Kelet-Magyarország, 1979. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-08 / 82. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. április 8. NAPJA 1979 ÓSZABÓ ISTVÁN: Hogy a virág megmaradjon Idegen, ki hazámba jöttél, ím itt él a nép, melynek fia vagyok. Itt megy el Európa vize, szállnak rajta zöld habok. Túl. etre, ez mind az Alföld. Lángzó egek alján reszket a cserény. Ó HAZÁM! Nem tudja senki, mint szeretlek én. Ráborulok a Tiszára. Messze görbe tülök kurjog. Énekelek a poros televényről, mint e föld skarlátból ébredt pásztora. Imádkozom, zengjen egy áldott zivatar, milyen nem volt már régen: hogy a virág megmaradjon szerelmem kezében. NAGY ISTVÁN: Töredék-ének Elragadtak a habos szájú csődörök szikrázó csillaggal a homlokukon. Téged $irat ma minden tücsökhegedű, az ágakat janüár'szélé' qsfjrgeti,^^ koppan a szó, há szólni akar. Arcra bukik a csönd előtted. Játszott a szíved, halálig énekeltél deresedő ágra, konok elmúlásra — ráhajoltál e világnyi magányra. Te. költő Hephaisztosz, vérugató tündér, élet és szerelem, tisztító kínok énekese — dúlt hittel katedrálist építő! Váci András grafikái JÁNOSI ZOLTÁN: Léda Nem tiporhat halálnak torka, feledés-horda, Tűzboszorka! Halló-hajad fönn zúg az égen, ragyog a zúzos feneségben, a nap ölében! Bátrak bátrához állni ékül, s avarkoszorút lelni végül menedékül, tiszta szemednek volt a sorsa; bárány-arccal nem állni sorba meghajolva, de lenni a Fény-ember társa, fekete asszony-paripája, a Tűz leánya! MESTER ATTILA: Meg kéne végre ünnepelni Meg kéne végre ünnepelni, hogy egyáltalán megvagyunk, asztalt'verni, és énekelni, s kimulatni — tyuhaj! — magunk, hisz oly mindegy mire iszunk, karcos a vinkó? le vele! nyugdíjas angyal áll a sarkon, zsebe lottóval van tele, mulatott ő is hajdanában, s falhoz vágta a poharat, ám a paradicsom is elaggott, kihalt, s ő egyedül maradt. Tiszteljétek a nyugdíjas angyalt, jövőtök árulja a sarkon, haja kihullott, kardja se lángol, szárnya kilóg a rossz kabátból. Meg kéne végre ünnepelni, hogy legalább mi megvagyunk, asztalt verni, és énekelni, hisz van borunk, és van dalunk, hány nyelven szólt már itt a nóta, hányféle szesz ficamította, hány zászlóval hulltunk halálba? S vagyunk mégis, világcsudára, Európa gyújtópontjában izzunk, mint Dózsa koronája. Mégis meg kéne ünnepelni, hogy megvagyunk, — egyáltalán. Asztalt verni, és énekelni, s belép a kocsma ajtaján Krisztus maga is, öt sebéről fel sem ismerni már, beforrtak, de lassan jár, és parolát is vigyázva nyújt, mert még sajognak. S kinéz a mennyek ablakából István, a szent, és glóriáját lekapva nékünk integet, mellette Vazul, már újra hall, dúdolja velünk az éneket. Le, le, le fenékig, szemfedőd feketéllik, nincs aki rádtakarja, húzd hát tenmagadra húzd! (Bor már cudarabb is, nótánk hamisabb is volt.) Le, le, le fenékig, le a pokol közepéig, csillag mikor fordult, láttad, azt a táncot vele jártad, jaj! (Ha hamis is, ha nem is, fújom Uram, magam is) Csipkefa bimbója kihajlott az útra, milyen út ez, milyen út ez rida rida rózsa? Építette Géza-mester és fia, hengerelte Európa, Ázsia. Rida rida bőm ... ANTAL ATTILA: Kisebb hazám Homokon fény táncol. Kisebb hazám int fatornyaival. Magasra nőtt fű zizeg a szélben, harangszó kering felém, könnyű léptű. Akác-világ! — Váci Mihály szelíd ajkán felsüvöltő. — Mert szelídnek születik itt, s keményre pörkölődik a költő. Por-világ! — szembe-szájba millió kvarctű hasít. Sárgán zuhog, korbácsol a homok, — de ragyogni megtanít. MEGYÉNK TÁJAIN Tiszakóród T iszakóródtól nem messze ömlik a Tiszába a kis Túr csatorna. Ez nem a Petőfi által is megénekelt