Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-15 / 164. szám

VÁLTOZÓ ÉLETÜNK

Pablo Neruda emlékezete

//

Tisztelt Elnök

Véletlenül láttam egy levél elején a megszólítást; „Tisztelt Elnök Űr!” Előbb arra gondoltam, hogy ez a háromszavas mondat vajon mennyire igaz. A „tisztelt” valóban tiszteletet jelent-e és hogy ténylegesen „úr”-e az elnök? Később gondoltam arra is: nincs ennek különösebb jelentősége, mert hiszen hogyan szólítsa meg a termelőszövetkezeti tag a termelőszövetkezet elnökét? Elvtársnak? Es ha nem mindenben vallanak egyforma elveket? Nehéz kérdés. Nem is akarok én ezzel bővebben foglalkozni. A tisztelet taglalása izgalmasabb.

Néhány év alatt Szabolcs- Szatmárban alaposan megcsappant a mezőgazdasági termelőszövetkezetek száma. Szükségszerű folyamat volt, hogy a két-három falu határát kitevő három—négyezer hektáron egy gazdaság alakuljon. A termelőszövetkezetek egyesültek. Egyesültek egymással és a szakszövetkezetekkel. Létrejöttek az optimális üzemnagyságok, a három—négyezer hektáros termelőszövetkezetek, amelyeken szakosodással, iparszerű termeléssel korszerű, eredményes gazdálkodást, termelésfejlesztést lehetett megvalósítani. Szükség volt erre.

De mi lett az elnökökkel? öt évvel ezelőtt, a szakszövetkezeteket is beleértve, még közel háromszáz szövetkezeti elnök volt a megyében. Ma alig van százharminc. Ezzel kapcsolatban, illetve az elnökök ügyére utalva mondta az egyik illetékes:

— A személyes ügyek rendezése nem okozott nagy gondot. Ez a kérdés már jóval a termelőszövetkezetek egyesülése előtti megbeszéléseken, kisgyűléseken megnyugtatóan tisztázódott. Elnöknek mindenütt a legképzettebb, a legrátermettebb szakvezetők maradtak. Volt olyan egyesülés is, ahol természetszerűen új elnököt választottak.

A volt termelőszövetkezeti elnökök egy része elnökhelyettes, ágazat-, vagy kerületvezető lett, néhányan nyugdíjba mentek, de akadt olyan is, aki sértődötten más helyen, más munkát keresett magának. A szövetkezeti gazdálkodás fejlődésében a személyi változások nem okoztak gondot. Sőt. A területek, az eszközök, a szellemi kapacitás egyesítése a várakozásnak megfelelő eredményekkel járt. Javultak a termelési feltételek, kedvezőbb lett a fejlesztési alap fel- használása, növekedtek a terméshozamok. Az egyesült termelőszövetkezetek néhány év alatt olyan dolgokat valósíthattak meg, amelyekre külön-külön sem pénzük, sem erejük nem lett volna.

Részt vettem tavaly nyugdíjas termelőszövetkezeti elnökök találkozóján. Nagy idők nehéz körülményeiről beszéltek sokan, akarva, akaratlanul dicsérve a gazdálkodás mai színvonalát, a bekövetkezett változásokat. Volt, aki őszintén bevallotta:

— Magam sem hittem, hogy a helyzet ilyenre alakul majd. Mert szinte a semmire építettünk. Ha meg is volt a föld, nem volt traktorunk, lovunk, ha volt lovunk, nem volt szekerünk és ha szántottunk, az is előfordult, hogy nem volt vetőmag, amit a földbe tegyünk. Az elvégzett munkát nyilvántartottuk, de munkaegységet nem tudtunk fizetni. Kimondom nyíltan, akadtak, akik gúnyosan a szemünkbe nevettek, és egy darabig jogosan tették. De nem nekik lett igazuk.

Aki így beszélt, azt is elmondta : amióta nyugdíjas,

be sem tette a lábát a termelőszövetkezeti irodába. Megsértődött, mert úgy érezte, úgy érzi, hogy félreállították.

— Még azt sem mondták búcsúzóul, hogy menjek be néha, hogy igényt tartanak az eddigi szakmai tapasztalataimra. Nem ezt érdemeltem. Mert igaz, hogy nincs sok iskolám, de józanul éltem, erős kézzel tartottam a gyeplőt.

— Hát mit várt? Többet a nyugdíjánál?

— Megbecsülést. És azt, hogy vegyék figyelembe: még nem vagyok öreg. Lehettem volna elnökhelyettes, vagy ágazatvezető. De azt gondolták, alacsonyabb poszton kerékkötő leszek. Kellett a hely másnak.

