Kelet-Magyarország, 1979. június (36. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-17 / 140. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. június 17. o JEVGENYIJ P - - „JL __ ^ DOLMATOVSZKIJ: LUrOpCI KOZ6p6D Itt van e földrész közepe, vagy alig távolabb. Buda kertekbe öltözött. Belgrádig hét órát fut a vonat, s hat óra az út Pest és Bécs között. S vasút visz Prága és Kijev fele, mert centrum itt ez, akármerre nézed. Szimmetrikus az utcák rendszere, éjjeli parányi pontok — lámpafények. Valamikor már jártam én itt, egy bérpalota állt egy szép úton, kívül vadszőlő futotta be yégig, s csobogott belül csöndes nyugalom. Csipke borult az ablakokra lágyan, s a falon, mint egy obeliszken állt: „Házat átnéztem. Aknát nem találtam”. S aláírás: Boriszkin lejtenánt. Még negyvenötben volt ez, — és a szó a téglán ma is olvasható! Bekopogjak az ajtón? Nem merek ... Csak éljenek békén az emberek. Boriszkin ezt a házat sorra nézte, jutalmat s hálás szót se várva érte. A ház Boriszkint talán elfeledte, magam sem tudom, él-e vagy halott. Csak a felirat villan még szemembe a város közepén az öreg hársak árnyéka alatt. Ezt láttam. És, mint mondani szokás: a természet után készült e kép. S most: minden jót, sok boldog, szép lakás! Ragyogjon rátok kékellőn az ég! (Ágai Ágnes fordítása) CSANÁDY rnri/ JÁNOS: CKCIV Éreztem a kanyargó Tiszát duzzadó kézfej-ereimben, ahogy lehajoltam az ösvény szélén és egy árva fűszálat téptem. Csak folyt, csak folyt vad erdei között, ki is öntött, ha belevágtam, nádasaiba kócsag költözött, a kezemen öt sebet láttam. Ballagtam, a fűszálat rágtam Nagy-Alföld sűrű közepében, kukoricásban, hetedhét-határban, mint János-vitéz a mesében; egyedül voltam már két hete, de nem jöttek a sűrű álmok, a Tiszát sejtettem kezemben, partján egy ősöm tán csíkász volt, országolt a holtág-világban laposfenekű ladikjában, aztán — elunva a vizet — átbotladozott dombos Dunántúlra a földet túrni, amely megigézte — de nem feledte a régi folyót, ha duzzadt-erű, nehéz öklét nézte. Lakatos József festménye: Krúdy szülőháza. (Zsák Zoltán reprodukciója). Azt már az első hetekben- hónapokban tapasztalhatta, hogy most minden eddiginél nagyobb fába vágta a fejszé­jét. A család még nagyobb nyomorba került. Mert hiába volt meg a szaktudás, a sok évtizedes tapasztalat, hiába volt fanatikus hite és kitar­tása, a Tisza királya még két eltelt év után sem jelentke­zett. Minden kevéssé szívós ember már régen feladta volna e sziszifuszi küzdel­met és a Tisza királyának történetét is oda sorolta vol­na az eddigi szájhagyomá­nyokhoz ... De Farkas Imre megszállottan hitt apja utol­só szavaiban, annak megtá- madhatatlan igazságában, a kapott öröksége megszerez­hetőségében és fanatikusan bízott a Tisza jóindulatában. Már a harmadik nyár első kérészei röpködtek az alko­nyaira mindig megszelídülő Tisza felett, amikor az örö­kös egy újabb, minden ed­diginél nagyobb rohamra ha­tározta el. Miután minden előkészü­letet megtett, napszállta után beleereszkedett a veszé­lyes kanyarba. Evezőjét a kötélbilincsbe húzta, balke­zével a ladik mozgását irá­nyította, jobbkezével pedig — a beidegződött ősi, rituális mozdulatokkal, mint egy megszállott — végezte a puttyogtatást. Ha kicsorgott a kanyarból, akkor az ár el­len visszaevezett tízszer, százszor ... És ezt így ismé­telte egészen a göncölszekér megjelenéséig. Ekkorra már testben és lélekben is kime­rülve a ladik láncát egy ki­álló facsonkon átvetette, hogy pihenjen néhány órát az újabb nekirugaszkodá­sig... Hogy meddig szunyókálha­tott a ladik