Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-22 / 170. szám

IM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Szemtől szemben Huszár István festőművésszel

„Szétosztani minden szellemi kincset..."

Magányos, különálló, elhúzódó művésznek is mondják. így van ez? Mi a magyarázata?

— Nem vagyok magányos, soha nem is voltam, nem is leszek! Ezt a látszatot az intenzív munka idézhette elő. Valóban keveset vagyok látható „kilincsek” és „küszöbök” előtt, de mindig megtalálható vagyok a műterepiben. Sokan járnak ide őrizni a szellem és gondolat frisseségét. A vélt, vagy meglévő szellemi értékeket nem kínálni kell, de átadni az elfogadónak. Az elfogadók örök társaim

Munkáit sokszor irodalmi, zenei élmények sugallják. Ez természetes is. De hogyan él együtt a ma valóságával, mi izgatja a legjobban mai életünkben?

— Tér, időm azonos mindenkiével. A közelítés más, ezért kell a zene, az irodalom. Társművészetek összehangolt egyszerű ékszerek, melyek nélkül a nagy ünnep

— valamit megmutatná — szegényebb lenne. Egyetlen lehetőségem: megkeresni azt a módszert, melynek erejével kifejezhetem magam. Minden valóságiban az ember érdekel. A küzdő, újrakezdő ember. Tükör, melyben Te mozogsz, én mozgok, mindenki mozog

— létezik, tevékenykedik.

Hogyan jutnak el munkái a

közönséghez, milyenek a vásárlási lehetőségek, stb.?

— A kiállítások és műterem — itt találkozom a közönséggel, az érdeklődőkkel. Aki beleszeret a képembe, annak mindenáron el kell adni. Voltak, varrnak olyan előfizetőim, akik „100” évig minden héten egyszer hoznak egy méter kolbászt, egy üveg bort, egy tál bablevest, egy kenyeret, egy üveg pezsgőt, és még sok mást is. így minden héten eljönnek, eszünk, iszunk, beszélgetünk. Rajzomért kaptam már inget, képemért bundát. Ez a bizonytalan biztonság!

Egy időben szívesen szob- rászkodott is. Milyen hatással volt ez a festészetére és megfordítva? Eldöntötte-e, hogy melyik lesz a választott műfaja?

— Képzőművészet. Ez

minden műfajt felölel. A szobrászat: az igazság, —

Náhum (a Radnóti-sorozat- ból).

térben teret! A festészet a kis hamis, csaló, — síkon teret!

— Ha az igazságot keresem, ismernem kell a hamisságot is, ha a hamisságot ismerem, eljutok az igazsághoz is. Szintézis. Minden műlenség természetes állapot. A meztelen ember csak akkor megalázott, kiszolgáltatott, ha ostobák veszik körül. Az élet teljessége a szép.

— Valaki modern, vagy nem, az egy meghatározó intelligencia-fok. Minél intelligensebb egy ember, annál könny ebben és büszkébben él a meztelenség szépségével.

Hogyan él egy főhivatású „szabadúszó” művész? Vannak-e anyagi gondjai? Ha igen, hogyan enyhít ezeken?

— Hogyan élek? így! —A kerék és talp elve alapján. Mindennap örömöm és gondom is. Örömöm, hogy van mivel festeni, gondom, hogy lesz-e még holnap is.

De itt vágyóik, létezem, nem hagyom legyőzni magam. Enyhíteni? Valaki jön, vesz egy képet, és aznap van mindenünk.

Mi adhat országos rangot a vidéken élő és alkotó művésznek?

— Rang!? Spekulatív

Táncos (Pihenő).

Galambos Lajos:

PITYU

ILLÉS BÄCSI1VAK igen sok galambja volt; öt dúc állt az udvarán, nem beszélve arról, mennyi kalitka helyezkedett el az ereszek alatt. A hófehér bajszú, teljesen kopasz embernek a galambtenyésztés volt a főfoglalkozása; a néhány holdnyi földdel leginkább a felesége törődött. Illés bácsinak nem lévén gyermeke, téli estéit szívesen töltötte nálunk. Míg ifjú koráról legendáit a felnőtteknek, nekünk, gyerekeknek fésülnünk kellett a nem létező haját. E műveletre tompa fogú fésűt hordott magánál, öten voltunk testvérek, minden este másikunk került sorra. Munkadíjként két fillért kaptunk. Minthogy azonban állítólag az én kaparászásomat ítélte legjobbnak, számomra a két filléren túl külön jutalmat ígért.

