Kelet-Magyarország, 1979. június (36. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-24 / 146. szám

1979. június 24. Móricz Zsigmond és Szabolcs-Szatmór Á móriczi örökség értékei Néhány éve megyénk irodalmi hagyomá­nyairól és a feladatokról rajzolt képet dr. Margócsy Józsej irodalomtörténész. Ér­tékeléséből, összegezéséből merítünk, mert úgy véljük, több megállapítása változatla­nul időszerű napjainkban is A szabolcsi irodalomtörténész arra hívja fel a figyelmet egyebek között, hogy sürgő­sen össze kellene gyűjteni azok visszaemlé­kezéseit, akik Móriczcal találkoztak. Akad­nak ilyen élő kútfők a megyeszékhelyen, a bokortanyákon, éppen a meglátogatott Sala­mon bokori egykori „iskolások”, akik ma már idősebb emberek. Hasonlóan élnek még a szatmári részeken is olyanok, akik talál­koztak az íróval. Nyomát követni kellene az egész megyé­ben. Móricz Miklós és Czine Mihály köny­vei, tanulmányai jó példát, követendő utat mutatnak ehhez a munkához. Üjabban fel­fedezett leveleit 1965-ben és 1967-ben Csor­ba Sándor, illetve Molnár Mátyás ismertette o Szabolcs-Szatmári Szemlében. A Móricz család birtokviszonyainak feltárása és fel­dolgozása is hozzájárult a teljesebb családfa ismeretéhez, mely Molnár Mátyás szabolcsi szerző érdeme. Ö járt közbe azügyben is, hogy emléktáblát helyezzenek el az istvándi kovácsműhely falára. Sajnálatos, hogy Móriczról szóló adomák nem kerültek idejében feljegyzésre, — ol­vashatjuk az adósságainkat számba vevő tanulmányban. „Néhány éve halt meg az a Kerék Feri bácsi, aki ugyan kissé felleng­zősen beszélt Móriczcal való barátságáról, rokonságáról, azt is magának vindikálta, hogy tulajdonképpen ő a Kerek Ferkó című regény címszereplőjének élő mintája. Jólle­het ez nyilvánvaló tévedés, de az idős bácsi saját maga is megérdemelt volna több fi­gyelmet, mint Móricz-forrást lebecsülték és ez kár. Pedig egy afféle szatmári Hári János, fordulatos, tréfás, fűszeres elbeszéléseivel évtizedeken át szórakoztatta környezetét. Még nincs késő, a tiszabecsiek és környék­beliek, akik a legtöbbet találkoztak vele, legalább emlékezetből, összegyűjthetnék eze­ket a históriákat. Móricz élményei kettős rétegződésűek: az első réteg a gyermekkorból való, a másik a népköltési gyűjtő utakon rakódott le, hogy majd műveiben művészi formát öltve jelen­jenek meg az olvasók előtt, felgyújtva kép­zeletüket, véleményalkotásra késztetve gon­dolkodásukat. Czine Mihály Móricz-monog- ráfiájában és cikkeiben nyomon követi eze­ket az utakat, de maga a gyűjtés még fel­dolgozásra vár. A népköltési utakon fordult meg Móricz többször is Milotán, Sipos espe­res és felesége gyakran szerepel regényeiben. „Bízvást benne vannak a Fáklyában, róluk szól a Galamb papné és bizonyára az Árva­lányok is milotai élményből születtek. A múlt század végén, 1898-ban, nyolcadikos diák­ként járt szabolcsi tájakon legációban. A szakolyi útról részletes beszámoló olvasható a Kivilágos kivirradtig című regényben. Jó barátságban volt Görömbey Péter leállói es­peressel, kár hogy levelezésük nem maradt fenn. Görömbey révén ismerte meg Móricz 1928-ban a laskodi Jármy családot, amelyről már vannak fennmaradt levelek”. ttkn ho|>y mirxirn rend*lk*í<'»r«-1 ho»«m rnrrt mm lirlv«*/ hiló crAvrl a magyar ranr^gaxd.»-I kcdhi-uk valaki.»munka hi. raillu i­+A a magyar ipar konjunkluri I |álv*ti olya«» rrv»ga*-in h»»*ry a K át mrgtcrrtnt»*. rmn4«»i iUora«. I eredményiwn nr .« knr&Ái mm nért hununk, önmagunkon I fuggm ■tries UfMi Mratr 14a értőik g-l, ■ „A 1, A, ■ imfTMuri I h OriMty MW (A vMyvvitA« MddakftjAi« I I rt V» ín*, kf^/dtrm utana mvrg* t llörx / Zurmonónt vár»* ma I *»« H.