folyócska, hiszen az Nagyar- nál siet „anyja kebelére”, de még Olcsvaapáti mellett is van torkolata a Tiszába. Mert három ágra oszlik a Túr. Ezt a csatornát emberkéz alkotta. Szükség volt rá, hiszen a század eleji szamosközi áradások döntötték a vidéket vízzel, romba döntve az addig épített házakat. Kesernyés humorral írta a szomszédos községben született Móricz Zsigmond is, hogy aki vendéget az őszi esőzés egy szamosközi faluban talál, az alighanem tavaszig ottmarad. Sokhelyen még olyan jármű sem volt, amelyen ki lehetett vqlna jutni az eliszaposodott tájról. ' ....... -* • ,Tízéitől éve jártam először Tiszakóródon. Az élményekből csak homályos emlékképek törnek elő, azokat is darabokra tördelik az eltelt esztendők. Csak sejtelmesen ködlő, fénytelen foltokban elevenedik meg a hatvanas évek Kóródja. Egy kép azért kitörölhetetlenül él az emlékezetemben. Másfél évtizeddel ezelőtt az akkor alig tízesztendős fiúcska a Túr csatornának a torkolati részén fürdött. A hosz- szú esőzés nyomán megemelkedett a csatorna vízszintje, s szinte vízesésszerűen zúdult a bukó gáton keresztül. Többen fürödtek, élvezték a víz sodrásának kellemesen bi- zsergető simogatását. így volt ezzel az abban az időben úszni még nem tudó gyermek is. Belekerült a sodrásba, s a víz elvitte a nagy folyó felé. Először tetszett neki, később vette csak észre, hogy a lába már nem éri a talajt. Valahogy a víz felszínén maradt addig, amíg odaért meg- mentője, egy tiszadobi születésű legény. Akkor nyár volt, sütött a nap, madár dalolt a közeli tölgyfán. Most siralmasan szürke az égbolt, könnyeiket törölgetik a felhők. Ahogy mondani szokták lóg az eső lába. Nem is kell sokat várni rá, megindul az égi áldás. De egyszercsak meggondolja magát. A nap is kikukucskál, de aztán ismét rázendít a tavaszi zápor. Nem sokkal később már borsó nagyságú jég zúdul a tájra. Szerencsére nem sokáig tart, megkíméli az almafák rügyeit és a korán kibújó növényeket. — Ez a tavasz is jól kezdődik — sóhajtoznak a kóró- di emberek. — Nem volt elég a januári nagy víz, a most is tartó belvíz, jön még a jegeseső is! Mi vár még ránk? — teszik fel a kérdést csak úgy, maguknak, feleletet sem várva. — Mi jöhet még? — teszem fel én is a kérdést Csernyi Endrének, akivel a Ti- sza-parton állunk. — Szilveszterkor 703 centiméter volt a vízállás — mondja gátőr. — Szinte hihetetlennek tűnik — s mutatok a most szelíden hömpölygő folyóra. — Pedig így volt. Pótmércét kellett felállítanunk, mert a beépített csak hét méterig mér. Alig volt egy méterre a víz a töltéskoronától. A hetvenes árvíz idején pedig már a töltés tetejét nyaldosta a Tisza. Csernyi Endre „beleszületett a vízbe”, ahogyan ő mondja. Nyolcévesen átélte az 1948-as árvizet. Akkor még az apja volt a gátőr, aki negyvenegy évig teljesített szolgálatot a folyó öt kilométeres tiszakóródi szakaszán. A fiúra 1968-ban maradt a hivatás, azóta őrködik a 724. és 729. folyamkilométer közötti szakaszon. — A Tiszának mindig nagy szerepe volt az itt élők életében — mondja kissé elgondolkozva a gátőr. — Innen hordták az ivóvizet, füröd-' tek, horgásztak az emberek. Tutajokon még almát is szállítottak. Most már nem lehet a kóródi Tiszában fürödni. Veszélyes a partszakasz, rombolja a folyó a mi oldalunkat, közepén pedig már a magyar—szovjet határ van. Azért horgászni sokan eljárnak. Az eső még esik, semmi jel nem mutat arra, hogy felszakadozik a felhőzet és kibúvik a nap. Ez persze nem zavarja Szabó Bálint bácsit, aki a belvízlevezető csatorna gátja közelében vetette ki hálóját Szaknyelven kámzsának hívják ezt a halászalkalmatosságot, de itt csak egyszerűen teszi-veszinek