Két pocos galambot kaptam tőle búzaérés előtt.

— Mondd meg anyádnak, töltse meg, finom falatokat ehettek belőle.

Dehogyis mondtam volna én ilyet, kezemben tartván a két árva jószágot. Kétszárnyú kalitkát fabrikáltam mindenféle eldobott deszkadarabokból, a kerítésekből kilopkodott rozsdás szögek segítségével, s az alkotmányt a tehénól eresze alá helyeztem, mindjárt az istálló ablaka fölé, ahonnan a madarak majd télen is meleg párát kaphatnak. S minthogy már kalászokat hoztunk e napokban a mezőről a baromfiaknak, tömni kezdtem a két pocost, miként anyám ősszel a libákat. E mesterséges táplálásba az egyik galamb belepusztult, a másikból azonban gyönyörű tollazatú szárnyas vált. Megbizonyosodván a neméről, Pityunak kereszteltük el őt.

Igen jól érezte magát ez a madár nálunk;. az ereszalji kalitkát tulajdonának tudta; ahhoz eleinte ^rajtam kívül élőlényt nem engedett. Akárha a testvéreim mentek oda, a kalitka kiálló rúdján tolláit felborzolva toporgott és forgott, emberi hangra fordítva pedig ilyesmiket mondott:

— Pityu turr, Pityu turr.

BEÁLLVAN AZ ŐSZI HIDEG, a kalitkapalota lakatlan szárnyát a verebek el akarták foglalni. Jöttek a már kúpba állított napraforgószárak csenevész bugáiról — a gyermektenyér nagyságú, csö- kött tányérokat ugyan ki csépeli ki? —, s nekirontottak Pityu galambnak. Ő hősies munkát végzett, kemény csőrrel védte otthonát, csak még azt nem tudtam, vajon miért nem elegendő neki az egyik szárny?

Időközben megbarátkozott Csöpi kutyával. Olyannyira, hogy a fejére szállt, és Csöpi érzékeny, fekete orrát is megkopogtatta.

— Vau-va! — mondta ekkor Csöpi és rózsaszín nyelvével megnyaldosta a galamb lábát.

Megbarátkozott ő az egész családdal, az egész baromfi- udvarral, törvényesen engedélyezett bejárása volt a pitvarba, ahol früstököltünk, ebédeltünk, vacsoráltunk; csak a macskát nézte mindig furcsán. Ha lépegetve jött a pitvarba, s meglátta a nagy, sárga macskát, mindjárt fölröppent, a váltónkra szállt és lefelé, a macskára nézve, azt mondta:

— Pityu turr, Pityu turr.

— Ne félj — mondta neki anyám — az én macskám ez a macska, nem bánt téged.

— Pityu turr.

— Tán nem is madár ez — mondta nekünk anyánk —, az Isten különös, értelmes teremtménye.

Ott étkezett velünk a szegényes asztalon, s ha bárkitől egy jó falatot kapott, azt a csőre koppantásával azonnal megköszönte. Homlokra szállt az a koppantás, kézre, arcra, orra? Öt az nem érdekelte.

PITYU TÄN MÉG NEVETNI IS TUDOTT, de együtt- érezni a másikkal bizonyosan. Tavaszra járván az idő ugyanis, szántani mentünk a várdűlőbe. Pityu a szekéren, az ekeszarvon üldögélt, Csöpi pedig poroszkált utánunk. Akkor, nézve a kutyát a galamb, emberi nyelvre fordítva ilyesmit turbékolt:

— Pityu gróf, Csöpi eb —, Pityu gróf, Csöpi eb.

— Vau, va! — mondta Csöpi —, majd adok én neked ebet!

Ám utána mindjárt mi történt? Már a második barázdát húztuk, amikor Csöpi felhajtott a szomszédos, zsom- békos legelőn egy nyulat. Nekiiramodott, inai megfeszültek a futásban, a nyúl zsom- békról zsombékra szállt; Csöpi botladozott; de mindenkor a nyúl nyomában közvetlenül. Pityu velünk együtt, csak nézte a hajszát, szárnyát csapkodta és ilyesmit rikácsolt:

— Csöpi eb! Csöpi eb!

