Kelet-Magyarország, 1979. június (36. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-17 / 140. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Móricz Zsigmondi és Szabolcs-Szatmór Népjóléti akciók, háború Az Életein regénye 1938-ban jelent meg. A magártyosságtól való szenvedés is közrejátszhatott abban, hogy saját életútjának tapasztalataihoz fordult. Talán közvetlenebbül ki akart tárulkozni, megosztotta titkait az olvasókkal, a nemzettel. S miközben nem teszi le a tollat, megírja a Rózsa Sándor könyveket, ismerkedik a külvárosi nyomornegyedek elesettjeivel. Keresi a fogódzót, amely a társadalmat megmenthetné a bajtól, de a munkásosztályig nem jut el. Közben újra úgy véli, szüksége van egy lapra, ahol maga köré gyűjtheti a hasonló szellemű írókat és közvetlenül is segíthet a társadalom bajainak orvoslásában. 1940. januárjában veszi át á Kelet Népét, s még ebben az évben újabb és újabb országjáró utak jelzik igyekezetét. Ebben az évben jár újra Debrecenben, Nyíregyházán, Mátészalkán, Fehérgyarmaton, Jánkon, Matolcson ... 1940. február 15-én írta Orosz Kálmánnak, a csécsei barátnak: „Debrecenből a múlt héten fölszaladtam Mátészalkára, hogy megnézzem a népjóléti akciót. A hófúvás szorított s négy napig ott ültem behavazva és közben folyton azon töprengtem, milyen c odálatos, hogy megértem szülőmegyém - /rsának ezt az új átalakulását. Boldog volnék, ha szülőföldem népe megértene, méh állna és ígérem, tavaszon bejárom a megyét, személyesen keresem fel a legma- gyarabb magyarokat: a magyar Szatmári." Móricz ekkor a különböző népjóléti akciók szorgalmazásában látta a változás lehetőségeit. Kiábrándult a politikából, érezte a fasizmus erősödését és ennek mintegy eL- lenszeleként a Kelet Népében megfogalmazta ismert mondatát: „hagyd a politikát, építkezz .. Kevésnek érezte magát és nem talált olyan erőket, nem tudott kapcsolatot teremteni a munkásmozgalommal, így a gyakorlati munka újszerűségének valóságos apostolává lett. A falusi vályogviskók helyett téglaépületeket szeretett volna, ezért a megszállottságig pártfogolta £z újfajta, primitíy .téglaégetési eljárást. A szemtanúk szerint előadásain táskájából sokszor előhúzta és felmutatta az újfajta téglát, amelynek tömeges elterjedésétől azt várta, hogy leomlanak a vályogviskök és vert falú házak, a falu népe végre egészséges házakban fog lakni. Hasonló emberbaráti okokból népszerűsítette a hasuragazdálkodást, a nádból szőtt növénytakarót, amelytől azt remélte, megóvja a parasztok termését a gyakran fenyegető őszi, tavaszi fagyoktól. Ugyancsak apostola volt a népfőiskoláknak, amitől a nép szellemi felemelkedését várta. Akiknek nem volt lehetőségük tanulni, középiskolába járni, érettségizni, azt fel lehet hozni a népfőiskolákon és hamarosan ők is elfoglalhatják méltó helyüket a társadalomban. Nem szabad megmosolyogni és csupán naivitásnak, ábrándnak tartani a móriczi elképzeléseket, mert minden akciójának voltak maradandó, szép eredményei, legyen szó a népfőiskolákról, vagy a korabeli szövetkezetek alapításáról. Hogy nem ez lehet a társadalom megváltoztatásának eszköze, azt a haladó baloldaliak, a kommunisták legjobbjai jól tudták. De Móricz erejét, egészségét nem kímélve járta az országot, a háború vérzivataros éveiben is. A rombolással, a halállal szembeszegezte az életet, az építést, mert mást nem tudott tenni... 