*y ke wxia is luUjdmtLrj.p. n • Cí k’«i au a» * ik-tim»in (ir.t tanár. Tudósításrészlet a korabeli Nyírvidékből Feldolgozatlan a Forró mezők című regény részletei, melyeknek sok mozzanata 1928-as szabolcsi útjával kapcsolatos. Fülöp János író Visszatérni jó című kötetében végigjárta Móricz szabolcsi útjait, tovább kellene foly­tatni a gyűjtést az irodalomtörténészeknek is. Akadnak fehér foltok, feldolgozatlan mo­tívumok Móricz életének utolsó szakaszából is. amelyek Szabolcs-Szatmárhoz kötődnek. Nagyon szívén viselte a kocsordi népfőisko­la sorsának alakulását, a császárszállási szö­vetkezeti gazdálkodás is felkeltette a figyel­mét. Keveset tudunk az 1940 telén tett má­tészalkai látogatásról is. amikor — mint ír­ta is barátjának — négy napig vendégeske­dett Szálkán. Kikkel találkozott, mit csinált, négy napig, jó lenne kutatni a választ, amíg még elérhetők az emléknyomok ... Érdemes lenne kutatni a Kelet Népében megjelent szabolcsi vonatkozásokat is, hisz vannak még a megyénkben élők között olya­nok. mint a nyugdíjas Gesztelyi Nagy Zol­Egy Sarló-kiadvány borítója tán újságíró, aki a folyóiratnál tördelőszer­kesztő volt és több írása is megjelent Mó­ricz lapjában. Az örökség ápolásában, a még felgyűjtetlen emlékek megmentésében meg­vannak a megyei és bizonyára az országos tennivalók is. De maradjunk inkább a me­gye határain belül, hisz az idei, centenáriu­mi év remélhetőleg arra is jó, hogy jobban ráirányítsa a figyelmet Móricz munkásságá­ra, a megyével való szoros kapcsolatára. Örvendetes, hogy Nyíregyházán került sor a közelmúltban a Móricz drámaírói tevé­kenységét vizsgáló tudományos tanácsko­zásra, ahol az ország neves irodalomtörténé­szei, színházi szakemberei cserélték ki ta­pasztalataikat, gazdagították a móriczi ké­pet. Az idei nyíregyházi nyári egyetem kül­földi vendégeket is fogadó programjában is központi helyet kapott Móricz munkásságá­nak bemutatása. Az olvasótáborokban is az egyik fő téma lesz az idén Móricz művésze­te s a részvevők, akárcsak a nyári egyetem vendégei, megtekintik a megyében található irodalmi emlékhelyeket is. Külön öröm, hogy a csécsei emlékszoba az idén már méltóbb környezetben és gazdagabban várja a me­gyei és a távolabbi érdeklődőket. Milyen adósságaink lehetnek még a me­gye nagy szülöttével, egyben megyénk iro­dalmi hagyományainak féltő ápolásával szemben? Jó lenne elérni, hogy megyénk könyvtáraiban ne csak a nagy évfordulók, vetélkedők, megemlékezések időszakában forgatnák értően és szeretettel Móricz mű­veit, hanem hétköznapokon is. Ezért talán az iskolai könyvtárak és a közkönyvtárak gyermekrészlegei tehetnek módfelett sokat. Még ugyan nem ismeretesek a centenárium alkalmából kiírt megyei pályázatok eredmé­nyei, a termés milyensége, minősége, de azok javával is gazdagítanunk szükséges a közös hagyatékot. Jó lenne közösen gondolkozni azon is, va­jon Móricz megbecsülésében milyen szere­pük lehet a mennyiségi tényezőknek, cél­szerű-e színházat, megyei könyvtárat, a szakszervezeti művelődési házat, a mozit egyetlen városban Móricz Zsigmondról el­nevezni. Ügy véljük, nem azzal becsüljük az írót jobban, ha a szabolcsi művelődési in­tézmények többségének falára Móricz nevét írjuk. Szülőmegyéje két szoborral is tiszte­leg nagy írójának, mind a kettő a megye- székhelyen van. Örömmel írjuk le. hogy a centenáriumi ünnepségen Csécse, a tündér­sziget is Móricz-szobrot avat, Kiss István alkotását. A községről egy ma már réginek számító szatmári monográfia azt írja: „A község az újabb időkben arról lett nevezetes, hogy itt született 1879-ben az ország egyik legna­gyobb nevű írója, a paraszti élet mesteri megfigyelője, a diadalmas regények és szín­művek alkotója." S idézzük végül az írót újra, hogyan írt szülőfalujáról: „Jó kis falu az, 52 ház van benne, a miénk ott a legkisebb, meg a leg­nagyobb. Az egyikből az apám, a másikból az anyám nőtt egymás számára, meg az én számomra is, és valahol a lelkem ágyában ezt a két parányi palotát ott őrzöm álom előtti játéknak .. Vége Páll Géza Jó gazda a mátészalkai szövetkezet Három a kórus Több mint tizennégyezer városi és falusi ember tagja a Mátészalka és Vidéke ÁFÉSZ-nek — tizennégy köz­ség és Mátészalka lakói. A szövetkezet neve az utóbbi időben gyakorta előfordult — mégpedig nem gazdálko­dással vagy ellátással kap­csolatban, hanem kulturális híradásokban. Az ÁFÉSZ ugyanis három énekkar fenn­tartásából vállal kisebb vagy nagyobb részt a városban és két községben. — A mátészalkai pedagó­gus kórus a legtekintélye­sebb ezek közül — mondta Veszprémi András, a szövet­kezetpolitikai osztály vezető­je. — A városi művelődési központtal együtt tartjuk fenn a kórust: 1978 második felében húszezer forintot utaltunk át. Idén negyven­ezer forintot tervezünk az év végéig... A kórusban sok tag addig is szövetkezeti ta­gunk volt, ma már mindenki az. Vegyeskor és gyermekkórus A nyírcsaholyi énekkart 1978-ig á helyi termelőszö­vetkezet tartotta fenn, ám nem ment gond nélkül a munka. Pedig nagy hagyo­mányai vannak a faluban a kóruséneklésnek! — Már legalább egy év­százada,'hogy férfikar éne­kelt a templomban, s ők al­kalomadtán világi szereplé­seket is vállaltak — mondja Bohán László, az énekkar vezetője. — 1947-ben Danes Lajos tanító szervezte újjá a kórust, s még abban az év­ben több olyan fellépésük volt, ahol más községek la­kói is hallhatták őket. A nyírcsaholyi dalosok első nagy sikerüket 1948-ban aratták: a megyei versenyen első lett a gyermekkar és a férfikar egyaránt. Később kerületi versenyen is győz­tek! Sajnos, akkor anyagi gondok miatt az országos versenyre nem jutott el a vegyeskarunk... Később aztán hullámvölgy következett, s csak évek múl­tán, 1957-ben szerveződött újra a kórus Haller István keze alatt, és a mátészalkai fmsz támogatását is meg­kapták. Megmaradt a ve­gyeskar, és gyermekkar is alakult. Bárdos Lajos sze­mélyesen tanított meg több dalt 1958-ban a kórus tagjai­val ... 1960-ban újra Danes Lajos vette át a vezatést, és az elkövetkező években nem volt Seregszemle, ahonnan díj nélkül tértek volna haza. — Amikor én vettem át a kórus irányítását — folytat­ja a karnagy —, akkor bi­zony anyagilag nem álltunk túlságosan rózsásan. Tíz év­vel ezelőtt aztán a tsz-hez kerültünk, de sajnos, csak a legszükségesebbekre kap­tunk pénzt, a legfontosabb szereplésekre. Ezért örültünk, amikor a Mátészalkai ÁFÉSZ-nél hírt kaptunk: részt vállalnának a fenntar­tásunkból. Uj egyenruhát kaptunk tavaly, s ma van egy fiatal, lelkes gárdánk: szám szerint harmincnyolcán vagyunk. Nagy gondunk pil­lanatnyilag, hogy nincs az egész faluban egy zongora, amellyel próbálhatnánk. Minősítő diplomák A nyírcsaholyi kórus leg­utóbb Debrecenben volt mi­nősítésen: ezüstdiplomával tértek haza. Ugyanilyen szép eredményt könyvelhet el a nyírkátai énekkar is. (S per­sze ne feledjük azt sem: a pedagóguskórus aranyat szer­zett!) — A mi kórusunk tizenhét esztendős múltra tekinthet vissza — magyarázza Jurfcó Pál Nyírkátán. — Negyven- ketten vagyunk, s több kor­osztály képviselője megtalál­ható: 16 évestől 48 évesig. Ez utóbbi sajnos, én magam va­gyok — mosolyog. 1977-ben és 1978-ban más­fél éven át amolyan tetszha­lott volt az énekkar. Nem volt megfelelő támogatójuk, hiányoztak a fellépési lehe­tőségek, így hát érthető, hogy szétszéledtek a dalosok. 1977 januárjában vette át az énekkart a Mátészalkai ÁFÉSZ. — Akkor az volt az állás­pontunk, hogy várunk — mondja Veszprémi András. Ha össze tudják szedni ma­gukat, ha újra talpra állnak, akkor minden erőnkkel tá­mogatjuk őket, ha viszont nem megy, akkor nem eről­tetjük. Nos, a „kivárás” eredmé­nyesnek bizonyult. Sorra jár­ták a volt énekkari tagokat a faluban: volna-e kedvük újra kezdeni? Volt. Harmin­cán egykettőre összejöttek, és újra felhangzott a dal. — Szeptembertől teljes erőbedobással dolgozunk — folytatja a kórus vezetője. — Minden támogatást meg­kaptunk a szövetkezettől, így