Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-15 / 164. szám
1979. július 15. 0 KU VASÁRNAPI MELLÉKLET TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Sümegi kirándulás Az ide látogató turistának, akár- merről is érkezik a községbe, először a magányosan álló, meredek oldalú Várhegy tűnik fel, tetején Sümeg várával. Az Országos Műemléki Felügyelőség 1964- ben fejezte be a falak és épületek helyreállítását. Azóta minden évben több ezer turista sétál fel a várba vezető szerpentinúton. Ott ahol néhány száz évvel ezelőtt még szekerek szállították a várba a katonák élelmét. (Első kép.) A tágas, ovális alakú várudvarban körben találjuk az egykori épületek maradványait és az újonnan felhúzott falakat, a kápolnát, a kazamatákat, bástyákat, a tornyot és a palotát. (Második képünk.) Nemcsak a vár, mint építészeti történelmi emlékhely, hanem a Várhegyet körülvevő gyönyörű panoráma is megragadja a kirándulókat. Látni innen a Tapolcai medence kihűlt vulkánjait, a Bakony hegyvonulatát és a Kisalföld tájait. (Harmadik kép.) A barokk kori Sümeg hangulatát, romantikáját a püspöki palota — ma diákotthon —■ épülete őrizte meg. Mai formáját a korai barokk részletek átalakításával 1748—55 között kapta. Ez a palota az egyik legszebbike a ránk maradt barokk kastélyoknak. (Negyedik kép.) A lovas sportot kedvelőkre igazi kuriózum vár abban a XVIII. századi barokk istállóban, amelyet régen is, ma is lótenyésztésre használtak. Az épület végében külön helyiségben lószerszámtörténettel és híres lovaink — pl. az Imperial — tenyésztéstörténetével ismerkedhetnek meg az érdeklődők. Az istállóból lovat bérelve egy-két órás sétalovaglást is tehetnek az autós, gyalogos turisták, (ötödik kép.) Az irodalmi emlékhelyek iránt érdeklődők látogassanak el Kisfaludy Sándor költő szülőházába, a mai Kisfaludy-emlékmúze- umba. Győri Lajos képriportja Ha a kötet írásait mintegy előzetesként puszta címszavakkal mutatjuk be, akkor többek között a bányászok, ingázók, albérlet, lakótelep, szolgáltatások, pénz, zaj stb. fogalmak számítanak a témák jelölésére legkifejezőbbnek. Ha a címszavak közül néhányat akár találomra is egymás mellé sorolunk, pl. cselédsors, újgazdagok stb., úgy gondoljuk, hogy sokan osztják az alábbi véleményt: ezeknek, s az ezekkel rokonértelmű kifejezéseknek ebben a társadalmi rendszerben enyhén szólva furcsa akusztikája van. Márpedig nem légből kapott dolgokat említünk, a tényközlő írások ott találhatók a kötetben, fe- héren-feketén. A könyv borítóján a fülszöveg pár tömör mondatban a következőképpen vonja meg az Írószemmel 78 mérlegét: „A kötet keresztmetszetet ad a mai magyar valóságról és a riport műfajának jelenlegi állásáról." Ha a fenti megállapítás nem is Ugyanazt másképpen Vitát folytattam valakivel a napokban. Az illető — noha még nem látta Jancsó Miklós új alkotásait, a Magyar rapszódiát és az Allegro barbarot — fenntartással szólt a vállalkozásról. A következőképpen érvelt: „Jancsó folyton ugyanazokról a kérdésekről beszél. Most megint a hatalom, a politika, a tömegek és az egyén kölcsönhatásait vizsgálja. Nem kellene már megújulnia?” Más. Sokan valóságos csömört kaptak az úgynevezett partizánfilmektől, melyek a jugoszláv stúdiókban készülnek. „Helyben- járást”, ismétlődést emlegetnek. Vannak, akik kategorikusan tagadják az egyszer már feldolgozott problémák, témák, motívumok létjogosultságát. Vegyük sorba a kérdéseket — annál is inkább, mert gyakran találkozunk velük. Ami Jancsó Miklóst és új műveit illeti, az értékeléssel várjunk az őszi bemutatóig. Elöljáróban csak annyit: kétségtelen tény, hogy a világszerte ismert rendező különleges érdeklődést tanúsít a vitapartnerem által találóan