Kelet-Magyarország, 1979. május (36. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-20 / 116. szám

1979. május 29. o Móricz Zsigmond és Szabolcs-Szatmór Kedves, szép város Az író élménytarisznyája újra és újra hajtogatta gazdáját: keressen, kutasson, le­gyen mindig a valóság áramkörében. Ennek is köszönhető, hogy a huszas évek második felében újra ellátogatott szeretett vármegyé­jébe, Szabolcsba. „Ez a vármegye talán leg­tisztábban őrzi az Árpádok alatt kialakult rendi szerkezetet” — írja a szabolcsi föld­várról szóló riportjában, amely 1928. júni­us 22-én jelent meg Az Est című fővárosi lapban. Mindig szól a múltról is, de soha nem öncélúan, hanem a jelennek címezve. Ami­kor meglátogatta Szabolcs községet, végig­járta a híres földvár- halmait, a történelmi képeket rögtön a mával ötvözi. így ír: „Szabolcs vármegye megtartotta teljes szerkezeti életmódját. Itt még ma is vannak nemesi kúriák abban az állapotban, mint Nagy Lajos korában élhettek. A kemecsei házakból látja az ember a hatszáz év előtti életet. Kemecsén még ma is szer-nek mond­ják az utcasort, Derékszer a Derék utca ne­ve ...” A múltból egy nagyon tragikus ese­mény lendíti át a jelenbe: a várudvaron egy halott fekszik, a gulyást megöklelte a bika. Ebben az írásban nem kutatja a gyako­rinak, tipikusnak mondható falusi baleset okait, a gulyás halálának körülményeit, an­nál inkább leköti a figyelmét a falu népe, amely a szerencsétlenül járt embert körül­veszi. S mintegy most felfedezett mozaikot, helyére is illeszti: „...ennek a vidéknek ősidők óta megmaradt még a halott-siratá- sa is. Nem néma gyásszal, nem önuralom­mal viszik a fájdalmukat, hanem szabad folyást adnak s rettenetes nagy üvöltéssel, a pogánykor kegyetlen, eget hasító jajdok- lásával gyászolnak.. Nem túl később az Ebéd című novellá­ban újra feltűnik a csordás halála, mint egy vidiéki epizódsor utolsó kockája. Az írót eb­ben is az örök téma, az ember érdekli, szen­vedélyesen kérdezgeti házigazdáit, van-e or­vos a faluban, vagy legalább bába. Az urak ingatják a fejüket, „Legfeljebb Tukáné, a javasasszony...” De az a kép, amikor a bika felöklelte csordás haláláról az urak tudomást szerez­nek, más, mint A szabolcsi földvár című írásában. Leikébe, szívébe röntgenez Móricz a házigazdának, aki „mérgesen morgott ma­gában,” hogy ez a csordás is épp most csi­nált „parádét” (halt meg), és ezzel elrontot­ta az urak ebédjét... E mondat után egyet­len betűt nem ír le az író, de a kegyetlen mondatban ott feszül minden, aminek az emberiességhez aligha van egy csöppnyi kö­ze is... Talán ugyanazokban a napokban járt az író a Tisza partján is, Nagyhalász határá­ban. Ez az írása, a Halásztanyán címmel 1924 júliusában a Nyírvidékben és Az Est című fővárosi lapban látott napvilágot. Egy hangulat szülte talán a riportot... „Valaki kinézte ezt a helyet, egy úrlelkű, bohém szí­vű úr, nagyurak fia, a szabolcsi kiskirályok maradéka, vadászpuskával a hátán cserké­szett erre s parancsot adott embereinek, hogy tanyát építsenek a szabolcsi vinkó és a tokaji bor számára e helyen ...” A halásztanya megmozgatta Móricz fantáziáját, de túl nagy lélegzetű írás nem lett belőle, megmaradt egy kedves hangu­lat művészien megörökített darabjának. „Valami ősi kedves van itt — írja —, csak érezni lehet...” De az élménymorzsák nem tűntek el az író tarisznyájából, az 1928-beli látogatás emlékei visszatérnek későbbi mű­veiben, így a Betyárban. Margócsy József irodalomtörténész felfedezni véli a bokor- tanyai élményéket a Rokonokban és az Űri muriban is, a prügyi emlékeket néhány Kő Pál szobrászművész alkotása a nyíregyházi Móricz Zsigmoond Megyei Könyvtár előtti térten. Az író kedvenc könyvei között könyvtárában. (Korabeli fény kép.) csodálatos novellában és a már említett Sá­ri bíró ban. A Nem élhetek muzsikaszó nél­kül — következtet a szabolcsi irodalomtör­ténész — káliói, nyírbogáti, nyírbátori él­ményeket rejt... Ugyancsak a szerző utal arra is. hogy feldolgozatlanok még a Forró mezők című regény részleteinek szabolcsi vonatkozásai. A regény valójában egy detektívtörténet, amely a romantikus színezetű motívumok mellett is jócskán tartalmaz valóságra uta­ló elemeket, hisz Móricz mindig hű maradt önmagához, még azokban az években is, amikor megélhetési gondok is sarkallták őt mind gyorsabb munkára. A huszas évek második felének egyik legértékesebb alkotása mégis, az Űri muri; olyan tükröt tart a parasztok verejtékéből vígadó uraságok elé, amelyet ebben a kor­szakban a magyar prózában csak Móricz volt képes felvillantani. S már érlelődnek a Rokonok és több al­kotásának csírái. Foglalkoztatják a szabol­csi tanyavilágban és az ország más vidéke­in tapasztalt tanyai sorsok is. melyekről közvetlenül, a szociográfia nyelvén szól. gyors beavatkozást remélve. A Nyíregyházi Körképben — amely később jelent meg, 1935-toen — részletesen leírja a bokortanyák szerkezetét. Nyíregyháza történelmét is megeleveníti, ír a nyírségi akácról, amelyet annyira szeretett, szól a szorgalmas tirpá­kokról. „Számtalanszor jártam már ezen a tá­jon. A megyének rengeteg községét isme­rem. Most négy—öt napot töltöttem Nyír­egyházán, ebben a pompás, igazi alföldi vá­rosban. Milyen kedves, szép város, tele lombbal és a fejlődő élet jeleivel...” — ír­ta. Aztán a bokortanyákon szerzett tapasz­talatait adja közre, hátha hasznát látják a másféle tanyákon élők, vagy az azok sorsá­ért hivatalból felelős emberek. „A bokor közepén egy nagy kerekded tér van és erre épülnek körbe a házak. Érdekes, hogy a há­zakat az északi szélirány miatt Észak-Dél irányban építik, szinte kivétel nélkül. Har­minc, negyven, ötven házból áll egy-egy bokor. A falu és a tanya előnyeit egyesíti. Közel a földjük, de iskolát és elöljárót tart­hatnak maguknak. Nem úgy, mint az egye­sével szétszórt magányos tanyák .. Móriczot láthatóan a bokortanya-rend- szer izgatta, noha szétszórt, egyenkénti ta­nyákat is-találhatott Nyíregyháza körül. Ér­tő füllel hallgatta ottjártakor a tanyai em­bereket. A Füzes-bokorban panasz, sérelem nehezítette a lelkeket: ősi idők óta az egyik oldalon a határba nincs kijárás... Az író az őt kísérő főjegyzőt dicsérőleg említi, mert közbenjárt, hogy a félig elzárt Füzes- boikorban utat nyissanak, s ne kelljen ez­után megkerülni a földeket... Később félreteszi az udvariasságot, ami­kor egy tanyai majálist ír le rendkívül szemléletesen: öt—ihatszáz gyermek közül a többség mezítláb volt, s olyan vékonyak, rosszul tápláltak voltak, hogy „fájt a szí­vem értük.” „Ma együtt van ezen a tájon a modern kor sok értékes kísérlete — foly­tatja a bizonyára tartósabb