Kelet-Magyarország, 1979. június (36. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-24 / 146. szám
1979. június 24. fl KM VASÁRNAPI MELLÉKLET VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Szabolcsi világjárók „Nagy kár, hogy ilyen éjszaka van, — mondta hátul a taxiban a bökönyi asszony — nem látok ebből a Pestből semmit.” — Talán még nem is járt Budapesten? — „Nem volt arra eddig érkezésem.” Ez a párbeszéd, de még inkább a bökönyi asszonyokkal való találkozás aiat az elhatározást erősítette meg bennem: megfigyelem a világ járásukat. Éjfélkor ért a Nyugatiba a személyvonat. A négy asz- szony útitáskákkal felmál- házva a kijárat előtt posztóié rendőröktől kérdezte: — Merre kell menni a repülőtérre? A rendőrök — vajon hogyan magyarázzák — zavartan néztek egymásra. Ekkor szóltam közbe: — Szabolcsból a Feketetengerre? — Oda — mondták vidáman. Így találtunk egymásra. Nagy nehezen taxit fogtunk, és irány a Ferihegy. Szabolcsból akkor, június 3-án az IBUSZ szervezésében hatvan termelőszövetkezeti tag indult útnak. Ígéretes programot kaptak: repülés Odesszába, városnézés, behajózás, másnap Jalta, városnézés, majd Szocsi, Batumin, ismét Szocsi és a hatodik napon Novoroszijszk. — Hogy lehet ezt a micsodát bekapcsolni? — kérdezte az egyik bökönyi asz- szony, és a kezében remegett a biztonsági öv. Érthető volt az izgalom, hiszen a TU—134-es motorjai már felpörögtek, s az előbbi lágy ringatózásból félelmet keltő felemelkedés lett. — Nem félünk — mondták később az asszonyok, de erősen kapaszkodtak. Kis idő múlva a stewardesek közölték: 10 ezer méter magasan 850 kilométeres sebességgel repülünk. Aki vette a bátorságot és letekintett a szédítő magasságból, látta a Tisza keskeny csíkját, néhány perc múlva a Kárpátok itt-ott hóborította csúcsait. Aztán leszálltunk. — Nem is volt ez olyan rossz, — mondta a legidősebb, már nyugdíjas bökönyi asszony — de azért, tetszik tudni, féltem. Most már megmondom őszintén. Csak azt nem értem, hogy miért nem esik le, és hogyan tud ilyen magasra szállni? Odesszában a városnézéshez nagyon fáradt volt a társaság. És szomjas. Ebéd után — az ebédet a majdnem kétszáz éves város egyik legpatinásabb éttermében, az Odesszában szervírozták, — a tengerparti sétányon volt a szieszta. Hárs-, gesztenye- és akácfák árnyékában, a tengerről érkező frissítő szélben kornyadoz- tak az emberek. — Szomjas vagyok — mondta a bökönyi nénike. — — Van kopejkája? — kérdeztem. Nem volt. Senkinek sem volt, és az automaták csak egy vagy három kopejkások- kal működtek. Háttal az automatáknak, egyszerre arra figyeltem fel, hogy valaki veri a lemezt. Csoportunk egyik tagja limonádét fakasztott. Bedobott egy húsz- fillérest, majd rásózott az automatára. Ittunk. Ittak a bökönyi asszonyok is. Már a Karélián hajóztunk. A 16 600 tonnás, 157 méter hosszú és 22 méter széles üdülőhajó valóságos úszóváros, szovjet, lengyel, cseh, német és magyar turistákkal á fedélzetén — voltunk vagy hatszázan — először Jaltán kötött ki. Ott sok apró kirándulóhajóba szálltunk, és következett a Krim-félsziget megtekintése a tengerről. A rengeteg műemlék épület történelmi nevezetességű hely, ahol a híres jaltai- egyezményt megkötötték, ahol Churhill, ahol Rose- welt lakott, vagy ahol a munkásmozgalom nagyjai üdültek, lenyűgöző látvány volt. Na és ahol mi jártunk. Lihegve értünk fel például a Fecskefészeknek nevezett, szírtoromra épített, soktor- nyú