Szintén egy éve már, hogy a megyei tanács mezőgazda- sági osztályán arról beszélgettünk: örvendetes javulás történt a szakemberellátásban. Ma már több mint 1200 olyan fiatal dolgozik a mezőgazdaságban, akinek felsőfokú agrárvégzettsége van. Gond viszont, hogy kevés a kvalifikált főkönyvelő, számviteli dolgozó és van még a megyében néhány gyenge termelőszövetkezeti elnök.

Kényes téma. Nem könnyű senkivel sem közölni, hogy a poszt, amit betölt, már meghaladja erejét, képességeit. A módszer, az áttekintőképesség, az irányítókészség, a vezetési stílus, ami jó volt 800 vagy 1000 hektáros területen, az már nem elégséges 4 ezer hektárnál, egy olyan termelőszövetkezetben, ahol ezer ember dolgozik, ahol iparszerű a termelés, ahol magasak a technikai, kémiai követelmények. Nehéz az ilyet megmondani és ezért nem egyszer egy-egy termelőszövetkezetben a kedvezőtlennél is kedvezőtlenebb helyzet alakult ki. Vannak, akik ezt el is ismerik, de még többen olyanok, akik önként nem igen válnak meg posztjuktól.

Zúgtak a gépek és én a csoportvezető pártvezetőségi taggal beszélgettem.

— Most úgy vagyunk, hogy sehogy. Megbízott elnökünk van, de már az sincs, választás lesz.

— Mi történt itt tulajdonképpen?

— Egymással voltak elfoglalva a vezetők. Fúrták, faragták egymást. Akadtak dolgok, amikben hibás volt az elnök, történtek apró visszaélések, de az én véleményem szerint ezt nem az elnök követte el, az elnök nem csalt és nem sikkasztott, csak gyenge volt. A baj az, hogy a személyeskedések annyira lekötötték a vezetőséget, hogy elfelejtettek a

gazdálkodással törődni. Most rosszul áll a szénánk.

— Mit tett a tagság, a közgyűlés? Mit .tett a pártvezetőség, amelynek maga is tagja?

— A tagság mit tegyen Amíg elnök az elnök, amíg vezető a vezető? Hiszen tudja. A pártvezetőség nem egyszer foglalkozott az ügygyei, figyelmeztették az érintetteket, nem is egyszer.

— De hát a termelőszövetkezetek tagjai tulajdonosok A szövetkezeti törvény ezzel kapcsolatban jogokat is tartalmaz.

A csoportvezetőnek sürgős dolga akadt. Elment, nem beszéltünk többet a témáról.

A termelőszövetkezeti elnökök kilencvenkilenc százaléka jó, rátermett szakember, becsületes. Nem feledkezik meg arról, miért választották meg, miért bíztak meg benne a termelőszövetkezet tagjai. A legtöbb elnök arról sem feledkezik el, hogy kik választották, kiknek a bizalmát élvezi és kiknek köteles elszámolni azzal, hogy a szövetkezeti tulajdonnal hogyan sáfárkodnak, miként gazdálkodtak.

De van a kritikus egy százalék!

Mikor és hol kezdődnek a bajok? Talán azzal, hogy a fogatot kérő nyugdíjas, a szénáért kilincselő termelőszövetkezeti tag annak reményében, hogy kívánságát gyorsan teljesítik, leírja: „Tisztelt Elnök Űr”! A szavak kezdőbetűi csupa nagy betűvel. Sok elnök derül az ilyesmin, ha látja, és amikor találkozik a levél írójával, azt mondja:

— Ne szégyenítsen már meg bátyám! — Ha egyivású az elnök a levél fogalmazójával, akkor azt is mondhatja — Te Jóska, nem vagyok én nagyobb úr mint te.

De a legjobb nem levelezni. Ha nagy is ma már egy termelőszövetkezet, nem igen lehet akkora, hogy a nagy és kis ügyeket ne személyes találkozásokkal rendezzék. Tu dók nem is egy olyan termelőszövetkezeti elnökről, aki nek mindig akad ideje arra, hogy a termelőszövetkezet tagjaival szót váltson, hogy a személyes ügyekben eljárjon. Ezek a józan gondolkodású elnökök. Becsületes; tiszta kezű, tiszta eszű, de szigorú emberek. Mert azt sem szabad elfelejteni, hogy az elnöknek szigorúnak is kell lennie. Adódnak népszerűtlen feladatok is, ami kor fegyelmezni szükséges, amikor példát kell statuálni. Ha ez is benne van egy elnökben, ezért senki sem haragszik, legfeljebb az, aki a fegyelmit kapta.

