Kelet-Magyarország, 1979. június (36. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-10 / 134. szám
1979. június 10. KM vasÁRNAPI melléklet Balogh Géza Hunka, tanulás — Kell ehhez a munkához valami képesítés? — Már hogy lehet ilyet kérdezni!? — néznek rám elképedve az asszonyok. — Hogyne kellene! — Mert vegyük csak az én példámat — magyarázza Sza- bóné. — Én otthon világéletemben tartottam libát. Ez az egyik iskola. Aztán elvégeztem a szakmunkásképző tanfolyamot, ez a másik. Ezzel egyidőben befejeztem a hetedik osztályt is a dolgozók iskolájában. Csak szombaton meg vasárnap voltam otthon akkor. Hát így valahogy. Azt azért sajnálom, hogy nem fejeztem be a nyolcadik osztályt..., de majd jövőre! — Szeretik a libák ezt a zárt udvart? Vinczéné válaszol: — Jobban szeretnék a határt, szó se róla. Látja ott azt a részt a vasút mellett? No azt akartuk, hogy ott legelhessenek, de a földhivatal nem engedi. Nagyon jó föld, s azt nem lehet legelőnek használni. Másfelé nem terjeszkedhetünk, körbezár bennünket a Holt- Szamos. Éktelen zsivaj szakítja meg beszélgetésünket. Két asz- szony vizet vitt a kislibáknak, s azok nagy csapatban követik őket. — Látja, szeretik ezek az embert! — kiáltja ki Szabó- né. — Mint a gyerekek. Tisztára mint a gyerekek... Fehér arany a Számos-párton A termelőszövetkezet- j ben dolgozó nők helyzete semmivel sem különb, mint a gyárakban, az üze- mekben, vagy a hivata- lókban dolgozó nőtársaiké. Ugyanazok a gondok i foglalkoztatják: család, munkahely, tanulás. Reggel ők is először elkészí- tik a gyerekeket, csak \ utána indulnak dolgozni. A termelőszövetkezet- ; ben dolgozó tagok és alkalmazottak negyven szá- zaléka nő. Arányaiban — , mérsékelten ugyan, de — emelkedik a számuk. Napjainkban már minden ágazatban dolgoznak, míg korábban csaknem teljes egészében a növénytermesztés volt a munkahelyük. Fő munkaeszközük a tavaszi és nyári hónapokban a kapa volt. Nem volt látványosság, amikor nyolc-tíz, vagy még több kerékpározó nő reggelenként a mezőre hajtott. A kukoricakapálás, cukor- répa-egyelés, gyomtalanítás az ő feladatuk volt. A gépesítés színvonalának növelésével, az iparszerű termelési eljárások kiszélesítésével azonban évről évre csökken ebben az ágazatban az élőmunka iránti igény. Más munka természetesen bőven akad a termelőszövetkezetekben. Ilyen az igazi rajnai lúd. (Gaál Béla felv.) A leendő törzsállomány. Az előbbi kérdésre Nagyné válaszol. — Honnan tudjuk, hogy hány libánk van? Hát... tudjuk. Ismerjük mi szinte mindegyiket, olyanok ezek, mint az emberek. — A törzsállomány 5660, cserére van letéve 2300, s rajtuk kívül van még 1100 darab pecsenyeliba — veszi át a szót Szabóné, és egy kis sétára invitál, ö megy elöl, mutatja a libák szálláshelyét. Szabályos istállók ezek, a padló gondosan kitakarítva, friss almot szórtak rá. Középen meleg levegőt fúvó berendezés, a falak mentén vízzel, élelemmel tele vályúk. Kijövünk az elkerített udvarra, cipőmet kétöklömnyi kislibák csipkedik. Különösen a fűző ízlik nekik, szabá— Ahol ennyi liba van, nem lehet játszani — mondja Deliné. — Másképp hogyan is tudtunk volna eladni tavaly 125 ezer tojást, meg 17 ezer darab naposlibát. Még