laskodi, petne- házi utazásainak tapasztalatait hasznosítva — megvan még Petneháza táján a putri is­tálló is, ahol a lovat a földbe vájt lejtőn ve­zetik le a föld alá, mint sok-sok század előtt” Még ha csak a lovak éltek volna a föld alatt, de emberek is éltek így, jól tud­ják ezt az idősebb, falun élők, a Tisza kör­nyékén, a Rétközben éppúgy, mint a nyír­bátori, a káliói járásokban... — tehetjük hozzá. Móricz így zárta a nyíregyházi körké­pet: „az egész megye felett a jövő hajnala dereng: boldogabb kor döngeti a falakat. Boldogabb emberi lét követeli a megszüle­tést ...” A huszas években tett látogatásait nemsokára újabb követte, 1929 nevezetes dátum az író életében és eseménye a ma­gyar irodalmi életnek is... Páll Géza Következik: A csécsei díszpolgár Az apáknak válaszolni kall Áz antifasiszta ellenállás és partizánharc történetének tanításáról A MAGYAR PARTIZÁN SZÖVETSÉG és a Magyar Történelmi Társulat a múlt év decemberében országos konferencián tekintette át a második világháborúhoz kap­csolódó magyar antifasiszta ellenállás és partizánharc történetének kérdéseit. Elő­adások hangzottak el a ma­gyar antifasiszta ellenállás sajátosságairól, körülményei­ről, anyaga feltárásának ered­ményeiről és feladatairól. Ezen a konferencián hang­zott el, s úgy hiszem, egyet is érthetünk vele, hogy a ma­gyar antifasiszta ellenállási és partizánharcok történeté­nek tanítása közel sem éri el azt a nevelési hatást az ál­talános és középiskolai tanu­lók között, mint ami a dolog önnön lényegében rejlik. Át­fogó, reprezentatív mérési adatok ugyan nincsenek a fenti állítás bizonyítására, de a személyes tapasztalatok so­kasága mindenképpen ezt bizonyítja. SZAKEMBEREK ÉS NEM SZAKEMBEREK egyaránt elfogadják azt a tényt, hogy az ifjúság személyiségfejlesz­tésében Magyarországon az antifasiszta ellenállás és par­tizánharc hagyományai kü­lönös jelentőséggel bírnak. Ehhez kötődően két dolog jel­lemzi a közgondolkodást: az egykori történelmi nagyság tudata, illúziója, valamint a II. világháborúban a rossz oldalra való állás szégyene, nyomasztó súlya. Mindez érthető, hiszen néhány ezer aktív ellenálló és több millió eltűrő volt Magyarországon. S az ifjúság kimondatlanul is „számonkéri” az apákon: miért tűrték a fasizmust, mi­ért hallgattak csendben, la­pultak, vártak, amikor mások a bőrüket vitték vásárra. Megkérdezik ezt egyénileg és nemzeti méretekben is — szö­gezte le a konferencia egyik előadója. A válasz persze nem köny- nyű, sőt (!) bonyolult. Gyak­ran nem is a tény, hanem az, „ahogy szerettük volna, hogy legyen” gondolat fogalmazó­dik meg a visszatekintések­ben. A jelenhez és jövőhöz való viszonyunkat a múltba vetítjük ki. A nap izzó korongja éppen csak átkukkantott a Tisza- töltés koronája felett, ami­kor Molnár Jani észrevette, hogy egy román lovasjárőr vágtatva közeledik a tisza- dobi kompjárat felé. A töl­tés közelében a románok lé­pésre fogva lovaikat, óvato­san közelítették meg a töltés feljáróját. Majd parancsno­kuk lóról szállva felkúszott annak peremére, ahonnan látcsövön kémlelte a Tisza túlsó partját... Ebben a pillanatban ko­tyogott bele a napfelkeltébe a vörösök Maxim géppuská­ja. A géppuskasorozat löve­dékei keleti irányba, maga­san, élesen sípolva haladtak át a Tisza és a bal part ku- bikgödrei felett. De a román járőrnek már ez is elegendő volt ahhoz, hogy visszakoz­zanak és lovaikat megfordít­va, a töltés védelmében el­happoljanak az innen nem messze fehérlő gátőrház fe­lé. Jani, mint a vörösök ügye­letes felderítője, idegesen ra­gadta meg a tábori telefon- készülék kurbliját, erősen megtekerte és belehallózott a kagylóba. De mert válasz nem érkezett, újból ég még erőteljesebben csavargatta a távbeszélőkészülék hajtó­karját. De hiába. Mert az újabb és újabb hallózásokra is csak a süket csend vála­szolt ... A román járőr pedig ez idő A HALADÓ NEMZETI HAGYOMÁNYOKKAL való nevelésnek Magyarországon mindig nagy hagyományai voltak. Rákóczi, Kossuth és mások történelmi szerepét nem csak,a mi társadalmunk használta és használja a ne­velés eszközéül. így vagy úgy, de a távolabbi múlt nemegy­szer ambivalenciát, kérdője­leket is tartalmazó nagy nem­zeti hagyományai mély gyö­keret eresztettek az iskolai nevelésben. Elsősorban a nagy múltban keressük a po­zitív történeti példákat, sok­szor csalóka analógiákkal. Ezt teszi valójában az iroda­lom és művészet is. Az antifasiszta ellenállás és partizánharc hagyományai még nem futottak be olyan karriert, s nemcsak azért, mert nem túl régre, a 40-es évek első felére „korlátozó­dik” szerepe, s nemcsak azért, mert nem volt olyan méretű, mint a Szovjetunió­ban vagy Jugoszláviában. Nem élnek ezek a hagyomá­nyok a köztudatban úgy, ahogy kellene. Következés­képpen az iskolai nevelésben sem kapta meg azt a helyet, ami megillette volna. Főleg nem olyan mértékben, mint a régebbi történelem nagy nemzeti hagyományai. Pedig az antifasiszta küzdelem a nemzet szempontjából, s az általános emberi haladás szempontjából nem kevésbé fontos, mint a többi nagy nemzeti küzdelem. Ha hoz­zátesszük azt, hogy az anti­fasiszta mozgalomban részt vevők példája áttekinthetőbb, egyértelműbb, mint nem egy régebbi nemzeti küzdelem képviselőjének szerepe, ak­kor kirajzolódik előttünk a nevelési lehetőségek és fel­adatrendszerek sora, amit az iskolában a tanulók személyi­ségfejlesztésében nem hagy­hatunk el. MIÉRT NEM HASZNÁL­JUK, használhatjuk az anti­fasiszta ellenállás nevelési lehetőségeit eredményeseb­ben az iskolában? Részben azért, mert az ellenállás és harc feltárása, -irodalmi, mű­vészi feldolgozása nem tör­alatt mind közelebb és köze­lebb ért a vörös felderítők töltéskoronába ásott ideigle­nes figyelőpontjához. Mol­nár János eddigi életében, annak eltelt 17 esztendejé­ben, még soha nem volt ilyen kritikus helyzetben. És bi­zony mi tagadás: akarata el­lenére torkon ragadta a fé­lelem! Már csak 200 méter, már csak 100 méter a távolság a lovasok és a figyelő között... Gépiesen cselekedett. A táv­beszélőkészüléket a hóna alá csapta, karabélyát a nyaká­ba kanyarította és belero­hant a töltést kísérő kubik- gödrök egyikébe. Ott mint egy halott, úgy nyúlt el a szederindák és a fűzfanö- vendókek között. De a rászakadt félelem sajnos, itt sem csökkent! Bármennyire összeharapta állkapcsát, a fogai hangosan „zenéltek”. Perceken be­lül elöntötte a hideg veríték. Majd arra riadt, hogy tisz­tán hallotta a szíve dobogá­sát ... „Ez lenne a vég? Még nem is éltem és így kellene fiatalon elpusztul­nom? Nem! Ez nem lehet...” A nyomasztó csendben, mint a képek a mozivásznon, úgy vonultak el előtte az utolsó hetek eseményei... Április