Nincs olyan tökéletes modell, amelyet másolni lehetne, és nem egyformák az emberek. A sok jó elnök mellett akad egy-kettő, aki komolyan veszi a címzést, hogy „Tisztelt Elnök Űr”. Nemcsak komolyan veszi, de el is várja. Az ilyen ember begőzöl saját nagyságának tudatától, sokat enged meg magának, hibát hibára halmoz. Ha az ilyen embert idejekorán leváltják, az neki is jó, másoknak is jó.

Ha jól utánaszámolok, a szövetkezeti gazdálkodás harmincegy esztendejében volt itt a megyében már legalább ezer termelőszövetkezeti elnök. Nagy többségük becsülettel viselte ezt a tisztséget és most mint nyugdíjas, vagy más beosztású dolgozó, büszkén emlékezhet: minden képzeletet felülmúlt a mezőgazdasági fejlődés. Nagyszerűek az eredmények. Áldassék az, aki ezért cselekedett, aki erejét, tudását, nappalát és éjjelét áldozta. Ezért kijár a tisztelet, végig nagybetűvel.

Seres Ernő

Zelk Zoltán:

Neruda látogatói

Neruda rímtelen szonettjei, ahogy ő mondja, fából faragottak.

Fából bizony, akár a hegedű: száz Stradivári egyetlen kötetben.

S hogy mondja még?

Mikor meghal a költő:

„Hold-illata lesz minden hegedűnek.”

És azóta madarak helyett is

hold-arcú hegedűk,

hegedű arcú holdak

szállnak Chile vérpocsolyás egén.

És micsoda menet az utakon!

Tengerből, tömegsírokból kikelve, gyalog, szekéren, kerékpáron a lábatlanok, a félkarúak — mellükön füstszínű kokárda: a géppisztolyok golyónyomai, s bezúzhatatlan sisak fejükön a puskatussal szétvert koponya, így menetelnek Pablo Neruda látogatói a hold-illatú, nappal is szálló hegedűk alatt.

Hetvenöt éve született Pablo Neruda, a latin-amerikai kontinens egyik legnagyobb hatású költője. Két héttel sem élte túl a népi egységkormányt megdöntő fasiszta pucs- csot, barátjának, Salvador Allende elnöknek a meggyilkolását; 1973. szeptember 24-én, hatvankilenc éves korában meghalt egy santiagói kórházban. Halála után a junta barbár katonái otthonát feldúlták, kirabolták, könyveit elégették. Halála egyéves évfordulóján minden megemlékezést könyörtelenül betiltottak. Miért fél a fasiszta erőgépezet egy halott költőtől? Van oka rá. Pablo Neruda neve egyet jelent a haladással, a forradalommal, nemcsak szűkebb hazájában, Chilében, hanem az egész világon is.

Forradalmár költő volt — költő-forradalmár. Politikusként költő volt: a latinamerikai kultúra nagykövete nemcsak képletesen, de ténylegesen is, hazája konzuljaként távol-keleti és európai országokban. Utoljára az Allende-kormány nagykövete volt Párizsban. S költőként politikus volt. Bár egyik nyilatkozatában azt mondta, hogy közvetlen politikai témájú verset alig írt, költészete egészében azonban nagy politikai mozgósító erőt jelentett. A hódítókkal szemben az őslakossággal és Latin-Amerika szegényeivel vállalt közösséget a költő, poémáiban és ódáiban az egész földrész forradalmi hagyományait, múltját, jelenét hatalmas költői látomásokba foglalta. A Nobel-díj odaítélését 1971-ben a Svéd Akadémia ezzel indokolta: „költészete elemi erővel fejezi ki egy világrész sorsát és álmait”.

A mesemondó múzeumigazgató

100 éve született Móra Ferenc

Kiskunfélegyházán született, a Daru utcában, amely most már régen Móra Ferenc utca. S éppen 100 éve, 1879. július 17-én.

Sokszáz szerény-könnyes mesében elmondta: szegény, nagyon szegény szűcsmester fia volt, a szegényparaszti, paraszti-mes- teremberi lét teljességében telt gyermekkora. Ez volt a legalapvetőbb írói élménye, ezt hozta, ezt hordozták írásai egy életen át. Hű volt hát azokhoz, akikből származott. Pedig sokra vitte, okos ember volt. Talán éppen azért.

Költőnek indult, versíróként lesz a Petőfi Társaság tagja, a F élegyházi Hírlap

közli első írásait. Tanárnak készült, de már 1902-ben újságíró, a Szegedi Napló munkatársa. És jó barátja a nála tizenhárom esztendővel idősebb Tömörkény Istvánnak, akinek aztán utódja is lesz:

1917-től ő a Szegedi Somogyi Könyvtár és Múzeum igazgatója.