1940. március 18-án a Nyírvidék címes tudósításban közli: „Móricz folyóiratának, a Kelet Népének mozgalma a faluért..." Elismerően ír a megyei lap Móricz szinte emberfeletti küzdelméről, hogy a népjóléti akciókkal változtasson a társadalom életén. „Móricz Zsigmond folyóirata, a Kelet Népe hódító erővel árasztja el a magyar élet minden területét — irta a Nyírvidék jószándékú túlzással, hisz valójában nagyon is nehezen tudta fenntartani Móricz a Kelet Népét. A továbbiakban így ír a Nyírvidék: „A magyar írók népfőiskolái közössége, amiről a folyóirat első nagy cikkében maga Móricz Zsigmond értekezik, arra vall, hogy a mai magyar írók sorsközösséget vállalnak a megújulást váró néppel." A lap még megemlíti Móricz látogatását a .,szatmári népjóléti fedezékben". 1 Móricz a Kelet Népe köré a fiatal haladó érzelmű írók, kutatók egész csoportját tömörítette. Egy nagy műhely volt ez, amely erőt emésztett, vitát táplált, lelkiismeretet tartott ébren, s ami a végsőkig kivette Móricz erejét, de életben is tartotta. Ekkor születnek a kései művek tközül olyanok, mint az Árvácska, a Rózsa Sándor regények, több száz cikke, tanulmány, rádióbeszéd. Hatvan évesen tanult meg szabadon beszélni. „Rájöttem — mondotta — hogy ekkor is föl kell forralni magát az embernek, akár az íráshoz .. S miközben írta regényét, színdarabjait, novelláit, cikkeit — folyton kíváncsian faggatta a magyar valóságot. Kutatta, hogyan gyümölcsöznek az erőfeszítéseik, különösen a népfőiskolái kezdeményezés, amely Szabolcsban is működött. Boldogan újságolta íróbarátjának, hogy a minap egy szabolcsi fiúval volt találkozásom, aki a Kabay- gyáron át küzdötte fel magát iskola nélkül tisztviselővé.. . Móricz tudta, hogy a munka egyben misszió és sohasem látványos, nem kaphat érte kormány -vagy irodalmi kitüntetést. S 1940-ben Nyíregyházán nagy kulturális — irodalmi napokat rendeztek, ahol Harsányi Zsolt, Márai Sándor és Ortutay Gyula jelent meg, Móriczot azonban nem találjuk a vendégek között. 1942-ben először egy könnyebb kimenetelű agyvérzés jelezte, hogy a szervezet tiltakozik a túlfeszített munka ellen. Nemrég írta meg az Árvácskát, emberiességet keres az embert ellenséggel tüntető világban, életigenlést az életi degenséggel szemben, belső nyugalmat a belső nyugtalanság ellen. Minden izgatta, betegen is, ami kapcsolatban lehet az emberrel. Közvetlenül, való igaz, nem lépett fel a háború ellen. Sőt az emlékezetes, Népszava-.mellékletben sem járult hozzá írásának közléséhez, amely pedig a haladó baloldali írók, értelmiségiek állásfoglalása volt a háború, a német fasizmus ellen. Móricz mégis megvívta a maga harcát a népért, közvetve a háború ellen is; az országot vette a nyákába, műveinek többségével a haladást, az ember felemelkedését szolgálta. Élete utolsó pillanatáig lobogott a láng, ami a kis csécsei házban kapott szikrát és nem hagyta nyugton Móriczot. A pihenés nélküli, fáradhatatlan, 34 évi munka felőrölte erejét, egészségét. Érezte, hogy közeleg az idő. „Az első világháború alatt tizenhat kilót fogytam... a második végét nem érem meg...” — mondta. Sajnos, jól érezte, 1942. szeptember 4-én hunyt el, 63 éves korában. A Szabalcs-Szatmári Szemle 1942. évi 3—4 évfolyamában olvasták Fehér Klára tanárnő tollából: „Nagy halottak járnak velünk nyár óta.” — S így folytatja: „Móricz Zsigmond halála müveinek feltámadását jelenti. Az olvasó ember, s a nagyközönség is újra szembekerül Móricz Zsigmond életműveivel. Vajon fog-e majd tetszeni, vagy problémája lesz-e a Móriczot olvasó embernek aZ, hogy szabad-e úgy látni az életet, a világot, ahogyan