hát megfelelő hátterünk is van. Közművelődési társulás Nemcsak itt munkálkodik Jurkó Pál, mint ahogyan nyírcsaholyi kollégája sem: mindketten tagjai Mátészal­kán a pedagóguskórusnak ... Az „összefonódás” tehát nem pusztán a közös gazda miatt létezik. Ámbár a gazda, a mátészalkai fogyasztási szö­vetkezet volt a kezdeménye­ző. Ezzel együtt fel is me­rülhet a kérdés: minek egy ÁFÉSZ-nak három kórus? A válasz egyszerű. Egyrészt csak egyet tart fenn teljes egészében, a másik kettőnél csak részt vállalt. Másrészt: szövetkezeti tagok énekelnek mindenütt — szövetkezeti ta­goknak. Tizennégyezer em­ber nem kis közönség ... Emellett pedig azt is érde­mes megemlíteni, hogy nem­csak a kórusokat támogatja a szövetkezet, hanem más amatőr csoportokat is — nép­táncegyüttest, irodalmi szín­padot. Végül pont a mondat végén a legfrisseb hír: évi húszezer forinttal járul hoz­zá a szövetkezet a mátészal­kai közművelődési társulás anyagi alapjához . . . Tarnavölgyi György SZÖVŐSZÉK. Lakatos József festménye. (Reprodukció: Zsák Z.) Az öreg csősz A dinnyecsoszség Poros­aimén lényegileg már a sorstól végajándé­kul kapott öregségi „vég-ke­nyérnek” számított. Emlék­szem — szép kis ideje bár, mintegy hatvan esztendő telt el azóta, de hát hétéves vol­tam, s akkor mindent agyá­ba vés az ifjúnak az emlé­kezete! — Porcsalmán a gö­rög katolikus esperesi birto­kon a délies lejtésű, humu­szos földdarabon nyári diny- nyetáblát kapott úgy húsz— harminc református és kato­likus gazda. A személyes gonddal pátyolgatott-kapált- trágyázott tábla „isten kis­kertje” is lehetett volna. Az elemeTc — zuhatag és vihe- der — szinte beszentelték ezt a lejtőt, mint afféle meg­szentelt veteményes kerthez illendő. A természet, a klíma, a talaj, az időjárás összefo­gott. Még a mennydörgés is másként vonult el e kies táj fölött Ököritó irányába: jobb­oldalt volt a Sajó út s még az árokpart akácosai is a dinnyést vették körül védő- lég. Ha az egek is pártfogol­ják, minő emberi erő kell majd, ha a dinnye sárgul, a görögdinnye cukrosodik? — kérdezték a Varjastó környé­kéről e kies dinnyetáblát bérlő parasztok. Sok „anyagi” nem jár a dinnyecsősznek, hiszen szá­mára a kellemes nyári kint- hálás csak pihentető volt a madárfészeknél alig nagyobb kis kunyhóban; védett vidék volt e táj, a közeli Tagosoké, a Kenderáztató és a Tó-láp­ja odatúl a Vájáson. B. Gás­pár atyó sok-sok éven át őrizette öreg kutyájával együtt nyári éréskor a tolvaj legényektől, emellett szépen eléldegélt az emberi kor végső határáig. Kutyája is kivénhedt. Csontjai zörögtek, de az atyó ősidők óta gon­doskodott róla, hát őrületig ragaszkodott hozzá. így jött ki a régi paraszti életrend: öreg csősz öreg ebbel! De jöttek mégis a zivatarok és démoni erőteljességgel csat­togott a mennykő. Ez a sze­rencsétlen eb úgy érezte, mintha bilincsbe verődtek volna a lábai — zuhant a teste a kunyhó tövébe s úgy­szólván dicsőítette magában a sorsot, ha minél tovább zengett az ég, mert az öreg dinnyepásztor is a kunyhó belsejében pihengetett, míg csak abba nem hagyta a morgást a mennyek ura, el nem hallgattak a szikrázó villámok, s az ég alján fel nem pirosodott a hajnal. Közben nyugodtan lopták a dinnyéket a legények. Ez a földdarab gazdagon termett — jutott is, maradt is. Gás­pár atyó aggastyánként téb- lábolt feladata körül éjjel is meg nappal is: a naivitás, szíve meggyermekesedése, a szelíd, 'magától értetődő derű semmi ellenállást nem biz­tosított számára, hogy a gör­csös, nekiugró tigrisnek szá­mító legényekkel szemben egyetlen dinnyécskét meg­védhessen! De a kutya sem bírta volna irammal vagy erővel — olyan nagy és olyan vad ugrásokkal járták be a legények a táblákat a leginkább érésnek indult dinnyék után. Ez a lopási kirándulás úgy tíz-tizenegy óra előtt nem KH VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents