Kelet-Magyarország, 1979. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-01 / 77. szám
1979. április 1. o KLUBRÓL KLUBRA A Nyíregyházi Fotóklub Portré (Csutkái Csaba) Szemünk minden pillantásával tulajdonképp egy-egy fényképet készítünk: a valóság villanásokra bomlik, majd egységbe rendeződik. Egyik-másik villanást szeretnénk megállítani, megragadná — talán ezért van, hogy éviek múltán is vigyázunk egy darab papírra, mely megőrizte a kedves mosolyát, gyermekünk mozdulatát, tünékeny szépségű pillanatainkat ... Jóllehet, a régi családi albumok kimentek a divatból, a Családi események megörökítése azért szokás maradt. Ma már az sem ritkaság, hogy egy 9—10 éves gyereknek kisebb gyakorlógépet ajándékoznak. Kiránduláson, munkahelyi ünnepségen is egyre gyakrabban találkozunk „házi fotóssal”. Egy tavalyi felmérés szerint a magyar családok tulajdonában közel négymillió fényképezőgép van. Sakkal többen fotóznak tehát, mint amennyire a felületes adatokból következtetni lehetne. Nem annyian érdeklődnek aktívan a fotózás iránt, mint amennyien az erre kijelölt hivatalos klubokat, szakköröket felkeresik, vagy rendszeresen látogatják. Például ha Szaboics- Szatmárban körülnézünk, találunk sok, jól felszerelt üzemi labort, és csak a megye- székhelyen 15 olyan középiskolai és munkahelyi fotószakkört, melyben viszonylag rendszeresen ismerkedhetnek az érdeklődők a fényképezés fortélyaival. Ugyanakkor a megyeszékhelyen csupán egyetlen fotó- klub működik azzal a céllal, hogy tagjainak lehetőséget adjon az önképzésre, tehetséproffik nagy létszáma egy ilyen klubban legalább any- nyira örvendetes, mint amennyire aggasztó. Jó azt hallani, hogy egy fiatal fotós szabad idejében így képezi magát, de hátulütője a dolognak, hogy a pályázatokra a klubot nyilvántartó fórumok főleg tőlük várják a versenyanyagot. így a klubnak általában éppen arra nem marad ideje, amire kellene: felvállalni népművelési funkcióját. Traverz (Bartha Dezső) gük kibontakoztatására, művészi elképzeléseik megvalósítására, szakmai ismereteik bővítésére, egymás munkájának őszinte bírálatára, egyszóval az önművelésre. A Nyíregyházi Fotóklub — Csutkái Csaba vezetésével — a városi művelődési központ Kun Béla utcai klubkönyvtárában működik. Legjellemzőbb adatait azzal a szándékkal adjuk közre: érdemes továbbgondolni, mi az, amit másutt is jó lenne követni, s mi az, amit másutt másképpen kellene elkezdeni. A klubnak talán az a legnagyobb érdeme, hogy létezik. így van egy olyan biztos pont a nyíregyházi köz- művelődési hálózatban, ahol esetleg további érdeklődők jelentkezhetnek. Jelenlegi létszámukat tékintve sajnos nem túl rózsás a helyzetikét kezünkön meg lehet számolni, hányán járnak rendszeresen a csütörtök este hétkor kezdődő foglalkozásokra. (Az ország más táján nem ritka az ötven-hetven tagú klub sem.) Főfoglalkozásuk szerint többségük „szintén zenész” — azaz: fotós. Fényképész, laboráns, fotó technikus, fotóriporter, s bár vannak amatőrök is, nagyon kevesen. A Pantomim (László Gyula) Valami mégis „életben tartja” a klubot: az, hogy zömmel jóbarátokból álló miniközösségről van szó, no és az, hogy meglehetősen hiányos felszerelésük ellenére is sikeresen szerepelnek az országos mezőnyben. Sok öt® lettel, kezdeményezéssel hívták fel magukra a figyelmet, erősségük a színes dia. Legutóbb Pécsről egy első, két harmadik és egy különdíjat hozták el, jó néhányan rendVonalak (Jenei Lajos) szeresen „kint vannak a