farában? .. .hogy lehunyta e közben a szemét vagy csak nyitott szemmel révedezett? ... ezt ő maga sem tudná megmondani. Csak arra riadt fel, hogy lá­tomása van! A holdsütötte folyó kanyarjának nagy ívé­ben a sodrával szemben egy hosszú ezüst nyíl úszott egyenletes sebességgel, fod­rozó, széttartó „V” betűt rajzolva a sima víztükörre. Az ezüst csík, — a látomás — a ladikkal egy magasság­ba érve egy szempillantás alatt megcsavarodott és egy bődületes vízcsobbanással kiemelkedett a fodrozó ha­bokból ... Igen! ö volt az! Bemutat­kozott a Tisza királya! ^ Talpraugrott, fejét meg­rázta, belecsípett a saját karjába, nem e álmodta az egészet? De nem, nem ál­modhatta, mert a ladikja még akkor is tehetetlenül hánykódott a felkavart óriá­si hullámokon. Újra megszállta a tett­vágy. Ismét hozzálátott. Reszkető kezekkel kotorta elő a ladik ülése alól a va- donat új kenderzsinórt. Arra halászkötéssel egy tíz centi­méter hosszú, öt centiméter ásítású, borotvalélesre köszö­rült szakállas horgot erősí­tett. A zsinór szabad végét belekötötte az orrtőke kari­kájába, a többi részét pedig húzásra-eresztésre a ladik közepére karikázta. A horog­ra — a mai utolsó tartalé­kát — egy fél marhamájat fűzött. Miután így felkészült, vágóhorgát és kisbabáját a kezeügyébe helyezte és el­lökte a ladikot a fa csonkjá­tól. Partközeiben, a csendesebb vizen északnak evezett. A kanyar felső végénél csó­nakját keresztbe fordította, futását az evézővel lelassí­totta, majd a zsinórt a hor­gon lógó véres májcafattal óvatosan a vízbe eresztette. Kereste a folyó fenekét a puttyogtatás megkezdéséhez. De a horog — a ráakasztott normális súly ellenére — nem akart feneket érni! Pe­dig közben a ladik már-már túljutott a Tisza királyának „bemutatkozási” helyén. Egyszerre megfeszült a zsi­nór. A horog valamibe bele­akadt, de olyan erővel, hogy a nagy-nagy gyakorlattal rendelkező, de most fáradt halász alig tudta elkerülni a ladik felborulását. Mérhetetlen csalódás, és keserűség lett úrrá rajta! Pedig az eltelt három eszten­dő alatt ebben a kanyarban már tucatnyi puttyogtató ve­szett oda, és sok fenékhorog zsinórjait kellett elvágni a beakadások miatt. Na de ép­pen ma? A siker, az örök­ség kézzelfogható közelségé­ben...! Az orrtőkéhez bo­torkált és megpróbálta — mint már annyiszor életében — a ladikot a beakadás fölé- mögé húzni, hátha ellentétes irányban mozgatva ki lehet­ne szabadítani a horgot... Húzta, húzta, cibálta... Egyszer csak azt érezte, hogy a zsinór megremeg a kezé­ben és anélkül, hogy ő to­vább erőlkölne, a ladik be­fordul a folyó sodrába és egyenletes tempóban elindul a padmalyok irányába. Mint a villám, hasított tu­datába: Megvan az apám öröksége! Most már az enyém lesz a Tisza királya! Szendi József MEGYÉNK TÁJAIN BALSA Alig kőhajításnyira közelíti meg a ker­tek alját a Tisza Balsán. Mint minden folyó­parti települést, ezt a falut is gyakorta ve­szélyezteti a víz. Fenyegetővé válik a közel­sége, mihelyt árad a folyó. Az idei tavasz alaposan megviselte az itt élők idegeit: sok­szor tetőzött a Tisza. A kompon átkelve meg­döbbentő látvány: betoncölöpök meredez­nek az égnek, a lesszaggatott part magával sodorta a hétvégi házakat. A levonult ár után megsárgult takaró, strandpapucs, für­dőnadrág hever az iszapban. Méterekkel szé­lesedett itt a szeszélyes folyó... A szakem­berek már igazítják a Tisza vonalát, a Bal­sa alatti egyik hajtűkanyart — ahol mindig megrekedt a jég — levágják és a mintegy száz méter széles folyót további 60 méterrel ..megnyújtják”. A korábbi évszázadokban Balsát elke­rülték a nagy csaták. A