Kelet-Magyarország, 1979. május (36. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-06 / 104. szám
1979. május 6. o Kulcsár Attila versei Perújrafelvétel Egészségemre! Én vádló gyermekként elítéltem apámat: tízévi súlyos megvetést kapott; meghalt, hogy büntetését harmadoltam volna, s míg élt, fogház szíveim cellájában laikott. Terhelő tanúit ma kihallgattam újra, emlékhomokjaiim szitára tettem; harag-lúgot feledés-savval kicsapattam, s kincset találtam vádló bűnjelekben. Megmásztam magam is hegyeinek csúcsát, látóhatárait körül kerültem; leckéinek, — látom — valós gyöke nem volt, verseibe én is ugyanúgy belesültem. Exhumált mámorral kocsmapultok mellett, kedveit keresem a boros poháron, s kerülve szemeit sörcsap csillogásban, — kínzó bűntudattal rehabilitálom. Fenékig élem napjaim, hogy egy életművel antológiává öregedjek, — de korai gyümölcsökből nem teszek el dunsztos üvegbe, hogy fogatlan szájjal tavasz meggyet ehessek. Ügy élek, hogy napjaimból semmi ki ne maradjon: zsúfolt vonatom csattogjon minden váltón, — úgy is, hogy piros jelzőiket alszik el másnapos pudligárom, — én csikó vágyaimat húsz évesen besoroztam, de állandó kimenőre bocsátom. Sejde ő lesz a mi fiúnk, mondja a Laci bácsi, és valami csomagot gyömöszöl a markába, még mindig tart az adakozás, pedig már indulni kéne. De azért kicsomagolja, Laci bácsi segít neki kicsomagolni, segít ennek a fiatalembernek, hiszen „a mi fiúnk, nem különbözik tőlünk, segítsünk neki. Na, mi kell? Ja persze, hisz éppen most telefonáltak, kérem, ne várakoztassa ezt a fiatalembert!” Ö lesz a kiköpött ők, az éppen olyan, a te is úgy, ahogy mi szoktuk, fiam. Be- lerózsaszínedve a körbe, már most is bújik a fogpasztamosoly mögé, jól látják, hogy sejde ő lesz a mi fiúnk! „Nahát fiam, nézd csak, nem olyan ez, mint egy ócska magyar gyártmány, amelyik kilövi a piritóst az ablakon. Valódi angol. Én hoztam, direkt ezért küldtem ki magam. Ide kell helyezni a kenyérszeletet, jó, ha egy kicsit száraz Ez nem égeti meg a kenyérszeletet, ha kész, magától kikapcsol. És nem sárgul meg, mert speciális angol krómozása van. Én, fiam, el sem tudom képzelni a reggelit piritós nélkül”, mondja Laci bácsi, „én se”, mondja Zoltán és nem tudja, hogy ilyen apróságokkal kezdődnek a dolgok. „Én se! Én se, Laci bácsi, kérem Laci bácsi nélkül nem tudom elképzelni a reggelit.” „Milyen humora van ennek a gyereknek”, és Zoltán nyugtázhat magában egy sikeres beilleszkedést, fojtogatja félórás felesége csuklóját, odakint már csapódnak a kocsiajtók, csattognak, sűrűn, mint nyári zivatarban a ménkű. Sietni kell, már rég elmúlt a reggel, magasan ragyog a piritós az égen, a speciális krómozású angol piri- tós-sütő lomhán úszkál alatta, mint valami eltévedt űrhajó. „Én bizonyisten fel se kelnék, de lehet, hogy meg se születtem volna, ha nem lenne piritós.” Bruhaha, mondja Zoltán, második beilleszkedés. Két gól és milyen könnyen. Fog ez menni. Most a Laci bácsi mondja, hogy bruhaha. Zoltánban újjászületik a Laci bácsi röhögése. Teljesen olyan lesz, mint a Laci bácsi röhögése, és ezt Laci bácsi érzi, és ettől — ezen? vág ám az esze, mint a