falon” a kiállításokon. Legfőbb panaszuk: nincs semmiféle továbbképzési lehetőség sem a klubvezetők, sem a klubtagok számára. Ezt sajnos házon belül nem is lehet megoldani — országos gond —, így az egyéni szakmai fejlődés a klub keretein belül valahol tulajdoniképp megáll. Igyekeznek pótolni a szakirodalom rendszeres tanulmányozásával, folyóiratok olvasásával. Jó értelemben véve „meg- szállotjai” annak, amit csinálnák. Ha a hagyományos klubélet minden kellékével n©m is rendelkeznek, akkor is oda kell figyelni rájuk, mert ők is azt szeretnék: járjanak többen klubjukba, legyenek mind tartalmasabbak a foglalkozások, és alakuljon minél több ilyen klub a megyében ... Baraksó Erzsébet Szobrok Rigasztól Egy kisvárdai kiállításról Húsz alkotás. Szobrok, márványból, bronzból, fából, gipszből, s valamennyinek az ember az ihletője. A drótoktól (Mártírok I.) és a fájdalomtól szabadulni akaró s a szabadságban élni kívánó ember a középpontban. Hondromatidisz Rigasz 1943-ban Görögországban született. Hazáinkba, mint a többi görög gyermek, szülők nélkül érkezett. Szülei csak később, az ötvenes évek elején jöttek. Rigasz az általános iskola elvégzése után a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanult és érettségizett, majd diplomát szerzett a Képzőművészeti Főiskolán. Debrecenbe kerülve tagja lett a Magyar Képzőművészek Szövetsége Kelet-magyarországi Területi Szervezetének. Kisvárdai kiállításán be szélgettünk a művésszel.. Alkotó módszereiről, műhelytitkairól Rigasz így vall: — Nincs szándékomban naturálisán ábrázolni, mert ez tartalmi sematizmushoz vezetne. A mai kor embere •többet vár, mint amit a naturalizmus ad, egyébként „Angela Davis” — Elkezdek egy szobrot mintázni, irányítom a formázást, és egyszer csak azt veszem észre, hogy a szobor irányít engem: hol a szobor, hol az anyag, hol én kerekedek felül. Van, amikor a szobor árulja el. hogy mit enged, meddig mehetek el. Mert csák így születhetik értelmes alkotás. Nem hatolhatunk úgy az anyagba, hogy az ne engedelmeskedjék a szerikezet törvényeinek. Ezért nem használok pontozógépet sem, szobraimat magam faragom. Igyékszem mindig térben gondolkodni. megállna a fejlődés. A kiindulás nálam is a natúréból történik, de ezen túlmenően többet kell mondanom, mint ami jelen van, ami látható. Az adott természetet irányítani, változtatni akarjuk és ezért küzdünk is. A pedagógus eszével is kell gondolkodnunk. Az átlagember látásikor kúráját előbbre kell vinnünk, de ugyanakkor nekünk is tovább kelll mennünk. Nem szabad az átlagos ízlésnél megállni, a közönséget előbbre kell hoznunk, hogy lépést tarthasson a modern szemlélettel. Szobrainak sorát szemlélve megragad az összekötött kezekkel ábrázoló Mártírok, mely a börtönökben sínylődő politikai foglyok emlékezetét . idézi. Angela Davis portréját akkor mintázta meg, amikor a világ haladó erői nemes összefogással küzdöttek kiszabadításáért. Talán a legmegkapóbb és le- nyűgözőbb a Görög fájdalom elnevezésű, fából faragott szobra. Az alkotás folyamatáról a Debrecenben élő és dolgozó szobrászművész a következődet mondja: A „Család” és nézői. (V. P.) polgári Tisza-híd előtt vagy tíz kilométerre megrékedt az oszlop: német teherautók, magyar roh'amlövegek, alacsony oldalú székely szekerek, sebesültszállító kocsik, nyíri urak sárga bricskái tolultak egymásra ; német káromkodások, ukrán szitikozódásök keveredtek román siránkozással és vaskos magyar áldásokkal. A reménytelenül