honfoglalás idején Bulcsu vezér irányítja a települést. (Egyes feljegyzések az ő nevéből származtatják Bal­sát.) Az ezredforduló környékén Szabolcs vezér birtokába került a falu. A tatárjárásra megyeszerte sok bizonyítékot találni, de úgv tűnik, Balsa megúszta ezt a pusztulást. A tatárok általában felégettek mindent, de eb­ben a templomban nem találták semmi nyo­mát az égésnek. Sőt, 1245-ben a szabolcsi várkapitány jelentést tett: s ha ide a tatár betette volna a lábát, várkapitány sem lett volna, nemhogy jelentés ... A balsaiak bizo­nyára a Tisza ingoványán, a láppal körül­vett szigeten és az erdőségekben húzódtak meg. Az első írásos emlék 1380-ban említi Balsa nevét, a leleszi (ma Csehszlovákia) konvent egyik jegyzékében fordul elő. A balsaiak jó háromszáz esztendővel ezelőtt nemesi jogokat vindikáltak maguknak, s ezért az 1965. évi petneházi vármegyegyűlés megállapítja, hogy a falu jogtalanul bitorol­ja a hajdú kiváltságokat. Írásba foglalják: a törvény jobbíttassék meg — vagyis fosszák meg Balsát a kiváltságoktól. Hivatalos jog­fosztásra nem is volt szükség, jöttek a ba­jok maguktól. Amikor 1826-ban hozzákezd­tek a templomépítéshez, az egyik fadarab agyonütött egy embert. A szerencsétlenül jártat csak a sötétség lepke alatt, egy szé­násszekér alján tudták „visszacsempészni” a faluba, nehogy a halott miatt elverje a jég a termést... Lelkes patrióták feldolgozták a község történetét. Béréi Sándor a dűlőneveket gyűj­tötte össze, a nemrégiben elhunyt pedagógus, Krutilla Józsefné Balsa történetét jegyezte fel. Hideg Lajos, aki negyven éven át, még az első nemzedék unokáját is oktatta az is­kolában, szintén foglalkozott a helybeli ha­gyományok gyűjtésével. Körtvélyesi László feljegyzései közt is őrzi az emlékeket az egy­ház jegyzőkönyve. Az itt élők még ma is beszélik a 44-es év őszének eseményeit. A két-három hetes né­met megszállás alatt elhitették az emberek­kel, hogy itt, a Tisza előtt még meg lehet ál­lítani az oroszokat. Sokan viszont már a me­nekülést választottak, Bujra, Orosra, Nagy­halászra telepítették ki a lakosságot. A na­gyon idősek nem mozdultak, ők már — ha kell — itt akartak meghalni. A németek itt sem vethették meg a lábukat, amint tovább- álltak, felrobbantották a Tisza-hídat, mely­nek csonkja még ma is meredezik. A Kenéz­lő felőli ártéri hidat sem kímélték. Hat tá­nyéraknát tettek a templomtorony alá, s azt is megsemmisítették. Az emlékezetes őszön még halottaikról sem igen mertek a temető­ben megemlékezni a balsaiak, körös-körül dúlt a harc. Másnap, november 2-án végleg felszabadult Balsa. Attól kezdve folyamatosan változott a falu élete. Dolgos, szorgalmas emberek lak­ják a községet, megbecsülik a munkával szerzett javakat. Igaz, hogy a rohamosan csökkenő lélekszámú településen mindössze tizenhárom új házat építettek tavaly, de a meglévőket is lebontják, s a helyükön újat húznak fel, vagy átépítik a meglévőt. Az al­ma mellett az állatokkal is szívesen foglal­koznak, két-három fejőstehén és ugyanannyi növendékjószág szinte minden háznál van. Tekintélyes összeget keresnek az emberek a napi tejleadással is. A faluban mind kevesebben akarnak végleg letelepedni. Ma 1329 fát számlál ez a hely. Évről évre kisebbedik ez a szám a sta­tisztikában. Furcsa körforgás alakul ki: mi­vel egyre kevesebben laknak itt, a tanács is kisebb fejlesztést szavaz meg a falunak; így nincs annyi munkaalkalom, s ezért még ke­vesebben akarják balsainak vallani magu­kat ... Kiss Ferenc, a Gávavencsellő—Balsa Nagyközségi Közös Tanács VB-titkára el­mondta: a törpevízmű megépítése