parányi várba. A század elején valahai német iparmágnás építette. A bökönyi asszonyoknak erről az volt a véleményük: szép, szép, de ők ezt otthon nem tudják elmesélni. Nehéz is ezt szóban elmondani, hogy van egy félsziget, ahol a Szabolcsban is honos akácfától a pálmáig ezer és ezerféle fa díszük, hogy a ligetek és kertek ölén egymást érik a cári időkből fennmaradt kastélyok, de még több a honvédő háború után, az utóbbi 30 évben épített üdülő és szanatórium. Egy-egy turnusban félmillió szovjet állampolgárt üdültetnek a félszigeten. Az azúrkék tenger, a gyönyörű tájak láttán csordultig telik az ember jó érzéssel. És miként juttathatja ezt kifejezésre? Nótázni kezd. Egyszerre csak felcsendült a ' kirándulóhajón az „Esteledik a faluban” kezdetű nóta. A négy bökönyi asz- szony énekelt teli torokból. Fergeteges tapsot kaptak a csehektől, és elkezdődött egy spontán vetélkedő. Egyszer a csehszlovák turisták, másszor a magyarok nótáztak. Fenn a kormánykeréknél a kapitánynak fülig szaladt a szája, örült, hogy az utasai boldogok. Már láttuk Szocsit a több ezer hektáros parkot, Batu- miban a terráriumot és del- fináriumot, amikor a vacsorára várakozva az előtérbe üldögélőktől megkérdeztem: — Na, megérte ilyen hosz- szú útra eljönni? — Még vili — mondta aki Odesszában a 20 filléressel limonádét fakasztott. — Hát mi kell a magyar parasztnak, ha nem ez? Kapáltunk, kaszáltunk eleget, kapál már helyettünk a gép, mi meg urizálunk... Nem írom le, hogyan és hányféleképpen hangzott el a szövetkezeti gazdálkodás dicsérete. — Eljönnének máskor is? — Ha újra küldenének, ha a termelőszövetkezet megint fizetne... — Saját pénzükből nem költenének rá? — Nem bizony. Van a pénznek jobb helye is. — Hát nem kár úgy leélni az életet, hogy az ember semmit nem lát a világból? — Látunk mi otthon is eleget. Ha meg nem muszály, minek költse az ember a pénzét flancra ... Könnyű utánaszámolni. A hatvan szabolcsi útja, a fekete-tengeri hajózása — a költőpénzt nem számítva — közel félmillió forintba került. De indul még egy újabb 30 fős csoport is, aztán mentek tsz-tagok félszázan hasonló költséggel európai körútra. Ma már százszámra küldik a tsz-ek tagjaikat a hazai üdülőkbe. Mi pénz ez? Nincs pontos adatom, de azt tudom, hogy ma már minden termelőszövetkezetben százezer forinton felüli a kulturális, szociális alap. Ennek a pénznek jó részét üdültetésre költik. Jutalom a kemény munkáért, a jó munkáért, az egy életen át tartó földtúrásért. Megéri-e? Hasznos-e? Felesleges kérdések ezek, hiszen nemcsak a pihenést, szórakozást, de nagymértékben a parasztemberek művelődését, látókörüknek szélesedését szolgálja mindez. A baj az, hogy a szabolcsi, de más megyei földműves is így van vele, hogy a saját költségén nem indulna útnak. Részben az idejét, másrészt a pénzét sajnálja. Hiszi, hogy a Balatonnál eltöltött két hét, vagy a külföldi út nem életszükséglet. Felesleges „úripassziónak” tartja. Még szerencse, hogy a fiatalok nagy része már nem így gondolkodik. Van mit, lenne mit elkölteni. Ott a hajón csendes pihenőben az is szóba került, melyik termelőszövetkezet hogyan gazdálkodik, a háztájiban ki hogyan boldogul. Volt, aki a dohány utáni jövedelmével dicsekedett, és 60—70 ezer forintot említett. Mások az állattartást, a kertészetet ítélték jobbnak, abból is kikerül évente a 40— 50 ezer forint. Csak hallgattam ezeket a beszédeket, és arra gondoltam, vajon