Kelet-Magyarország, 1979. június (36. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-10 / 134. szám

TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Most, hogy a Móricz-cente- nárium kapcsán a figyelem az eddigieknél is megkülön- böztetettebb módon és szin­te egész éven át a nagy író­ra és életművére összponto­sul, a legtermészetesebbnek vehetjük kötetei újbóli ki­adását, a róla szóló irodalom megjelentetését. Mindez ma­gától értetődő háttere, s egy­ben nélkülözhetetlen kelléke a különböző megemlékezési alkalmaknak, hiszen írót a könyvvel lehet tágabb kör­ben leginkább propagálni. Nagy Péter monográfiája, mint a Móricz-kutatás első marxista alapvetése, rangos munkának számít. A nem utolsósorban irodalomszem­léleti szempontból is fontosnak tartott mű első megformálásában már az öt­venes évek elején napvilágot látott, azóta javított kiadásá­ra is sor került, a mostani negyedik közzététel pedig e nagy formátumú tanulmány megállapításainak igazságát értékállóságát bizonyítja. Móricz kétségtelenül a leg­— róla szól a fordulatos szto­ri — falusi fiatalember, aki Moszkvába utazik tanulni. Ebből származnak a bonyo­dalmak. Eleinte nehezen fog a feje, másfajta munkához — és tempóhoz — szokott, már- már azon meditál, hogy be­dobja a törülközőt és haza­tér. Aztán felülkerekedik benne a csakazértis. Lát­ványos sikereket ér el — a szónak többfajta értelmében —: az angol nyelvet például egy kubai kislány segítségé­vel sajátítja el (s persze egy­úttal meg is hódítja a csinos hölgyet). A film — bár ezt a minősítő jelzőt nem szoktam használni celluloid-szallaggal kapcsolatban — bájos. He­lyenként suksiniak a hangu­latai, ennél nagyobb dicsére­tet pedig aligha lehetne mon­dani róla. Nyikita Mihalkov, a fiata­lon nagy tekintélyt szerzett rendező, Koncsalovszkij test­vére rendezte az öt este cí­mű drámát (Vologyin színda­rabja nyomán). A kvalitásos mű az ötvenes évek atmosz­féráját eleveníti meg, tehát tematikai szempontból látszó­lag semmi sem fűzi a jelen­hez. valóiában azonban izgal­masan időszerű kérdéseket fe­szeget. Egy férfi és egy nő véletlenül találkozik egymás­sal. Iliin (a népszerű Szta- nyiszláv Ljubsin szemé’vetíti meg a meglehetősen szabály­talan jellemet) a fővárosban járva futó ötletének engedve becsenget abba a lakásba, ahol a háború előtt albérlet­ben lakott. Tamara Vaszil- ievna ( a színésznő: Ludmil­la Gurcsenko, az egykori énekes sztár, aki időközben kitűnő iellemábrázolóvá érett) nyit ajtót. Hosszú be­szélgetés kezdődik — s kide­rül, hogy nagy szükségük van egymásra. Az öt este kapcso­lataink természetéről megka­pó közvetlenséggel beszél. Valamennyi nálunk is be­mutatásra kerülő szovjet filmről — hely hiányában — nem számolhatok be, de azért szeretnék legalább címsző- szerűen megemlékezni róluk. A Jambuj rossz szelleme rendező: Bunyeiev) egy em­berevő medve ellen folytatott hajsza krónikája. A Ljubasa (Marutov műve) egy háborús postás gyermeklánynak állít emléket. Liszenko nevéhez fű­ződik A különleges rendelte­tésű brigád című kalandfű- zér, melyet bizonyára öröm­mel fogadnak a fiatal filmba­rátok. A kicsik szóra­kozását az őszi harangok biz­tosítja (Gorikkert Puskin me­séje, a Mese a halott cárkis­asszonyról és a hét daliáról ih­lette). A Keresd a szelet (Lju- bomudrov alkotása) a pol­gárháborús harcokról szól: színvonalas profiteljesít­mény. Végül, de nem utolsó­sorban: Szaltikov készítette a Pugacsov-ot, mely — noha ritmusa lehetne pergőbb — gazdag tablón örökíti meg az orosz történelem legendás alakjának életét és harcait. Summára — úgy gondolom — nincs szükség. Hadd írjam ide mégis összegezésként az evidenciát: találkozásaink a szovjet filmmel továbbra is folyamatosak és állandóak lesznek. Veress József Hagy Péter: Móricz Zsigmond ismertebb íróink egyike. Az­zá válhatott, mert kezdve az iskolával: régtől fogva köte­lező irodalom, a kritikai rea­lizmus címén ismételten em­lített példa, gazdag írói ha­gyatéka miatt kikerülhetet­len szerzőnév és olvasmány. Egyszóval benne él