jellemzett társadalmi jelenségek iránt. Ha úgy tetszik: mindig ugyanazt a filmet forgatja. Ez önmagában véve még nem perdöntő, hiszen a nagy rendezőegyéniségeknek úgyszólván kivétel nélkül „fixa ideáik” szoktak lenni, íme, a bizonyítékok. Kissé általánosságokban mozogva elmondhatjuk, hogy Andrzej Wajda is folyton a hősiesség témakörében vizsgálódik (a Csatorna, a Hamu és gyémánt, a Tájkép csata után, A márványember szoros eszmei szálakkal kapcsolódnak egymáshoz). Michelangelo Antonioni, az olaszok egyik vezér- egyénisége az elidegenedés lélektani eredőit vette számba. (A kaland. Az éjszaka, Napfogyatkozás stb.). Pályatársa, Federico Fellini gyónásfüzérben tárja elénk legszemélyesebb gondjait, ifjúsága, felnőttkora és öregsége intimitásait (melyek azért válhatnak közügyekké, mert markánsan felvázolt társadalmi háttérbe ágyazottak). Francis Ford Coppola, a mai amerikai film kirobbanó tehetsége az erőszak nyugtalanító hatását analizálja (Magánbeszélgetés, A keresztapa, Az apokalipszis most; az elsőt láthattuk, a harmadik rövidesen nálunk is megjelenik). A rímek ilyenformán nyilvánvalóak. De hadd soroljam tovább a példákat. A Romeo és Júlia alaphelyzete — két fiatal szereti egymást, ám a körülmények úgy alakulnak, hogy nem lehetnek egymáséi — Shakespeare után is sok drámaköltő képzeletét megmozgatta. Újra és újra színpadra került (s filmváltozatai is viszonylag sűrűn közönség elé kerültek). Móricz Zsigmond — most ünnepeljük centenáriumát — gyakran írt az úri világ ösz- szeomlásáról. Medgyessy Ferenc többször szoborba,, álmodta ugyanazon Múzsáját. Bartók Béla és Kodály Zoltán csak tiszta forrásból merített, de ez nem azt jelenti, hogy mindig más víz fölé kellett hajolniok. Megállapíthatjuk tehát, hogy a témaválasztás önmagában nem minősít. A legba- nálisabb szituációból — mondjuk abból, hogy egy ember nem képes önmagát megvalósítani, vagy hogy egy szerelem nem teljesedik be — egyetemes érvényű remekművet lehet alkotni. És megfordítva: a folytonos eredetiségre való törekvés, a látszólagos bonyolultság, a világ „teljes feltérképezésének” vágya sokszor lehangolóan szimpla eredményekkel jár. A mi Kása Ferencünk eddig viszonylag kevés filmet rendezett. Annak ellenére nem szűk a szemhatára, hogy makacs következetességgel csupán egyvalami izgatja: miképpen őrizhetjük önmagunkban az embert. A francia Claude Lélouch szinte valamennyi műfajban kipróbálta a tehetségét, ide-oda kalandozik, folyton száznyolcvan fokos fordulatokat tesz. Mégis középszerű iparos. Vigyázzunk persze, hogy ne essünk saját logikánk csapdájába. Az „ugyanazt” nem jelenti, nem jelentheti az „ugyanúgy” monotóniáját. Ellenkező esetben tényleg jogos a vád, hogy a rendező csupán keskeny szeletet metsz ki a valóságból s mindig egyfajta csapásokon halad. Az eredetiségnek a filmművészetben éppúgy, mint az irodalomban, a képzőművészetben stb. az a fokmérője, hogy az alkotó képes-e nézőpontot változtatni, s egyazon jelenségről, folyamatról, tendenciáról stb. felfedező igénynyel szólni. Elmarasztalhat- juk-e a svéd Ingmar Berg- mant, mert állandóan a női lélek titkait fürkészi s az emberi kapcsolatok disszonanciájának ok-okozati összefüggéseit analizálja? Nem, mert a Csend és a Suttogások, sikolyok, a Szenvedély és a Szemben önmagunkkal másképpen tárja elénk ugyanazt. Akik úgy érzik, hogy „elég volt a háborús filmekből”, megfeledkeznek valamiről. A filmművészet még nem mondott el mindent a nagy világégésről és annak az emberre gyakorolt deprimáló hatásáról. Ezért nem szabad vétót emelni az „úgynevezett” partizánfilmek ellen s ezért örülhetünk annak, ha a már unos- untalan ismert témakörben korábban nem látott drámai helyzetek kerülnek középpontba. A honvédő háborút több száz szovjet film ábrázolta, a Csendesek a hajnalok vagy a Kálvária (Rosztockij, illetve Sepityko műve) ennek ellenére gazdagította világképünket és ismereteinket. „Ad acta” csak azt lehet tenni, ami már végképp kimerített. Nem védőbeszédnek szántam e sorokat Jancsó Miklós bemutató előtt álló dilógiája mellett, de meggyőződésem: amikor egy filmet értékelünk, nem azt kell vizsgálnunk, hogy hányadszor bukkannak fel bizonyos szituációk. Inkább arra figyeljünk: gazdagodott-e új tartalmakkal az ismert mondanivaló, válto- zott-e a szemléletmód, tágultak-e az eszmei körök ... Veress József írószemmel 78 mondható teljesen precíznek, olvasva ezeket a valóban életszagú s éppen ezért izgalmas írásokat, nyilvánvalóvá válik, hogy nem kitalált történetek szépirodalmi megfogalmazását kaptuk időtöltésül, . s még csak nem is néhány periférikus jelenség „túlproblémásítása” került papírra. Mai életünk gyakorlatának szerves tartozékaként olyan valóságszeletek kerültek a riportok révén megvilágításra, melyekről ugyan sokat esett, esik szó, de igazából mindeddig kívül- rekedtek a komolyabb figyelmen. Természetesen más oka is lehet, mint pl. az, hogy nem egy tartósan „rázós kérdésnek” bizonyult s ezekkel érdemes a továbbiakban is foglalkozni. A huszonkét riportnak más-más a helyszíne, történése, szereplője. Különböző élethelyzetekben egymástól eltérő sorsok, emberek futják be a maguk pályáját. Mondanivalójának súlyánál fogva, de számszerűségét tekintve is ezen belül vezető helyet foglal el a munkástéma. A riportokban markáns munkásarcok villannak fel, s a kérdések, a nyílt válaszúk, s a kemény visszakérdezések elvezetnek a munkáshétköznapok világába (Békés frontokon, Melós-Hilton lámpaoltáskor stb.). Van mit megjegyezni, van min elgondolkodni. A fentivel hasonló tárgykörben mozog, de más szempontú megközelítéssel jut más eredményre pl. Kádár Péter: Csöndesebben c. riportja, amelyből egy kiragadott párbeszédrészlet is jól érzékelteti, hogy — a munkavédelmi intézkedések, fejlesztések és beruházási tervek ellenére — mi a gond: — Félreértett. Azt kérdeztem, hogy csökkent-e a zaj tavaly óta. — Tessék? Nem értem! — A zaj! A zörej, a dübörgés, a zakatolás, a gépcsattogás, a sivítás. — Világos. Tessék tudomásul venni: zaj van. A munkával jár. Mint a fáradtság. Ez szövőgyár, nem tollfosztó! Az előzőekhez képest csak látszólag tűnik merőben más természetűnek az albérletek — egyes albérletek — sivárságáról, tarthatatlanságáról szóló helyzetjelentés (Az évszázad sufnija), vagy a fiatalok érdekvédelmével kapcsolatban nyomatékos hangú figyelmeztetésnek szánt beszámoló (Gyermekek veszély- helyzetben), mert tulajdonképpen mind szociális gyökérzetű problémát vet fel. Változtatást, jobbítást sürget, s nem egyszer olyat, amelynek megoldása elsősorban nem anyagiakon múlik, hanem a riportalanyok szemléletén, magatartásán. Kiderül azonban, hogy ennek is megvan a maga nehézségi foka, s a változó világ követelményeihez tudatosan és hasznosan igazodó munka- és életstílus kialakítása sem tartozik a legkönnyebb feladatok közé. Mert mit lehet mondani a kétszintes maszek ház liftcsodájára, a gazdagság hivalkodó fitogtatására, az értelmetlen „cselédkarrierekre”, a „piacra orientált egysíkúságra”, az erőszakos pénzimádatra, jogtalan haszonszerzésre ... csupán annyit, hogy nem éppen szívderítő jelenségek? Az Irószemmel tárgyilagos munka. Mindenféle tragikus színezet nélkül azt közli, hogy ugyan nem ez a meghatározó, a jellemző, de napjainkban ez meg ez is fellelhető. Arról tudósít, hogy az eredmények, örömök mellett gondok is jócskán akadnak. Ezen segíteni pedig ember dolga. (Kossuth Könyvkiadó, 1979.) Futaky László
