Kelet-Magyarország, 1979. június (36. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-17 / 140. szám
Tisztelt Uram! Nem vagyok, nem is akarok a fiatalok védőszentje lenni, most mégis a fiatalok védelmében írok. Miért éppen Önnek? Mert egy névnapi összejövetelen találkoztunk és ott Ön kijelentette: — A mai fiatalok fegyelmezetlenek, tiszteletlenek, lusták és semmirekellők ... ! Kijelentése meghökkentette a társaságot. Én azóta sokat töprengek szavain, mert meggyőződésem: ahol a fiatalok efféle minősítést „érdemelnek”, ott a korosabbakkal is baj van és a vezető sem angyal! Hadd mondjak példát. Egy intézmény vezetője írásbeli figyelmeztetést adott fiatal munkatársnőjének, mert az elmulasztotta írásban is bejelenteni, hogy másnap vizsgázik, és nem megy be dolgozni. A vezető a rendteremtés címén cselekedett. Alapjában véve helyesen, csakhogy az intézményben sosem volt szokás írásban jelenteni a távolmaradást. A vezető adminisztrátor, aki közvetlenül a főnök kezére dolgozik, még szóban is csak utólag szokta jelenteni, hogy hol járt. Mi több, napközben is „hazaugrik” befejezni a félbemaradt házi munkát. Indok: „Én már húsz éve dolgozom itt, megengedhetem magamnak!” A vezető sem tesz különben. Kilenc óra előtt ritkán látják a hivatalban, pedig a munkaidő nyolckor kezdődik. Azt tartja: a vezető sose késik, csak elidőzik! Volt az írásbeli figyelmeztetésnek egy másik „szépséghibája” is: azután került rá sor, hogy a fiatal dolgozó elmondta főnökének, milyen hibákról, mulasztásokról tud. Volt bátor megemlíteni azokat is, amelyeket a főnök követ el naponta. A válasz? „Miért törődik maga ezzel?”, „Hogy mer erről beszélni?”, „Ne merjen ezekről valakinek is fecsegni... !” — szavakban, figyelmeztetés írásban is, annak híresztelése, hogy ez a fiatal fecsegő, pletykás, hazug, s vele szemben kell a drákói szigor. Persze tapasztalat szerint drákói szigorral sem lehet korunknak megfelelő fegyelmet’ tartani ott, ahol hiányzik a vezetői példamutatás. A fiatalok másik hibájának a tiszteletlenséget említette. Gondolt már arra. hogy a tiszteletlenségnek is oka van? íme a példa. Egy irodavezető nő „kiválasztott” az adminisztrátori munkára jelentkező fiatalok közül egy asszonykát. Alkalmazták. A fiatal nő néhány hónap múlva bejelentette, hogy terhes. Az irodavezető nő ráförmedt: „Azt ígérted, hogy nem fogsz szülni, becsaptál! Menj és kapartasd el, mert nem dolgozom helyetted!” A fiatalassziony — szerencsére — nem hallgatott az embertelen tanácsra és megszülte gyermekét. Kérdezem: ez az irodavezető nő várhat-e tiszteletet fiatal beosztottjától? Egyáltalán illetheti-e tisztelet az önzést és az embertelenséget ? Említette a fiatalok lustaságát is. Meggyőződésem, hogy a fiatalok — és a korosabbak is — akkor lusták, ha okuk és lehetőségük van a lustaságra. Éppen ezért a lustaságuk legtöbbször állustaság. Lássunk rá példát. Egy hivatal sokáig volt takarítónő nélkül. Két fiatal lány végezte ideiglenesen e munkát korán, munkaidő előtt és — ingyen. Egyszer azonban kiderült: pénz járna nekik, de a főnökasszony zsebre teszi. A „példa” szemfülessé tett másokat is és kis idő elteltével kiderült, hogy a hivatal pénztárosnője is azért nem kapja a szokásos „mankópénzt”, mert a főnökasszony — azon