ő látta"... hagyja nyitva a kérdést, mintha csak nekünk, az utókornak címezné a nekrológ írója. Milyen szellemi örökséget hagyott ránk a nagy író, hogyan tehetjük még élőbbé napjaink olvasóiban Móricz szemléletét? Következik a befejező rész: A móriczi örökség értékei. Páll Géza Érdekes „nyomozás” az Erdőháton Nem létező „nevető fejfák” A néprajzkutatókat régóta foglalkoztatják a sírvers- szerkesztők, vagyis a fejfa- írók, akiket a népi verselők széles táborának egyik csoportjaként tartanak számon. „Műveik” az úgynevezett „nevető fejfák”, a tréfás sírversek, amelyek a tragikumot, a halált próbálják komikussá oldani. A köztudatban több ilyen nevető sírvers él, terjed szájról szájra, de vajon milyen fejfákra vésték ezeket, a halálnak fintort mutató alkalmi költeményeket? Erre próbált választ keresni Erdész Sándor néprajzkutató, aki a nevető fej fák nyomába szegődött az Erdőháton. A források után nyomozva régi gazdálkodóikkal, idős emberekkel beszélgetett, hogy a komikus sírversek eredetéről képet kapjon. „Itt nyugszik az én kedves feleségem, Annám, Akit életbe már látni nem kívánnám. Teljes világ életébe. Nem sok kárt tett kenderébe. Józan sohasem vöt, így hát nem nagy kár, hogy meghótt” — hangzott az egyik strófa, amelyet tollba mondtak a kutatónak. Ugyancsak erről a vidékről származott a szintén szájról szájra vándorló másik sírvers: „Itt nyugszik Gál Áron, Sokat járt vásáron. Míg egy ló, egy heréit, Ügy oldalba rúgta, Ez itt rá a nyugta.” Egy másik községben ezt a versikét jegyezhette fel: „Hál Istennek, itt nyugszik a feleségem. Míg élt folyton veszekedett vélem. Siess vándor, mert hogy ha fel tanál kelni, Bizonyára veled is fog veszekedni!” Ez alkalommal azonban szerencséje volt a kutatónak, mert hosszas faggatására az adat közlője bevallotta, hogy nem fejfáról, hanem katonatársaitól tanulta a versikét. Egy másik alkalommal maga az állítólagos rigmusköltő számolt be arról, hogy 1915 körül az alábbi sírverset véste fej fára: „Ami vagytok, voltunk mi, Ami vagyunk, lesztek ti! Tirátok is egy sír vár. Ha végórátok lejár. Azért hát úgy éljetek hogy jó véget érjetek" „Itt nyugszom én, olvasod Te, Olvasnám én, nyugodnál Te!” A néprajzkutatónak ezúttal is „gyanús” volt a sírvers eredetisége, hitetlenkedésére a fejfaíró be is vallotta, hogy az utolsó két sor nem volt bevésve. Száz szónak is egy a vége: az etnográfus hiába kereste a nevető fej fákat. Kísérlete legalábbis az Erdőháton — kutatása területén — kudarccal ért véget. Gyűjtőút - ja eredményeként csak azt állapította meg, hogy az erdőháti fejfaírók a tréfás sírverseket ismerik .ugyan, né- hányan közülük terjesztik is. azonban tréfás szövegeket fejfára soha nem írnak, sőt „nevető fejfát” soha nem láttak. A nevető fejfa a síremlékektől függetlenül, csak szájhagyományokban létezik. A tréfás sírverseket is a síremléktől és fejfáktól függetlenül élnek. Hasztalan is keresnék az alkotóikat, mivel a szerzőség már összemosódott. Erdész Sándor a nevető fej- fák kutatásával kapcsolatban szerzett tapasztalatait rövid tanulmányban foglalta össze, amelyet az Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához sorozatban jelentetett meg az MTA Néprajzkutató Csoportja. A kutatás eredményeit felhasználják majd a készülő nagy szintézishez, a Magyarság Néprajzához. K. M. Früstökölő. (Császár Csaba felvétele) Áz öreg halász öröksége Farkas Imre bácsi 1929. tavaszán a 82. évét taposta, amikor a legidősebb fiát halálos ágyához rendelte. Tekintetével mindenkit kiparancsolt az alacsony föld- padlójú nádfedeles kunyhóból és akadozó nyelvével a következőket suttogta: — Fijam! A Kódus-kanyarban lakik a Tisza királya ... Én már többször láttam! De megfogni nem tudtam! ...neked hagyom a posztátomat... a tanyámat, és örökségbe hagyom neked a... a... Fogd meg! Fo ... me ... Ekkor feje hátracsuklott és meghalt. Ifjabb Farkas Imre is már aWiatvan felé közeledett. Azonban ő még az apjánál is öregebbnek látszott. Hatéves kora óta a Tisza volt az otthona, a munkahelye, az eltartója. A rongyos, mezítlábas halászgyerek tüdejét a köd, a vízpára, az örök nyirkosság már igen fiatalon megtámadta. Ezer ráncba futó múmia arcából kis fekete gombszeme félénken és bizalmatlanul szürkéit a világba. A Tiszát, a vizet istenként félte és tisztelte, amely ha szegényesen is, ha néha szeszélyesen is, de mégis eltartotta őt magát és családját. így ha egy-egy ítéletidőben megszállta a félelem, ha nagyon rátört a családjára a nyomorúság, akkor sem jstenhez hanem a Tiszához fohászkodott. Pedig a Tisza eddig még nem kényeztette. Igazi nagy fogása még soha nem volt. Jussolt területén — a Sajó torkolata környékén — pontyok, süllők, kecsegék, egy- egy süldő harcsa kifogásából a családnak csak a nyomor- gásra tellett. De mindezek mellett — mint minden ősi halászdinasztia tagja — ő is fanatikusan hitt abban, hogy a Tisza egyszer majd egy nagy fogással ajándékozza meg. Az apja titkán különösebben nem lepődött meg. Az öregebb halászoktól már igen sokszor hallotta, hogy a Kódus-kanyarban egy óriási harcsa tanyázik. Közszájon forgott az is, hogy ez a kapitális példány évente csak egyszer-kétszer bújik elő padmalyából. Egyesek még azt is állították, hogy ezek a „kiruccanások” a nyári kérészrajzásokkor történnek. De olyan halásszal, aki azt állította volna, hogy ő személyesen is látta ezt a hal- királyt, az apján kívül eddig még nem találkozott. így már azt is régen megsejtette, hogy az apja miért ragaszkodott a kódus-kanyari tanyájához. És azt is, hogy miiért volt állandóan a ladikjában a vágóhorog és a kisbalta... Az apja is várta a nagy fogást, várta a Tisza ajándékát. Apja temetésének másnapján poszté tj át a legkisebb fiára hagyva, szerszámait a ladikba csomózta és tempósan felevezett a Kódus-kanyarhoz apja tanyahelyének elfoglalására. A Kódus-kanyarban a Tisza már évtizedek óta igen kegyetlen volt mind a természethez, mind az emberekhez. A folyó nagy kanyarjában a nyugati szaka- dékos part környéke ladikkal megközelíthetetlen volt. A rohanó víz a partján elterülő hatalmas őserdőt állandóan dézsmálta, a partot szaggatta, az óriási fákat a*medrébe döntögette, mintegy önmagát szabályozva, önmagát sarkantyúzva vele. A halomra döntött faóriások köeött a folyó sebje hatalmas örvényeket kavart. A partközeiben — mint élő tilalomfák — meztelen ágcsonkok me- redeztek az égre. A fák tömegében a hordalékok megakadtak, összetorlódtak, mesterséges turzásokat, zátonyokat képeztek. A folyó mélyén pedig a faderekak között kuoikok, padmalyok formálódtak, búvóhelyet adva a Tisza legnagyobb ragadozó halainak. A nagy titok örököse már az első napok tapasztalatai alapján úgy értékelte, hogy amennyiben a Tisza királya a Kódus-kanyarban tanyázik. akkor vacka csak ebben a folyó alkotta megbolygat- hatatlan farengeteg alatt, vagy annak közvetlen környékén lehet. Ezzel a tudattal fogott élete nagy tervének megvalósításához, az apai öröksége megszerzéséhez. 1979. június 17.
