Kelet-Magyarország, 1979. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-04 / 79. szám
ÜNNEPI MELLÉKLET 1979. április 4. □ Apám brassói volt. Ott tanulta ki az asztalosszakmát, és gyalog vándorolt fel Pestre, ahol egy bálban ismerkedett meg Katzer Vilmával, a pesti varrólánnyal. Apámnak Pesten nem volt munkája. A barátja sógora írta Nyíregyházáról: itt lehet keresni, mert két nagy építkezés is kezdődik, a Nyírvízé és a Takaréké. Apám eljött, valóban kapott munkát és írt anyámnak, jöjjön a három gyerekkel, mert itt olcsó az élet, fillérekből meg lehet élni. Így kerültem 1912-ben Nyíregyházára. a Vasgyár utcára. Közel laktunk az Érpatakhoz, lehetett fürödni, horgászni. Nagyon élveztem a sárkánykészítést, a kétnapos országos vásárokon a tebernákat (lacikonyhák sátrak alatt), itt láttam először csizmadiákat, szűr-szabókat, szitásokat, csizmát patkoló kovácsokat, és nagyon tetszett a bőgatya, a fokos, az ólmos bot, amivel a tirpákok jártak. Még ma sem felejtettem el a kis versikét, amit akkoriban dúdoltunk és amely így kezdődik: „Nyíregyháza nagyváros, jár benne a villamos ...” Vasárnaponként apám elvitt a Kis térre — ma Mártírok tere — a munkásotthonba. írtam a biliárdpoénokat, kaptam érte tíz fillért, megkerestem a mozi árát. Vittem a házakhoz a .Népszavát, innen is leesett néhány fillér. Sose felejtem el, olvastam a nagybetűs címet: „Megölték a szerbek az osztrák trónörököst!” Előttem van 1914. július, amikor a Búza téren felvonultak a 14-es és 15-ös nyíregyházi huszárok — díszegyenruhában. Azzal búcsúzott az állomáson a feleségétől a bevagonírozott katona, hogy megyen megverni a szerbeket. Ráparancsolt az asszonyára: holnap estére paprikás krumplival várja otthon, de kolbászt is szerezzen hozzá. A Búza utcából egy lelkes civilmenet indult a Rákóczi úton a városháza elé, éltetni a királyt, a háborút. Teltek a hetek. A katona sose jött vissza, a lelkes ováció is lelohadt. Majd apámat is elvitték katonának és anyám elküldött velem egy levelet az István malomba Szabó bácsinak, a molnárnak, adjon egy kis lisztet, mert éhen halunk. Szabó bácsi tengeridarát tudott csak adni. azzal: szitáljuk meg és liszt lesz belőle. így jutottunk puliszkához. Aztán itt-ott sikerült szerezni egy darab kenyeret, kis olajat. A munkásotthont elvették a sorozásra, aztán soha visz- sza nem adták. Mi. gyerekek az állomásra mentünk, megnézni az első sebesülteket, akiket a nyíregyházi barakkkórházba hoztak. Akkor láttam először lerongyolódott, tönkrement katonaruhás embereket. A Népszava most ezt a címet adta: ..Több hadisegélyt és pontosabban 17 Mi serp kaptunk hat hónapig apám után semmit.' Nekem nem volt cukorka, megszűnt a kifli, a zsemle, egyedül a takarékátjáróban osztottak tengeri- és gabonalisztet. Kitűnő tanuló lettem az elemiben. Eperjesre küldtek faipari szakiskolába, innen jöttem haza 1918 októberében. Sátoraljaújhelyen azt mondták : Nyíregyházára kár menni. mert tönkrement. De nem volt semmi baj. Itthon láttam először nemzetőröket, megismertem Kazimir Károlyt, az alacsony, de nagyon népszerű nyomdászt, a szocialisták megyei vezérét, Hasuly Andrást, a sánta kubikost, aki a Korona nagytermében követelte, hogy osz- szanak földet Nyíregyházán a nagycsaládos nincsteleneknek. 1919. áprilisában tizenhat éves voltam. Asztalostanuló létemre korengedéllyel iratkoztam be a szakszervezetbe. A mesterek leálltak, a leszerelt segédeknek sem volt munka, de a famunkások a Bocskai utca elején megalakították a szövetkezetüket. A helyiség kicsi volt, majd az úri kaszinóba költöztek, ez volt a Vörös Hadsereg tobor- zóhelye is. Sokan jelentkezHárom április tek vöröskatonának. Még egy vak kosárfonó is puskát kért, hogy harcolhasson. Borbánya felől már közeledtek a fehérek. Esős április volt. A városháza alatt ládákból osztotta egy vörösőr a kézigránátot, a Vesszős-féle dufart alatt csizmát és kapcái, kapott, aki harcolni ment. Szervezték a fiatalokat is. így lettem tagja egy bizottságnak, amely kidolgozta az inasok tízparancsolatát. Ezek szerint: az ipari tanuló ne vigye a kosarat a mesterasz- szony után a piacon, a mester azt főzze az inasnak, amit magának. És ... hogy ne szalmán aludjunk, hanem rendes ágyon. Jöttek a diósgyőri tüzérek, a csepeli vasasok. Mi, fiatalok kézikocsikkal, furikok- kal segítettünk hordani a lőszert. A megyeháza előtt találkoztam Pogány Józseffel, a bőrkabátos hadügyi népbiztossal, s néztem, amint kóstolja a Korona-szálló előtti katonakonyha főztjét, jó lesz-e a katonáknak? Aztán bejöttek a fehér románok. Be kellett szolgáltatni minden puskát. Tilos lett minden gyűlés, megtelt a fogház. A rendőrök újra felvették a régi egyenruhát, s egyikük eljött értem a lakásunkra. A rendőrségen találkozott a mi bizottságunk, mind a tizenegyen. Az egyik rendőr altiszt megjegyezte: „Jó növendékei voltak ennek a rühes bandának.” Puskával kísértek minket végig a városon. Még a piacoló asszonyok is megkérdezték: „Mit vétettek maguknak ezek a gyerekek?” Gyalog mentünk Nagyváradig, egy internálótáborban kötöttünk ki, s csak hónapok múlva látott újra az anyám. e Asztalos voltam és ott dolgoztam, ahol éppen munka akadt. Csináltam hokkedlit és restauráltam Madách Imre íróasztalát egy szabolcsi bárói kastélyban. Megjött a felszabadulás. A párthelyiségeink falán — újság híján — kis fekete tábla állt. Azokra írtuk krétával, hol állnak most a harcok, milyen rendelet jött, s azt is, hol lehet igényelni olajat, melaszt, lisztet. Amikor 1945. április 4-én azt írtuk ki: „Az utolsó fasiszta is elhagyta az országot” — sokan nem hitték nekünk. Mások azt kérdezték: biztos ez? Ki mondta? Megint mások a sapkájukat dobálták örömükben. Azt az érzést, hogy visszajött 19, leírni nem lehet. Mindig előttem van a kép, ahogy egymástól kérdezték az emberek: hallotta, hallotta? Azután se éjjelem, se vasárnapom. 42 éves korában, meg az ilyen hónapokban fáradhatatlan az ember. Rendbe kellett hozni az iskolákat. Villany kellett az utcákra, hogy javuljon a közbiztonság, gyógyítani kellett a sebesülteket és a lelki sebeket. Az ország első földosztása! Négy rongyos ember sírt, csókolta a földjét. Tiszanagyfa- luban legelőször kaptak földet a demokráciától. . . Aztán az éjszakába menő viták. Hogy is legyen, hogy jó legyen? Ki legyen a földosztó bizottság elnöke, akiben megbízik a falu népe? És mit vessenek a földbe, hogy kenyér legyen? Az embereknek meg kellett magyarázni, ne féljenek a földbirtokostól, az övé már sose lesz ez a föld. „Felszállott a páva, a vármegyeházra” — szavalta egy volt egyetemi hallgató a szabolcsi megyeház erkélyéről. Leírhatatlan volt a hatás. Az emberek éjszaka zörögtek a lakásán: szavalja el nekik még egyszer azt a verset! Tavasz volt, megindult a munka. Baktalórántháza előtt egy tehénke húzta a faekét. Gazdája vasutassapkában szántott, az egyik gyerek vezette a tehenet, a felesége mellettük, versenyben kapált. A futóhomok föllötti dombon egy kilőtt német tank ágyújának csöve meredezett. Ugyanez volt a kép Kálló- semjénben, Nyírszőlősön, Vaján, Mándokon és szerte a megyében. Azért a földosztás nagyszerű volt. A falu szélén díszkapu, jelszavak. Az emberek körülvettek minket, szervezőket, előadókat, érdeklődtek, kérdezték azt is, mikor lesz karton, olaj, vetőmag, petróleum ... ? A nyíregyházi állomás, a közraktárak, a dohánygyár romokban. Mentünk rohammunkában újjáépíteni. Fektettük a síneket, felállítottuk a kidőlt villanyoszlopokat. Nyíregyházán rekedt a háború során egy nagyszerű színész: Solti Bertalan. Ö lett az első és milyen nagyszerű kul- túrfelelősünk! Ö rendezte a „Vitézek és hősök” című drámát, az első színi előadást a József Attilában, majd a színházban Az ember tragédiáját. Sorkosztra járt, úgy tanította be a nyíregyházi műkedvelőket. o Itt élek a Kun Béla utca 1. szám alatti tízemeletes nagy ház egyik kis lakásában, egyedül. Szép, világos lakás, és egy 76 éves embernek az is fontos, hogy nem kell fűteni. Az ablakból jó a kilátás, előttem van a most már igazán nagy város. Esténként, amikor a bérházakban ki- gyul, vagy elalszik egy villany, azzal szórakozom, hogy képzelődöm. Nappal sokat ülök az íróasztalom mellett és írok. Hat vagy hét füzetet írtam már tele emlékeimről, a szabolcsi munkásmozgalo'm- ról. Elégedett vagyok, mert ami már nekem kell, abból minden megvan. Kaptam kitüntetést, Nyíregyháza díszpolgára lettem. Csak a nemrég meghalt feleségem főztjé- nek ízeit keresem még sokszor. Nem csoda, ötven évet éltünk le együtt. És nemcsak feleség volt, de barát és harcostárs is ... Mióta az eszemet tudom, mindent leírtam. A munkás- otthont, a dalárdát, a találkozásokat, többnyire már halott, számomra nagy emberekkel. A népgyűléseket a gépállomások helyének kijelölését, vagy az első demokratikus kenyér- szegés ünnepi pillanatait De- mecserben ... Sokszor keresnek fel úttörők, főiskolások, meséljek nekik. Néha úgy érzem, azt hiszik ők is, nevelőik is, hogy amit elmondok, az mese. Pedig nyugodtak lehetnek afelől, hogy amiket elmondtam, leírtam, igaz. Hogy mit csinálok nyugdíjas napjaimban? Voltam Leningrádban, Vol- gográdban, gyönyörű napok! Bejárok a SZÁÉV pártszervezetéhez és amit még tudok, segítek. Mindennap sétálok egy keveset a Sóstói úton. Néha megnézem Ritát, az unokámat a teniszpályán, tizenöt évesen ifjúsági válogatott! Nézze, itt van: Romániából, Bulgáriából, Milánóból, Bécsből küldött képeslapokat. Nehogy azt higgye rólam valaki, hogy hős vagyok. Csak