a címen, hogy ő ellenőrzi és zárja a pénztárt — zsebre vágja. Okok lehetnek ezek arra, hogy a fiatalok „lusták” legyenek a takarításban és ne törekedjenek pénztárosi munkára? Nem példálózom tovább, bár lenne még miről. Talán máskor. Gondolom, már így is szememre veti, hogy elfogult vagyok a fiatalok javára. Igaz! Igaz, mert azt tartom: a fegyelmezetlenség, a tiszteletlenség, a „lustaság” ritkán születik az emberrel. Ezek inkább „szerzett” bajok. Általában abból a közegből származnak, amibe az ember beleszületik és amiben él. Ügy gondolom, hogy a mai fiatalok nem rosz- szabbak, de nem is jobbak, mint amilyenekké mi, korosabbak tettük, illetve tesszük őket. Fogadja nagyrabecsülésemet. ^äsärnapr MNTERJÚ, dr. Margócsy Józseffel, a tanárképző főiskola főigazgatójával a tanítás öröméről Ön harmincnyolc éves oktató-nevelő' munkája után kanta meg az Apáczai- Csere-díjat. Időben jött, megfelelő elismerésnek tartja ezt a díjat? — Tizenhét éves voltam, amikor elkerültem Gyulafehérvárra, Apáczai-Csere János pedagógiai működésének egyik fő színterére. Ott hallottam róla először, s arról is, hogy a fő elve volt: „Az teszi emberré az embert, hogy gondolkodik”. Ezért is örülök a nevével fémjelzett díjnak, mint általában az olyan embernek, aki nem a levegőben, nem egyik napról a másikra akar élni. Mint az olyan pedagógusnak, aki azt akarja, hogy gondolkodó diákjai legyenek. Gondolkodásra nevelni — ez az én ars poeticám is. Sose magoltattam be a diákjaimmal semmit;. Itt a főiskolán eltöltött 17 éven,át is.arra .törekedtem, hogy a hallgatók számára megadassák a gondolkodás szabadsága, hogy gondolkodó atmoszférában nőjenek fel, hogy képesek legyenek később, az új jelenség mögött is felfedezni a valóságot, a szükségességet. Meggyőződésem: olyan olvasó embereket kell nevelnem, akik majdan azt az írót is tudják elemezni, aki ma talán meg sem született. Vagyis úgy kell most tanítanom, hogy a fiatalember gondolkodásának adaptációs lehetősége kialakuljon. Az ember attól ember, hogy nem él sémákban. Ez a nagy varázsa a most 320 éve élt, de ma is korszerű tanítónak, nevelőnek. És talán véletlen, első éves tanár koromban — a napra is emlékszem, 1341. december 6-án — kaptam meg Áprily Lajos verseskötetét. A Tavasz a házsongárdi temetőben Apáczai Jánoshoz kapcsolt, ha alkalmilag is. Angyalföld szélén tanítottam, s kiderült: sok közöm van hozzá. Apáczai két levelében is kifejti, milyen a jó pedagógus, a jó „oskolamester”. Olyan, aki a gyermeket a vállára veszi, hogy onnan az magasabbról, messzebbre lásson, esetenként messzebbre, mint a pedagógus. Milyen gyönyörű szimbolizmus: a gyereket feljebb emelni! — Erről jut eszembe: ma kaptam egyik volt tanítványomtól egy lapot. A fizikai tudományok nagydoktora, atomfizikus, a Központi Fizikai Kutató Intézet igazgatóhelyettese. A lapon Pausztovszkijt idézi egykori öreg irodalomtanárának. Magasabbra tört a tanítvány, mint a mester? Igen, s hogy így van, ez a pedagógus igazi nagy öröme. A Akkor is, ha a tanár irodalmár, a diák ^ pedig fizikus? — Igen, akkor is. Nem vagyok a természettudományok jó ismerője, bár figyelem az eredményeit. Nem értem jobban, mint a vasárnapi drukker a meccset, ahol kitűnő tanácsokat ad ugyan a futballistáknak, noha maga