hívják. Két erős, hajlékony botot kereszt- szerűen összekötöznek, maid a négy végére kerül a háló négy sarka. Beleengedik a vízbe, s amikor a halász úgy gondolja, hogy éppen felette úszik egy hal, kiemeli a vízből. Ha szerencséje van, benne marad a zsákmány. Szabó Bálint bácsi is teszi- veszi hálóval próbál szerencsét. Eddig nem sok sikerrel. Nem messze a gátőrháztól idős Mózes István épít a régi, elkorhadt deszkakerítés helyébe újat. Az eső gyakran megzavarja szinte ingajáratot folytat a lakás és az udvar között. — Nem lesz ez valami most divatos, csicsás kerítés, csak amolyan egyszerű, betonoszlopra erősített drót. Megteszi, ki tudja meddig fog állni. Lehet, hogy hamarosan bontani kell. Ha kiegyenesítik az út kanyarát, akkor a kertből levágnak egy darabot és megy vele együtt a kerítés is. De addig azért kell valami. Az asszony félti a járművektől a most kikelt kiscsibéket. Ezen nem tudnak majd keresztülbújni. A kiscsirkék mit sem sejtve, vidáman szaladgálnak a nyári konyhában, olykor bújnak a kotló védőszárnyai alá. Alig ismerik az életet, de nem is csoda. Reggel látták meg a napvilágot. Lehet, hogy még maradt rajtuk a tojáshéjból is...? A falu főutcáján sétálva a régi házakat nézegetem. Mindegyik előtt kis virágoskert, néhol szőlőlugas és a bejárat előtt az elmaradhatatlan tornác. Szabó Lajos bácsi és felesége, de a fia és családja is egy ilyen régi építésű házban lakik. — Nem is tudom pontosan mikor, talán a múlt században épült ez a ház — mondja Szabó néni. — Itt lakunk hatan, nagyszülők, gyerekek, unokák Az öreg házak mellett persze nagyon sok az új, páréves épület. Itt van mindjárt a templom mellett Nyilas Lászlóé. Két éve készült el. Tetszetős, hatalmas épület, beépítve a tetőtér is. A felesége van otthon kétéves kislányával, meg a nagymama és benézett az unpkára az após is, aki a helyi termelö- szövetkezeL~ főmezőgaz^ásizft,„ „ A családfő., szintén .ágrpnptc^ mus, de a közeli s/.itmárcse- kei termelőszövetkezetben. — Talán apa és fia nem fér meg egy gazdaságban? — kérdezem. — Dehogyisnem —* válaszolja Nyilas Jenő. — Itt kezdett a fiam, háztáji agro- nómus volt. Csakhogy ez a munka nem elégítette ki, a termelésben akart dolgozni, így került Szatmárcsekére. Tiszakóródnak ezerkétszáz lakosa van. A megélhetést a termelőszövetkezet biztosítja, mivel nincs a közelben ipar. Igazgatásilag januártól Tiszabecshez tartoznak. A kirendeltségvezető, Nagy Gusztáváé azonban, amit csak lehet helyben intéz. Tavaly például tizennégy párt adott össze Kóródon. Segítője Dacsin Sándorné hivatal- segéd. Gyakran a nyakába akasztja a kisdobot, s azzal vonul végig a falu utcáin. Legutóbb a termelőszövetkezet kért dobolást. A talajmunka megkezdését akadályozza a határban maradt kórószár, amelyet kúpba raktak. Amennyiben nem hordják haza a tagok, a tsz szállíttatja el a tag költségén. Tiszakóród nem nagy falu. de aki ott lakik szereti, nem szívesen válik meg tőle. Így van ezzel a postahivatal vezetője, Farkas Judit is, aki itt született, és két éve, érettségi után lett postás. Munkája után szívesen elmegy a hat évvel ezelőtt épült korszerű művelődési házba. Hogy mit nyújt ez a falu lakóinak? Erről Sarkadi László, a fiatal igazgató beszél: — Szakkörök működnek, van ifjúsági klubunk, néptánccsoportunk és irodalmi színpadunk. Rendszeresen vetítünk filmeket, télen pedig a nagytermet tornateremnek használták az általános iskolások. T iszakóród egy község a sok közül a Tisza partján. Nem szebb, mint a többi, mégis más, egyikhez sem hasonlítható. Talán a környezete teszi, a Túr hangulatos közelsége, az emberi szívek melegsége... Sipos Béla