De már 1904-ben könyvtáros és közben szerkesztő, országos hírű lapok munkatársa; a Világ, majd a Magyar Hírlap ad helyet a század húszas éveiben írásainak.

Csodálatos mesélő volt. Igaz meséket szedett versbe — első jelentősebb ilyen írása 1903 karácsonyára jelent meg: Az aranyszőrű bárány, de a húszas évek derekára már kiteljesedik alkotói pályája, és a meseköltő, az újságíró, az ifjúsági irodalom varázslója — a felnőttek közé lép.

Regényei — ha nem is hagytak oly nyomot, mint a Nyugat óriásainak munkái — érdekes színfoltjai a magyar irodalomnak. Első nagyobb lélegzetű munkája, A festő halála eredetileg egy Tápé határában megölt festő barátjának akart emléket állítani, de az írás közben formálódó cselekménynek végül is ő maga lett a főhőse. S témája, hogyan viaskodik az író a nyersanyaggal, hogy az ismert és ismeretlen elemekből történetet varázsoljon, lélektani regény, amely a városi művész asszimilálódásából a rusztikusabb valósághoz fel tudja mutatni a tragédiát. Később — második kiadásban — e művének a Négy apának egy leánya címet adta, ezzel a címmel vált híressé.

Móra rengeteget dolgozott, 1905-től 22-ig Pósa Lajos En Űjságom című gyermeklapjába több mint ezer írása jelent meg, és közben rengeteg más cikke a korabeli lapokban. Neves publicista, ő szerkesztette a Szegedi Naplót, az ország szinte egyetlen pacifista lapját — a háború első éveiben! Felségsértési port indítanak ellene. Lelkesen üdvözli hát a forradalmat, s ha később, az Ének a búzamezőkről című regényéből (ami 1927ben jelent meg) az. derül is ki, hogy Móra nem tudja elképzelni a paraszti világ forradalmi átalakulását, mert ő a hagyományok patriarchális őrzőjét látja a parasztban — 1918—19-ben vezéralakja Szegeden az új eszméknek. Hiszek az emberben című írásában hitet tesz a szocializmus mellett, Memento című cikkében pedig üdvözli a proletárdiktatúrát. A bukás után az író visszatért polgári, radikális eszméihez, de üldözött ember, és ez sokáig elkíséri, még 1922- ben is vád alá helyezik nemzetgyalá- zásért. Ekkor írja Hannibál föltámasztása című kisregényét, a kor gyilkoskeserű szatíráját, amely azonban csak 1949-ben, a felszabadulás után jelent meg. Az Ének a búzamezőkről mellett a legismertebb regénye egy történelmi munka, a Diocletainus császár korában játszódó Aranykoporsó, egy helyzettragédia, ahol a konfliktus a sorozatos félreismeréseken keresztül jut el a tragédiáig. A kor jellemábrázolása szándékoltan anakronisztikus. Mai emberek szerelmi története egy távoli világba helyezve. Ennek a távoli világnak tárgyi rajzát a lehető legpontosabban adta vissza a műveltség-élménnyel teli tudós múzeumigazgató. Ahogy Illés Endre írta a regény megjelenésekor, egy „Végtelen szeretettel és gonddal regényessé formált római régiségtan”.

„Mögötte a fene az olyan kutyát, amelyiket tanítani köll az ugatásra” — mondta volt Tömörkény István Móra Ferencnek, amikor először küldte ki a földalatti utazásra az alföldi buckás tájra az ifjú múzeumőrt, s az szabadkozott, hogy nem ért hozzá. Beletanult. Tudósa lett, a magyar föld őrzötte öreg múltnak. Használta is ezt a tudását, élt is vele, sok-sok írásában.

Móra regényeit állítottuk emlékezésünk középpontjába, mert az közismertebb, hogy a kis terjedelmű prózai írásokban, mesékben, tárcákban, cikkekben, elbeszélésekben érte el igazi csúcsát. Élete teljes lenyomata, a szegényparaszti alapélménytől a régész, az ásató múzeumigazgató, a tudós és a harcos újságíró élményéig mind ott van ezekben a kis írásokban. Kis rövid terjedelmű tárcamesében Mikszáth mellett a legnagyobb volt. De míg Mikszáthot az ember, a társadalmi lény ihlette meg mindig — Mórát nagyon sokszor a műveltségélmény, a szépirodalomban kicsapódó kultúra. Nagy polihisztor volt. „Minden megismerés makacs keresője” — írta róla Karinthy Frigyes. Ha csak ifjúsági műveket írt volna, azok is halhatatlanná tették volna, de ő annál sokkal többet tett. írásainak összessége, életműve a század első harmadának hiteles lenyomata.

Sz. M.

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

1979. július 15.