világos- szürke földek között húzódó-kövesúton talán csak négy ember hallgatott. Valaha zöldre festett katonai trén- kocsin ültek, ami elé egy nagyobbfajta kutyát idéző ruszin lő meg egy csontos öszvér volt fogva. A bakon csak egy ember kuporgott. Fején sütés hegyivadász sapka, ám a zubbony azt mutatta, hogy tarjáni tüzér. Egykedvűen szortyogtatta üres pipáját, néha a szopókával megigazította bajszát és kiköpött balkéz felé. Hanem mikor oda felnyomakodott egy német harckocsi, muszáj volt jobbra sercintemi: még zokon vennék. Át is húzódott, az ülésdeszka túlsó oldalára. Így fedezte fel a facsoportot, túl a nagy kukoricatáblán. Három társa a kocsiderékban kornyadt. Egy a pesti házi ezredből, kettő meg a kolozsvári hegyivadászoktól. Aludtak serényen, kihasználva, hogy nem zötyög a szekér. A bakon ülő Zsöndöly István többször a facsoportra nézett, aztán társaira. Ám mielőtt határozhatott volna, a Tisza felől három német harckocsi, úgynevezett köté- nyes Tigris gázolt vissza a kukoricatáblában. Megálltak, a trénkocsival éppen egy magasságban, majd bukósisakos SS emelkedett ki, miKunszabó Ferenc: Katlanban közben az ágyúk halk nyikorgással fordultak a megrekedt menetoszlopra. Az úton akkor már csak a legyek és szúnyogok adtak hangot. — Ist hier SS? — kiáltott a bukósisak. Semmi válasz. — Ist hier Wehrmacht!,? Meg kellett ismételnie a kérdést, mig innen is, onnan is jöttek a tétova válaszok. A bukósisak bólintott, pa- rancsolólag mutatott a Tisza felé, majd visszabújt. lecsapta a toronytetőt. A három ágyúcső úgy maradt, az útra szegezve. A megdermedt kavarodásban azonban semmi sem mozdult. „Ebből darabos vacsora lesz” — akarta mondani Zsöndöly, de akkor az égen zúgás keletkezett. Egy kétfe- deles szovjet felderítőgép oly békésen úszott a szürke levegőégben, hogy azt lehetett hinni, mindjárt műrepülésbe kezd. Hanem a kukoricásban álló harckocsik har- madi'ka hirtelen megforgatta a tornyát, s gyors egymásutánban két lövést adott le a gépre, mire az figurát mutatott be, valóban: éles kanyarral oldalt hátrafordult, s visszament. Nyíregyháza felé. Ezt már azonban senki sem figyelte, mert a Zsöndölyék mellett álló Tigris hirtelen tüzet nyitott amazokra. Az emberek az árkokba ugráltak. A kis hegyi ló az első lövésre az öszvér nyakába ugrott, a másodikra pedig együtt rántották le a szekeret az útról, s eszeveszetten téptek egyenest a három tank felé. S ez jól jött az úton álló Tigrisnek. Mert amonnan cafatokra lőtték az öszvért, darabokra a trén- kocsit. A kis ruszin ló kiszabadult a hámból és visszafelé rohant. Repeszekkel telten. Nem is jutott föl az útra. Az árok partján megbicsaklott, s kiforduló véres szemekkel bukott le. Vérhabbal fénylő, remegő orra csaknem elérte Zsöndöly Pista arcát. A kialakult tűzharcban végül persze hogy a magányos harckocsi húzta a rövi- debbet: lángba borult. A kiugráló katonákat fedélzeti géppuskákkal vadászták amonnan. — Menjünk innen... — nyöszörögte egy sportsapkás, lengyelnadrágos civil, s kezdett kikúszni. A házi ezredből való Pénzes Karcsi megfogta a lábát: — Sehová, fater! Ebben a Tigrisben mindjárt robban a lőszer. Meg a felderítő is ránk hozza a harci gépeket. A kukoricásban lassan hátra mozgó Tigrisek géppuskái még ugattak, mikor egy égő harckocsizó hengeredet! közéjük. Hátán lángolt a bőr- zubbony. Pénzes Karcsi ráfeküdt, mert ez a leggyorsabb, legbiztosabb. — Tanké! — mondta a német; s akkor hatalmas dörKM VASÁRNAPI MELLÉKLET