meg- éreznék-e anyagilag, ha egy- szer-egyszer a Fekete-tengerre, vagy saját pénzükön európai körútra utaznának? Nem mondtak erről semmit, csak azt: — Szép, szép, de nem vagyunk mi még az ilyesmire rákapatva. Az étteremben 4 személyes asztaloknál mindig öt- hatfogásos ebédet, vacsorát tálaltak. A bökönyi asszonyok az egyik sarokasztalnál, közvetlenül a jó kilátást adó ablak mellett foglaltak helyet. Étvágyuk az volt! Soha egy morzsa sem maradt a tányérjukon, pedig a halak, a hússaláták, a borscsleves és a ki tudja, milyen nevű pörköltek nem igen idézték a megszokott szabolcsi ízeket. Nem bánták. Az volt a véleményük: — Jól kosztolnak bennünket, csak mindig szomjasak vagyunk. Szomjasak voltak, de fáradtak nem. Ha más szabolcsiak el-elmaradoztak egy- egy programról, a bökönyi asszonyok egytől sem tágítottak. Mindent megnéztek, maguk között mindent megbeszéltek. Amikor hazafelé tartottunk, a bökönyi asszonyok már a rájuk is váró köszméteszüretről, a tengersok munkáról beszéltek. — Jó lesz már hazamenni — mondták, elég volt a vendégeskedésből. Lesz mit mesélni. Ki mit mesél, ki mire emlékezik, nem tudom. Cn arra gondolok legszívesebben, hogy lám milyen az élet. Tavaly nyáron jártam Bökönyben, és akkor a még nemrég szak- szövetkezetből lett termelőszövetkezet vehetői mondták: „Nagyon egyetértett a nép azzal, hogy tsz legyen. Nyíltan hangoztatják: könnyebb így nekik.” Hozzáteszem, jobb is. Jó szószólói lesznek ennek a jobbnak, a világot járt asszonyok, ha majd az utazásukat, kalandjaikat mesélik. Szeretném őket hallani. Seres Ernő EGY ELNEVEZÉS TÖRTÉNETÉHEZ Kik is voltak a tirpákok? Nyíregyháza és a körülötte elterülő közel hatvan kilométer átmérőjű népes tanyavilág „Tirpákra” néven vonult be a bizalmas szóhasználatba. Az i)tt született vezető emberek tréfásan ma is tirpák barátaiknak titulálják itt élő barátaikat. Rákos Sándor író is így nevezi szülőhazáját — akár csak Váci Mihály tette. Egy kis „szlovisztika" Érdemes megtudakolni a hivatásos nyelvészektől, mit is jelent voltaképpen ez a hivatalosan sohasem használt szó. Mindjárt bevezetőnek egy általános szabályra hívják fel figyelmünket a nyelvészek. A leírt szláv szavak írott mássalhangzó-torlódásai közé maguk a szláv népek is ejtenek „tájszólásul” köz- Ibevetett, néha alig hallható kis magánhangzókat. Különben nem is nagyon lehet őket érthetően kimondani, így például, ha a szlovák TRPETY vagy TRPITY szavakat kimondja egy hibátlanul beszélő szlovák nyelvtanár, mi magunk is érzünk az első két T és R betű közé egy kis E betűt, tehát trepe- ty-nek, vagy trepity-nek halljuk. Esetleg — és ez lesz a döntő: TRIPITY-nek. És éppen itt van a tréfa. Ugyanis a két különféle „értés” nem mindig rokonértel- mű szavakat mondat velünk. Ha a közbeiktatott magánhangzó az E betűhöz áll közelebb, akkor tűrést, TÜ- RELMES-t jelent. Ha viszont az I betűhöz áll közelebb, akkor ennek a szónak a jelentése szenvedő, egyenesen mártír... És ez nem kis különbség. A kuruc, huszita, vagy hitéért üldözött szlovák a hurokkal a nyakában tripityelt... A bevándorló a nagyon könyörtelen adószedőnek még csak trepityelt... Nem az egyetlen példa, hogy a mássalhangzó-torlódásba tévesen, vagy nem tisztán beleejtett magánhangzó milyen — néha tréfára is okot adó — jelentés- változást ad annak a szájába, aki nem anyanyelvi szinten beszéli a szlovák nyelvet. Kezdünk megérkezni „Tirpákia” megszületéséhez. Kettős honfoglalás A történelmi háttér eléggé ismeretes, de nem árt emlékeztetni rá. A Nyíregyházát és környékét birtokló urak torzsalkodásai miatt főleg a Rákóczi-szabadság- harc bukása után az Alföld keleti széle (amúgy is keserves kuruc csaták színhelye, emberirtó hadjáratok or- szágútja századokon át) any- nyira elnéptelenedett, hogy a „szatmári békekötő” nagy- birtokos egyetlen életben maradt fia, Károlyi Ferenc földesúr még eddig eléggé nem méltányolt 58 éves élete utolsó évtizedében (amikor a szatmári nyomdát is megalapítja és először tankönyvet nyomat több nyelvű népének minden nyelvén) az életét tette rá, hogy — unokatestvére, Barkóczi egri érsek minden ellenkezése dacára is — a már idénymunkákra akkor is ide „som- máskodó” felvidéki népekkel telepítse be az egykori Árpád-házi királyi legelőbirtokot (melynek a Váradi Re- gestrumban 1215-ben először említett nevét, a NYlR-t is az Etelközből hozták magukkal). Szóval, nemcsak szlovák nyelvűekkel, hanem ráadásul protestánsokkal is. Ismeretes, hogy Károlyi telepítési akciója Békés megyéből kezdődött, az ott már megtelepült szlovákok között, Petrikovics, az eléggé meg nem ünnepelt csizmadiamester segítségével Azt már pontosan tudjuk, hogy az első „szarvasi” raj 1753-ban érkezett. (Miattuk ma is Szarvas utca az első telephelyük.) De aztán öt felvidéki megye sok lakosa jött a „Károlyi-pátens” hívó szavára, mely sok kedvezményt biztosított, adómentességet, vallástürelmet ... Hadd vessünk közbe valamit: nem különös, hogy egész hazánkban kizárólag Szarvas és Nyíregyháza környékén kénytelenek még most is „késleltetett” kovásszal sütni a péküzemek? Vagy puszta véletlen, hogy a múlt század végi agrárszocialista mozgalom szinte egyszerre lángolt fel az országban legmagasabbra Békésben és Szabolcsban? Több kutató most kezdi egyértelműen bizonyítani, hogy a rabló, fosztogató császári zsoldosok elől már korábban elmenekült alföldi magyarok sem jöttek haza a riasztó hírekre, s mivel a Felvidéken jobban megvoltak, barátaik, rokonaik is oda mentek utánuk. Így néptelenedett el a Nyírség is. Amikor aztán megjelent a Károlyi-pátens, szinte valamennyi felkerekedett, visz- sza, a régi hazába. Közben lehet hogy összeházasodott lengyel, szlovák, cseh, morva, rutén lányokkal. Vagy a lány családja nevét vette fel, vagy a magáét szlováko- sította el. Egy szó kalandos születése A „Tirpákiát” megszálló lakosság mindenképpen kevert volt többé-kevésbé. Olyan megyékből jöttek, ahová politikai nézeteik vagy vallásuk miatt üldözött lengyelek, oipszerek, svábok éppúgy menekültek, mint magyarok a szlovák őslakosság közé, nagy szorgalommal igyekezve becsületet szerezni maguknak. Sajátos nyelv alakult ki a legtöbb kevert lakosságú felvidéki városban. A Kassára, Késmárkra beköltöző kereskedőtől megkívánták — hasznára volt — hogy kinek- kinek saját anyanyelvén köszönjön és mondja, hogy mit parancsol, s mennyi az elad- nivaló ára. De beszélgetésben is kialakult a legtöbb felvidéki városban egy tréfás „konyhanyelv”. A feltörekvő, már várossá lett Nyíregyháza — hallván II. József, a „kalapos király” TÜRELMES természetéről, — egy negyventagú küldöttséget küldött a császár-királyhoz, szíveskedjék engedélyezni egy lutheránus kőtemplom építését a városban. A katolikusok addig töhbször lerombolták a mai Kossuth téren emelt kis csűr-templomaikat. Volt idő, amikor az egri érsek tilalmát megszegve, csak