labdába sosem rúgott. Számtan—fizika szakos tanár akartam lenni, édesapám is az volt. Ötödikes gimnazista koromban jött egy kezdő fizika szakos tanár, aki elvette a fizikától a kedvemet. Nem azért, mert kezdő volt, hiszen a magyar szakos tanárom is akkor indult a pályán, csak ő az anyag birtokában volt és szenvedélyesen szerette, amit csinált. Délutánonként meg tudott vadítani minket vitákkal, beszélgetésekkel. Hárman lettünk magyar szakosak abból az osztályból. íme, mit tesz egy tanár, mit jelent, ha az embernek olyan tanára van, aki fel tudja kelteni az érdeklődést! Itt is vagyunk a mánál, a nyíregyházi főiskolánál. Az ember sokszor azt látja, hogy a ma diákjánál a legszebb, a legélvezetesebb tárgy is leckévé degradálódik csupán. Vagy ez csak külszín? — Való gond. Mostanában ezért is beszélünk sokat az integrált oktatásról, arról, hogy egységes képpé álljon össze a részismeret. Fontos, hogy egy főiskolai oktató a maga kicsi anyagrészéből mindent tudjon. De ha nem tudja milyen közegben él, hogy mi hogyan jön létre — elszigetelődik! Sokkal könnyebb adatokat tanulni, tanítani, mint összefüggéseket látni, láttatni. Mitől gondolkozzék hát egy hallgató? Sajnos, jelenleg inkább jegyzet szakosokat oktatunk (akik lekollokválnak), mint a szakma ismerőit neveljük. Részeket tanulunk, tanítunk. Pedig a filozófia nem azért van, hogy mint filozófia álljon rendelkezésre, hanem hogy segítsen jobban megismerni a világot. A pedagógia sem azért van, hogy az indexben mint tantárgyat kipipáljuk, hanem hogy egybe- álljon az egész tudás, amit a tanterv követel. A mai vizsgarendszer, a jegyzetek túltengé- se, a hosszú vizsgaidőszak ... — mind a tu-^ dás ellen van. Régebben a fizikai tanszékünk ' végzett egy felmérést egy vizsgázó csoportnál, s a dolgozatok átlageredménye 3,8 lett. Tíz (!) nap múlva ugyanez a csoport, ugyanezekkel a kérdésekkel 2,1-et ért el. Versenyre időzítünk és ennél nagyobb csődje az oktatásnak nincs. A tudás összesen tíz napig tart, még fizikából is. Nem tudjuk megmagyarázni, hogy nem a vizsgáért tanulunk! Miért van nálunk „a kis kettes is jó” elmélet? Miért nem ad külön örömet a tudás? Az az ideális, ha a hallgatót elkapja a szakma varázsa, ha érdeklődik, ha mindig örömöt talál a tanulásban! A baj talán abban van, hogy mindig a sikerélményt magyarázzuk a fiataloknak, s a siker egyszeri hiánya már elveszi a kedvüket. Pedig a sok siker is elkábít és nem is igaz, hogy az élet csupa sikerekkel van tele. A mai fiataloknak kicsi a terhelési tűrése. Ha visszanézünk saját korábbi életünkre — esetenként legalább annyit lökött az emberen a kudarc. Ahhoz, hogy örömöt leljen az ember a tanulásban, az elsőrendű követelmény a jó tanár, a jelen legkorszerűbb tudnivalóival. Milyen a főiskola oktatói gárdája? — Sok jó tanárunk van. De az elmúlt tíz év alatt közel ötszörösre duzzadt a főiskolán oktatók létszáma. És ez csak részben jó. Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy dpcens és docens között is jelentős különbségek vannak. Aztán a mi dolgunk serkenteni, hogy intézményünk ne falusi főiskola, hanem főiskola legyen vidéken. Ki kell zökkentenünk az önmagukkal elégedett oktatóinkat. Például azzal, hogy csinálunk egy sor rendezvényt. Meghívunk akadémikust, egyetemi tanárt. Észrevétetjük azokkal, akik maguktól nem jönnek rá, hogy más nyelven beszélnek mint azok, és hogy korszerűnek, vitaképesnek kell lenniük. Apáczai-Csere pedagógiája Descartes tanaira épült, a mozgó, a változó világra. Mi változik manapság a pedagógiában? — Sok minden, de én csak egyről szólnék, szerintem ez a legfontosabb. A tanár—diák viszony. Az én hallgatókoromban nagyon ritka volt, ami ma mind gyakoribb: az együtt alkotó, együtt felfedező viszony. A tanárnak úgy kell tanítania, úgy kell verset magyaráznia több századszor is, mintha ő maga is most hallaná először! Ha nem ezt teszi, nem teszi érdekeltté a diákot a felfedezésben. És akkor az nem fogja a verset magáévá tenni. Ebben érzem én a lényeget. Ma már nem lehetséges, hogy a tanár beüljön egy zárt anyag üvegtornyába, s onnan hirdesse büszkén: ő mennyit tud. Egy tanár tudása akkor termékeny, ha nem arisztokratikus, ha testközelbe viszi az anyaghoz a tanulót. Ahogy Apáczai mondja: felemeli. Ha a gyerek nyújtja felé a kezét, ő is nyújtá a sajátját, s összeérnek érdeklődésben, tudásban. Ez az óvodában éppúgy érvényes, mint az egyetemen. Hány nevelő mondja ma is: megy leadni az órát. Ennél rosszabb szó — leadni — nincs. Előadni, megvitatni, megbeszélni, együtt feldolgozni — az igen. De ladni? Semmiképp! Jól emlékszem tna is, ki volt az a tanárom, aki húzott magával, aki partnernek tekintett, s ki volt, aki köpködte a szavakat, aki leadott, azzal, hogy vegyük megtiszteltetésnek, ha hallhatjuk őt. Az előbbinél szárnyaltam vizsgázás közben és örültem, hogy beszélhetek. Az utóbbinál...? Hadd ne válaszoljak. Meg vagyok arról is győződve, hogy csak annak a tanárnak az ötöse érdekel, akinek a tollából az elégtelen is kifolyik. A jó nevelő tehát nem az, aki elnézi a hibákat. Az együtt dolgozó, együttműködő tanár a jó nevelő. Abban a pillanatban, ahol az unalom, vagy a rutin megjelenik egy tanár óráján, elrepül minden jó érzés, a gyerekek unatkozni fognak. Ezt felismerni a legnagyobb változás a pedagógiában. £ És felismertük? — Hiszem, hogy itt is többet kell és lehet csinálni. Nekünk, a főiskolán tanítóknak kétszeres a felelősségünk. Az itteni kudarc hatványozottan üt vissza sok generációra. Nálunk különösen fontos tudni, hogy ha például az ember megy haza és egy gyerek az úton hozzászegődik, tudjon vele miről beszélni. Ismerje a tegnapi futballmeccset, az új filmet, egyszóval az ifjúság világát. Mert azt az -úttörővezetőt, aki nem ismeri a Pajtást, azt a KISZ-vezetőt, aki nem olvas Magyar Ifjúságot, azt én nem tartom jó vezetőnek. Nincs ez másképp az oktatásban sem. Az oktatás nem egyirányú út, hanem olyan, amelyen mindig látni a szemben jövő forgalmat, amellyel nem ütközünk, hanem találkozunk. £ Egy személyes kérdés: lépést tud-e tar- w tani a tudomány fontosabb eredményeivel? — Pillanatnyilag nem. Kétségtelenül elmaradtam a saját szakmámban. Ez annak is köszönhető, hogy a főiskola működési sebessége felfokozódott. Nem mernék kiállni előadást tartani a mai magyar prózáról, mint mondjuk akár tíz évvel ezelőtt, az akkoriról. A főigazgatói poszt az hivatal. Sok bizottságban is dolgozom 1970 óta, iskolaszervezést, oktatásszervezést szükséges tanulnom. Ez egyáltalán nincs ellenemre, mert itt hasznosítani