végén vonult be Szentgály román főhadnagy terrorkülönítménye Tisza- dobra. Még aznap összeszed­ték a falu ‘vezetőit, á kom­tént meg. Legalábbis olyan mértékben és színvonalon nem, mint például a Rákóczi szabadságharcé, az 1848—49- és forradalomé és szabadság- harcé. Kétszáznál több köte­tet jegyeznek ugyan a szák- bibliográfiában, Németh László, Jókai Mór, Illyés Gyula méretű történelmi re­gényének, darabok azonban nem születtek. Az oktatás pedig csak azt veheti áit és adaptálhatja, amit a tudo­mány feltárt, az irodalom és művészet feldolgozott. Gond az is, hogy sokan az ellenállást és partizánharcot kisebbnek, szűkkörűbbnék látják, mint valójában volt. Vannak, akik felnagyítják, esetleg eltorzítják, ezzel elfo­gadhatatlanná teszik, s éppen ezért nincs megfelelő neve­lő haltása. A történelemtanítás kor­szerűsítésekor oly sokan és oly gyakran fogalmazták már meg, hogy az ifjúságot a történelem egészével kell nevelni, nemcsak kiemelt részletekkel. Több oldalú és valósághű elemzéssel, értel­mi és érzelmi ráhatásokkal valósíthatja meg legeredmé­nyesebben a személyiség fej­lesztését. NINCS KÖNNYŰ HELY­ZETBEN a pedagógus, mert megszokott hagyományokra ezen a területen nem tá­maszkodhat. S az iskolában nem fogadhatjuk el tény­ként azt, hogy „szürkén és unalmasan” feldolgozott anyaggal, mint amilyen az ellenállás .nem egy megírt története, nem lehet jól dol­gozni. Nem Bors Mátékat kell teremteni az irodalom­ban, s bemutatni az iskolá­ban — húzta alá az .egyik előadó — hanem tartalmá­nak és jellegének megfelelő­en kell feldolgozni, s hasz­nálni a nevelésben. A ta­nácskozáson is megfogalmaz­ták. hogy az utóbbi években történtek lépések ezen a te­rületen. Az igazi, nagy elő­relépés azonban csak úgy va­lósulhat meg, ha ,a tudo­mányban, irodalomban és művészetben is megtalálja méltó helyét az antifasiszta ellenállás. Tóth László munistákat, a kommunista­gyanús embereket, valamint a gróf Andrássy Gyula kas­télyának- feltörésében részt vevő, az ingóságokat szét­hordó nincsteleneket, cselé­deket ... öt is keresték! De még idejében elmenekült és hét társával a gazdák szőlő­jébe vette be magát. Két nap után a kishuga rossz hírrel kereste. Helyette az apját vitték be a különítményesek és mivel nem tudta elárulni fia tartózkodási helyét, sző­lőkarókkal a földig verték... „Ides azt izeni, hogy menjél el Jani minél messzebbre, amíg nem késő!” Hát ebben a helyzetében, sok választási lehetősége nem igen kínálkozott! Vagy bevárja, amíg a különítmé­nyesek megtalálják — és az elfogottak sorsára juttatják — vagy „világgá megy”, egy időre elbújdosik szülőfalujá­ból. .. Az utóbbi lehetőséget vá­lasztotta. Még az éjjel ne­gyedmagával egy rozzant la­dikon átszöktek a Tiszán és néhány napi kalandozás után Mezőkövesd környékén be­álltak a Vörös Hadseregbe. Kéthetes kiképzéssel részt vették Miskolc visszafoglalá­sában, ahol szerencsésen át­estek a tűzkeresztségen. Az északi hadjárat meg­indulása előtt arra kérték parancsnokukat, hogy ha lenne rá lehetőség, akkor a Tisza menti harcokhoz osz- sza be őket szolgálatra. Kí­vánságukat teljesítették. így a támadás harmadik napján már Tiszadobbal szemben, a Tisza jobb partján szárny­biztosítási feladattal áshat­A felderítő halála KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents