Kelet-Magyarország, 1979. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-04 / 79. szám
ÜNNEPI MELLÉKLET 1979. április 4. ÁLOMSZEKÉR Élmény 200 évre — Á négykilós súlytalanság A kkor ott, azon a szekerén öten ültünk. A sánta fuvaros, akit Mátészalkán fogadtunk, nyűtt arcú, gnómszerű kisember, annyira illet a szekér elé fogott vak gebéhez, hogy anyám gyöngyözve nevetett, amikor meglátta. Akkor már második hete jöttünk Pestről, romokból kikapart, csúfolódásnak való mentett kincseinkkel. A fuvaros hol a hét táskánkat nézte, hol a lovát, fejcsóválós aggodalommal, és akkora árat mondott az útért, hogy apám belefehé- redett a haragba. — Nézze jóember — magyarázta volna a fuvarosnak, de az visszapattogott, hogy ő nem jóember senki emberfiának, van neki becsületes neve is. A neve lehet, hogy becsületes volt, de az, hogy egy aranyláncot kért az útért, inkább a becsület.. , megcsúfolásának látszott. Anyám furcsa mód bízott benne mégis. — Jánosi bácsi fiákerén csak nem mehetünk — győzködte apámat — Csengert ez az ember megjárta többször. Ha rosszat akarna, akkor azt se mondta volna el, hogy nem maradt semmink, hogy más lakik a házban is. — Kirabolnak — mondta apám — hallotta, miket beszélnek az emberek. — Abba ők nem gazdagodnak, mi meg már úgyse szegényedünk. Az a néhány foghúzó, meg a sztetoszkópja, amit a kórházból loptunk, a kutyának se kell. A loptunk szó ütött apámon, valamikor napokig tartó csendesség lett yolna,, a hántásból, de hát á fog-’ húzók valóban az otthagyott hadikórházból kerültek hozzánk, csérébe az orvos őrmesteri egyenruháért, amit a háború utolsó évében húztak rá, és amit szégyenkezve hordott a fehér köpeny alatt. — öltek már kevesebbért is. — Ha eddig megúsztuk... A bátyám meg én nem értettünk a vitából semmit. Nekünk ' ajándékörömnek kínálkozott a szekér, és háborús gyerekként teljesen természetesnek hittük, hogy elindulunk valahová, ahol nem vár senki és semmi. — Hol alszunk? — Szalmát csak adnak a jóemberek. — Mit eszünk? Mihez kezdünk, mi lesz velünk? — Nem bántott maga senkit... Nagyszerű tavasz volt akkor, mintha a szél, a napfény, a fák, a füvek megsajnálták volna az embereket, mintha a föld gyorsan el akarta volna rejteni a gránát tépte sebeket, a szétlőtt tankokat, a háború milliónyi nyomát. Mi Pesten csak november közepén költöztünk le a pincébe, akkor kapta az első találatot a ház, de februárig lent voltunk végig. Ajándék volt a napfény, a levegő is. És gyönyörűség minden falat étel. Mátészalkán, a Cinevégig, fent feszítettünk a szekéren mind az öten. A fuvaros hivatalból, mi meg urasán, hiszen a láncot még induláskor oda kellett adnunk, de ahogy kifordultunk a kocsordi útra, a kocsis leszállt. A Krgsznánál már pihenőt is tartott. — Kell a ló miatt. Apám békétlenkedett, anyám csendesítgette: — Hátha vissza is kell jönnünk vele. Itt beszélt először a fuvaros többet a szükségesnél. Pontosan tudta, mi van a csengeri házzal, még azt is, hogy a fogorvosi széket az egyik borbély igényelte ki a hatóságtól. Anyám ezt is csak nevette, mert milyen borbély az, aki fogorvosi székbe ülteti a vendégeit? Elpártol attól a legkócosabb is. A fuvaros sehogy se békéit meg a magába roskadt, szótlan apámmal, de anyám jókedve tetszett neki: — Jobban is járna a borbély, ha fogat húzna. Elszaladt a környékről minden orvos. — Apámra nézett, mintha szemrehányásnak is szánta volna. — Földjük volt? — Nem. — Csak azért, mert... — Tudjuk — mondta apám és nézte a fuvarost, hogy vajon mit gondol, mit akarhat? Kocsordon átkocogtunk, az ember magyarázta, hogy nem, érdemes megállni, közel van az Szalkához. 'íit élelmet nem nagyon adnak. Akkor már mi, gyerekek is lekívánkoztunk a szekérről, előreszaladtunk minden út- kanyarnál, mintha a kanyaron túl valami csoda várna. Csoda volt magában az is, hogy szaladni van kedvünk. Hatodik hónapja nem láttunk már akkor tejet, és irigyeltük a vak gebét, mert az legalább megpróbál belekóstolni az útmenti gallyak leveleibe, meg az árokpart füvébe. Anyám a fuvarossal tartott. Kérdezgette a sorsát, mesélte Pestet, az éhséget is. Talán ezért lett, hogy visszaülhettünk a szekérre, felváltva megkaptuk a gyeplőt is, hiszen a ló úgyis jobban tudta az utat nálunk. Apám a kocsi mellett jött, fél kézzel a lőcsbe kapaszkodott, nehezen járt, húzta a lábát. A győrteleki falutábla felszállított a szekérre mindőnket. A fuvaros nem akarta a szégyent. — Beszólok a rokonomhoz — mondta nem sokkal a templom előtt — van egy kis dolgom. Ott a gyerekek megpihennek, időben maradunk így is. Óriási udvar volt, ahová beálltunk, nagy hodállyal, de parányi házzal. Terebélyes asszony fogadott hangos sopánkodással, hogy rosszkor mentünk, nincs otthon semmi, de kenyeret szelt, valószerűtlenül fehéret, és mi áhítattal néztük, hogy milyen ígéretesen mélyre szalad a kés a kenyérbe. Tejet kaptunk hozzá, vastag, zöld falú pohárból. Egy óra is eltelt, mire a fuvaros visszajött egy bir- gellicsizmás magas emberrel. — Na, doktor úr, ha maga igazán doktor, akkor húzza ki ennek az embernek a fogát! — De nekem ... — Nem kell érzéstelenítés, csak húzza. Három hete kínoz már ... — Dagadt is — mondta anyám tárgyszerűen, és mert az ember felhúzott ínnyel mutatta» hogy melyik foga fáj, még hozzátette: — Van felső gyökérfogónk ... A szobából hoztak egy széket, ott húzott az apám, a háború után, szinte félálomban először fogat. Egy asszony a lázas gyerekét hozta, egy ember gonosz keléssel jött, már vörös csík húzódott a hónaljáig ... Dél is elmúlt, mire elindultunk. Anyám a kincseit, számolgatta: húsz tojást, egy szilke lekvárt, egy fél kenyeret. Nekünk csikart a hasunk az ennivalótól, mert az éhséget meg lehetett tanulni, de jóllakni még fájt. — Ha elkérném a borbélytól a széket — mondta apám —, akkor átmenetileg akár az ő üzletében is le- héftie;... — Doboltassák ki — mondta a fuvaros. Porcsalmán is álltunk egy bő órát. Apám két évet fiatalodott, anyám a falu szélétől a szekérről kiabálta, hogy a községházán rendel az orvos. Azt, hogy Csengerbe hogyan értünk, már nem tudom. Aludtam fent a szekéren. Amikor felébredtem, szalma zizegett körülöttem, vastab lópokróc takart. Apámnak, mintha a hangja is megváltozott volna: — Alszanak. Jóllaktak és alszanak... — Tudja mit mondott a fuvaros — suttogta anyám —, hogy mindenütt szólni fog ... Lepedőnk vagy kettő van. Varrók belőle köpenyt ... E laludtam. Álmomban fuvaros voltam és tejet ittam, és álmomban még máig is fuvaros vagyok néha, vak gebe húzza a szekeret, és tejet iszom. Azt hiszem, ezt a csodát hívják úgy, hogy béke. Bartha Gábor Hanglemezvásár a nyíregyházi Kelet Áruházban. (E. E. felv.) — Amikor a főiskolai felvételin azt mondták bemutatott kisplasztikáimra, hogy ezek profimunkák, már tudtam: nem vesznek fel. Ekkor keseredtem el másodszor. — És mikor először? — Az NDK-ban, Jénában dolgoztam, üvegművesnek tanultam. Közben folytattam az itthon, Berecz tanár úrnál megkezdett rajztanulmányaimat. Először Jénában, aztán a Gera megyei szabadiskolán. Munkáim alapján felvettek a lipcsei iparművészeti főiskolára. A magyar oktatási szervek azonban nem adták meg a tanuláshoz az engedélyt. Sebestyén Sándor Nyíregyházán dolgozik, a BEAG- UNIVERSIL-nél. ■ Uvé|mű- ves, egy nagyon jó közösség tagja. A két kudarc sem tudta megtörni, nem lett hűtlen a képzőművészethez. Először a grafikával próbálkozott, majd átpártolt a kisplasztikához. öt-hat évig voltak útvesztői, zsákutcái, mígnem 1976-ban készre sikerült önálló, saját formanyelve. — Felmértem saját lehetőségeimet, határaimat. Tudtam, rengeteget kell még tanulnom, a kisplasztika viszont olyan terület, ahol a legbiztonságosabban mozgok. Az eredmények igazoltak. Munkáim eljutottak Kubába, a Nemzeti Galériába, Ogyesszába, Szegedre. Hódmezővásárhelyre, Győrbe, Dzdra, Sopronba. Sok pályázaton vettem részt. A megyei őszi tárlatokon is szerepeltek munkáim. Tóth Sándor szobrászművész és Berecz András festőművész nagy gonddal kísérik nyomon Sebestyén munkáit. Mesterségbeli és látásmódot csiszoló ismeretekkel gazdagítják, gondosan ügyelve arra, hogy az őstehetségnek számító harmincéves fiatalember önálló világát meg ne bolygassák. — Élményem van 200 évre, ha úgy tetszik — mondja Sebestyén. Minden munkám belső kényszerből születik. Ha a Metróépítőket nézzük, akkor azok az idők sugallták, amikor mint katona ott dolgoztam. A pékek műszakváltása diákköri emlék, Na- ményban rögződött abban a pékségben, ahol esténként lángost sütöttek nekünk. Az Új lakás azután született, hogy beköltöztem családommal mostani lakásunkba. A Mátélyi Madonna egy alkotótábor emléke. A Súlytalanság pedig akkor kezdett izgatni, amikor mind többet tudtam meg az űrhajózásról. Ennek a kis szobornak külön története van. Sebestyén a gyárban szokta összeszerelni munkáit. A munkatársak ilyenkor körülállják. Bírálnak, vélemények hangzanak el. fgy volt ez a két űrhajósfigurával is. — Olyan ez, mintha nem is volna súlya — mondta az egyik, s felkapta a szobrot. Aztán majd elejtette. Négykilós Készül az akt ugyanis ez a súlytalanság. Vagyis hihető, s ez több, minden dicséretnél. — Közérthető munkákat készítek. Élményeim is ilyenek voltak, ilyenek ma is. Nem szeretem az abrakadabrákat, krikszkrakszokat. Nekem a legfontosabb mindig Metróépítők az ember bemutatása. Életem, környezetem alakította bennem ezt a szemléletet, alkotói világot. A fiatal alkotó kap segítséget, bár azt nem lehet mondani, hogy kényezteti az élet. Műveiért csak akkor kapott pénzt, ha pályázatot nyert. A bronzöntést baráti alapon végzi egy fiatalember. A szobor alá a márványt egy sírköves adja, biztatván a tálentomot. A fele-' sége is fel-felszisszen, hiszen nem olcsó az anyag. Meddig lehet ezt csinálni? — A sok gond, a nem túl rózsás körülmények nem veszik el kedvemet. Szinte sarkall, hogy mindig jobbat csináljak, hogy felszínen legyek, feljebb jussak. Derűs vagyok, nyüzsgő ember. Nen^ is célom, hogy mindig így legyen. Szobrász leszek, bár ehhez hosszú ä hivatalos út. Talán nem is az eredmény, a támogatás függvénye. Sebestyén nem alaptag. Érzi ennek minden hátrányát. Megbízást nem kaphat, és sok út zárva van előtte. A kirobbanó tehetségű munkás- fiatal érzi, a falak legalább olyan kemények, mint a bronz, amibe dolgozik. Vigasztaló, a feje se puhább. — Most szeretnék lépni. Készítem az első életnagyságú szobromat, egy aktot. Szeretem a mokány formákat, s szeretnék megbirkózni a nagyobb méretekkel is. Álmom a köztéri szobor. Néha nézegetem a várost, s el-el- képzelek egy szobromat ide, vagy oda. Persze ez álom. De mi lenne ezek nélkül? Állandóan izgatnak a még el nem készült terveim, dolgozom az üzemben, s néha felállók, mert annyira felzaklat egy téma. Reggel hattól kettőig vagyok műszakban, aztán máris jövök a műterembe. Dolgozom estig, sokszor otthon is. ötletek jutnak az eszembe, most az üveggel akarok kísérletezni. Tanulok, dolgozok. Talán magának se vallja meg, mostani kisplasztikaterve saját magának is biztatás. Egy rúdugró örömét örökíti meg, aki átvitte a 600 centis magasságot. A teljesítmény, az eredmény, a siker és az öröm ötvözete lesz. Amit ő is el akar érni. Nem bővelkedünk kiváló művészekben. Hogy az üvegműves az lesz-e, rajtunk is múlik. Bürget Lajos Elek Emil felvételei Oj lakás KM © Sebestyén 600 centimétere Súlytalanság
