megvalósulásának, amelyeket például kollektiven szavaztak meg és amelyek a közösség legsajátabb érdekeit szolgálják. A jóra törekvő vezetőket támogatni korábban is feladatunk volt, ma különösen az. Következetesség, fegyelem

nélkül nem jutunk semmire. Nem szabad belenyugodnunk abba, hogy egyes vezetők szemet hunynak a lazaságok felett, mondván, ha ezek ellen fellépnek, nem tartják őket demokratikus vezetőnek, s félnek meg büntetni a lógóst, a vállalati rend megsértőit. A szakszervezeteknek azt a gyakorlatot kell támogatni, hogy az ilyenek előtt belülről nyitva, kívülről zárva legyen a kapu. A mi érdekvédelmi tevékenységünk nem a lógósok érdekeinek védelme, hanem ellenkezőleg. Az üzemi demokrácia sem azért van, hogy legyen az embereknek hol kibeszélniük magukat, hanem hogy elősegítsük általa gazdasági, társadalmi céljaink megvalósítását.

A — Nem tartja-e soknak a tanácskozást, a fórumot? Nem gondolja, hogy a sok értekezlet között olykor elvész a lényeg?

— Sajnos, a tanácskozásokban nincs hiány. Sok értekezletet szervezünk általában és ez alól a szakszervezet sem mentes. A legtöbb értekezletnek megvan a szerepe, azonban nem nézzük meg mindig körültekintően, hogy mikor, kiknek és milyen témában kell tanácskozni. Sok az útmutató és azok nem is mindig egyértelműek. A jó irány mellett is előfordult és nem is egy helyen, hogy négy-öt ülést is tartunk. Hasonló témában — azonos embereknek. Sok az átfedés. Sok helyen nincs megfelelő összhang a gazdasági és a társadalmi szervezetek vezetőinek munkája között, s ezek sok ember idejét veszik feleslegesen igénybe, formálissá és olykor érdektelenné is teszik a különböző fórumok munkáját. Ezt megszüntetni, a fórumok számát csökkenteni nem könnyű, de szükséges. Mindezt persze úgy, hogy ez ne menjen a dolgozók jó informáltságának rovására.

£ — Ha valamikor, akkor most nagy szükség van a kezdeményezésre, a munkaversenyre. Ám nem elég, ha százezer ember jelenti, hogy versenyben van. Megtaláltuk-e a verseny, a mozgalmak korszerű formáit?

— Életünk változik. Az ext'enzív helyett az intenzív fejlődés kerül előtérbe, a meny- nyiség helyett a minőség a fontos. Természetes, hogy ez a munkaversenyre is vonatkozik. Senki ne gondolja, hogy a hatékonyság korában a munkaverseny nem segíthet. Ellenkezőleg! Miben segíthet? Mindenekelőtt a vállalati tervek végrehajtásában. Hogy a pontos, a fegyelmezett munkára irányul. Nyilván nehezebb, bonyolultabb kitűzni a versenyfeladatokat, mint a korábbi években volt, s mérni sem egyszerű, de egyáltalán nem lehetetlen. A szocialista brigádmozgalomé az élenjáró szerep a jövőben is a verseny új formáinak megteremtésében.

A — Nem Önnek teszem fel először a kérdést: mit tudunk tenni az újítások valódi társadalmi rangjának megteremtéséért, hiszen miközben sok a gondolkodó, a& újat teremtő emberünk, nem kevés esetről tudunk, amikor sikerült elvenni a további újításoktól a kedvüket...

— Értem. Valóban van ilyen gond és ez nem igen ösztönöz az újításra. Az elbírálás sokszor hosszú időt vesz igénybe, az elfogadott újítások díjának kifizetése körül is tapasztaltunk huzavonát, az alkalmazásukra sem minden esetben kerül sor. Ezek kedvét szegik az embereknek, s nem tesznek jót a technikai haladásnak sem. Mit lehet tennünk? Mindenekelőtt az üzemi szakszervezeteknek kötelességük bátorítani és segíteni az újért dolgozó embereket. Egészen a megvalósításig figyelemmel kell kísérnünk az újítások sorsát. Sarkallnunk kell a döntésre jogosultakat is feladataik jobb ellátására. Nem utolsósorban a szakszervezetek megyei bizottságainak, s nekünk, az SZMT-nek is hatékonyabban szükséges foglalkozni e területtel.

A — Eleget járnak-e az üzemekben, a w dolgozók között a szakszervezetek megyei vezetői?

— Egy mondatban: nem. Elég sok az értekezlet, a papírmunka is sok időt vesz el. Ránk is vonatkozik, hogy sokkal többször kell elmennünk a munkahelyekre és nem csak a különböző üzemi ülésekre, hanem munka' közben, vagy után szót váltani az emberekkel. Mert mindazok a célok, amelyeket országosan, vagy megyeileg kitűztünk, ott dőlnek el a munkapadoknál, a határban.

Köszönöm az interjút.

Kopka János

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

1979. július 29.

^fasárnapi i INTERJÚ