most a legnagyobb feladat. Az idén nyáron már át is adják, majd később összekapcsolják Gá- vavencsellővel. A lakosság már régóta sürget egy szolgáltatóházat. Cipőjavító, fodrász és Patyolat kapna helyet benne, a társközség­gel közösen építenék meg. A költségvetési üzem kapna rá megbízást, de valószínűleg 1980 előtt nem kerül rá sor. Amikor 1972-ben egyesült a két tanács, a balsaiak sokat re­méltek ettől a „házasságtól”. Le is bontották a régi tanácsházát. Azóta viszont sérelmezik, hogy háttérbe szorulnak a nagyközség mel­lett. ABC-áruházat szeretnének, és kevés az óvodai hely. Ez a gondjuk hamarosan megol­dódik, mert felújítják, bővítik az ötven sze­mélyes napközi otthonos óvodát. A költség- vetési üzem 1 millió 200 ezer forintért na- gyobbítja meg és teszi rendbe az óvodát, s ezentúl száz kisgyermeknek lesz kényelmes második otthona. Az építési kedv viszont változatlanul a régi házak átépítésére irányul, a jól fizető- téesz és a háztáji jövedelméből szinte min­den családnak telik újra. Az idén már kis- allattenyésztők köre alakult, az emberek igénylik és szívesen alkalmazzák a tudomá­nyos módszereket az állattartásban. A száz­ötven főt befogadó művelődési ház pedig ősztől tavaszig gyakran adott otthont a poli­tikai vitaköröknek. Itt elsősorban a téesz és az öntözőfürt, a vízmű szocialista brigádjai látogatták leggyakrabban a rendezvényeket. Rájuk már úgy-számítanak a balsaiak, mint egy külön „üzemre”, ha az óvodában, iskolá­ban játékra, kerítésre, szemléltető eszközre és egyéb társadalmi munkára van szükség, a két szocialista brigád mindig „beszáll”. Napközben a faluban szinte kivétel nél­kül csak az idősebb korosztályt képviselőit találni. A fiatalok Gávavencsellőre a cipő- és a vegyesipari szövetkezetbe járnak dol­gozni. Sokan találnak munkát a szomszédos Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tarcalon, az állami gazdaság borkombinátjában. Kétszá­zan járnak a falu határán túlra kenyeret ke­resni. Évtizedek óta kötik magukat a segéd­munkások a Borsod megyei építőipari válla­lathoz, ők a „hétvégi lakosok”, ritka „ven­dégek” saját falujukban. S aki mindenkép­pen munkát akar vállalni egy rövid időre, a termelőszövetkezetben örülnek az idény­munkásoknak. Most ládát szegeznek az őszi gyümölcsszedéshez, a betakarításnál pedig szükség van minden dolgos kézre. A folyók mentén sajátos, ősi szakmák alakultak ki és virágoztak. Halászt ma már csak mutatóba lehet találni, kosarat, seprőt, lécet saját szükségletre készítettek, de ipar- szerűen nem űzték ezt a szakmát. Régen a bognárnak, kovácsnak, asztalosnak, kőmű­vesnek volt nagy becsülete, ma a leggyak­rabban foglalkoztatják az építőiparban jár­tas mesterembereket, a kőművest, az ácsot, a festő és a szabó sem panaszkodhat. Manap­ság már jónéhányan kajakot építenek, s a hétvégi pihenést a vízi sporttal egészítik ki. Az évszázadokkal ezelőtt esetleg jogtala­nul birtokolt nemesi jogokra ma már nincs szüksége a falunak. Aki egy életen át Balsa mellett döntött, az is megtalálta itt a szám- tását. A jól termő földön jól gazdálkodó téesz ad munkát és kenyeret tagjainak. A pénz elköltése sem lehet gond az itteniek­nek ; amit nem találnak meg helyben, Gáva- vencsellőn bizonyára megkapják. Körzeti or­vost bármikor, szakrendelést a társközség­ben, vagy a megyeszékhelyen kereshetnek fel. Az asszonyok második műszakját hama­rosan Patyolat könnyíti, s a lábbeli javításá­val sem kell messzire menni. A törvény így jobbíttatott meg számukra. Tóth Kornélia Festőállvány

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents