Kelet-Magyarország, 1979. június (36. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-24 / 146. szám
1979. június 24. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Játék az agyaggal Albrecht Júlia keramikusnál Még egy lassú körbe lendül a korong, majd az öblös virágtartót könnyed mozdulattal, szinte alig érintve leemeli, s a polcra állítja. Mély ölű tálak, korsók, bu- téliák, szív alakú kuglófsütők sorakoznak az állványon. Finom forma és dekoratív érzék jellemzi munkáit. Albrecht Júlia keramikus művész műhelyében alkotó csend fogadja a látogatót: a festői színek harmóniájával összeolvadó motívumok, a merészen könnyed vonalú tárgyak, a meghökkentően groteszk vagy naiv, humoros korongolt kertplasztikák világa csengő-bongó _zsibon- gást, életörömöt áraszt. Itt a csendben születnek meg monumentális épületkerámia relieftervei, melyeken a pozitív és negatív formák plasztikai lehetőségeit használja fel. Művészete sokhú- rú. Nem fedezhetők fel benne a kortársi vonások, a példakép másolása. Ez a sajátos pályakezdéséből is adódhat. Képző- és iparművészeti gimnáziumban érettségizett, ezután 1969-től 1973-ig a Képzőművészeti Főiskola festő szakán Szentiványi Lajos tanítványa volt. A festészet mellett szabad idejében mintázott és a kerámiával is foglalkozott. Külföldi tanulmányútjain — a Szovjetunióban, Finnországban és Svédországban — a modern architektúrát, az iparművészetet tanulmányozta. Ezek az utak erős hatással voltak látás- és felfogásmódjára, növelték benne a térplasztika iránti vonzódást. 1974 óta saját kerámiaműhelyében dolgozik. Tagja a Művészeti Alapnak és a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának. Pasztellszínű, festői mázakkal készített dísztárgyait, használati tárgyait az Iparművészeti Vállalat és a Képcsarnok értékesíti. Rendszeresen szerepel a pályázatokon, csoportos kiállításokon, s nyaranként több hetet tölt a gyulai művésztelepen. Bár igényli az alkotó magányt, azért szabad idejét szívesen osztja meg tanítványaival, a kerámia iránt érdeklődő tizenévesekkel. Vallja: az ízlésformálást nem lehet elég korán kezdeni. A felnőttek széplátásának befolyásolása már nehezebb. A művész feladata, hogy alkotásával tanítson. Albrecht Júlia sok fantáziát talál a kertesztétikában. A giccses gipsztörpék, színes üvegburák hivalkodóan ízléstelen kerti miliőjét szeretné száműzni ötletes, szellemes, pirogránitból készülő figuráival. Színes mesélőkedve, képzeletvilága a játékos gyermekkort idézi: a műhely előtti kertben egy-egy virágos bokor, fenyőfa vagy éppen az esővízgyűjtő hordó árnyékában váratlanul bukkan fel a mesebeli hét törpe vidám figurája. - Tárgyainak karaktert ad, felruházza emberi tulajdonságokkal. Játszik az anyaggal: bohócsorozatának a Kurázsi címet adta, az optimista bátorságot, az élet megpróbáltatásait álló, túlélő embert ábrázolva. A fiatal keramikusnő az idén több megbízást kapott középületeket díszítő kerámiareliefek készítésére is. A legfontosabbnak tartja: a szabadságot az alkotásban, azt, hogy egyszerre lehet festő, szobrász, sőt egy kicsit ötvös is, a kerámiában tovább víve mindazt, külön- külön vagy akár együtt alkalmazva, amit eddig tanult. H. A. Amíg az agyag formát ölt zajlott le soha. Az éji „elő- udvarlásnak” kellett előbb lezajlania a közeli Varjastó táján a szűzi lánykáknál, akik inkább kínozták a fiúkat, mintsem szerelmi örömökhöz juttatták volna a templomi esküvő előtt! A dinnyetábla tulajdonosa, az esperes úr előbb juttatta híveit a templomban' az „istenbírás