tudom azt, amit közel négy évtizede tapasztaltam, vagy éppen mostanában sokasodó külföldi útjaimon láttam. A tapasztalatok, azt hiszem, szerencsésen rakódnak egymásra. f| Mi a véleménye a korszerű műveltség- ^ röl? Kit tart Ön korszerűen művelt embernek? — Mi'az, hogy korszerű műveltség? Mi, a felszabadulás előtt végzettek vajon kérdezhetjük: hol műveltek ezek a maiak, hiszen nem tanulnak latint, nem tudnak Horatius- idézeteket? A-latin műveltségű filosz ugyanis ezt tartja műveltségnek, neki ez az exkluzív. Sokszor tartjuk szubjektíve: „amit én tudok, az korszerű műveltség, amit nem tudok, az korszerűtlen”. És ennek sosincs vége. A műveltségbeli hitünket sokszor meghatározza egykor volt kötelező, olvasmányunk, vagy egy-egy tudományágban akkor a legpregnánsabb dolog. Egy irodalmi szemináriumon azt találtam kérdezni a hallgatóktól, mit mond ki a Pitagorasz-tétel? Válaszaik után megpróbáltam bebizonyítani, hogy azok a látszatot, a jelenséget és nem a tartalmat fedik. Vagyis nem a tétel belső logikáját, hanem egy képletet tanulunk meg csupán. Nyolc—tíz éve az egész tv előtt ülő ország felhördült, amikor egy barkóba játéknál nem találták ki Kund Abigél tőrét! Hány emberben nincsenek meg ennél szükségesebb ismeretek! Ha a fejünkből kikerült Kund Abigél, bekerült helyette más. A műveltségeszményt, sajnos, sokan úgy fogják fel, hogy az egyenlő a középiskolákban egykor belénk vert, dogmává merevedett műveltséggel. Nem jövünk rá, hogy az érettségivel nem zárult le semmi, legfeljebb elkezdődött. A műveltség tartalma az élettel együtt változik. Abban látom a korszerű műveltség lényegét, amikor az embernek folyamatos a művelődés iránti igénye. A másik: én ugyan humán műveltségű vagyok, de talán joggal mondom, hogy az Élet és Irodalom mellett olvasni kell az Élet és Tudományt, ismerni illik a körülvevő világ alapjait. És viszont: az orvosnak, mérnöknek, közgazdásznak is nélkülözhetetlen a hangverseny, a képtárlátogatás, a jó könyv olvasása. Ezeknek minden idők műveltségeszményében helyet kell foglalniuk. ^ Mit ért jó könyv alatt? — Azt, aminek az elolvasása az emberen valamit gazdagít. Szépirodalmat, történelmet, útirajzot, tudományos műveket — ami az embert (az adott embert) érdekli, felüdíti. Amitől több, jobb, szebb lett az élete. A Ha ma élne Apáczai-Csere János, va- ^ jón mit mondana nekünk? — Az ő gondolatrendszeréből azt tartom nagyon lényegesnek: minél kevesebb dogmát, minél több fő irányt ismertessünk meg. Nálunk ma nagyon lényeges, hogy minél több legyen a vitaképes előadó és a vitaképes hallgató, helyesebben a vitaképes vitázó. Nem egy-egy mű, író, vagy költő elolvasása árán leszünk korszerűen műveltek. Baj az, ha valakinek nem tetszik valami, ami eddig a műveltség íratlan definíciójába tartozott? Nem baj, ha meg tudja mondani, miért. A baj az, ha a miért kérdésre magyarázatul azt mondja: „csak!” Erre Apáczai nagyon világosan tanítja az embert. Ha valaki nem jött rá mondjuk az opera ízére, de gondolkodva utasította el azt, az tisztességes. Azt tartom viszont teljesen tisztességtelennek, ha valaki azért jár operát hallgatni, mert az státusszimbólum. S) Köszönöm a beszélgetést. Kopka János KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. június 17.