borotva! — még jobban röhög. Ettől Zoltánt elkapja a görcs, és egymást licitálják túl a Laci bácsival a Laci bácsiszerű röhögésben. „Szervusz, Laci bácsi!” (Belecsaphat.) Ez is jó, de nem ez a fontos, hanem hogy röhögünk, röhögünk bele a világba, egy bolyból kiszakadt, bolyszerű röhögéssel. Csökken közöttünk a távolság, egészen összeérünk, egymásba folyunk, eggyé válunk, egy darab nagy röhögéssé, ami rózsaszín nyelvén egészen enyhén megvajazott pirítást egyensúlyoz. De ez még mind semmi, hiszen ezek csak apróságok, hátra van még a kulcsátadás. A fényes menet késlekedik, de nem baj, késlekedhet, meg van fizetve, melegen tartják a hét fogást. Az étteremből Zoltán és négy-ötórás felesége az ajtó mögé bújik, az ajtó mögé, amit ez a ritka fényes kulcs nyit. Mert van itt minden. Jó itt, nagyon jó itt, és tudja ezt Zoltán, hisz élére állt a fényes menetnek, pünkösdi királyság, holnap mehet a sor végére, valahová az unokaöcsi elé. Nem úgy van az, ahogy az iskolában tanítják, „mennek a dolgok maguktól, csak beléjük kell kapaszkodni, meg kell fogódzni bennük, hogy te is velük mehess.” „Nem azt mondom én, hogy nincsenek csetepaték. Vannak. De vannak várak is. És a lövöldözés a várak között? Menet- rendszerű lövöldözések azok, fiam. Csak azért kellenek, hogy mindenki annál biztonságosabbnak érezze a maga várát. 'Kis csetepaték, sosincs halottjuk, vár a fejünk fölött a fedél, a kenyér is vár, s az ebéded is, fiam, az is vár. Meg a ebéd utáni feketéd is. A csészében a kiskanál, az is vár, el kell bújni benne. Aki pedig a kis csetepatékba belehal, az vagy komolyan vette őket, vagy nagyon ügyetlen. Te nem leszel az, fiam.” És megtörténik a kulcsátadás, és Lojzi néni tipeg oda, kezében takaros kis csomag, megint valami apróság. Ahol ablak van, oda függöny is kell”, mondja Lojzi néni, és leteszi a kis csomagot. Valaki megint rátesz valami kis apróságot, már a mennyezetig érnek az apróságok, kitöltik az életünket, már nyugodtak lehetünk, gondolja. Zoltán a fényes menet élén, ami végre elindul a zöld étterembe a sárga színű nagy ebédhez. Éppen olyan, amilyet ilyen alkalomra elképzel az ember. Amilyet el kell képzelni. Illetve már el sem kell képzelni, csak rágondolni, és bemondani a számát, ahogy az lenni szokott, ahogy ezúttal is kijár „a mi fiúnknak, mi lányunknak, ahogy azelőtt is kellett, ahogy illik, a nagy, sárga ebéd, essünk neki, sohasem ér véget. Zelei Miklós Aranyosapátiban a szó szoros értelemben a kertek alatt folyik a víz. Itt évezredek óta a Tisza határozza meg az élet rendjét. Az idei árvízhez szilveszter éjjelén riasztották az árvédelmi egységeket Januárban kritikus helyzet alakult ki a község térségében is. A vízjárta helyeken a januári, februári ár otthagyta nyomait. A víz most is munkál. Az egyik nagy kanyarulatban — legalább öt ilyen van a község határában — a révnél, egy méterekre alámosott partszélre merészkedek. Ide sodródik a víz. Közvetlenül előttem óriási lan- gó. Ez szabdalj a, koptatja a magas partot. Mellettem két oldalt hatalmas omlások jelzik a víz erejét. A Tisza most is árad. Szőke vize méltóságteljesen hömpölyög. Hátán csomókba sodródottan gallyak, rönkök, tüskök úsznak lefelé. A komp március óta jár, de a révész szinte naponta változtatja a kikötés helyét, hogy a gépkocsik, meg egyéb járművek, no meg a gyalogosok felkapaszkodhassanak a töltésre. A rév, a komp Tiszaadonnyal, Be- reggel .köti össze ezt a partot. A település, amely 1950-iben két községből, Révaranyosból és Kopócsapátiiból alakult, ősrégi. A vizen kívül pusztított itt tatár, török. 1910-ben Révaranyost 955-en, Kopócsapátit pedig 841-en lakták. Lendületes fejlődés a felszabadulás után kezdődött. 1960-ban ez 579 lakóházat 2377-en lakták. A mát Lucski András tanácselnök így jellemzi: — Az 1970-es népszámlálás 2478 lakost talált itt. A létszám azóta az eljárás, a környező munkahelyek állandó bővülése ellenére emekedi'k. Ebben szerepe van a jelentős számú cigánylaikosságnak. Ennek az esztendőnek egyik nagy lépése éppen a telepen lakó családok új otthonba költöztetése. Ennek a lehetőségét több becsületesen és szorgalmasan dolgozó családfő maga teremtette meg. — Az átlagosnál nincs több gond a cigánygyerekeik iskolába járásával sem, — vette át a szót Oláh Mihály biológia—testnevelő szakos tanár, az általános iskola igazgatója, a tanács általános elnökhelyettese. — A cigányfiúk, ha túlkorosán is, de ma már elvégzik a nyolc osztályt. A baj a lányokkal van. Miattuk de sokszor szeretnék akár ifjúság ellen elkövetett bűntett miatt is eljárást indítani a szülők ellen. A tizenhárom, tizennégy éves korban elhált cigánylányokra gondolok. Ha ezeket a gyereklányokat terhesként nyilvántartásba veszik, akkor fel kell menteni őket az iskolába járás alól. Hogy a gyerekekről való gondoskodás nem szólam a községben, arról az óvodában is meg lehet győződni. Bizonyítéka a tiszta, rendezett altatóhelyiség, a gondosan berendezett foglalkoztató terem, no meg a légkör, amellyel körülveszik a csöppségeket. Szabó Józsefné óvónő éppen ebédeltette látogatásunkkor huszonkét „csemetéjét”. Gyümölcsleves és káposztás tészta volt a menü. A csöppségek egynémely felnőttet meghazudtolva bántak a kanállal, villával. Szemük sarkában a pajkos mosoly, amellyel repetát kérték, arról a bizalomról tanúskodott, amellyel kötődnek „pótmaimijukhoz”. Miközben semmi fáradtságot nem kímélnek a községben a gyermekek testi és szellemi fejlődésére, nem feledkeznek meg az idős emberek gondozásáról sem. Az idősek napközi otthona már tíz éve működik. Mivel a település hosszan kígyózik az „al- maút” két oldalán, a tsz lófogatos kocsival hozza-viszi az idős embereket. A szórakozást, az időtöltést a társasjátékok mellett rádió és televízió segíti. De legtöbbször a múlt, életük nehéz meg derűs pillanatai kerülnek szóba. — Kerülő voltam, meg vadőr évtizedekig — idézi hajdanvolt életét a még ma is ruganyos járású Balázs Mihály. — Az apróvadakon kívül őz, szarvas, vadmacska, meg rókák kerültek a puskám elé. örömmel tapasztalom, mert ma is kimegyek a határba, hogy a fácán szépen elszaporodott. — Cseléd világ, hol vagy már?! — révedezett el Miskolci János. — Akkor bizony három órakor megverték a vasat. Ugrott az ember ki az ágyból, az asszony mellől és irány az istálló! A kommenoió 12 mázsa terményből, 16 pengőből, egy szekér gallyból, két szekér hasábfából állt. Egy tehenet borjával tarthatott a béres. A lakás két, meg négypitvaros cselédlakás volt. Külön fekhely? Egy di'kóra négy-öt pulyát is felhánytunk ... A községben nagy divat volt a lekvár- főzés. Üst még ma is sok van. A kenyérsütéshez a lakástól különálló, a kert végébe épített kemence szolgált. „Az enyém még mindig megvan” — dicsekedett Pataki István. „Nekem meg van egy tehénpatkóm” — mondta az öreget túllicitálva özvegy Kovács Mihályné. „Viszem is már valamelyik múzeumiba!” ő javasolta, hogy építsenek be a napközi egyik helyiségébe egy öregeknek szolgáló süllyesztett fürdőt. A tisztálkodáson túl az öreg, reumás csontokat is gyógyítaná. — Húsz évig voltam kocsis, — mutatkozott be Molnár András, aki feleségével együtt látogatja az otthont. — Micsoda lovakat hajtottam. Közülük nem egy párat magam törjem hámba. A kertekben levelet bontottak a gondosan ápolt almafák. Az ágyúsokból kidugták fejüket a hagyma meg a borsó levelei. Az udvarokon kottások kíssrgetik csibéiket, védik őket a lábatlanlkodó kutyától. — A mezőgazdasági munkáknak itt lenne a dandárja, de sem a szántóföldi, sem a kertészeti brigádok nem tudnak dolgozni, — panaszolta kintjártunkkor, április közepén az 1900 hektáron gazdálkodó Új Élet Tsz elnöke, Páréi János mezőgazdász. — 900 hektár művelt területünk került víz alá. Húsz centivel volt alacsonyabb itt az árvíz az 1970-es nagy árnál. Ennek ellenére eredményes évet akarunk zárni. Hogy ezért dolgozni kell? Munkálkodás az élet sója. Ezt teszik szövetkezetünkben példát mutatva sokan; közöttük Szánkár Józsefné meg Krá- mos Jánosné szántóföldi növénytermesztők, Balogh András és V. Dobos Bertalan gyümölcskertészek, Maci József és Molnár Árpád tehenészek. — Nem vallunk mi szégyent a község csinosításáért, szépítéséért végzett munkával sem — tette hozzá Magyar László, a Hazafias Népfront községi bizottságának az elnöke. — Ebben az esztendőben 800 ezer forint értékű társadalmi munkát szeretnénk végezni. Most éppen ezer parkfát ültetünk el az utcákra, terekre. — Az anyagi jólét sok előnyös változást hozott, — elemezte a községben beállt változásokat dr. Veress Sándor körzeti orvos. Az emberek kulturáltabban laknak, öltözködnek. Közös erővel a tudatot kellene még jobban közelíteni a lét nyújtotta lehetőségekhez. Például a cigány lakosságnál az igényesebb életmódváltásra fordíthatnánk nagyobb.gondot. Főként a fiataljainál. Az állandóan változó, a rohanó élet jelképei mellett rátaláltunk a faluban az ősi foglalkozást, a halászást űző hatvannyolc éves Kazsuk Mihályra is. — Árad most is. A varsákat ezért át kellett raknom. Hogy mit fogtam 1948 óta, mióta hivatásos halász vagyok? Nem számoltam. Temérdek halat. Rekordom egy 75 kilós harcsa. Megdolgoztatott, amíg beemeltem a csónakba. Hogy félek-e a víztől? Rajta nőttem fel. A Tiszát nyáron még ma is többször átúszom. Csak ez az ár! Hány csónakomat, varsámat vitt már el. Motoros csónakot is. De hát, ez a halász sorsa. Itt az elemekkel is küzdeni kell... Sigér Imre KM VASÁRNAPI MELLÉKLET MEGYÉNK HIRHMMRn TÁJAIN BHiiBai