az irodal­mi köztudatban. Ezt leszögez­ve is azt mondhatjuk: igen elnagyolt és hézagos marad a róla alkotott kép Nagy Péter könyvének ismerete nélkül. A monográfia jellegéből adódóan tág ívű pályaelem­zést kínál. Főbb fejezeteiben (Ahol gyermek voltam — A forradalom szabadcsapata — Az individuum kivirágzása — Űri muri — Betyár — vala­mint az összegzést sűrítő: A mi írónk) az íróvá válás kez­deteitől haláláig időrendben haladva mutatja be azt a nem mindennapi utat, me­lyet Móricz mint ember és mint alkotó egyaránt meg­tett. „Móricz Zsigmond har­mincnégy esztendőn keresz­tül állt a magyar irodalom él­vonalában, s ez idő alatt út­ja, eszmei és művészi fejlő­dése szakadatlan ... a nép­pel, a parasztsággal való ér­zelmi és eszmei közösséget soha nem szakította meg, sőt mindig erősíteni igyekezett. Fejlődni tudott, mert a nép­pel érintkezve, összeforrva élt és alkotott” — s ez a sum­mázat nem tartalmaz semmi­féle túlzást vagy frázist. A szerző jóvoltából nyo­mon követhetjük: gyakorlati tapasztalatok révén szerzett ismeretanyagának (nagy or­szágjáró volt, néprajzi kuta­tások, népdalgyűjtések gaz­dagították tevékenységét, többek között az emlékeztes szatmári utak stb.), valamint tudatos elméleti felkészülé­sének eredményeképp (tévhit vele kapcsolatban az ún. ős­tehetség kizárólagos hangoz­tatása) hogyan bontakozott ki egyéni látásmódja. Ennek birtokában már az a Móricz mutatkozik meg, aki kora ér­telmisége többségének illú­ziókba gyökerező szemléleté­vel szemben társadalmi tago­zódásában és meghatározott­ságában fedezi fel a félfeudá­lis ország valóságos állapotát, ezen belül is a magyar falu elmaradottságát, kulturálat- lanságát. Az ország sorsa, jö­vője, a társadalom élete s benne a szegénysorsú ember gondja-baja foglalkoztatta, ez volt s .maradt örök témája. Legkedveltebb műfajában, elsősorban regényeiben, no­velláiban aztán erről beszélt, ezt örökítette meg mélyreha­tó valóságigénnyel. Nagy Péter három alkotói korszakot különböztet meg s ezekhez kötve tárgyalja írói munkásságát, teszi elemzés tárgyává az érdemi műveket, rajzolja fel a pályakép egé­szét. Míg az elsőnek leghang­súlyosabb jegye a demokra­tizmusból fakadó általáno­sabb érvényű kritikai realiz­mus, addig a második pálya- szakaszt az uralkodó osztá­lyok (dzsentri, középbirto­kosság stb.) leleplező erejű bírálata jellemez, majd a harmadik periódus társada­lomkritikája mind a feudaliz­mus, mind a kapitalizmus vadhajtásai ellen fordul (Is­ten háta mögött, A fáklya, Kivilágos kivirradtig, Jósze­rencsét, Rokonok stb.) Móricz írói magatartásá­nak két alapvető vonásáról is szó esik, hazaszeretetéről és emberszeretetéről, aztán egy sor olyan érdekességről, amit úgyszintén érdemes lenne szóvá tenni. Módszerének és eszközeinek bemutatása, ér­tékeinek további felsorolása azonban nem lehet ennek a könyvismertetésnek feladata. Erre ott van maga a tanul­mányozható kötet, melyet igényes apparátus — jegyze­tek, névmutató — Móricz- művek mutatója — tesz min­denki számára értelmezhe­tővé — s hisszük, hogy öröm­teli olvasmánnyá is. (Szépiro­dalmi Könyvkiadó, Bp. 1979.) Futaky László „Arccal a jelen felé” — ta­lán ez a jelszó fejezné ki leg­találóbban a mai szovjet film­művészet alapvető törekvé­sét. Ilyesfajta direktívát per­sze nem fogalmaztak meg vagy írtak elő az alkotók szá­mára, hiszen a színkép egész­séges arányait a múltban ját­szódó, a nagy társadalmi vál­tozásokat megörökítő (mond­juk: a győztes forradalom vagy a honvédő háború ese­ményeit ábrázoló) művek is formálják. Ennek ellenére kétségtelen — úgyszólván filmtörténeti közhelynek mondható —, hogy a „hete­dik művészet” felfedező ér­tékkel bíró produktumai je­lentős részben az „itt és most” konfliktusait vizsgál­ják s időszerű társadalmi konfliktusokat jelenítenek meg. Huszonnyolc filmet láttam a szovjet fővárosban. Az át­vételi delegáció, melynek tagja voltam, kilenc művet választott ki magyarországi bemutatásra. Az első és leg­fontosabb tanulság, melyet jegyzeteim margóján megál­lapítottam, így