a bujtosi bozótokiban prédikálhatott — titokban — a havonta egyszer Nyíregyházára engedélyezett lutheránus prédikátor ... A koronát szándékosan elutasító „kalapos király” állítólag tudott valamit szlovákul. Mindenesetre a nagyon hitelesnek tűnő adoma szerint — miután az ajtón- állóknak a nyíregyházi küldöttség szétosztotta gazdag ajándékait — széttárt karokkal fogadta a nyíregyháziakat és állítólag szlovákul mondta nekik „LEN TRPI- ME”. Mások szerint ilyen tájszólásban: „LEíN TRÖPI- ME!” Mindkettő elfogadható. Anyanyelvén mindenesetre egy kis beszédet tartott, amire a küldöttek — még az áldomás után is — halálukig emlékeztek. Állítólag úgy kiabált, hogy a küldöttség egyes tagjai súgva megkérdezték a tolmácsot: mit mondott? A tolmács azt felelte szlovákul: LEN TREPITYE. Akárhogy ragozunk szlovákul, mindez azt jelentette a türelmi rendeletét éppen készítő császáréitól, hogy „Csak tűrjetek egy kicsit, hogy aztán titeket is el kelljen tűrniök másoknak”! Ezt egyébként a kancellária feljegyzései is így őrzik. Kőhordás két évig Jött haza a küldöttség. Kérdezték tőlük az itthoni polgárok (már nem parasztok, hanem megváltott városi lakosok): — Mit mondott? „Len trepitye” (Csak tűrjetek) — hangzott a válasz. — No de a templom építésére adott e engedélyt? — Adott! — válaszolták büszkén a küldöttek, megmutatva a kamarilla ügyesen becsempészett kötelezvényét, amely a bécsi fogadalmi templom építészeti rajzát tette kötelezővé. (Állítólag volt olyan labanc, aki azt mondta: Ezt nyugodtan odaadhatjuk, száz évig sem tudják megépíteni.) Nem így történt. Két évig egész Tirpákia hordta hozzá a követ Tokajból. Már 1876- ban felavatták, ősszel, az avatás napján minden nyíregyházi iskolában elpálcáz- ták a tanítók a gyerekeket, hogy örökké emlékezzenek erre a nagy napra. „Len tri- pitye!” — mondták már akkor is. És ha jöttek a felvidéki sógorok, és kérdezték, hogy vagytok, olyan félhangosan mondták (ezt szlovákul az e és i betű lebegtetésével el lehet érni): Csak tűrünk. De lehetett úgy is érteni: Csak szenvedünk. Ahogy a császár mondta. De ebből országos tréfa lett. ők a tűrő-szenve- dők, trepityek, tripityák, te- repityek, terepákok, tripá- kok, tirpákok. Ezt ők is elfogadták, jókedvvel. Amire büszkék lehetünk Mert a sok élcelődés közben sok komolyat és okosat is tettek. Hazánkban az elsők között — pénzért — megváltották jobbágy mivoltukat a Károlyiaktól és a Dessewffyektől, földesuraiktól. Fizettek, évi részletekben. Amikor a tanyabíró szedte az esedékes összeget, akkor is az volt a jelszó: Len trepityem! Mikor az uraság megkérdezte a kasznárt, hogy vannak „szlovákjai”, a válasz rendszerint az volt: Csak tripákolnak mindig, közben gazdagodnak. Állítólag még — nem hosszú életében — Károlyi is úgy kérdezte legközelebb: Hogy vannak a tripákjaim? Volt, amikor még pofon járt volna érte idegennek. Aztán tréfává enyhült. „Tirpák” anyagi védelem alatt nőtt fel a Kossuth gimnázium, a rangos Bessenyei-kör, mely hazahozta a megye- székhely szomszédságában született testőr-költő hamvait, és emlékművet emelt neki. Kisfaludy Strobl Zsig- mond, a város nagy barátja tirpák javaslatra választotta a Nyíregyházán félszázada felavatott Hősök emlékműve fő figuráinak, a sárkánynyal viaskodó vitéz és családja alakjainak a híres Büdszentmihályi családot. Szülötteire is büszke lehet Tirpákia. Benczúr Gyulától Krúdyig és Váci Mihályig. Gesztelyi Nagy Zoltán
