Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-22 / 170. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Battyán Kiss Mihály: Szeder Katalin: Nyár Élő kert A Nap fénykévéjét nyíló ajtómon belöki. j Én virágoskertem Egy darázs zümmögve érkezik, j födj be földdel engem Lehullott gyümölcsre száll — nem éhezik. hegyen át völgyön át héja siklik csendben A kakas kikiáltó. j szárnya surrogása És a kukorikuú hirtelen ! vízözön zúgása. Udvar fölé ágaskodó felkiáltó. Én virágoskertem Sütkérezik a napon, födj be földdel engem A cirmos, a tyúk, meg a disznó. } hegyen át völgyön át Hűs vizet kínál az árnyékban az itató. j róka siklik csendesen I ól alatt ásása Rajzmontázs — a kút, ( sziklavár omlása. A kamra, a nyitott tyúkól ajtó. I Meglibben egy-egy akáclevél — kis szélhajó. Ügy szeretlek téged mint ki messze tévedt Kerítések lécei porosán aszalódnak. kékes fényű útja Déli Nap folyik az ereszekről, bárcsak érne véget A levegő megolvadt. Én virágoskertem födj be földdel engem Folyik, folyik a meleg... I Lustul a nyugalom, Tulipán királyfi Forró porból növeszti már magát az unalom.! rózsa királyasszony rezeda királylány A csönd, a fényes penge él, I hóvirág cselédke Hol erre hol arra elsuhan, j tölgy király lúc király Föltekintesz az égre, s vakítóan rádzuhan. j kakukfű a népe. Fák REGGEL, FRÜSTÖKÖL- VÉN, Illés bácsi hirtelen megjelent. Eddig általában csak este szokott betérni hozzánk. Leült a küszöbre, rágyújtott a pipájára. Az asztalon, meg a pitvar földjén ott szedegette a morzsákat Pityu és a felesége. — Tudjátok-e — kérdezte Illés bácsi —, hogy ez a sok galamb, ami nálatok van, mind az enyém? — Már hogy lehetne? — Mind az én udvaromból csábult ide. — Ki csábította volna? — Nem Pityu, az bizonyos. Megfigyeltem én mindent. Pityu pocos korától az emberi világhoz pártolt, a szó szoros értelmében ő már nem galamb. Hanem a társa, ez a szép tarka, hiába riadt még most is, ez is megérzett valamit. Szeretetet? Ki tudja? Hová jutunk, ha egy madár is szeretetre vágyik? ő a csábító. Ez a szép galambasz- szony. Pityu gyáva lenne hozzá, mint minden értelmes ember a cselekvéshez. Lenyúlt. — Gyere ide, kincsem — mondta Pityu feleségének. A madár riadtan bár, de odament. Illés bácsi megmarkolta és kitekerte a nyakát. — így. Nem lesz semmi baj többé. S odadobta a madarat a nagy sárga macskának. — Vigyed, edd meg. A macska elvitte. Valahol nyilván megette. Mi csak ültünk. Szó nélkül. Hallgattuk a másik sírását: — Pity. turr. Pityu turr. Amikor a macska a pecsenye után megkísérelte, hogy a dúc póznáján felkapaszkodjon az újabb falatért, a lakosztályok igen széles alapzata hiába nem tette lehetővé számára az újabb zsákmányolást, a madarakba félelem költözött, s nem telt bele egy hét, elköltöztek innen. Nagyon szomorúak lettünk. Csöpi is, s tán még a két jámbor tehén is, akik megszokták már a dúc póznájának kerülgetését. A csirkék, a tyúkok esti etetés idején fölnéztek a dúcra, a istálló tetejének gerincére ; miért nem szállnak már le közéjük azok a szállni tudók? EGÉSZ TÉLEN EGYEDÜL maradt Pityu, illetve hát Csöpi kutyával, a két tehénnel, meg velünk a pitvarban. Igen sokat gibbasztott, lógatta a fejét, mint a szamár, játszásra ritkán jött kedve. Az újabb tavaszon megéledt. Ahogy pattantak a rügyek, ahogyan virágba borultak a cseresznye-, alma-, barack- és körtefák a kertben, az istálló gerincén csókolózni láttuk Pityut egy nem tarka, de fényes tollú galambasszonnyal. Csöpi órákig seperte farkával a földet, úgy figyelte őket, úgy drukkolt nekik. — Vau-vah! — és bukfencet vetett. Megtojta a két tojást Pityu új párja, aztán egyszer csak nem láttuk többé. Pityu ült a fészkén, odavittük neki az ételt-italt. Csöpi már a birkákat sem ugatta meg a kerítésen túl, csak üldögélt az istálló eresze alatt. A két tojásból nem keltek új galambok. Már csak a tőle lényegében idegen világhoz ragaszkodott Pityu. Csöpivel nem volt baja, a tehenek sem bánták, ha a szarvuk közé szállt, mi pedig igazán csak örültünk, ha az asztalunkra telepedett. De úgy tűnt, ez neki mégsem elég. Nem elég. Mindentől és mindenkitől már csak szeretetet várt. S akkor rászállt a macska fajére. — Pityu nem turr — mondta —, Pityu nem turr. A macska nagy, sárga mancsával hátranyúlt, leteperte a madarat maga elé, átharapta a torkát, és megindult vele kifelé. — Csöpi, most! — suttogta anyám. — Ha van benned lélek. Megparancsolom! A kutya megiramodott. — Ez a szerencsétlen — mosolygott halványan apánk — mindig csak barátkozni akart. Madársors. — A sorsa? — Az. — Vajon! — mondta anyánk. CSÖPI KUTYA győzelem nélkül tért vissza. Az istálló eresze alá, a vackába feküdt, és nem akart látni aznap többé senkit. MEGYÉNK TÁJAIN Csenger őst múlt tíz éve, 1969. július elsején visszavonhatatlan valóság lett, amiről Jftj korábban már többször „holtbiztos” tényként beszéltek, s ami valamilyen ok miatt mégis mindig későbbre halasztódott. Egy évtizede Csenger elvesztette járási székhelystátuszát s egy kicsit az „áldozat” révén nyert városi rangot Mátészalka. Milyen volt a légkör a státuszvesztés napjaiban, óráiban és az elmúlt tíz évben valamelyest megéde- sedett-e az akkor savanyú szőlő? X > — Nem derűit égből villámcsapásként érkezett a járási rang elvesztése. A szükség- szerű településhálózat-fejlesztés már jó előre jelezte, hogy Csenger nem tölthet be járási funkciókat s nem is indokolt — jó kőhaji- tásnyira Szálkától és Fehérgyarmattól — fel- duzzasztott apparátussal „igazgatni”. Ám ha ebből most arra gondol, hogy az úgynevezett járási emberek fejvesztve menekültek akkor a „süllyedőröajóról”, nagyot téved. A megyei vezetők nemcsak azt a rideg tényt közölték, hogy Csenger tovább lesz járási székhely, hanem azt is megbeszélték mindenkivel, hol szeretne, hol fog dolgozni. Ilyenformán tehát a váltás közös megegyezéssel ment. Az addigi járás 24 községének a fele Mátészalkához, a másik fele Fehérgyarmathoz került. Többen ide is mentek dolgozni. Mi hatan, akik családilag leginkább kötődtünk, hosz- szas töprengés, éjszakákon át tartó mérlegelés után úgy döntöttünk: lesz, ami lesz, Csengéiben maradunk. (Mindezt csaknem szó szerint tollba mondta Jenei Lajos, aki jelenleg a tanács elnöke Csengerben.) X — Csengerben akkor -igazán szépen mentek a dolgok, háborítatlanul éltünk, élhettünk volna. Sose felejtem az akkori arcokat: a kétkedőiket, a csüggedőket, a riadtakat, a szánnivalókat, a rémülteket, a kínosan magabiztosakat. Egy azonban tény: a járási rang elvesztésékor úgy lement itt a ház ára, hogy akár dalolásért üs lehetett lakást venni. Nem, nem a benszülött, tőzsgyökeres csengenek hirdették borravalóért a szép házukat, hanem azok, akiknek az egész karrierjük a járási székhelységhez fűződött, ök nem vívódtak, mert nem is kötődtek úgy istenigazában : ha hívták őket, rögvest mentek, oda, ahol képességüknek és igényüknek megfelelő munkát és jövedelmet találtak. (így vallott egy magát megnevezni nem óhajtó csengeri lakos.) X Díszes fakeretben, fehér alapon ez olvasható a tanácselnök íróasztala mögött: „Nagyközséggé nyilvánító oklevél. Sza- bolcs-Szatmár megye Tanácsa 26/1969. 1. számú határozatával 1970. január elsejei hatállyal Csenger községet nagyközséggé nyilvánítja. Ezáltal megilletik mindazon jogok, melyeket a Magyar Népköztársaság jogszabályai a nagyközségek részére biztosítanak. 1969. december 31.” Előzmény: amikor kimondták a járási rang megszűnését, Csenger nyomban közös tanácsú község lett Szamosbeccsel, Szamostatár- falvával és Szamosangyalossal. X — Miért is tagadnánk, akkor a legtöbben, akik egy kicsit is járatosak voltunk a közügyekben, nagyonis jól tudtuk, hogy a rang csak amolyan cifra nyomorúság, — vagy ahogy egy nagyon elkeseredett falubéli mondta: olyan az, mint koldusnak a frakk. Persze, hogy jóadag túlzás volt ebben, de, hogy a kijélentés lényegét megértsük, ahhoz itt kellett volna élni azokban a napokban. Akkor ugyanis minden valamire való szép terv füstbe menni látszott. Űj gimnázium, kövesét, szolgálati lakások, szennyvízgerinc- vezeték, járási hivatal építése szerepeltek akkor a tervekben. A járási rang elvesztésével együtt veszni látszott az a 4 milliós kommunális támogatás is, amely Csengert, de csakis a járási székhely Csengert megillette. Azután persze kellemesen csalódtunk, jóllehet, az új járási hivatal már sohasem épül meg. Nem is hiányolja senki. X Adadékok, tények. Csenger története négyes sebességre kapcsolt az 1970-es tavaszi árvíz idején és az után. Csengert elkerülte a víz, de az ár martalékává lett településeken a tanácsok teljesen szétzilálódtak; ott nemcsak a lakosok, de még a faluvezetők némelyike is a távozással járó kiútat kereste. Valósággal megbénult ezekben a községekben a közigazgatás, volt tanácsi vezető a kritikus falvakban, aki úgy nekilendült a menekülésnek, hogy a megyeszékhelyig meg sem ál'lt: ott telepedett le végérvényesen. X A nehéz napokban, hetekben megbízták Csengert Nagygéc, Komlódtótfalu és Csen- gersima ügyeinek intézésével. Nem sokkal később, 1970 júliusában már ezek a települések is Csengerhez tartoztak: veiük együtt már 7 község csaknem tízezer emberrel vallhatta magát „csengerinek.” X Ahogy kezdték félszámolni az árvíz okozta károkat, úgy tért vissza, sőt: erősödött a bizalom Csenger iránt. A ka'tasztrófa-sújtot- ta településekből túlnyomórészt Csengerbe költöztek a lakosok. Még az árvíz előtt készíteni kezdték Csenger vízművesítési tervét. A nagymérvű beköltözéssel ennek valóra váltása meggyorsult — közel 40 százaléka úgynevezett árvizes pénzből készült el. Ma már az egész községben — csaknem 20 kilométeren — van vízvezeték. Az új lakótelepen, ahová az árvízkárosultak költöztek, egyre otthonosabban mozognak az emberek, — jóllehet akadnak olyan idősebbek, áki'k úgy istenigazában sohasem barátkoznak meg az új környezettel. Természetesen a lélökszám növekedése Csengerben felvetett újfajta gondokat is: bolt, óvoda kellett többek között. Korábban Csengerben csupán 20 személyes bölcsőde volt — az árvíz után 60 személyes lett. A nagygéci és a komlódtótfalui elpusztult óvodák helyett Csengerben épült az új, ez is enyhített a gondokon. Élelmiszerbolt, kisvendéglő létesült. X Aki azt hiszi, hogy a járási státusz megszűnése után Csenger kevésbé lüktető életet élt, téved. Az árvízi események, az újjáépítés során rengetegen jártak itt, s nem hogy csökkent volna az idegenforgalom, még nőtt is: jöttek a kivitelezők, a segítőkész szervek képviselői, valóságos búcsújárás volt itt, kocsi, kocsi hátán. Kellett lis ide a segítség, s kell még ma is. Egyik legégetőbb gondjuk a felesleges munkaerő volt évéken át. Csaknem 1400 olyan személyt számoltak össze, aki szívesen vállalt volna munkát, ha kap. Mi tagadás, minden lehetőséget megragadtak, képviselőjük segítségét kérték, hogy enyhüljenek gondjaik. Lassan oldódott ez a feszültség is: egy fatelepet hozott létre az állami gazdaság; üzemelni kezdett a sertéslkombinát, fűrészüzemet létesített az ÁFÉSZ, a MÉK-telepen cukorkiszerelést is vállaltak, csakhogy munkaalkalmat teremtsenek. Labdaüzem létesült nyolcmillióért. Az utóbbi három és fél évben valamivel több mint félezer munkahelyet tudtak így „összehozni”. A legújabb öröm: a megyei szervek és az Országos Minőségi Cipőipari Vállalat vezetői összefogásaként már le is rakták egy korszerű cipőfelsőrész-készítő gyár alapkövét... E z egy kicsit jelkép is a holnapra. Ma már nem vágynak el az emberek Csengerből, ha lassan is, de növekszik a népesség. Érkezett ide a letelepedés szándékával neves orvos Budapestről, Debrecenből; színházi program, zongoraoktatás van a kultúrházban, itt is lehet fogni a tévé második programját, úttörőtábor van a hídfőnél s a szövetkezeti kereskedelem már most elérte az 1980 végére tervezett forgalmat. Ez is mutat valamit, és nem is keveset. Angyal Sándor Németh Endre grafikája. 1979. július 22. 4^