fényözönébe”, mint a tornácokon megbúvó ifjú fejérnép az udvarlójának csak annyit is megengedett volna, hogy a vágyűzött delikvens csak a vonzó lánynyak hajözönébe fúrja be ajkát! Így ért el a toronyóra a tizenegyedik ütéshez — ekkor a legény nekiiramodott a kerteken keresztül a dinnyeföld irányába. Ha nem estek addig lányostul együtt valami tüzes örvénybe, hát maradjon majd nekik a lopott sárga- és görögdinnye mézédességéből valami kis kárpótlás! Mire az ésperesi táblához értek, az öreg csősz már rég lehajtotta fejét a kunyhó szalmafészkébe. Kalapácsütés alatt sem tudott már felébredni, hisz kopasz koponyáját nyolc évtized kalapálta érzéketlenné zaj, hang, ütés iránt egyaránt: lophatták a fiúk a dinnyetermés legfinomabbját! A lányhoz elvitt dinnyék mézízű falatjai kárpótolták mindkettejüket. A szerelmi vágy vad ugrásai miatt e faluban soha senkit ki nem prédikált az esperes. Kálvinista és görög katolikus részen nem maradt fent olyan történet, mely leány és legény nyári, tornáci szerelmi megtévedéséről szólott volna — szív pokolköreibe téved- tekről sosem szólt a templomi szószékről a pap. A cukorízű dinnyékből sem kerekedett ki soha lopási történetke — abból az öreg csősz és az öreg kutya „erkölcsi önmegsemmisítése” következett volna. így emberek és ebek egyformán jól jártak. Jobb emberség sem támadt volna abból, ha a lány és legény megfeledkezett volna magáról a tornác mélyén és a — vágyak mélyén. Így az esküvő elkövet- kezésének fájdalmas távoláig feszítették tovább vágyaikat. Etikailag az öreg csősz is sértetlen maradt kutyástól, kunyhóstul, kenyerestül. így teremtődött ki az esperesi táblán, a Sajó út és Gyene tag között a harmónia emberek és ebek között, őrződött meg Gáspár atyó szívének már gyermeteg naivitása — s legvégül: maradhatott feladat nélkül a kutya, amelynek nem kellett fogait hátulról a tolvajok lábikrájába csattantani. Nyári égbolt‘alatt elültek a félelmek és agressziók gonosz indulatai emberben, állatban egyaránt... Régi világ ez, akárhogy nézzük. Az ember és a természet tárgyai egymással szót értettek, ha nem is ismerték egymást túl közelről, akkor is tapintatot tanúsítottak egymás iránt. Még a holdvilágnál is meg tudták vizsgálni a legények, van-é szirma még a sárgadinnyének és hogyan toppantja vissza a görögdinnye már érett belseje a vastag héjon elkoppantott hangot, érdemes-é leszakítani? Különleges erkölcsi tulajdonsággal — ősemberi közösségből leszármaztatható elnézéssel — reagálták mindezt a csősz aggastyán fülei: hadd vigyék, jut is, marad is. Az esperesi tábla a dinnye mezeje volt. De a csősz atya érezte, milyen fontos az életnek az a mezeje is, ahová udvarlási gesztussal a diny- nyék kerülnek még éjfél előtt szeretetteljes lakmározásul... Ennyit most finom észreve- véséről és tapintatáról a fiatal dinnyetolvajok iránt. Jut is, marad is történet még nekünk is ... Erdős Jenő MEGYÉNK TÁJAIN Kétfolyóköz ATint magukat megadó katonák, égre emelt karral csörtetünk az embermagasságú csalánban. A szúnyogok zuhanóbombázó rajai meg-mégsturcolnak, s oda- odacsípnek. A vizes ágak nem roppannak, az átázott avaf nem reccsen. Csak cipőre kunkorodik a gyom, s lassan mindent átáztat a hullámtéri erdő nedvessége. Aztán tisztul a sűrű. Humusztermelő gombák átható illata keveredik a tapló erős szagával. S hirtelen: a csendet kegyetlen zaj veri fel. Kvák-kvák, kvák-kvák — jelez a fán a madár. S nem is akármilyen. A szürkegém, a bakcsó és a kiskócsag riaszt. Fészkét féltő madárriadó ez, melybe belekeveredik a veszélyről mit sem tudó éhes fióka vad veszekedése. A földön kék tojáshéjak -jelzik: már kikelt az értékes madárhad utánpótlása. A fák fölött őket védendő köröznek gémek, törpekócsagok, bakcsók. Csodálatos alakjuk megejtő látvány. S milyen keveseknek adatik meg ma, hogy lássanak ilyet. A Tisza innen néhány méter. Mögöttünk a Túr szintén pár lépés csupán. A rejtett helyen, senkitől nem zavarva él a szabad madár. Ütját nem szabályozza légifolyosó, nem irányítja rendőr és radar, nemesívű evezőtolla kecses mozgást biztosít. Száz és száz fűz és szil kínál fészeknek helyet, s holtágak, tocsogók ontják a finom madáreledelt. Szabad, mint a madár — ismételgetem. S mint mindenki, ki szép röptű madarat lát, irigylem korlátozatlan mozgását. Vagy mégse így volna? Hajókürt harsan, s ijed a gém. El kell viselnie a varjú közeli, örökös károgását. Tojását az ember veszélyezteti. Erdőben bóklászótói félti kicsinyeit. Ezernyi kötelessége van, fészket rak, tojáson ül, kicsiknek halászik. Megijed, ha a túlpartról motorberregést hall. Milyen viszonylagos a szabadsága! Időjárás, szél, évszakok, villámok és záporok riasztják, zargatják, szabályozzák. Talán mégse annyira irigylésre méltók? A messzelátó pásztázza a fák koronáját, a fészkeket, a lassan lenyugvó madártelep ritka példányait. Megyénk e csodatája áhitatra int. Már nem csapkodom a szúnyogot, nem érzem a csalánt. Lassan indulok, a védendő és óvandó természet erre még szűz ösvényein. Az ártéri erdő melletti réten pő- csik csípdes. Jólesik pár percre bemenekülni a vadmentő domb csalitjába. Nagy víz idején itt gyűlik össze az őz, a nyúl, a fácán, a róka. Reszketve, mit sem tudva korábbi szabad életükről. Most csend van itt, s mint kis folyószéli piramisról, belátni a határt. Ott Olcsvaapáti, amott Panyola sejlik. Töltések kígyóznak, s a szabad folyót megannyi zsilip, gát, kősarkantyú zabolázza. Hajt valami tovább, új és más erdőbe. A Székosgaz felé. Kocsányos tölgy és szil keveréke ez. Szamos, Túr és Tisza látszik innen. A múlt században innen még tutajjal szállították az almát Szegedre. Az erdő is nagyobb volt, folyótól folyóig nyúlt. Ma kissé összement már. Mind kisebb területre szorult az őszapó, a rigó, az odúgalamb, a szürke légycsapó, a zöldküllő, és a kálomista varjú. Ez a cudar ragadozó, amelyik sosem bőjtöl. Behallik a fák közé a nábrádi tsz fűkaszájának berregése. De ez nem zavarja a bur.ukkoló galambot, s nem némítja el a széncinkét. Az őz is, a madár is csak akkor riaszt, amikor felhangzik az ember lépése, a gally reccsenése. A talajon ibolyale- vél-rengeteg, gyöngyvirág kardlevele. A madárvilág fent, s még mindig mocorgón jár a fejemben: mennyire korlátozott is a szabadsága. És ekkor bokám gödörben ficamodik. Lyuk, lyuk mellett a földön. Borzok és rókák vára, ki tudja mekkora területen. A föld alatt élők világa, a csak este előmerészkedők hazája. Karmoktól sérült kéreg, fácántyúk tépett tolla, várak vészkijáratai és bemenetei közötti ösvények mutatják: kis barlangok százai fölött járunk. Zavartalanul élnek itt. Ember ritkán jön erre, kiránduló is csak akkor, ha gyöngyvirágot vagy gombát keres az erdőszélen. Sarjerdő sűrűjébe tévedünk. Csak néha- néha tör át a nap az ágak-lombok hármas rendszerén. Vígan nő itt a galambvirág, a kapotnyak, a sárga görvélyfű, a széleken a gumós nadálytő. Ott fészkel a bíbic, s ijedten, fészkét óva riogat, mondván: Biii-bic! De csal beljebb és beljebb az ismeretlen. Igen, itt kell lennie, s itt is van a verem. Igaz, falai beomlottak, mélysége