belegondolni is rossz, mennyi gond lehet ennyi libával ! Évente megesznek 1200 mázsa tápot, 1300 mázsa szemesterményt. Naponta 1600 tojást adnak a libák, s ezek mindegyikét mérni, fertőtleníteni, csomagolni kell. És a tépésről még nem is beszéltünk, pedig az aztán az igazi nagy munka! A telepen dolgozó tizenkét asszony nem is győzné, ilyenkor besegít a fél falu. Meg is éri, hiszen tizenöt mázsát nyernek évente, és egy kilogramm tollért nem kevesebb, mint 280 forintot kapnak. „Nem könnyű a sorunk” — Nem mondhatom, hogy könnyű a sorunk. Ez az év úgy kezdődött, hogy januártól márciusig nem volt munka az asszonyoknak. Áprilisban már hat-tíz napot tudtunk teljesíteni, májusban nekem volt a legtöbb napom, de én is csak tizenhármat dolgoztam. Ezért rágódunk állandóan azon, hogy valami olyan üzemág kellene, ahol az asszonyok állandóan dolgozni tudnak. Balogh Lászlóné, a bot paláéi Új Barázda Termelőszövetkezet nőbizottságának elnöke. A szívós, inas asszonyok közé tartozik, aki összeszorított foggal képes a legnagyobb fáradtság ellenére dolgozni, aki tűri a nehézségeket. — Olyan helyen születtünk, ahol rosszak az adottságok — folytatja. — De mi, asszonyok nem tudunk elmenni a faluból, ideköt a család. A termelőszövetkezet pedig különösen tavasszal igen kevés munkát tud adni. Pedig már a legnehezebb munkát is vállaljuk. Most kapáltuk meg a fiatal tölgyfaültetvényt, az asszonyok forgatják, gyűjtik a levágott szénát. — Sajnos a mi szövetkezetünk nem tartozik a legjobbak közé. Elkerülnek a jó szakemberek is, túl messze vagyunk az ország belsejétől. Kaptunk ugyan egy új fő- agronómust, de az többször nézett a pohár fenekére, mint ahányszor a munkával törődött. Ezért ez az esztendő se a legjobban indult. — Három éve vagyok a nőbizottság elnöke. Annyira vittük, hogy most már a távolabbi határba a tsz stráfko- csija viszi ki a növénytermesztésben dolgozó nőket. Aztán a bérezésnél igyekszünk valamit tenni, hogy egész napi munkával ne 30— 40 forintot keressen valaki. — Nem mondom én, hogy szavakban nem értékelik a nőket nálunk. De a valóság- i ban inkább akkor tudják meg, hogy mennyire van ránk szükség, amikor eljön az almaszüret ideje. Csak az a baj, hogy azzal az őszi mun- j kával, a kevés órabérrel nem tudunk túl sokat keresni. Én , ugyan nem szólhatok, mert az . almaátvevősnél dolgozom, té-; len a leltározásban is részt * veszek, de még így is csak 12 ezer forintra jött ki a közösből a keresetem a múlt évben. Vannak asszonyok, akik ennél kevesebbet keresnek. Pedig Botpaládon vagy 15-en, Kispaládon negyvenen is vannak, akik állandó munkát is vállalnának, ha az helyben van. — Tanácstag is vagyok, és most Kölesén azzal a hittel váltunk el egymástól, hogy velük együtt megbeszéljük, milyen munkát tudunk idehozni. Legutóbb Pest mellől voltak itt — ahogy értesültem, mert engem nem hívtak oda — hogy négy fajta munkát is tudnának ajánlani. Remélem, hogy a vezetőség talál helyiséget, lesz rá anyagi lehetőség, hogy tudjunk állandó munkát kapni. Lányi Botond A növénytermesztéssel szemben növekedett az állattenyésztésben foglalkoztathatók száma. Mi sem természetesebb, hogy ebben az ágazatban dolgozzanak a nők. Az állattenyésztés azonban nem nagy hagyománnyal rendelkező munkaterülete az asszonyoknak. Ez visszavezethető a nehéz fizikai munkára, ami privilégiumot biztosított a férfiaknak. Az állattenyésztésbe való betörés után is egy bizonyos rétegződés figyelhető meg. Legtöbben a baromfi- és szarvasmarhatenyésztésben dolgoznak. Jóval kevesebben keresik a kenyerüket a sertéstelepeken és elenyésző a juhászatban foglalkoztatottak száma. Ez természetesen jól tükrözi, hogy a baromfitartásban — amely könnyebb fizikai erőkifejtést, de nagy figyelmet, lelkiismeretességet követel — szívesen dolgoznak a nők. A szorgalommal, a munka szeretetével nincs is baj. A probléma az, hogy kevés a termelőszövetkezetekben a szakmunkásnő. Nehezen adja rá a fejét egy középkorú nő a tanulásra. Pedig a nagyobb tudás, a jobb eredmény első lépcsőfoka. Elképzelhető, hogy csak nagy-nagy nógatásra ül ismét iskolapadba egy családanya és meg is lehet érteni. Családja van, mosni, főzni kell és a munka mellett tanulni. Meg lehet érteni, de az a nő, aki elvégzi az iskolát és szakmunkásként dolgozik tovább, csak azután látja a különbséget. Frissen szerzett tudománnyal még a világot is másként nézi az ember, hát hogyne végezné jobban a munkáját! Ezt azok a nők, asszonyok mondták, akik már túlestek a késői iskolás éveken. Az sem mellékes, hogy szakmunkásként emelkedik a fizetés, nagyobb lesz a jövedelem. Tanulni pedig nem szégyen. Még akkor sem, ha harminc-negyven éves fejjel egy kicsit nehezen megy. A lehetőség adva van. Teljes képet nehéz lenne festeni a termelőszövetkezetekben dolgozó nőkről. Annyi azonban biztos, hogy mindenütt megbecsülik őket, már nem kell küzdeniük az egyenjogúságért. Sípos Béla Tunyogmatolcson Kovács Miklóssal, a Zalka Máté Termelőszövetkezet elnökével ballagunk a lúdtelep felé, amely így távolról olyan, mintha hatalmas fehér felhő ereszkedett volna rá. Az elnök beszél. — ötszáznegyvenezer forint volt tavaly a tiszta hasznunk a libákból. Ha azt vesz- szük, hogy összesen huszonegy dolgozó gondozza őket, láthatjuk: a gyümölcstermesztés mellett messze a legnyereségesebb ágazatunk. — Meg lehet ennyi libát számolni? Észreveszik egyáltalán, ha néhánynak nyoma vész? Az elnök furcsán néz rám, majd azt mondja: — Kérdezze ezt inkább az asszonyoktól. A telepre érve bekukkantunk a félig kész „irodaházba” (itt pihennek az asszonyok, itt lesz a fürdőszoba, hátul meg a tojásokat tisztítják, fertőtlenítik, csomagolják), ahol azonban nem találunk senkit. Szabó Gyuláné, Nagy Károlyné, Vadász Istvánná, Deli Imréné és Vincze Lászlóné vizet hord vödörrel a vályúkba. A gávavencsellői Szabadság Termelőszövetkezet 51 hektáros lucernatábláján száz asszony gyűjtötte, rakta boglyába a szénát. (Gaál Béla felv.) lyosan kibontják a bokrétát, s mire észbekapok, már mesz- sze szaladgálnak vele. A kerítésen túl anyalibák sorakoznak, vágyakozva nézik a csöppségeket. — Látja szegényeket? — mutat a kerítés felé Szabóné. — Kotlának ezek is, mint a tyúkok, szeretnének bejönni a kicsikhez. De hát nem lehet, a nagy szeretetben még összetaposnák őket. Tisztára mint a gyerekek” — mondja Szabóné. Huszonegy asszony félmilliója Vendégünk: Balogh Lászlóné