az életem így alakult. Mindenesetre, ha találnék egy olyan embert, akivel rendszerezhetném az emlékeimet, jó lenne. Mert a jövőnek szüksége van a múltra, ahogy a fa koronája sem él meg gyökerek nélkül. Elmondta: idős Kovacsics Gyula Feljegyezte: Kopka János Váci Mihály két verse Szeressetek! Szeressetek! — érezzem: igazam van. Sokszorozzatok közös igazamban. Szeressetek! — én nem vagyok magányos, de az igazság csak erővel hatásos, ha nemcsak bizonyíthat: — meg is óvhat; amíg mást védek — engem is karolnak. Szeressetek! — kapjam vissza, amit adtam: — szerettem elmét faldosó haragban, szerettem szívet öklöző dühökben, kiket öleltem — azokért ütöttem. Szeretni nem lehet haragok nélkül. Kit szeret az — ki mindenkivel békül? Szeressetek! — legyen igazam bátor a helyeslő nép erős igazától. Csak az igaz, mi igazul hozzátok; törvény: — ha ügyetekben igazságos; csak az erős, ki titeket oltalmaz, csak az a nagy, ki értetek hatalmas,,,,,,.,,., Az igazságot diadala méri, s ha elbukott, csak szánalom kíséri. Elég volt már annyi világraszóló bukott szent ügyből, vert forradalomból. Elég volt már az Európa pajzsa az egyedülség, s ez a bús rivalda, s az ezer éve tartó melodráma: — Ide lőjj! ■— állni világszínpadára, s arcunkra kenve öntestvérünk vérét, ríni — hogy csókolja a világrészvét; adni magunkat oktalan dologra, és bukásunkat elbőgni lerogyva. Elég volt már a bús úri okosság, mellyel ma is annyi bajunk okoznák, a bénák, ravaszok fontolgatása, — várni ingyen jövő amerikára; a gyalázatos alku jobbra, balra: — lesni, hogy gesztenyénk más kikaparja. Elég volt már a sóhajokból párolt koncepciókból, zöld teóriákból, az így kellene! és ha úgy lehetne! programja attól, ki béna a tettre. Mit ér a tan, az eszme, forma, szépség, ha érveitől belénk mar a kétség? Olyan igazság kell, mely a tiétek, — nem csak igaz, szép — de megőriz, éltet. Nekünk már az az eszme kell, mely győztes, melytől a nép gazdag, honja erős lesz! Nekünk a most fogant, teremni kezdő gondolat kell, mely már virágzón felnő; s termő erők, teremtő ideálok a gyümölcsöző önfeláldozások, a megváltást hozó megfeszülések, — győztes próféták kellenek a népnek! Egy-rangú nép Olyan kis ország a hazám, — ha szívemre szorítanám: átütne rajta szívverésem, mint szivárgó vér a kötésen. De népe, mint a többiek, egy-rangú — annyit szenvedett. S a nép nagyságát sorsa méri. Máson az méri, ki nem éli. Rangját kínjában őrzi, nem porladó oszlopfőiben. Rabsága román, gótikus zord boltíve gigantikus. Kupolái lehulltak régen, de ott él még alatta — térden. Dómok ívei leomolva: — s alázatában ma is hordja. Félelme, ahogy urat tisztel ma is: — felér egy obeliszkkel. Emlékműveit így emelte lelkében az, ki leteperte. S dalai oszlopcsarnokában sétál: — fáraó-palotában. Talányai és bölcsessége szfinxe énekel ezer éve. S mert tört, botló, kérő, esendő: karjára veszi a jövendő. Az örök veszteség erő lesz. Ki nem veszthet már — az a győztes. Annyi elbukott forradalma örökségéből nő hatalma: — s szenvedett múltjával előre megváltva boldogabb jövője. 0 KM A vörös szekér. Kádas István grafikája Barabás Katalin: Vázlatok Gergőről.