is alig van már. De ez a verem. Nem állaté. Emberé volt. Itt nem messze a rókától, a borztól, őzek fekvőhelyei mellett bújt meg a második világháború végén tucatnyi panyolai katonaszökevény. Esténként vonultak haza, lopva, ételért, csókért, aztán vissza, a föld alá. Talán még köszöntek is vakondszomszédnak. És féltek. A szabadságért a félelemmel fizettek. A napfényért a föld alá bújtak. Erdők neveit sorolom. Bockerek, Székosgaz, Birkó, Üstökszeg. Sokak számára ismeretlen fogalmak, helyek, tájak. Karnyújtásnyira tőlünk, motorizált világunkban órányi járásra a megyeszékhelytől. Táj, mely megszüli a gondolatot. A fent és lent, a szabadság és relatív szabadság ütközéseinek színhelye, a madár és borz. az alkotó és búj- káló ember, az égbe szökő fa és csalán nagy tanulságot szolgáltató vidéke. Errefelé minden vizes, nedves. Jó, kiadós zápor verte az erdőt és mezőt. Kanyargó facsoportok irányítanak. Tájolok a nap szerint. Ott Jánd volt, itt Guides van, s kissé arrább Kisar fekszik a túlparton. Hátam mögött Olcsva, előttem Panyola. A Kétfolyóköz háromra bővül. Dióliget, szilvás, dzsungelerdő, tocsogó váltja egymást. És egyszer ott, ahol már megszűnt a sűrűség, ahol már semmi sem véd a nap hevétől, furcsa látvány fogad. Egy domb a gabonatáblában. Mellette lakókocsi. A halmocskán árkok és emberek. Épületet, sírt tárnak fel. Űj lelet, várhatóan szenzáció. Monostor lenne a XII. századból? S vajon mi lehetett a mázas tégla? Dísz? S a kő, melyet óvatosan ecsettel sep- reget egy öreg, mi volt? Alap? Szegletkő? És a sírok? Ki volt ez a hosszú, több mint 180 centis legény? Nézem őket. Kezembe veszem a csontokat, a koponyákat. Tompafia Benedek vagy éppen Ubulfia Mihály? Menynyi kérdés, mire a régésznek felelnie kell. A sírokat már bolygatták egyszer. Gú- nyorosan áll ki a koponya szájüregéből egy kézfejcsont, éppúgy, mintha cigarettázna. Nincs nyugovása? Nem hagyják szabadon halni sem? Kérdések ötlenek fel bennem, vajon mit is szólna a legény, s közelében a nő, ha látná, mennyi könnyedséggel nézegetik lábszárcsontját. Fent egy ölyv köröz az égen. Nem hiszem, hogy az ásatás érdekelné. Inkább a pocok, mely szalad itt bőven a száraz földeken. Bemászok a sírárokba. Az egymáson nyugvó föld- és téglarétegek között hűvös van. Nézegetem a koponyákat. Eleinket, akik azt hitték egykor, holtukban tán nyugtot találnak itt, az egykori félszigeten. Az atyák temették őket, élükön az apáttal, aki a Túrerdő felé nézegetve kissé unottan mormogta a Dies irae-t. Relatív boldogság, relatív nyugalom. V issza ebből a síri világból az erdőbe. Az illat után erre tölgyes van. Lennie kell, hiszen itt az erdőt Avasnak hívták valaha, ami biztos, hogy e fára utal. Újra egy madártelep. Riadalom, ahogy megközelítem. Tép a szeder, illatával bódít a bodza. Víz szagát hozza a szél. önkéntelenül is elmélkedni kezdek. Arról, hogy az ember is szárnyal és meghal. Hogy mi is rakjuk a fészkünket fenn, s néha lekényszerülünk a föld alá. Hogy -szabadnak hisszük magunkat, s közben, mint a madarat s a vadat, köt a természet örök rendje, a közösség kérlelhetetlen fegyelme. Csuka Gyurkát, az olcsvaapáti kocsmá- rost Halacskának hívják. Elénk teszi az üdítőt. S megindul a szó. öregek szájából nem fogy a történet. Vízről, csíkról, vadszilvásról, madarakról, cölöpvárról. Dicsérem a bölcs szavakat, emlékezetüket. Mire az egyik: „Okos ember az itteni. Olyan okos a lánya is, hogy vagy beszél, vagy hallgat.'' Mit tehettem. Elhallgattam. Bürget Lajos Kerti törpék. (MTI fotó)