Kutya és nyúl kiért a sima,

nyílt legelőre.

Már Csöpit csak centiméterek választották el a nyúl farkától.

Örömében, hogy immár végérvényesen övé a zsákmány, elvakkantotta magát. E vakkantással ki is adta utolsó erejét. Ahogyan a nagy könyvben meg van írva, a szerencséjét úgy ugatta el. A nyúl megugrott, csak a szélvész eredhetett a nyomába.

Sírva jött' vissza hozzánk, s kinyújtóztatva négy lábát, könnyesen nyöszörgött tovább. Pityu odaszállt a fejére, szárnyai lengetésével simogatta, hűsítette barátját:

— Csöpi kutya, Csöpi kutya

— forgolódott a fején.

MÁJUS ELSEJÉN hagyományosan a tehenek csordába mentek, ki a tág legelőkre. A csordások kürtje a napba szállt, a tavasz örömétől a pásztorkutyák bukfencet vetettek. Csöpi csak a ház előtt elvonuló birkanyájat ugatta meg hatalmasul, nem bírta elviselni a juhok szagát. De utána mindjárt visszatért az istálló eresze alá. Pityu galamb lakosztályához.

Nézett föl.

Eljött a pitvar küszöbéig.

Pityut nem találta.

Mi is kerestük már ekkor Pityut, hol lehet, hogy a früs- töknél nem jelent meg?

— Pityut hagyjátok most

— mondta édesanyánk — szerelmes.

— Hrrr — morgott Csöpi kutya.

— Asszonyt fog hozni a házhoz, láttam, kit választott ki magának.

— Vau, va! — vakkantott Csöpi nemtetszően.

De mi is, gyerekek, csak ültünk. Hogyan lehetséges? Elpártol tőlünk? Más világokba került? Itthagy bennünket?

A nagy, sárga macska lépteit nyújtva, a tapasztott tűzhely alá ért, és keskenyen hunyorítva megnyalta a mancsát. Lefeküdt és hunyorgott tovább. Csöpi, miként a birkanyájnak, ennek a macskának sem bírhatta a szagát, kiment a pitvarból, és a tornác hűvösében nyújtóztatta ki a lábát. Én is kimentem utána.

— Mi lesz velünk Pityu nélkül ?

— Hrrr.

— Mit csináljunk, hogy velünk maradjon?

— Hörrr.

És fölnézett vágyakozón az istálló tetejének gerincére.

Tekintetét követve megláttam Pityut. Csókolózott egy tőle világosabban tarka galambleánnyal. Majd Pityu hívóan leszállt kalitkájához, szárnyát borzolva szinte hi- valkodón mutogatta lakosztályát. A galambleány leszállt hozzá a rúdra, előbb gyanakodva vett szemügyre mindent, megmérte a földtől való távolságot, körberöpködte az istállót; majd visszatérvén, engedelmesen követte Pityut a lakosztályba.

Láttuk, délután a kalitka üres szárnyába fészeknek való fűszálakat hordtak. Ez a munka másnap is tartott.

DÉLBEN PITYU megkísérelte becsalogatni asszonyát a pitvarunkba, búgva udvarolt neki, ajánlotta az általa ismert jó embereket, sőt Csöpi kutyát is, aki kushadva, moccanatlanul, nehogy megzavarja az új asszony érzékenységét, pillantani is alig mert, meglátván azonban az új asz- szony a macskát, rémülten menekült.

Csöpinek sem kellett több. Ráugrott a macskára és megmarkolta a nyakát. Rázta, mintha a lelket akarná kirázni belőle.

— Hagyd — mondta neki anyánk —, jó egérfogó és nem bántott eddig senkit.

Csöpi morogva hagyta abba a macska grumancának nyomorgatását.

— Szép macska és hasznos, nem olyan semmirekelő, mint te — oktatta tovább Csöpi kutyát anyánk. — Minek bántanád? Hoztál te már eddig valami hasznot a házhoz? Csak vagy.

Ö nyöszörögve vonult el a hűvösre, s mintha a sűrű-lapos pillantásaival sírt volna. Másnap hajnalra még élő, a két mancsa között vergődő vadnyulat tett le a pitvar küszöbére. Addig nem engedte el, amíg anyánk át nem vette tőle. Früstökre megkapta a tegnapról maradt habart paszulylevest, s ilyenformán hatalmas jó érzéssel dűlt le pihenni.

NÉGY HÉT MÚLTÁN megszületett a két galambgyerek. Ekkorra már Pityu a feleségét is beszoktatta a pitvarba, akit talán már olykor a riadt tekintete miatt jobban is szerettünk, mint Pityut. Én pedig, hogy a kis jövevényeknek, ha majd felnőnek, helyük legyen, nagy munkába fogtam. A tanító úrtól, akinek az udvarát mindennap felsepertem, elkönyörögtem egy négy méter hosszú, kétágú póznát. Dávid úrtól, a fűszerestől kiszuperált gyümölcsösládákat kaptam. így apámmal és a két öcsémmel olyan gyönyörű dúcot készítettünk, hogy még Illés bácsi is meg- csudálta. A dúc minden oldalára hat-hat fészeknek való hely jutott. A póznát a dúccal mindjárt az istálló elé állítottuk. Rózsa és Kedves, a két tehén mindjárt csodálkozott is, miféle új alkotmányt kell itt nekik a lakásuk előtt kerülgetniük. Csak Csöpi örült szívből és természetesen Pityu galamb, amikor a gyermekeit áthelyeztük a dúcba. Szállni tudó madarak lettek már a kicsik, alkalmasak az önálló életre. Csöpi a verem eresze alól az istálló ajtajához költözött, ott kapart magának vackot.

Őszre, tengeriérésre a dúc benépesült. Pityu felesége egyre és egyre újabb ifjú párt csábított át hozzánk, nem feledkezve meg a saját gyermekei párválasztásáról. Csak azt nem tudtuk, honnan szermá- nyolódik ide ez a sok új galamb? Amikor már a napraforgótányérokat vertük a tornác alatt, tizennyolc pár galambunk volt.

1979. július 22. Q

A fogoly.

faj kell nekem, hogy értsenek, hogy megértsem én is magam. Közölnöm kell, kifejeznem, tehát minden eszközre szükségem van.

Ügy tudjuk, vannak élő modelljei is. Amikor fest, nehéz-e mondjuk aktív képhez modellt találni?

— Miért lenne nehéz elhitetni az emberrel, hogy szép, mikor úgyis tudja? A roeztekonstrukció! Hivatalnoklasz- szó, mellyel új RANGOT lehet fogni A festőnek HITELE van! Olyan szellemi szférá- -iban mozog, tevékenykedik, melynek kulcsa az ALÁZAT!

— „Országos rang?” ... Hány szép nő él az országban és csak tízet, vagy húszat mutogatnak. És hány jó festő...?

Milyen tennivalója lehet a ma művészének az alkotóműhelyen kívül?

— Szétosztani minden szellemi kincsét; ha nem értik, akikor nem a képet magyarázni, hanem az utat megmutatni, mely hozzá vezet Mindenki embere lenni, mindent megérteni. Szemeket nyitni, hogy lássanak, ne csak nézzenek. Nyitni — újra nyitni és újra nyitni!...

Milyennek tartja a szabolcsi művészek alkotói szintjét, kollektivitását, mit kellene másként csinálni?

— Csoport!? — Ugye, az egy közösség. Kollegát — egy kivételiéi — akkor látok, ha véletlenül találkozunk, vagy a hivatal „összecsődit”. Akinek, akiknek hivatali kötelességük lenne megnézni (ezért is kapják a fizetést), hogy mit csinálok, azok se jönnek el.

Mi a véleménye, meddig legyen közérthető az alkotás, és hol van a határ...?

— Ha a szép az élet teljessége, akkor minden, ami szép, felfogható, közérthető, mert emfberl Ami érthetetlen, az elvesztette emberi lényegét, idegen közegben, vagy annak határain mozog, elvész, mert érdektelen, véges. A kép végtelen, mint minden létezés.

Páll Géza