hangzik (ezért hozakodtam elő a fentebb említett összefüggésssel): A szovjet film mai mennyiségi és minőségi mutatói főleg a máról szóló témák, jelensé­gek, tendenciák feltérképezé­séhez kapcsolódnak. Nézzünk példákat. A néhány interjú magán­ügyben című grúz film (a Kentaurok-kai együtt kapott megosztott nagy díj at az idei összszövetségi szovjet feszti­válon) a grúz Lena Gogobe- ridze munkája. A grúz iskola világszerte ismert és ked­velt. Erejét — többek között — az életszerűség biztosítja: az a varázslatos érzék, ahogy a nemzetiségi stúdió mesterei az észrevétlen, szürke pilla­natok megidézésében korunk tragikus és komikus esemé­nyeinek lényegét tükrözik. A Néhány interjú magánügy­ben cselekménye — akárcsak a legtöbb grúz filmé — egy­általán nem fordulatos. Az igaz mese hőse újságírónő (a szerepet Szofiko Csiaureli, a remek emberábrázoló alakít­ja), aki — hivatásából eredő­en — folyton^idegenek pana­szát, bánatát, "problémáit vizs­gálja. Aztán egyszercsak — váratlanul — rászakad a szo­morúság. Szofiko „hátorszá­ga” korábban szilárd volt: férjével jól megértették egy mást, gyermekei aranyosak, lakásuk is megfelelő, tehát gondok felhői nem zavarták belső harmóniáját. Ami mi­att kicsúszik lába alól a talaj, prózai dolog, az ő számára mégis sorsdöntő fontosságú. Az asszony észreveszi, hogy párja fiatal nőre vetett sze­met. Ebben a helyzetben sok­féleképpen lehet viselkedni. Szofiko a lehető legcélrave­zetőbb megoldást választja. Nem tesz szemrehányást há­zastársának, aki egyébként nem szélcsap gazember, ha­nem kicsit sajnálnivaló — mert szenvedő — férfi. A „taktika” a következő: Szofi­ko elhatározza, hogy felveszi a versenyt vetélytársával. A Néhány interjú magán­ügyben nem zárul happy end-del. Amikor elválunk a válságba került pártól, éppen az elkerülhetetlen nagy be­szélgetésre készülődnek. Le­het, hogy szakítanak, lehet, hogy a közös múlt erősebbnek bizonyul Arcsil (a férj) fel­lobbanó érzelménél. A film­ben az a legmegkapóbb, hogy nem ad direkt megoldásokat. Nincsenek benne papírosfi­gurák. És az ezerszer látott- halott-tapasztalt szituációk éppen ezért élettel telítettek: a „hogyan valósítsuk meg ön­magunkat” kérdésére keresik a feleletet. Viszonylag kevés női rendező tevékenykedik a stúdiók világában: Lena Go- goberidze a kiugró tehetsé­gek közül való. Még sokszor fogunk hallani róla — s ter­mészetesen alkotása is meg­jelenik a magyar mozikban. Ugyancsak megvásároltuk hazai bemutatásra A bajkeve­rő című filmet, (melyet min­den bizonnyal A bumfordi címmel forgalmazunk majd). Vagyim Andrejev játssza a címszerepet. Pjotr Gorohov A festőszobában (kipaszoba) egy- más mellett sorakoztak azok a 2 méter mély, egy méter átmérőjű festékes betonkádak, amelyekbe a f arái okra erősített vásznat eresztették. A ráfokat csigaszer­kezettel, kézi erővel engedték le és húzták fel. Később, amikor 1903-ban gépesítették a műhelyt, mind a 14 festőkádba már gép­pel emelgették a festésre váró anyagot. A két emelet magasságú szárí­tóban teregették ki a megfes­tett végeket. Jó időben pedig a ház homlokzati részén lévő rá­csos szárítóerkélyen lengett a sok rőf hosszúságú, fehér mintás kék vászon. Pápán, a Március 15. tér 12. számú ház kapuján belépve azonnal szembetűnik az udvar végében emelkedő, kétemeletes épület, magas, zsalugáte- res padlásablakaival. Ez volt a hajdani Kluge féle kékfestő üzem. A mintakészítés szerszámain kívül az elkészült mintafák ugyan­csak ott láthatók a műhelyben e ‘helyezett tárlókban. A dúcokat ügyes kezű mesterek, segédek faragták körte- vagy diófából. (Győ­ri Lajos képriportja) A kékfestők címere. Kluge Károly 1809-ben receptjeit, festékösszeállításait titkosírással vetette papírra, amelynek rejtjel­kulcsa generációkon át apáról fiúra öröklődött. A korabeli mintakönyvek híven megőrizték a kékfestők motívum világát. Moszkvai panoráma KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. június 10. Kékfestő műhely ;. I f

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents